Az emberifaj évlapjain alig sötétlik oly gyász és fertelem, miről ez a
kor ne tanúskodhatnék. Az árverésre bocsátott önzéstől fogva, mely a
pironságot nem ismeri, a nemzet-irtás gonosztetteig, azt hinnők, nincs
semmi, a mi fásúlt lelkeinket meglephesse többé. S mégis vannak
események, mik sújtsanak bár csak egyeseket: megrendítők „a velők
oszlásaig.“
Mennyi szenvedés, mely oda lenn, gyötrelmes verejtékkel hordozza
kezdettől végig az inség keresztjét! De a ki előtt „csillogó regeként
úszott volt az élet,“ s feljogosítá megvárni, hogy ábrándképei
megvalósúljanak: s íme, mielőtt ösvényét megfutni bírta, öszveroskad,
nem a Fatum villámütése alatt, mit fejhajtva fogadunk, hanem az emberi
tehetőség határai közé eső viszonyok öldöklő súlya alatt… és látni,
mikor már késő, midőn a habverés lecsillapúlt, halk tűkörében a kart,
mely e hullámokkal küzködik, mindinkább kimerűlve, anélkül, hogy valaki
legyen, ki a partról a segély mentő horgonyát dobná neki… ez az emberi
élet tragoediája.
A hírlapok, annak idejében, registrálák a starnbergi tó áldozatait.
Baleset, mely egy futólagos értesítés szűk keretébe befér. Elpendűlt,
mint annyi más. A szívben saját keserve is alig lel helyet.
Reám alig tett oly rendítő hatást esemény, mint ez irtózatos vég,
melyben az atya és gyermeke osztakozott.
Én Majláthtal közel viszonyban nem voltam soha; elveitől a közéletben
mindig távol állék. De nem alkalmazhatók-e a haza szeretetére is
Idvezitőnk szavai: „Az én atyámnak házában sok hajlékok vannak?“ (János
evangy. 14. r. 2. v.) Igen! az igazságot az Úr szolgáltatja ki egyedül;
az ember csupán hitének őszinteségéről tegyen tanúbizonyságot.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Azon félszázad, melyben Majláth élt és cselekvék, egyik legérdekesb
szakasz marad örökké e haza életében. Egy nemzedék keretében egy egész
történelem. Mily halk kezdemény, mily regeszerű siker, s mily eredmény!
Mennyi áldozat, hűség, s mennyi balsors!
És e férfiak!… Vonjatok párhuzamot közöttök s azon nemzedék közt, mely
közvetlenűl megelőzte.
Szemben a jelennel, a mythos kora már.
– Számomra, Kazinczy Ferencz irodalmi hagyományaiban, mintegy új életre
kelt, kidőlt daliaiban is, e múlt. A bizalmas közlemények leveleikben
felmutaták nekem a magok valójában e férfiak lelki arczképét. Mintha
együtt éltem volna velek, megismertem egyéniségöket, törekvéseiket,
tetteiket; mindaz a mi őket illeté, megannyi vonás volt, mely egy-egy
arczképet egészítgetett ki csarnokomban; érdeket s értéket nyert mindaz,
a mi reájok vonatkozott.
Alig egy tized alatt (1830-on innen) új világ vett epigónokat körűl, s
végzetes hatalommal sodrott előre, mindig előre, új ösvényeken, sokban
eltérő irányokban. A holnap káprázatai előtt elhalványodott mindaz a mi
volt; sok ragyogó név nimbusa is. Kicsinyeltük, meggyűlöltük, legjobb
esetben elfeledtük őket. Jól jártak a kik meghaltak vagy elnémúltak,
mielőtt megszoktuk nemhallgatni vagy elhallgattatni őket.
A kor, egy éh Saturn, elébb utóbb fölemészt mindent és mindenkit; s új
dolgokat hoz elő; neki-való embereket is? Megengedem. De nehéz
bevárnunk, s még nehezebb megválasztanunk őket.
Szenvedélyes faj vagyunk. Nincs mit csodálni rajta. Ha az egyes ember
képzésére döntő hatással folynak be gyakran élményei: e nemzet
életírása, a historia, kimenti vagy, legalább, értelmezi annak jellemét:
azt a sok nemest és kisszerűt, genialist és félszeget, mit róla regél.
Ki hitt annyit, ki csalódott, ki szenvedett annyit? Idegesek lettünk. A
rosz idegekben fészkel a szenvedély. Az, pillanatokra, kikap magunkból,
felmagasztal, képessé tesz mindarra a mi ragyogón nagy; de halk
erényekre s az ítélethozás bírói tisztére ritkán. Mint a szerelmes: a
bálványozó odaadás s a bősz ingerűltség szélzetei közt alig lel pontot,
min háborgó lelke megpihenjen; a sors sújtolásai alatt megroskadni nem
tud, de a „mérték-tartás“ bölcs erényét nem bírja meg. A pillanat hozza
és – söpri el a „nap hőseit.“ Ez a nap vajmi rövid és szállékony: de ki
is adja ám mindazt a mie van. Elborít koszorúi hervatag virágzáporával.
Nincs oly illethetetlen „majestás“ a földön, mint kit a népszerűség kene
fel; fénykörének küszöbénél elhallgat a szó, megnémúl a gondolat. Tudja
mi várna reá.
A honárúlás s a haza szabadítójának dicsősége közt, vagy viszont, oly
rövidke nálunk az ösvény, hogy „egy saison alatt“ megfutható. Magunk sem
tudjuk, hogyan. Oly őszinte lelkesedéssel kiáltjuk ezt és azt.
Igen, élményeink szenvedélyesekké, izgatottakká tettek bennünket.
Pártemberek vagyunk, mindig és mindenben, többnyire mert azokká lettünk;
konokok, gyakran álszégyenből; és, organisatiónknál fogva talán,
feledékenyek mindig. Gyakran még jó hogy igen. Máskülönben a halottak
országa sem volna „neutralis tér“ előttünk; szent korlátain is
betörnének előitéleteink, jó vagy bal szenveink.
A pietas – szavunk sincs reá – néha nehéz kötelesség, mit csupán a szív
bír meg, mely megfeledkezni is tud magáról, hogy igazságot
szolgáltasson. Az ostentáló tömegek helyett az egyedűlség helyeit
keresi; romai közt azon hamvak kincsásója lesz, miket mind mélyebben
temet háborítlan munkával a feledés. Hogy ne beszéljenek. Mennyit
mondhatnának!
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Majláth nem élt már, mikor ősz feje felett összecsaptak a starnbergi tó
hullámai.
Született 1786 October 5-d. Atyja, József, a statusminister; tizennyolcz
gyermeke volt, s hosszú és nagy szolgálatait grófi czímmel jutalmazá
(1783) az Uralkodó.
Majláth, szemeinek gyöngűlése folytán, mihamar lelépett a közélet
teréről. Éveken át teljes elvakúlás fenyegeté; megmenekűlt tőle, de
látása mindig a legovatosb kíméletet igénylő maradt.
Mily csapás oly embernek, kit tehetségei tanúlmányozásra, s
hajlandóságai kiválólag történelmi búvárlatokra útaltak.
Elvonúlva a közélettől, magának s a tudományoknak élt. Tanúlt, sokat,
mindent. Ferde viszonyaink átka volt, hogy, egy írói barátság hatása
folytán is, idegen nyelven, idegen irodalom tanúlmányozásának adta
magát.
Ekkor kereste fel Kazinczyt, s tanítványi bízalommal kérte a mester
tanácsait s útasításait. Előttem feküsznek levelei. Azok egyiránt
jellemzik a szeretetreméltó embert, a nagy culturájú világ-fiát, s a
lelkes s komoly törekvésű irót, ki mihamar Kazinczy bízalmasb barátainak
egyike lett[1]. Nyelvünket bírta teljesen, de íróvá azon nyelven
képezvén magát, melyre neveltetése útalta: „ezt bevégzett tényűl“
fogadta el Kazinczy, s megjelölte a tért, min a nemzeti ügy javára
legtöbb sükerrel működhetik: megismertetve a külfölddel a magyart,
szellemi tehetőségében, sajátszerű viszonyaiban és történelmében.
Majláth megfelelt e hívatásnak. Ő volt az első, ki, 1824-ben, egy
anthologiát ereszte ki, német nyelven, költőink válogatott műveiből, s
ekként úttörő lőn azon a pályán, min, néhány évvel utóbb, enyészhetetlen
érdemeket szerzett Toldy, s utána az angol Bowring sok jóakarattal
fáradozott.
Egy évvel utóbb (1825) elbeszélései gyűjteményével, mondáink s meséink
ismeretlen világába vezeté a külföldet, míg öt kötetes historiája
(1828–32) a haza viszontagságaival s egyszersmind történelmi irodalmunk
jelesebb termékeivel, Himfy gyönyörű fordítása (1830) költészetünk egyik
legszebb művével, s németek számára dolgozott Grammaticája (1830)
nyelvünkkel akará megismertetni.
Ez a Majláth életének fényes és boldog első fele, s ha végig e téren
marad, örök érdemekkel tartja fen nevét.
De ő a hajlamok embere volt; azokat meg’, organisatiójánál fogva is,
gyakran az alkalom benyomásai határozák el. Azon férfiak egyike, kik
Istenök sugalmainak engedve, részesei voltak a megindított szellemi
mozgalomnak, de megfeledkezve, hogy annak majd határait is kiszabni
embernek többé nem adatott; hogy az eszméket igényekké érleli a cultura,
mik mindig szózatosabban jelentkezendnek azon korlátok előtt is, miket
ők, a vezetők, saját létezésök védeiűl tekintettek.
Nem értették meg, vagy nem fogadták el a kort, melyet fölidéztek, s a
kor még kevésbbé értette és hallgatta őket.
Azonban, mi gondja reájok, reánk a Fatumnak? Fentarthatatlanúl megy tova
ösvényén, irtva s alakitva, ölve és teremtve.
A közélet hullámozása fönnebb és fönnebb torúlt; a színezetek pártokká
tömörűltek, mik, természeteknél fogva, a helyett hogy a közczél felé
törnének, mindig ellenzetesb irányban távolodtak egymástól. Lőn két
tábor, mely a végveszélyt mindig a túlsó oldalon kereste, s annak
vereségében nemcsak saját diadalmát látta, hanem a fenyegető vész
elfordítását is. Megtette tehát mindenik a mit tudott, jónak találva
mind azt a mi pillanatnyi sükert ígért. A harczsorokat elkallott vagy
eddigelé ismeretlen elemek szaporíták; az ambitio csillogó pályadíjai,
az önzés kövér falatai árverésre kerűltek; a tömegeknek gyakran
magasztos lelkesedése és bősz ösztönei, a meggyőződés merev ereje s a
vak önérdek sugalmai forrtak és vívtak és törtek egymás között, egymás
ellen.
Megdöbbentek a bátrak is; az enyhék s ovatosak daczos merevenségre
ingerűltek. A törvényhozás egy fellegvár lőn; védelem és ostrom
életre-halálra.
A haza közös ügye pártok kérdésévé téteték.
De e zűrös zajban, a szenvedély harsonái közt megzendűlt a kor intő
szózata is; a kiknek szólott, kezdetben nem hallgaták, utóbb meg’
mindinkább elnémúlának. A Fatum azon csapása ez, mely mozgalmas időkben,
a merev pártokat használhatatlanokká s azon áradat játékává teszi, mit
medrén túl dagadni késztének gondolatlanúl.
E forrongás Majláthot sem hagyá illetetlen, s védelmére hívá fel azon
positiónak, mely, családi hagyomány, nevelés s személyes hajlamainál
fogva, az övé is vala, s fenyegetve volt; fentartani vagy legalább
védeni kötelességének tartá… noblesse oblige. Kiszállt tanúlmányai halk
magányából, a pártélet harczsoraiba, a napi sajtó zivataros tengerére.
De a lobogónak a mit kitűzött, varázshatása nem volt többé, s mindinkább
haloványodott. Mihamar látta, hogy sem csatatársa, sem hallgatója nincs,
s visszavonúlt, felzaklatott lélekkel s a sükertelenség metsző
fúlánkjával kebelében. Távolról, közvetlen részvevés nélkül nézte azt, a
mi csakhamar bekövetkezett, és annyi mással, őt is és törekvéseit a
feledésnek adta át. De miként kezdetben a diadal mámora nem szédíté meg:
úgy nem sietett elé utóbb, mint a szomjú „hívek“ azon serege, kik,
obscurus zugokból is, a tört hajó martalék-romai köré tolakodtak. Ő nem
lehetett a betegnek, miként hitte, orvosa: életírója akart lenni. A
bírálat bonczvasát fúrta vérező sebeibe, midőn még a halál gyötrelmeivel
vívódott – megírta a nemzet legújabb történetét.
Mikor a néma keserv s a bősz diadal, a gyűlölet és boszú érzelme
reszkettet minden érverést: nem a történetírás nyugalmas kora az;
objectív nézlése időtlen gyógyszer: nem csillapít: bágyaszt, ingerel.
Egy árnyalat sem volt, kit Majláth kísérlete kielégített volna. Keveset
és sokat monda, s a mit monda, nem a maga idejében mondá. Nem volt
pamphlet a mit ada; hanem gyakran egyéni benyomások által sugallt
historia.
Törött lélekkel, megrongált viszonyokkal, búcsút monda honának. Ment,
idegen földön élni és megélni, nem elvei árán – munkálkodása által. Egy
fájó érzés, egy emlékezet sem kísérte e végső útában – csupán a gyermeki
hűség.
A bajor főváros lakosa lőn. Neve, egyénisége, culturája megnyiták előtte
a társadalmi élet legfensőbb köreit, fel a királyi palotáig. Ő a
levéltárak használatlan kincseit búvárolá s – egy történelmi tanszékért
folyamodott.
Ennyit kért. Negyven évi irodalmi munkálkodás s egy fényes és
irodalmilag ismert név jogalapján.
Az új viszonyok a tudományos intézeteknek is új s nagyobb mérvbeni
szervezését igénylék, különösen a catholicus bajor földön. Majláth német
író s a catholicismus érdekeinek egyik coryphaeusa volt. Ezen elveknek
akart hirdetője lenni.
És napokon és éveken keresztűl húzódott a „szép szó,“ a bíztatás.
Majláth tűrt és várt. Hiába. A süker reményével együtt haloványodott a
várakozás lehetősége. Ekkor, kevélyebb hogysem az irgalom ízékén
tengesse, vagy épen a becstelenség kenyerén tartsa fön életét:
Magyarország egyik peerje, egy minister fia, a tudományok agg bajnoka,
nem látott semmi más kiútat mint a halált. Elfogadta azt, mint egy
rómait, mint egy nemest megillet.
Az élet mitsem hagyott meg számára… nem igaz! egy drága kincset:
gyermeke szívét; azt nem bírta elrabolni. A szív nem bírál, nem ítél; az
csak áldozni tud; mindent, magát is. Megtette híven. A szerencse derűs
napjaiban nem hallgatá meg a szerelem kísértéseit a családiélet
boldogságával, hogy atyjától el ne szakadjon, s utóbb, a balsors
sujtolásai közt, közel legyen hozzá, társa, barátja, mindene legyen. Élő
és halott nyelveket tanúlt, hogy atyját tanúlmányaiban segélhesse;
felolvasója, írnoka lett, gyönge szemeinek kímélete végett, napokon,
éjeken, éveken keresztűl.
És midőn a végzet legfájóbb csapásait sem kímélte: a közönyt, melynek
emlékezete nincs, a részvétlenséget, mely az idegen keservtől elfordítja
gyönge idegeit, és, végűl, az inséget, mely megtöri a testet s lelket
egyiránt; midőn a hazában, a nagy világon, az életben nem volt menedék:
csak e gyermeki szív maradt meg, mely odaadta életét, mindenét, s midőn
nem volt többé a mit áldozzon: megosztozott a halálban.
„Bár volnál oly boldog az életben, hogy kedvező sorsod fenmaradna
nemzetünk emlékezetében, s századok múlva is ajkról ajkra szállna a rege
a boldog Jettiről…“
Igy szólt „vídám gyermekéhez“ a szerető atya.
„Ha valaki e világon, Te számot tarthatsz, hogy az Irás szavaiként, jól
legyen dolgod s hosszu életű légy a földön.“
Ezt mondá a felvirúlt hölgynek, ki szívének kevélysége s boldogsága
lett.