Egyszer régen, mikor húsz esztendős voltam. Vagy talán harmincz is
voltam már… Ha jól emlékszem, tavasz volt és épen ilyen szép volt az
alkonyat egy régi kertben. De az is meglehet, hogy rózsaszínű ősz volt
és az erdők a halmokon mozdulatlanul feküdtek, mintha vörösrézből lettek
volna. Az erdő mélyében az alkonyati csöndben valaki vadászkürtön a
Säckingeni trombitás áriáját fújta és a kürtszó regényes visszhanggal
zengett az erdős halmok között. Emlékszel, Züzánn?
Özvegy Viczkyné fel akart emelkedni, de Zathureczky gyöngéden
visszatartotta.
– A hölgy, a ki szivem választottja volt, daczos, büszke, jégvirág-szerű
teremtés volt és a világért se vallotta volna be, hogy viszontszeret. De
akkor, azon a rozsdavörös alkonyaton, a mozdulatlan erdők között,
keblemre borúlt és viszonozta csókjaimat…
– Megtiltom, hogy tovább folytassa! – pattant fel Viczkyné és lángvörös
lett az arcza.
Zathureczky szeliden nevetett:
– Nincs tovább. Eddig volt.
– Nem szeretem, ha az esztendőket emlegeted, Gáspár, – mormogta Viczkyné
szégyenkezve. – Ha nem mondod, akkor is tudom, hogy már nagyon öreg
vagyok.
Azon vették észre magukat, hogy kezük egymásba fonódik. Az asszony
könnyes szemmel nézett Zathureczkyre.
– Régen volt, – mosolygott könnyein át. – Be bolond is, hogy ilyenek
jutnak az eszedbe.
Zathureczky a lugas függönyei között a sétáló fiatal párt nézte.
– Mintha magamat látnám, mintha téged látnálak, – mormogta meghatottan.
– Úgy szeretem azt a fiút, mintha a fiam volna. Lehet, hogy azért, mert
nagy tisztelője voltam az édes anyjának, reménytelen tisztelője. Furcsa
az emberi érzés! Ha talán lett volna valami köztem és Bihaut bárónő
között, kevésbbé szeretném a fiút; mintha régi reménytelen és mégis
boldog szerelmem támadt volna fel akkor, midőn Gábort megpillantottam.
On revient toujours… Nézd, hogy fogják egymás kezét, nézd, hogy bámulják
egymást. Egy kis angyal röpdös a kertben, a szerelem angyala. Mi már nem
látjuk az angyalt, de ők látják.
Gábor és Melanie a kert végében állottak egy virágzó körtefa alatt. A
fehér virágok szinte fényleni látszottak az aranyszínű alkonyban.
Szemben állottak és halkan beszélgettek:
– Tudod, hogy te az én menyasszonyom vagy? – kérdezte Gábor.
– Tudom, – felelt egyszerűen a leány és nyugodtan nézett a férfire.
– Vártál engem?
– Vártalak. Mindig, örökké vártalak volna.
Gábor gondolkozva hajtotta le a fejét:
– De én még nem vehetlek el… Sok-sok időnek kell elmúlni, hogy az enyém
lehess.
– Várni fogok.
– Sok küzdelmem, bajom, szegénységem van. Azt mind le kell győzni.
– Mi gazdagok vagyunk, – felelt a leányka. – A mi a miénk, az a tiéd.
Hisz rokonok vagyunk.
Viczky mélyen a Melánie szemébe nézett:
– Szeretsz te engem?
A leány szinte csodálkozva kiáltott fel:
– Hát nem tudod? Természetesen, szeretlek. A vőlegényemet csak kell
szeretni.
Viczky valami baljóslatú fényt látott megcsillanni a leány szemében:
– Nem, Melánie, te nem szeretsz engem.
– De ha mondom… mondom százszor, mondom ezerszer, ha akarod. Szeretlek,
szeretlek, – felelt a leány és a kezét a Viczky vállára tette.
Gábor tompa hangon válaszolt:
– Hisz azt se tudod, hogy mi a szerelem. Nekem valami azt súgja, hogy te
azon nők fajtájából vagy, a kik soha sem érzik, mi az igazi szerelem.
Nyugodtabb a véred, józanabb a szíved, semhogy a szerelem hatalma erőt
vehetne egész lényeden… Te jégvirág vagy. Az anyád leánya vagy.
Melánie félig nyitott ajakkal hallgatta Viczky szavait. A férfi
felindulástól remegő hangja, fénylő szeme és elsápadó, majd kipirosodó
homloka meglepte és félve kérdezte:
– Honnan tudod te, hogy én milyen vagyok?
– Tudom, mert én szeretlek! – mormogta lehajtott fővel Viczky. – Mintha
megbabonáztatok volna, mióta házatokba léptem. Nem találom meg az
eszemet, elveszítettem a lelkemet, csak a szívem dobogását hallom. A
szivem dobogását hallom a hangomban, az ver az agyvelőmben. Varázslat
alatt vagyok, nem tudok józanul gondolkozni. A te anyád nagy boszorkány
és boszorka vagy te is, Melánie. Megértettetek.
Melánie halkan nevetni kezdett.
– Ó, te hiszel a babonákban!… Lásd én nem hiszek bennük, mert ismerem
őket. A mikor vártunk, – mert már régen várunk, – az anyám néha este
csaláninget adott rám és mindenféle fűszeres növényekkel füstölte körűl
a testem. Varázsigéket mormogott és háromszor keresztül kellett lépni a
rézfüstölőn, mert az anyám hisz mindenféle babonákban. Kora tavaszszal
hajszállal kötöttük az ajtókilincset és én is amulettet hordok a
nyakamban.
A fehérpettyes kék batiszt-ruhácskát nyugodt mozdulattal nyitotta fel
nyakán, mintha egy barátnőjének mutatná meg az ott függő medáliont. A
félhomályban kivillant vakító fehérségű válla és nyaka, mintha karrarai
márványból lett volna a teste.
– Látod, én nem hiszek mégsem a babonákban, Gábor. Csupán az anyám
kedvéért hordom ezt is. De ha azt hiszed, hogy ez bajt, bánatot hoz
reád, eldobom.
Leoldotta az amulettet és hirtelen mozdulattal az orgonabokrok közé
hajította:
– Nos, meg vagy elégedve? – kérdezte, nyakán gombolgatva a kapcsokat. –
Most már varázslat nélkül állok előtted. Szeretsz-e még?
Viczky nem felelt, csak kinyújtotta a kezét a leány után és gyöngéden
magához ölelte. A leány engedelmesen hajtotta vállára a fejét és
nyugodtan nézett az arczába.
– Még sem szeretsz! – kiáltott fel Viczky és roppant nyugtalanság fogta
el. – Vagy talán én nem szeretlek?
– A hogyan parancsolod, én uram, – felelt alázatosan, szemlesütve
Melánie.
A lugas felől kopogás hallatszott. Zathureczky zörgetett ott a botjával
az asztalon.
– Érted jöttem, Gábor, – kiáltotta. – A Griffben vacsora van a
tiszteletedre. Ideje már, hogy menjünk. Még az öreg Simkovics is felkelt
a tiszteletedre, pedig ugyancsak kínozta a köszvény.
Viczkyné boszúsan felelt:
– Az ördög vigye el Simkovicsot, meg a többi lumpokat. Mit akartok az én
Gáboromtól? Azt ugyan nem fogjátok elrontani.
– Nono, – mondta csillapítólag Zathureczky. – Csak ne dugjuk mindjárt
szakajtó alá az úrfit. Eleget lesz még a szoknyátokhoz kötve. Szegény
Gábor fiam, – mondta komikus szomorúsággal, – neked ugyan befellegzett.
Mindjárt két asszonyt kell feleségül venned. De hát senki sorsát ki nem
kerűlheti.
Elbúcsúztak a hölgyektől, miután Viczkyné kemény fogadalmat tétetett
Zathureczkyval, hogy Gábort korán hazaszállítja és semmiféle kifogást
nem fog utólag kitalálni az éjszakázásért. Zathureczky mindent megigért.
– Parancsolod írásban? – kérdezte. – Aláírom.
– Tudom, hogy szenvedélyes aláíró vagy, de én nekem nem jó az aláírásod.
Köt szavad, az elég és most Isten veletek.
Az utczán Blásik Jánosba botlottak. A derék udvarmester ott silbakolt a
ház előtt és nyomban a kis gazdájához csatlakozott. Titokzatosan
integetett már messziről és Viczky mellé sompolygott:
– Nos, megvan? – kérdezte szemhunyorgatva.
Zathureczkynek igen jó füle volt. Meghallotta a Blásik kérdését és
felelt is mindjárt reá:
– Megvan, János, megvan. Nyugodtan mehet kend aludni. El van látva a
kisgazdája.
Blásik szinte megtántorodott az örömtől, aztán diadalittasan ordított
fel:
– Megmondta azt előre Blásik János! Megyek, megyek… azaz, dehogy is
megyek.
Örömében megzavarodva futott előre rosz lábaival, majd megfordult és egy
vén komondor örömével tánczolta körül Viczky Gábort. Hiába integette,
szólongatta Gábor. Blásik se nem látott, se nem hallott. Mintha puskából
lőtték volna ki, futni kezdett a hosszú, poros utczán felfelé, a míg
eltűnt az alkony homályában.
Viczky szótlanul ballagott Zathureczky mellett. A zöld zsaluk kinyíltak
ismét, meg becsukódtak, de Viczky nem figyelt rájuk.
– Nézd csak a Kopránszky-kisasszonyokat, majdnem a nyakadba ülnek, –
figyelmeztette Zathureczky. – Amott meg a Hankovszky Malvinka mutogatja
piros pofácskáját a violák mögött. Fékom adta, Szusztericsné felvette az
új, párisi kalapját és a keztyűjét húzogatja az ablakban. Pedig,
becsületemre, nem megy sehová. Hisz nem kész még a tavaszi ruhája. Az
imént beszéltem a sánta Reginával. Futott a kis Régi a derékkal. Sok
lett egyszerre a dolga tegnap óta.
– Tegnap óta? – mormogta szórakozottan Viczky.
– Hát persze. Sürgős mindenkinek a ruha, mióta te a városban időzöl. Nem
adnám a bundámért, ha az egész város beléd szeretne. Pedig könnyen
meglehet. Mi sem könnyebb annál.
Zathureczky köszöngetett jobbra-balra a hölgyeknek és hamis
pillantásokat vetett feléjük.
– Pardon! – mondta egyszerre. – Szusztericsné intett.
Keresztülfutott az utczán és egy virágos ablak előtt nagyot köszönve,
összeütötte a sarkát. Majd nevetve tért vissza.
– Rózinak sincs egyéb gondja, mint az, hogy megjött-e már Bécsből a
Viczkyné topánkája. Hej, ezek az asszonyok. Az ördög találta ki az
asszonyokat.
Tréfálgatva, pletykázva haladt Zathureczky, egyszerre Viczkyre esett a
pillantása:
– Hát neked mért folyik az orrod vére?
Gábor kiegyenesedett:
– Vacsora után beszédem lesz veled. Megszökünk a kompániától.
– Helyes, nagyon helyes.
A Griffben a háziszolga egy most érkezett sürgönyt nyujtott át
Viczkynek. Csak ennyi volt benne: «Roszat álmodtam. Nyugtalan vagyok.
_R_.»
Viczky összegyűrte a sürgönyt. Roszkedvűen fordult Zathureczkyhez:
– Hogy mondtad. Az asszonyt az ördög találta ki?
*
A kaszinó különszobájában, a hol Viczky őszintén mindent elmondott
Zathureczkynek, a mit délután az özvegytől hallott, egy darabig kínos
csend állott be a beszélgetők között, csak a Zathureczky sziszegése
hangzott:
– Szszhallatlan!
Viczky nyugodtan ült a barátjával szemben.
– És a legnevezetesebb a dologban az, hogy én a leányt szeretem, –
mondta csendesen.
Zathureczky felugrott:
– Megbolondultál? Ezek után még szereted? Egy délután és szereted?
– Ő nem tehet róla, nem felelős az anyjáért. A mi pedig azt az egy
délutánt illeti, hát tudod, ezzel úgy vagyunk, hogy ha első látásra nem
mozdul meg a szív az emberben, akkor elviheti már a macska a későbbi
szerelmet.
– Értem, értem, – mormogta Zathureczky. – De azért férfi a férfi, hogy
uralkodjon az érzelmei felett. Ebben a korban én mindennap szerelmes
voltam. Ötszáz feleségemnek kellene lenni, mint Salamon királynak, ha a
szivemre hallgatok. De hát egy sincs, a ki keserítse az életemet.
Viczky vállat vont:
– Ez nem változtat azon, hogy én elveszítettem a szívemet. Nincs… Ott
van Melánienál. Bolond dolog, de megesett.
Zathureczky egy párbajsegéd szigorúságával emelkedett fel és olyan mély
hangon szólott, mint egy irodafőnök.
– Azt a szívet pedig vissza fogjuk onnan venni. Nem engedem, egyszerűen
nem engedem. Értetted? De hát hol van Baracskay, az a vén gazember
gyámapád? Neki joga és kötelessége közbelépni.
– Nem lehet itt közbelépni, – felelt mosolyogva Gábor. – Ez már el van
intézve. Vagy az enyém lesz Viczky Melánie, vagy én nem leszek.
– Ördöngősség! – kiáltotta a macskabajuszu férfiú. – Megbabonáztak. Ó,
Zsuzsi, Zsuzsi, mindig mondtam, hogy nagy ördög vagy, de azt nem hittem
volna, hogy boszorkánynak neveled a leányodat! De majd adok én annak a
fruskának!…
– Vigyázz, Zathureczky, a menyasszonyomról beszélsz.
Zathureczky felugrott és őszinte kétségbeeséssel fordult Gáborhoz:
– Már nem bánnék semmit, csak legalább az az erszény kerűlne meg.
– Meg fog kerűlni! – mondta nyugodtan Gábor. – Meg fogom találni!
Egyelőre Bunkóra van szükségem. Eszközölj ki nála néhány száz forintot,
hogy ne álljak pénz nélkül.
– Majd beszélek az uzsorással, – felelt a macskabajuszú. – Azt hiszem,
könnyen fog menni a dolog.
Hazafelé mentek és Zathureczky a kapúig kisérte Gábort. Viczky ott még
egyszer a lelkére kötötte, hogy senkinek ne szóljon a hallottakról,
aztán elváltak. Zathureczky ment vissza a Griffbe fogyasztani a Bunkó
Mihály pezsgőjét, Viczky pedig végigment a virágos udvaron és belépett a
Viczkynénél számára kijelölt szobába.
Éjfélt ütött és még mindig mozdulatlanul ült az asztalnál és tekintetét
a gyertya fényébe meresztette. Igyekezett rendbeszedni a gondolatait, de
olyan nagy felfordulást talált lelkében, hogy lemondott a
gondolkozásról. Csak egy leányalakot látott maga előtt és kerekre
nyitott szemmel nézett reá.
Véletlenűl a zsebébe tévedt a keze és ott megtalálta a Rózsa sürgönyét.
Dühösen diribdarabokra tépte a papirost.
– Eh, gyermekszerelem, félre veled! Most érzem csak, hogy mi az igazi
szerelem!
Nem is gondolt többé a dologra. Forróságot érzett a szíve tájékán, hogy
egy födél alatt lehet azzal, a kit részére a sors kijelölt.
AZ ERSZÉNY MEGJELEN.
A viczkói nádast a déli szél csókolja és a hold magasan úszik az
égboltozaton. Júniusi éjszaka van, a mikor a tavasz ölelkezik a nyárral
és a föld díszbe öltözködik, mintha a régi görög istenek látogatását
várná. Éjjel szerelmes lovagok nyargalásznak az erdőségekben és a déli
szél végigcsókolja a föld arczulatát.
A nádasban két alak törtet előre. A vadmadarak riadva menekülnek az
éjjeli látogatók elől. A hold hol eltűnik valami felhőrongy mögött, hol
újra megjelenik. A nádas mélyében bús hangján megszólal a bölömbika.
A keskeny csónak, a mely faderékból van vájva, mint a milyen csónakon az
ősemberek jártak, parthoz ütődik. A csónakban ülők kiugranak és leteszik
a hosszú csákányokat, a melyekkel idáig a csónakot kormányozták a
nádvilágban.
A hold megvilágítja a viczkói vezérhalmot. Csak most látszik, hogy
tulajdonképen mekkora a vezérhalom. A hold kétes világánál szinte
akkorának látszik, mint a tokaji hegy.
A csónakosok megkerülik a halmot.
– János bácsi, – mondja Viczky Gábor, – maga bizonyosan tudja az utat
erre?
Blásik János egy táskát czipelt a kezében és nyugodtan lépked:
– Csak arra tessék menni, a merre én igazítom. Jártam én itt megdicsőült
urunkkal elégszer. Szeretett a halottakhoz járni.
A vezérhalom egyik oldalán erős tölgyfaajtót találni, a mely a földbe
vagyon építve.
– Itt volnánk, – mondja Blásik és lerakja a táskát.
Viczky megpróbálja az ajtót felnyitni. Be van már ennek rozsdásodva a
zárja, nem nagyon nyitogatják, nem korcsmaajtó az.
Blásik János kinyitja a táskát és mindenféle lakatos-szerszámokat vesz
ki a táskából. Blásik érti a lakatos-mesterséget. Egy-kettőre feltárul
az ajtó és az ajtónyiláson át olyan levegő áramlik ki, hogy az éjjeli
lovagok visszatántorodnak.
Blásik befogja az orrát:
– Nem is hittem volna, – mormogta, – hogy a Viczkyek is olyanok, mint a
többi halottak.
De csak egy darabig tartja vissza a látogatókat a sírbolt-szag. Lámpát
gyújt Gábor és határozott lépésekkel belép az ajtón, a hosszú,
földalatti folyosóra, a melyet ezeresztendős szarúfák támasztanak.
Blásik hűségesen ballag kis gazdája nyomában és zörögnek kezében a
lakatos-szerszámok.
A földalatti folyosó széles teremben végződik. A levegő kiállhatatlanúl
fojtó és a kézi lámpás csak a körvonalait mutatja a sírboltnak. Az
alátámasztott földben lyukak látszanak, a melyekből koporsók vége
látszik. Számtalan koporsó van a földben. Viczky megszámolja a
koporsókat. Huszonötöt olvasott.
– Az őseim, – mormogja. – Aludjatok nyugodtan!
Blásik a fejét csóválja:
– Nincs ám ezekben a koporsókban halott, – mondja. – Mikor megdicsőült
urunk a sírboltot berendezte, csupa üres koporsókat rakatott a falba. A
koporsókra ráírta, hogy az Viczky Gáspár, amaz Viczky István, Viczky
Kelemen… Hiszen az mindegy, hogy az ősök valójában itt vannak-e?
A fal mellett hosszú diófa-koporsó feküdt. Blásik levette a kalapját:
– Ebben fekszik Viczky Eduárd! – mondta meghatottan.
Gábor reszketve nézett a koporsóra és azt gondolta magában, hogy ha van
élet a túlvilágon, akkor az apja most nagyon haragudhatik reá:
– Nyisd fel, Blásik, a koporsót, – mondta és a hangja remegett.
Blásik János engedelmesen szedte elő a szerszámait. Kopogott a koporsó
födele, nyikorogva engedtek a zárak, csavarok. Blásik minden erejét
megfeszítve leemelte a koporsó fedelét, aztán hörögve takarta el az
arczát.
– Kegyelem, – ordította.
A koporsóban Viczky Ede feküdt zöldselyem díszruhájában és a keze össze
volt fonva mellén. Úgy feküdt ott nyitott szemmel, mintha élne… Mintha
épen az előbb feküdt volna bele a koporsóba, hogy a szentségtörőket
megtréfálja.
– Atyám! – kiáltott fel Gábor és térdre hullott.
A halott mozdulatlanul feküdt és nem látszott törődni azzal, a mi
körülötte történik. Blásik János felkapta a lámpát és a halott arczába
világított. Az arcz ép volt és nyoma sem látszott rajta a pusztulásnak.
Valami bús, szenvedő kifejezés ült az arczon, mintha valamin nagyon
szomorkodna a halott koporsójában.
Blásik János mélyen meghatva, könnyes szemmel áll a halott lábánál, míg
Gábor hirtelen elhatározással a koporsó mellé térdel és minden tagjában
reszketve szétfeszíté a halott összefont kezeit. Szétnyilt az
aranyzsinóros Zrínyi és a kabát béléséből a lámpa világosságára kerűl a
keresett, várt, álmodott – zöld selyem erszény.
Már ott van az erszény a Viczky Gábor kezében. Ujjai őrületes
markolással fogják át a zöld selymet és talpraugorva eszeveszettként fut
kifelé:
– Tudtam, hogy itt kellett lennie! – hörögte. Mintha ezer ördög üldözné,
végigfut a folyosón és a szabadba érve, olyan tekintettel néz körül,
mintha a poklok mélyéből szabadult volna. Az erszényt a kebléhez
szorítja és lihegve figyel a néma éjszakában. Sehol semmi hang, csupán a
föld mélyéből hangzanak tompa kalapácsütések. Blásik János szegezi a
koporsót a föld alatt.
Perczek múltak el, a míg világosság tűnik fel a föld mélyéből. Blásik
János meghatottan lehorgasztott fejjel jő kifelé:
– Nagyot vétkeztünk, kis gazdám… A halott nyujtogatta kezét az erszény
után.
– Bánom is én, – felel hideglelősen Viczky. – Menjünk, minél hamarább
legyünk távol e helytől. Még utánunk jő az apám.
A csónakra ülnek és órákhoszszáig küzdenek a sötétséggel, az útvesztő
nádassal. Már a hajnal nyujtogatja rózsaszínű újjait, a mikor partot
érnek, a hajnal első világosságánál Viczky előveszi a kebelébe rejtett
erszényt. Reszkető kézzel forgatja jobbra-balra. Ez, ez a legendás bűvös
erszény, a melyből az atyja két marokkal szórta az aranyat! Most végre
meg lehet fejteni az erszény titkát. Napfényre kerűl minden… Valami
zizeg az erszényben. Ahá, ez lesz az a milliós bankjegy, a melyről
Zathureczky beszélt. Felnyitja az erszényt és összehajtogatott
papirdarab hull ki belőle. Reszkető kézzel kibontja és megismeri a
papiroson az atyja írását:
«Minden törekvésed hiú, szegény maradsz, te jó fiú; a pénz volt életem
átka, szegénység élted boldogsága.»
Viczky eltakarta a két kezével az arczát. Megtörten, kétségbeesetten
mormogta:
– Üres volt az erszény.
Blásik nyugodtan bólintott a fejével:
– Tudtam… Megmondta a halott.
*
Régen volt olyan kavarodás a világon, mint a mikor a bűvös erszény
megjelent. Viczky Gábor nem titkolta a dolgot. Legelsőbben Viczkyné és
Melánie szereztek tudomást az erszényről és annak tartalmáról. Viczkyné
halálsápadt arczczal hallgatta végig az éj történetét, aztán vállat
vont.
– Tudtam, hogy egyszer kiderül az igazság.
Gábor magánkívül kiáltotta:
– De hát hol vannak a milliók, a melyekről az emberek beszélnek?
Viczkyné bánatosan mosolygott:
– Azt elvitte az ördög. Te csak keresd, fiam, tovább. Hátha megtalálod.
– Fel fogom találni! – ordított magánkívül Viczky Gábor.
Az őrület kifejezése ült az arczára.
– Feltalálom, ha ég és föld összeesküszik ellenem. Ti segíteni fogtok
nekem a kutatásban.
Viczkyné ijedten nézett Gáborra. Az megháborodottan rázta a kezét:
– Ti segíteni fogtok nekem!
– De mivel segíthetünk? – mormogta Viczkyné. – Hisz mi nagyon
szerencsétlenek vagyunk!…
– Velem maradtok és nem hagytok magamra!
– Nem, nem, – csillapította Viczkyné és megréműlve menekült be a
szobába.
Azon a délután hiába zörgetett Viczky Gábor a sárgára föstött,
barátságos házon. A kapu zárva maradt és a tükörüveges ablakok sötéten
meredtek az utczára. A ház üres volt, – a galambok kirepűltek belőle.
Gábor eszeveszetten rázta a rózsaszínű kaput, aztán önkívületben
kiáltozott:
– Melánie, hát nem hallod, hogy én hívlak?
De Melánie és anyja már akkor messzire jártak. Nyomtalanúl eltűntek a
városból a megcsalt hitelezők elől.
Viczky pedig ment, ment a házak fala mellett és kezében a zöld erszényt
tartotta és mindenkinek megmutatta:
– Az apám azt akarja, hogy szegény legyek! Haha! – kaczagott
eszeveszetten. – De hiába akarja, én nyomára jutok az eldugott kincsnek…
Az utczagyerekek nagy csoportban mentek utána és kiáltások hangzottak a
háta mögött:
– Nem látják? Megbolondult szegény Viczky!…
Viczky pedig kavicsokkal töltötte meg a bűvös erszényt és elszórta a
kavicsokat.
– Úgy teszek, mint az apám!… Nesztek arany. Szedjétek az aranyat. Marad
még Viczkynek elég aranya.
Szórta a kavicsokat jobbra-balra és az utczakölykek hangos kaczagással
dobálták hátához kavicsait.
Az egész város talpon volt. Futótűzként terjedt el a Viczky
megbolondulásának a híre. A kalapját eldobta valahol és a haja bomlottan
hullott homlokába. Az asszonyok siránkozva csapkodták össze a kezüket.
Lárma, jajgatás töltötte be az utczát.
Viczky pedig szórta a kavicsokat.
– Nesztek arany. A Viczky Gábor aranya. Marad még neki elég aranya.
A hűséges Blásik utat tört magának a tömegen át és gazdája nyomába
szegődött. Ment utána alázatosan és felszedegette az eldobott
kavicsokat.
VAD VIZEK MENTÉN.
I.
A lankás és álmos Nyíren vadvizek felett repül a kacsa, a mérnökök még
nem ölték meg teljesen az ősmocsarakat és titkos nádasokat. E táj
őszidőben, az első havak megérkezte előtt a legregényesebb. A Nyíren
ekkor ködvilág van, a lankáson hosszú és hideg eső hull, a vadvizek
pedig őszi némaságukban, mozdulatlanságukban és csöndességükben holt
világot juttatnak eszedbe. Tavaszi és nyári hangos élet – elmult. A
kényes darvak messze vándoroltak, piroslábú gólyák, menyecskék
örömére-bánatára, déli vidékre utaztak, a vadvizeken néhány magányos
kacsa lakik csupán, s a csizmás vadász búsan kullog puskájával a nedves
ösvényen. A kis erdőben magányosan lakik a harkály, megkopogtatja a
fákat és a törpéknek, kik odabenn laknak, elmondja: itt a tél, itt a
tél!
A vadvizek mellett egy fekete házban, fekete ugarok között lakott a sok
gyerekü Márta.
Márta kemény özvegyasszony volt. Azon asszonyok fajtájából, a kik nem
félnek az ördögtől sem, nemhogy férfiutól. A férfiak pedig ugyancsak
kerülgették Mártát, ő nemcsak termetben és arczban volt csinos – fekete
nagy diószeme volt, sima barna haja, azonkivül egyenes és karcsú, mint a
birtokos-asszonyok jobbára – tehát nemcsak testben, de holdakban is
csinos volt. Tudjátok, ez nagy dolog, mert a Nyíren szegények vagyunk –
különösen fekete földben, de homokban is. Az öreg urak már csak pipáznak
és a méhes körül őgyelegnek, de a fiatalabbja az amerikai szőlővel
próbálkozik. Rigolirozzátok a szőlőt! ez járja. Szeszgyárak füstölnek
sokfelé. De ne felejtsük a sok gyerekü Mártát. Az ő ura egy soványkás és
vörhenyeges úr volt. Őszi agarászatnál meghült a melle, egész télen
köhögött, sem bálban, sem kártyázó-asztalnál nem látták őt. Kölönösen
ezen sopánkodott, midőn öreg ispánjával pikettirozott és huszonegyezett
téli estéken. Kora tavaszszal a padra tették csizmáit és Márta sok
gyerekével özvegyen maradt.
Öten voltak a gyerekek, mind az öt leány és mind kicsiny. Látnátok a
kotlós tyúkot csibéi között – ez volt a szép, fiatal Márta. Barna haját
szigorú öregasszonyok módjára hátra simította és mindig fekete ruhát
hordott. Csak fekete ruhát, mert barna asszonyoknál ebben van a
lemondás, a gyász, az erkölcs és minden: a megközelíthetetlenség. De
Márta – bár özvegy volt és öt kis csirkéi voltak – fonnyadni nem tudott.
Harminczkét éves volt, olyan fajtából, hol a nagyanyók még tánczra
perdülnek az unoka lakziján. Inkább szebb lett, nyugodtabb lett és
formásabb lett az özvegységben. Az öreg ispán, Mártonfalvi, a ki régi
szokás szerint sarkantyús csizmát viselt és agarászostort – bár ló és
agár az asszonyi gazdaságban nem volt – csóválta is eleget a fejét. De
csak titkon. Vén bajusza alatt dörmögött: «ha fiatalabb volnék, hej, ha
fiatalabb volnék!» Mert az ispánok – öregek és fiatalok – mind
egyformák.