mivel Márta asszony megunta az ásítozó guvernántokat, a kik a férfi
nélküli pusztai házban borzasztóan unatkoztak. Ahogy a csirkék nőttek,
azon arányban fogyott a teher a holdakról, rétekről és rozsföldekről, a
melyeket a boldogult vörhenyes férfiu és apja raktak az ősiségre.
Tizedik esztendejét töltötte özvegységének az asszony: férfi tán eszébe
se jutott ezen idő alatt, de ha eszébe jutott is, mit csinált volna? A
nagybajuszu mérnök járt erre csupán, kit kacsingatásaiért utált; a
jegyző, ha eljött, előbb felöntött a garatra, tán bátorságért, vagy
csupán szokásból, az öreg alispán pedig, midőn esztendőnkint erre
kocsizott, mindig homlokon csókolta: «aztán légy eszeden leányom,
férfiből elég, ha egy volt, valamint asszonyból is». Mártonfalvi, az
ispán – már olyan öreg volt, hogy néha, szégyenszemre elbotlott a
sarkantyújában – ha Mártához jött, mindig lekefélte a dolmányát, bajusza
hegyét is megnyálazta, de az évek multak, repültek, semmi se történt;
biz’ isten az asszony el van magában is, ha nem bántják.
II.
De a tizedik esztendőben, késő őszszel, megjelent a férfi a látóhatáron.
Ne higyjétek, hogy valami közönséges ember: egy fiatal és özvegy gróf. A
gróf mindig Bécsben lakott, de mikor fiatal, szép felesége meghalt,
bécsi palotájában többé nem tudott aludni. Két évig utazott mindenfelé.
Márta néha olvasott róla, hol és merre jár, egyszer épen azt írták a
pesti ujságok, hogy a fiatal gróf Afrikában lövi az oroszlánokat és
aznap a gróf kis kocsija egy óriási muszka-ügetővel begurult a vizparti
ház tágas udvarába.
A gróf a szomszédban lakott, félmérföldnyire állott magányos
vadászkastélya és Mártával gyermekkoruk óta ismerték egymást, midőn
bizonyos krenczheneken együtt tánczoltak.
Öreg ispán, Mártonfalvi, az ámbituson álldogált és a komondort
apportiroztatta, mikor a gróf jött. Az öreg nyomban megbotlott a
sarkantyújában.
– Kutya, kutyánszki!
Így szólt és eltünt a konyha felé, hol egy kis asztalnál szeretett
üldögélni és a zsebéből előszedett zsíros iratokat tanulmányozta.
A gróf tehát eljött. Márta bemutatta neki a csirkéit. Hárman voltak
otthon: mind barna, mind karcsú.
– Az oroszlánok tehát nyugodtan alhatnak öntől, gróf úr – szólt Márta és
jól szemügyre vette a grófot. (Birtokos, gazdálkodó asszonyok úgy nézik
meg a férfiut is, mint a lábas jószágot a vásáron: alaposan.) A gróf
harminczéves ember volt, napégetett arczczal és ábrándos kék szemmel.
Homlokán kardvágás forradása látszott.
A gróf leült és körülnézett. Gyerekkori bizalmassággal fordult az
asszony felé és telt vállait, még mindig karcsú derekát mosolyogva
nézte:
– Miért nem ment férjhez, Márta? Kár volt magáért, kár volna magáért!
Márta ezen nevetett, de nem felelt a kérdésre.
– Beszéljen arról, hol járt, mit csinált? Szép, hogy még a
keresztnevemet tudja. Tán tizenöt éve nem láttuk egymást – szólt az
asszony.
– Felujítottam emlékezetemben régi ismerőseimet, mert ezentúl itt akarok
élni – remeteségben. Valószinü, itt is fogok meghalni.
– Szép elhatározás. De, remélem tudja, hogy nálunk a tél hosszú és
unalmas. A házból se mozdulunk ki, és az asszonycselédekkel lent fonunk,
mint nagyanyáink.
– Ha nagyon magamban leszek, eljövök magához, Márta.
Márta bólintott:
– Ide úgy se jár férfi. Maga lesz az egyetlen, de csakis a régi
ismeretség révén. Én már nem megyek férjhez, a leányaim sem eladók még…
Pedig a részeges jegyző télben, sárban minden éjszaka a nyakamra hozta a
városból a czigánybandát, a mig a komondorok megették az utolsó
nagybőgőst is. Azóta nyugtom van.
– És a szerelmes jegyző örökké agglegény maradt?
– Kigyógyult. Valakit elvett, egy szöszke és fonnyadt leánykát, s ha
házam előtt elkocsikázik, mindig figyelmezteti a feleségét: Anna szépen
ülj, a kezed tedd a takaróra s ne görbítsd meg úgy a hátadat!
Ezen aztán mind a ketten nevettek.
A nagy muszka trapper a gróf kis kocsijával ezentúl sokszor megtette az
utat a vadászkastélytól a vízparti házig. Antal gróf hűségesen eljárt
Mártához. Néha puskával és vadásztarisznyával állított be. Márta igen
jól tudta, hogy a lankaszterből, a mióta megvan, egyetlen patrónt se
lőttek ki. Mosolygott és éjjel nagyokat gondolkozott. Egyszerre annyit
gondolkozott, hogy felkelt ágyából és miután megnézte az ajtót és az
ablaktáblákat, a nagy tükröt leakasztotta a falról, a földre állította
és tetőtől-talpig megnézte magát. «Szép volnék?» kérdezte halkan. «Hisz
már nem vagyok fiatal. És a csirkéim, szegénykék, mit csinálnának, ha
nem volna többé józan és okos anyjuk?» Így beszélgetett Márta; néha sirt
is egy jó sort, a párnába túrva arczát, miután nyugodtan és mélyen
elaludt. De többnyire inkább nyugtalan és szomorú volt. Karácsonykor,
midőn a lányai haza akartak jönni a nevelőből, hosszú levelet írt nekik.
A sorok között bizony elfolyt egy-két könycsepp, de hát a könnyek is
akkor jönnek, amikor nem volna rájuk szükség.
III.
Ezt írta Márta:
«Ne gyertek haza két gyenge galambjaim, mert a ti édes anyátok nagy
bajban van. Beteg az anyátok, drága kis csibéim, de ha a jó isten is azt
akarja, nemsokára meggyógyul. Ne lássam, hogy szép szemetek sír miattam
és piros orczátok halovány a bánkódástól, inkább küldök nektek
kékszallagos, finom csipkés, kék ruhát, a mit a nagy ünnepre, Megváltónk
születése napjára felvehessetek. Pipőnek küldöm a gyöngy karpereczet,
Julcsának az aranymedálliont a képemmel. Az a képem a legutolsó, olyan
vagyok most, mint a hogy azt látjátok. Ugy-e nem nagyon szép, hanem egy
csúf öreg asszony inkább. Lefotografiroztattam magam, mert valaki nagyon
kért erre. Nesztek hát nektek is az új képből. Ne gyertek hát, csak
maradjatok ott. Nagy hó van itt, olyan nagy hó, hogy Mártonfalvi
bácsinak csak tajtékpipája látszik ki a hóból. Három itthon maradt
testvéretek sokszor csókol, boldog ünneplést kiván és jó mulatságot, én
pedig ölellek, csókollak benneteket százszor, ezerszer, és vagyok a ti
szerető édesanyátok, Márta.»
A két leány erre nem írt semmit. Hanem azt tette, hogy utra kelt. Pipő
már tizenöt éves volt, Julcsa tizenhárom. Két okos kisleány a világ
végére is elmegy együtt, nemcsak hazáig.
Antal gróf épen mind a két kezét megfogta Mártának. Az asszony
védekezett, mint egy megriadt galamb. Félhomály volt a szobában, kora
téli délután, és a kandallóból nagy fénykévék jöttek ki, szeszélyes
czirádákat szórva a szőnyegre. Antal gróf nagyon forrón megfogta az
asszony kezét, mert az sehogyse tudott szabadulni. Ekkor az ajtón
kopogtattak és a két kis leány, két kis téli vándor, beállított. Gyalog
jöttek a messzi vasuti állomásról. Havasak voltak a kalapjukon, a
vállukon, csupán az orrocskájuk látszott és fényes szemük.
Márta elejbük toppant:
– Hát ti hogy kerültök ide, semmirevalók? – kiáltotta.
Pipő, a nagyobb, a ki igen hasonlított anyjához, erre sirva fakadt és
sirva az anyja mellére borult. Julcsa a kezét fogta meg Mártának és azt
csókolgatta.
– Bocsáss meg, nagyon féltettünk – dadogta Pipő, és félszemmel az idegen
urra lesett.
Márta egy darabig hallgatta a kis leány zokogását, aztán mivel maga is
majdnem sirva fakadt, meghúzta a Pipő haját. Könnyes, mosolygó szemmel
megfordult:
– A csirkéim – mondta a gróf felé fordulva.
De erre már leült a földre. Sirt, nevetett és kiabált:
– Hogy megnőttetek! Nagyok vagytok, csirkék, maholnap férjhez mentek!
A két leány az anyja mellé telepedett. Antal gróf észrevétlenül elhagyta
a szobát.
EGY KÜLÖNÖS FIATAL EMBERRŐL.
A zsombékok között két vadász ballagott. Holdas éjjel volt,
kacsa-huzásról mentek hazafelé, egy mezitlábas suhancz czipelte utánuk a
kacsákat. Az egyik vadász szürkehajú, katonástartású, idős uriember
volt, szélesvállú és fölpedert bajuszú, hogy el ne felejtsük. A másik
vadász ellenben czingár, fiatal ember és szemüveg az orrán. Emez a
fiatal Deutsch doktor volt, töméntelen földeknek ura; a másik Szentgály,
penzionált lovaskapitány. A kapitány is a környéken lakott, a
feleségének, a ki miatt a lovasságot otthagyta, volt itt valami kis
birtoka, azt igazgatta, toldozta-foltozta, a mint Nagylelkű Fülöp
würtembergi herczeg lovasezredének egy elsőosztályú kapitányától
telhetik.
Deutsch doktor mostanában került haza a külföldi egyetemekről, a hol már
évek óta kóborolt. Kóborolt pedig azért, mert az öreg Deutsch, a ki nem
volt se doktor, se János, mint a fia, hanem becsületes Mór, irtózatos
skandalumot csinált, midőn fia egy szinészleányt akart oltárhoz vezetni.
A fiú külföldre menekült apja borzasztó haragja elől és csupán
Münchenből merte megirni az öregnek, hogy véleménye szerint mindenki
gazember, a ki nem a szive hajlama szerint nősül; ő a maga részéről, ha
valamikor nősülni fog, a szive szavára hallgat. Lenczius, a lélek
alapelemeinek első magyarázója és professzor a heidelbergi egyetemen,
köztudomás szerint immár harmincz esztendeje egy czigánynővel él boldog
családi életet, pedig a világhirű tudós azonkivül még a protestáns
egyház lelkésze is. Dr. Deutsch János, ha czigánynővel lesz boldog,
czigánynő lesz a felesége. Ezt a fiatal Deutsch irta az öregnek és a
levelet az öreg Deutsch barátai és rokonai a vármegyei kaszinóban
formálisan elégették. Évek multak el, az öreg megbocsátott egyetlen
fiának, hivta haza, de a doktor nem jött. Szikora, az uradalom
igazgatója, a vatikáni könyvtárból ásta ki, midőn az öreg Deutsch már
régen a gyönki kriptában aludta örök álmát.
Már tavasz óta lakta a kastély tornyát, a mit hajdan parádéból épitettek
és Szentgályn kivül senkivel sem barátkozott. A nyugalmazott
lovaskapitány nagyon jóravaló ember volt. Olyan flegmatikus volt, mint
egy bölény és szemhunyorítás nélkül hallgatta a fiatal Deutsch
elmélkedéseit, a melyekkel az uj földesur a vadászatokat füszerezte. A
kapitány ellődözte a saját patronjait, majd társa patronjait, a
szolgagyerek, a ki velük volt, a roskadásig megterheltetett vaddal,
réczével, nyullal, fogolylyal, majd pipára gyujtott a penzionált hadfi
és főbólintással hallgatta a doktort.
A fiatal Deutschnak kedves témája volt a szoczializmus. Szive mélyéből
szoczialista volt és budapesti tartózkodása alatt többször majd
lecsukták, izgatás miatt.
– Ha az apám szegény ember lett volna, munkásvezér lennék. Az a legszebb
pálya, – szokta volt mondani és a kapitány bólintgatott hozzá. Magában
csendesen bolondnak tartotta fiatal barátját. Egyszer mégis azt mondta
neki:
– Meg kéne házasodni, vagy mi: akkor tán felhagyna az izgágasággal,
doktorkám!
– Én már sohasem vetem le eszméimet. Harmincz éves vagyok és mostanig
még mindig csak azt láttam, hogy az emberiség rabszolgaságban sinylődik
és rab minden fényes, igaz gondolat, mert nem férkőzhetik az emberekhez
a társadalmi sötétség miatt…
Értette-e ezt a lovaskapitány? Nem tudni. Szeliden igy szólt:
– Asszony nélkül üres az a nagy kastély, Jánoskám.
– Üres, üres, de mégis csak jobb, mintha a szeszgyáros Glück leánya ülne
benne, vagy Grobovics Jacza, a milliomos sertéskupecz leánya. De még
jobb, hogy az itteni tönkrement gentry urakkal nem barátkozom. Nemesi
kisasszonyra sincs szükségem.
A lovaskapitány sértődötten köhintett. (Ehez a témához értett.)
– Kicsinyli a dzsentrit, bácsikám? Talán valami baronesszre pályáz?
Deutsch doktor erre úgy nevetett, hogy meg kellett neki állni a sötét
erdei úton, a hová befordultak. Jódarabig nevetett és aztán egy szót sem
szólt. A kapitány magától is belátta, hogy felesleges volt kérdése, így
másról kezdtek beszélgetni. Lovakról, földekről, szarvasmarhákról.
– Nem is hinné a világ, hogy az apám minden gondossága mellett is,
milyen rossz gazda volt. A régi gazdasági számadásokat áttanulmányoztam
és kiszámítottam, hogy tiz év alatt huszezer forinttal kevesebbet
jövedelmezett a birtok. Évenkint netto kétezer forinttal kevesebb volt a
bevétel.
A lovasnak nem tetszett a netto szó.
– Különös, hogy a tudományok mellett a kereskedelmi ismereteket sem
hanyagolta el doktorkám – szólt a kapitány.
Az ifjabbik Deutsch nevetett.
– Mi zsidók voltunk. A bölcsőben tudunk már a nettóról és bruttóról.
Kiértek az erdőből. Egy keresztutnál bucsuzott a lovas.
– Estére átjöhetne vacsorára.
– Átjövök, jó éjszakát! – felelt a doktor és megindult jobbra.
– Jó reggelt, – kiáltott a kapitány és balra ment, nyomában a suhancz a
vadakkal.
Az augusztusi mezők felett hajnali pára lebegett. Az ég kelet felé
tejszinű volt, de még az éj némasága lakott a mezőn. A doktor
elgondolkozva ballagott a homokos országuton. Vagy talán nem is gondolt
semmire, csak ment egyenesen előre, hazafelé. Egyszerre mégis az jutott
eszébe, hogy rendkivül unalmas, sivatag az élete… Külföldre kellene
menni. A pápák élettörténete érdekesebb a gazdasági számadásoknál. A
vatikáni könyvtárban talált egy könyvet, a melyben a világ legpikánsabb
történelmi kalandjai voltak összegyüjtve. Deutsch doktor szerette a
pikantériát, ha vonatkozással volt a históriára.
A hajnal rózsaujjaival széttépte a felhőket a keleti ég alján; mire a
faluba ért, már egy veréb fürdőzött a porban. Az első házból pedig egy
leány jött ki és végigment az udvaron az eperfa felé. A tehénke az
eperfához volt kötve és az eperfa a palánk mellett terjesztette ki zöld
lombjait. Deutsch doktor észrevétlenül megállt a deszkakerítés mellett
és a leányt nézte. Sugár, barna parasztlány volt, a lába azonban, mely
térdig érő szoknyája alól kivillogott, olyan fehér volt, akár egy
herczegnőé. A doktor figyelmét ez ébresztette fel és apróra megnézte a
leányt a kerítés mögűl. Bevallotta magának, hogy nagyon szép leány.
Minden mozdulata kerek volt és lágy. A doktornak régi meggyőződése az
volt, hogy a nők nemsokára elsatnyulnak az uribb körökben és a föld
leányai, a porból születettek átalakítják az emberiséget. Friss,
aczélosvérű gyermekeket szül a marokszedő leány, ha egy elvénült
familiájú herczeg nyoszolyájába kerül is.
A leány leült a tehénke mellé és a tehénkét megsimogatva, fejni kezdett.
– Jóreggelt kisleány – kiáltotta be a doktor a kerítésen.
A leány felnézett és elpirosodott.
– Né, a nagyságos ur – mormogta.
A doktor folytatta:
– Jókor keltél!
– Jókor kell a kastélyba a tej – felelt a leány.
– Hát te hordod nekem a tejet?
A lányka komolyan integetett a fejével.
– Én ám. Eddig nem tudta?
– Nem láttalak soha.
– Nem tehetek róla – felelt a kisleány és erősen fejni kezdett.
A poros falusi utczán nagy nyikorgással kinyilt valahol egy ajtó, a
doktor tehát tovább ment. Majd hirtelen megállt, körülnézett és halkan
bekiáltott az udvarra:
– Hogy hivnak, leányka?
– Terka.
Tovább ment a doktor és mosolygott. – Terka, – gondolta és ujra
mosolygott. Egyszerre olyanfajta vidámságot érzett, mint az a veréb
érezhet, a melyik bolondosan fürdőzik a reggeli porban. Kiáltani
szeretett volna, pedig az imént még fáradt és unott volt. Koránkelő
parasztok tisztelettudóan köszöntötték. Deutsch doktor szeretett volna
kérdezősködni tőlük Terkáról, de aztán mégsem tette. «Biztosan ő az első
hölgy a faluban» – gondolta magában.
A kastélyhoz ért, de nem ment fel tornyába, hanem az udvaron maradt az
orgonabokrok közt egy kis fehér padon. A kastélyban csak egy öreg
gazdasszonyt tartott és valami kis inasfélét. Az apja halála óta árendás
ül a birtokban, de csak tavaszig.
Ott ült az orgonabokrok között és midőn a kiskaput hallotta nyikorogni,
felugrott.
– Terka – kiáltotta – gyere ide.
A leány ijedtében majd elejtette a tejesedényt.
– Jaj de rámijesztett, urfi – mondta Terka és a doktor észre sem vette,
hogy nem nagyságos urnak nevezte.
Megfogta a Terka kezét és lángoló tekintetével a leány harmatos arczába
mélyedt. De egy szót sem tudott szólani. Szokatlan felindulás fojtogatta
a torkát és a leány remegése megindította.
– Hány éves vagy? – kérdezte egyszerre.
– Nem tudom – motyogta Terka.
– Hány éves vagy, azt kérdem.
– Aratáskor multam tizenöt – bocsásson urfi…
Deutsch doktor eleresztette a leány kezét, a leány elfutott a kastély
konyhája felé, ő pedig vérpiros arczczal nézett utána. Felment a
toronyba és az ágyra vetette magát. Persze nem tudott elaludni és a
mindenféle gondolatok méhkasként zsongtak a fejében. Eszébe jutott egy
Griffon nevű barátja, a kivel Belgiumban ismerkedett meg. Griffon
gépészmérnök volt és egy franczia nábobnak a fia: és mint kékzubbonyos
munkás dolgozott egy belga gyárban. Griffont imádta a doktor. Ha valamit
tett, mindig az jutott eszébe, hogy Griffon vajjon hasonlóképen
cselekedett volna-e?
Griffon elvenné Terkát – gondolta és nagyon meleg lett a feje. –
Bolondság! – kiáltotta hangosan és az öreg gazdasszony belépett.
Csak délig aludt. Az augusztusi meleg fölébresztette. A sötét szobában
valahol egy légy zúgott. A légy bolondos, helytelen gondolatokat dongott
a fülébe, a milyen gondolatok máskor eszébe sem jutottak volna. Például
azt gondolta, hogy az öreg gazdasszonyt elküldi és Terkát veszi helyébe
gazdasszonynak. Terka akkor mindig a közelében lesz.
Hogy a gondolatait elűzze, könyvet vett le a polczról és a félig
fölnyitott zsalugáter mellett olvasni kezdett. A véletlen úgy akarta,
hogy éppen Bebel Ferdinánd Frigyes művét, a mely a nő viszonyát a
szoczializmusban tárgyalja, vegye kezébe. Bebel Frigyes igazabb
tisztelője a nőknek a földkerekség eddig élt valamennyi gavallérjánál.
Nem csuda tehát, ha a lelkes ifjú Deutsch elszégyelte magát iménti
gondolataiért. «Szeretőmmé akartam tenni szegény ártatlan leányt,
gyalázat. Feleségemmé teszem; ez illik multamhoz és jellememhez.
Legalább megtudják az itteniek, hogy ki vagyok én, az öreg Deutsch Mór
fia.» Ezt gondolta és erre nagyon büszke lett.
Az inasával elhivatta Terka apját, a mint alkonyodni kezdett.
Terka apja talpig fehérben dicsérte az urat. Aféle ágrólszakadt
zsellér-ember volt. Se öreg, se fiatal, se jó, se rosszlelkű – a milyen
a szegény zsellér-ember: egyszer imádkozik, máskor káromkodik.
Szorongott benne a kérdés, ugyan mit akar vele az uraság?
A doktor leültette a Terka apját.
– Van kendnek egy leánya?
– Van.
– Feleségül szeretném venni.
A zsellér elvörösödött.
– Ejnye, nagyságos ur, de megszégyenít.
Deutsch doktor felugrott és az ember vállára tette a kezét.
– Értse meg, Kapor Mihály, törvényes feleségnek akarom a leányát!
– Nem értem…
– A jegyző előtt, pap előtt megesküszöm vele.
– Nem értem…
– Menjen haza kend, küldje el a feleségét.
Az asszony jött lóhalálban. A mint meglátta Deutsch doktort, letérdepelt
előtte és a kezét csókolgatta.
– Egyetlen gyermekünk, nagyságos ur, hagyja meg nekünk Terkát.
A doktor ideges lett és szerette volna, ha már tul van az egész dolgon.
Annyit mondott tehát:
– Holnap öltöztesse fel a leányát a legszebbik ruhájába és aztán vigye a
nótáriushoz. Ott leszek én is. Megesküszünk, aztán majd megértik a
dolgot. Most pedig menjen haza, jó asszony.
Az asszony sirva futott haza. Deutsch doktor pedig befogatott és a
lovaskapitányhoz kocsizott. Roppant könnyűnek, szinte boldognak érezte
magát. Hosszan és mélyen lélekzett a mezők levegőjéből.
Griffon is így tett volna – mormogta magában és végtelen megelégedést
érzett.
Szentgály csóválta a fejét, mikor Deutsch doktor előadta neki a
történteket és tanuzásra kérte esküvőjéhez.
Szentgályné, egy életvidor, barna kis asszony oly édesen kaczagott,
mintha a világon mulatságosabb dolgot még nem hallott volna.
– Pompás tréfái vannak, doktorlében – mondta Szentgályné.
Deutsch, a fiatal, elvörösödött.
– Asszonyom, nem tréfálok ilyen komoly dolgokban.
Szentgályné (az apja kamarás volt, a familiája hatszázesztendős, mindig
lenézte szive mélyén Deutsch doktort) kegyetlenül nevetett.
– Hisz éppen az a mulatságos, hogy a vármegye minden kisasszonya halálra
lesz sebezve.
A lovaskapitány vacsora után félrehivta a doktort a kertbe sétálni, ott
megkérdezte tőle:
– Tulajdonképpen milyen doktor vagy te?
– Doktor juris és doktor medicinae.
– Én nem vagyok semmiféle doktor – felelt rejtelmesen a lovaskapitány,
de azért ott leszek holnap. (Két markos inasommal, meg egy csomó
szijjal, tette hozzá gondolatban.)
Ezzel is váltak el. Deutsch doktort hazavitte a kis kocsi. Szentgályné
pedig egész éjszaka még álmában is kaczagott és integette az urát.
– Te, Gyuri, ha elrontod ezt a tréfát, elválok tőled és férjhez megyek
Deutsch doktorhoz.
A lovaskapitány nem szólt, ám komolyabb volt mint valaha.
Mikor másnap magas americainjén átment a kastélyba, megnyugvással
tapasztalta, hogy az esküvői előkészületeknek semmi nyoma.
Deutsch doktor a tornyában volt és mérgesen járt fel-alá. Mikor a lovast
meglátta, előbb kaczagott, aztán káromkodott.
– Elszökött a menyasszony. Éjjel, hajnalban eltűnt az anyja mellől, a ki
úgy vigyázott rá, mint a szemére. Bucsulevelet is irt. Olvasd, itt van.
A lovaskapitány egy papirosfoszlányról a következő otromba, verébfej
nagyságú betükkel irott szavakat olvasta le:
– Kedves Szülejim csúfá tettek, tehát a faluban nem maradhatok világ
gúnyára, a városba megyek szógálatot keresni. Csókolja és tiszteli Kapor
Terka.
A kapitány felsóhajtott.
– Szegény kis leány. Egész életében száműzve lesz a szülőfalujából
magának a szeszélyéből.
Deutsch doktor káromkodott:
– Becsületszavamra mondom, hogy el akartam venni a libát. Most már
megyek én is innen. Valahol csak lelek a világban egy szegény leányt, a
ki nem szökik meg a gazdag fiatal ember elől.
A lovaskapitány, sok év mult el azóta, még mindig azon csodálkozik, hogy
Deutsch doktor ma se kapott feleséget.
* * * * * *
Transcriber's Note:
Javítások.
Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.
A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:
24 |szeme elé keülni |szeme elé kerülni
114 |bátran a a veszélyben |bátran a veszélyben
126 |a bolondja! |a bolondja!»
129 |Viczky, a a mikor |Viczky, a mikor
147 |a doldot |a dolgot
148 |Ouid novi? |Quid novi?
150 |vérberi öreg |vérbeli öreg
165 |névnapomra virágbokétát |névnapomra virágbokrétát
169 |kimaradni ebbből |kimaradni ebből
211 |fiatalabb vélnék |fiatalabb volnék
216 |lőttek hi |lőttek ki