– Egész napja hogy együtt járunk. Elmondám, mely dicsőségben uralkodik a
mi Lászlónk; hogy őtet az egész ország mint szereti, s ott vagyunk hova
te is vágyál, én is vágyék – Székes-Fehérvárnak kapuja előtt; mondd el
tehát, ki vagy te?
– Az én nevem elhangzott, felele a szarándok; meg vagyok halva
mindennek, ki valaha ismere. – Éltem háborgásai után a Szentföldre
bujdostam, s megnyugosztalva jövök vissza. Magányomból, melyben azolta
éltem, azon vágy ránta ki, hogy láthassam még egyszer a hajdan ismert
földet.
– S nem térsz be hozzám? kérdé a magyar.
– Köszönöm szívességedet, felele a szarándok.
– Barátibb vendéglőt itt nem találsz, mondá amaz. Aztán most itt minden
ház tele van idegenekkel; most tartatik a halotti mise, mint minden
évben, a megholt Salamonért.
– Azért-e, a ki király vala? kérdé a szarándok.
– Igen, felele a magyar. László királyunk sokat sírt, midőn halála hírét
meghallotta. Nyúgodjanak békével hamvai! Velem sok jót teve; ez a ház és
a mit bírok, az mind az ő adománya.
A szarándok több figyelemmel néze a magyar szemébe, s ezt kérdé: Mikor
és miért volt erántad e kegyelemmel?
– Belgrádnál, mondá a magyar. Nőm, akkor még leány, fogva volt a
városban. Én egyetértettem vele, ő meggyújtá a várost, s Belgrád a
királyé lett. Ellenben valamim most van, azt neki köszönhetem. Hála
érzésivel emlegetjük mindég, s talán csak mi ketten az egész országban;
mert ő azolta sok inséget vona hazánkra. De az én hazámban emlékezete ki
nem hal, s nekem minden maradékom Salamon nevet fog viselni.
– Élj szerencsésen, mondá neki a szarándok nagy megilletődéssel.
– De engedd hát, hogy a királyi udvarig kísérhesselek, minthogy oda
készűlsz! mond a magyar.
A szarándok egy oszlop lábánál űle le, s ezt mondá: Én az éjt itt
töltöm.
– Amint tetszik, mondá amaz; téged nem könnyű elvonni akaratodtól; te
azt sem fogadnád el, ha a király a maga csarnokjában akarna szállást
adni neked. Oh ha akkor voltál volna itt, midőn Henrik császár itt
múlatott, s Salamon a császár húgával űlte menyegzőjét, s barátságot
kötött véreivel; az volt ám a szép idő!
– Szűnj meg, mondá a szarándok, s hagyj magamban.
– Rendes ember vagy! mondá a magyar. Jó éjszakát tehát!
A szarándok befogá könnyező szemeit.
Másnap véget érvén a halotti mise, László király végig méne a koldusok
és szarándokok sorain, mit tenni mindenkor szokott vala, kik őt az
egyház tornáczában várák. Midőn annak nyújtá az aranypénzt, ki a palota
oszlopánál hált, ez megfogá a király kezét, megszorította azt, s
felkiáltott: Légy szerencsés, László király! s eltűnt a tömött
sokaságban. Megilletve állt a király egy-két perczig, s így szóla: Úgy
légyen nekem Isten irgalmas, ez az én rokonom Salamon vala. Menjen kiki,
hozza vissza, s barátok leszünk.
Mindenfelé omlottak emberei, de mindenike azon jelentéssel tére vissza,
hogy sohol nem találtatott.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –