Ily alakok azok, mik, koronként, az emberi lélek és élet sötét mélységei
felé az eszményiség fénykörét ívezik, s miket Isten azért visz végig
minden próbán, hogy híveknek találván, velek angyalai seregét dicsőítse.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
A tudomány ítéletét nem hallgattatja el az élet, nem másítja meg a
halál. Az igazság az a mit keres; a sír sem vonhatja el előle.
De hogy méltányos is legyen: tekintetbe fogja venni azt a világot,
melyben Majláth élt s az ő egyéniségét.
Ifjúsága oly időbe esik, midőn azon körben, hol ő élt, dilettánsként az
írás mesterségével foglalkozni, időtöltés volt és nem több; rang és
születés eleve már bizonyos kiváltságokat is bíztosíta számára: A nyűgök
nem engedék, hogy az irodalom kivívja s éreztethesse azon nyomadékot
mely megilleti, s oly másodrangra szállíták alá, mely hálásan ismerte el
a leereszkedést a felsőbb körökből, s az ítészet szerény üdvözlettel
szellőzteté kalapját, ha ilyes áldozatot registrálni szerencséje
volt[2]. S íme most egy magyar gróf nevével fényesbűlt az osztrák-német
irodalom, miről, öndicsőítő zajgásai daczára, oly kicsínylő szánalommal
nyilatkozott folyvást odakünn a nagy-német irígykedés.
Majláth a dilettáns gazdag tehetségeivel a tudós vasszorgalmát, széles
olvasottságát egyesíté. Rendkívüli emléktehetsége csodálat tárgya volt.
De e tulajdon sokszor a szellemi erők bizonyos extensivitását hordja
magával: termékenységet az irodalmi productióban, a mélység s alaposság
kárával. Könnyed, izgékony véralkata a szellemvilág legkülönneműbb
terére ragadozta, számbavétele nélkül azon kitartásnak, a mi nélkül a
valódi talentom sem ér odáig, hová, gyérebb eszközökkel, a komoly erős
akarat. Tudni akart mindent, szorgalma megbírt igen sokat, s gazdag
emlékezete egy fegyvertárt ada olvasmányaiból rendelkezése alá. De
sokkal több, változatosabb és ellenzetesb téreken működött felváltva,
hogysem tehetségeit bármely egyen is lehetőleg kifejtenie, az alaposság
követelményeinek mindig megfelelnie lehetett volna. A lyrai, elbeszélő,
drámai költészet, s az öszves politicai és történelmi tudományok
teréről, a mnemotechnica s a delejesség stb. rejtelmes tömkelegeibe is
bemerészkedett.
Verseinek kisded gyűjteménye (1824) már egyesíté a nagy culturájú s
finom érzékű dilettans tulajdonait: az ízlést és mérséktartást, mely
vállain túl nem erőlködik fel, a kellő vonalnál leebb nem száll s
tónusából nem esik ki soha. A hangúlat szesszenései, a pillanat
ihlelmei: annak virágporát viselik magokon; egy kedélyes, érző kebel
nyilatkozványai, a bensőség gyermeteg, igénytelen mezében, s ép ezért
szívhez szólók, gyakran megkapók.
E költői egyéniség, melyből kivetközni nem bírt soha, nem engedé –
lankadatlan buzgalommal s őszinte jóakarattal űzött tanúlmányozásai
daczára – hogy, a mi főtörekvése volt, Clio választottjai közt fogjon
helyet. Nem annyira történetíró volt mint nyomozó. Az a naiv alapvonás
természetében, mely az ellentétek kiegyenlítését kereste mindenhol, ott
is, hol az igazság törést követelt; az a hajlékonyság a nézetekben, mely
a behatások irányában, bármilyek legyenek, a dacz rideg erejét nem
ismeri: képzelme súgalmait hagyta szólalni gyakran az objectiv nézlés
bíróítélete helyett. Távol azoktól, kik, öntudatosan, elhallgatva vagy
toldva, majd felekezeti, majd politicai irányban, de hazug ajakkal,
ronda lélekkel mindig, a historia falsáriusainak nevezhetők: Majláth
megolvasott mindent; a mit tudott, nem hallgatá el, a mit hitt, nem
ferdíté el szándékosan, hanem, hajlamainak szempontjából nézvén a
tényeket, anélkül hogy talán észrevenné, képzelme alkotásait fogadta
sokszor valóságokúl, gyakran kellő alap nélkül okadatolt, balúl
combinált, hibásan következtetett.
Ez, tudom, nem veendi el a kritika ítéletének, mely tekintettel csupán a
tényekre van, élét; de elismeréssel jegyzendi föl azon lankadatlan
buzgalmat is, mit Majláth, kezdet óta élete utolsó estvéjeig, a
történeti kútfők felbúvárlása körűl tanúsított. Ez mutatja hűségét az
ügy iránt; annak a mit belőlök alkotott hiányai nem akaratának, csak
felfogásának esnek rovására.
Igen, ő szerette a haza ügyét, s tett érte akkor, midőn másoknak eszébe
sem jutott az. Sors bona nil aliud! kiáltá Zrínyi; s ha igaza van, vajmi
sok az a miért az emberi életben a balsors osztakozik a felelősség
súlyában. Az rongálta Majláth életének második felét, s üldözte
martalékúl – azon végig, mely, irtózatossága mellett bizonyítja, hogy
Majláth nem tétovázott, midőn az élet és megalázódás helyett a halált
választá.
A Fatum emily vértanúit, ha miben szükség, rehabilitálni, vagy legalább
a kellő szempontokról tekinteni, nemcsak a történeti igazságnak
feladása, hanem a humanitas hívatása is.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Majláth beszélyeinek javát e kötetben veszi az olvasó. A szerző iránti
baráti érzése bírta fordításukra, amint megjelentek, Kazinczyt. Az
irodalom e szaka nálunk akkor még, a primitív kezdés póláiban volt,
annyira, hogy Majláth művei, forma s előadás tekintetében, valódi
nyereményűl voltak tekinthetők; aztán az alkalom, a hívek kis csoportját
egy új, tiszteletben álló névvel szaporítani, sokkal kínálkozóbb,
hogysem Kazinczy mellőzhesse.
1825 elején, a Zemplén-megyei levéltár búvárlása közben foglalkozott e
kötetke dolgozásával[3]. Igaznak küldé azt, kit az első magyar almanach
kiadása szorongató viszonyok közé sodrott; „vegye hasznát ahogy tudja.“
Igazt mihamar megölte az inség (Márton József kéregette össze a pénzt
eltakarítására), csekély ingóságai lefoglaltattak. Kazinczy kézírata egy
ideig veszendőben volt.
Majd Toldyt bízta meg kiadásával; levelezésök mutatja a kísérletek
viszontagságait[4]. Azok nem fáraszták ki Kazinczyt, hogy barátjának ez
örömet szerezze[5]. Utolsó levele Toldyhoz, a cholera pusztításai s a
pórlázadás iszonyai, saját balsorsának végcsapásai és – a baráti szív
méltó fájdalmai között, e könyv érdekében íratott.
S íme, harminczkét év múlva, halála napján írom e sorokat.
Mennyi idő és, még inkább, mily idő! mi mindent pusztíta el! s mit
alkotott helyébe? A mivel akkor, ovatos kísérletűl, szerény tartalékkal
s gondos tanúlmányozással próbálkozott a legnagyobb tehetség is: sok
tekintetben űzlet s tintafogyasztás közprédája lőn. S az egykori
nagyságok dőre csekélyletével űzi dolgát az epigón, s tolong pêle-mêle a
szentély körűl, mihez egykor tisztelettel s aggodalommal járúlt a
hazafiúi hűség. Nyelvünket értem.
Harminczkét év – az „elavúlás“ korszaka. Megérzik-e az e könyv nyelvén,
ítélje meg – a ki még van – a hozzáértő. Illetetlenűl adám, írásbeli
sajátságaival, sőt a gyors dolgozásnak netaláni téveivel is.
A 249 lapon álló költemény fordítása Szemere Páltól van (az Auróra 1822
folyamában 20. l.).
A munka eredetie 1837-ben bővített kiadást nyert, de új darabjai közt
csak kettő van, mely figyelmet érdemel[6]. Hogy e kötet Majláthot mint
elbeszélőt minél teljesebben mutassa föl, lefordítám; nyelvök magában is
éreztetné az idegen kéz esetlenségeit, ha meg nem jelölném is, hogy e
két mese az: A rózsát-nevető herczegnő (318. l.) és Pengő (343. l.).
Még egyet. Kazinczy egykor, e műnek annyira ahított kiadása körűl is
mellőzhetlen föltételűl köté ki a kiállítás csínosságát. Örvendek hogy
ez’ ohajtása is teljesűlt, s e Regék ízletes kiállításaért Heckenast
Gusztáv úrnak barátságos köszönetet mondhatok.
Bánfalva, Augustus 22-d. 1863.