függve, mely ama babiloni forrást sokkal tisztábban képviseli, teljesen
a babiloniai világképen alapúl, olyan világképen, amely a maga idejében
egészen elmés volt, minket azonban mosolyra indít. Eszerint alul volt a
világ mint sziget a vizekben (a föld alatt is víz volt, mint a tíz
parancsolat egy helyéből kitünik: «Ne csinálj magadnak képmást sem
arról, ami fönt az égben, sem arról, ami lent a földön, sem arról, ami a
föld _alatt_ a vízben van).» Fenn az ég, mint mennyezet, mely a felső
vizet visszatartja. A mi tudományos világképünk golyóformájú, belsejében
forrón folyékony, a világürben szabadon lebegő földjével nem tud már
ezekből a megkülönböztetésekből semmit, a «menny» kristály csészéje a mi
számunkra nyilt térré vált. Ha már az a kép sem felel meg, amelynek a
teremtés történetét kellene megmagyaráznia, mit mondhatnak akkor a
részletek, hogy isten hogyan különítette el a mennyezetet vagy hogyan
gyüjtötte össze a vizet! Ha még tovább is akarunk haladni, akkor az
minden legbiztosabb kutatási eredményünk teljes felfordítása, hogy a
mózesi mithoszban előbb elválik a víz és a szárazföld és a föld füvektől
és fáktól zöldül ki és csak ezután helyeztetik a mennyboltozatra a nap
és a hold. A modern tudomány előtt nincs arról kétség, hogy a nap
régebbi, mint a föld; hogy a föld már akkor keringett a nap körül, mikor
még teljesen folyékony állapotban volt, hogy csak nagyon sokkal ezután,
a mind jobban fokozódó lehüléssel vált lehetségessé a víz képződése és
hogy ettől fogva organikus fejlődés volt, mely azonban kezdettől fogva
két párhuzamos ágra oszlott: állatokra és növényekre – egy közvetítővel
az úgynevezett protista vagy őslény képében. Csak a nap energiájának
megmaradására kell gondolnunk egy régebbi földi növényzet maradványában,
a kőszénben, hogy belássuk a füvek és fák létezésének lehetetlenségét a
világító, erőt adó nap keletkezése előtt. A tények tökéletesen hasonló
összezavarásáról van szó, mintha előbb számtalan dolgozó gőzgép
létezéséről hallanánk és a gőz csak kifejezetten egy nap mulva
teremtetnék!
Az organikus teremtés sorrendje dolgában arra kell utalni, hogy
darwinista kutatásunk legjobban bizonyított nézetei szerint a vizi
állatok és a madarak első teremtési periodusának bibliai
elkülönböztetése, melyre csak később következtek a szárazföldi állatok,
teljesen megfelel a valóságnak; a madarak például aránylag későn
fejlődtek ki szárazföldön lakó hüllőkből. És az ember és emlős állat
közti kézzelfoghatóan nyilvánvaló összefüggést tekintve egyáltalán nem
szükséges amellett bizonykodni, hogy az embert illetőleg nem lehetett
szó valami független _generatio_ _aequivocá_-ról (ős-nemzésről
anorganikus anyagból) a földi göröngy legendájának értelmében, az ember
lényege szerint koronája a magas fejlettségű emlős állatfajnak és ebből
történetileg fejlődött ki ugyanazon természeti törvények szerint,
amelyek a gyíkból madarat fejlesztettek. Az anyaméhben ma is minden más
organizmussal egyezően keletkezik egy petéből és mielőtt ez a pete
születésre alkalmas gyermekké válik, az érlelődő csira vagy embrió a
félreismerhetetlenül állathoz hasonló fokozatok egy sorát járja meg,
világos emlékjeleképen az ember állatból való egykori keletkezésének. A
tudományos kutatás nem tud semmiféle paradicsomi ősállapotról, az emberi
nem földi szereplésének legrégibb nyomai, melyeket ismerünk, egy a
létért kemény küzdelmet folytató vadásznépre vallanak, amely az óriási
barlangi oroszlánnal viaskodik a mészkőhegység barlangjában levő
védőfödélért.
Hogy az özönvíz, mint az egész földnek vízzel való beborítása nem
lehetséges, azt nem is kell ismételni. Igy tehát minden ponton, ahol
csak hozzányulunk, reménytelenül szétfoszlik annak lehetősége, hogy
tudományunkat utólag belemagyarázhassuk az ősi babilon-héber teremtési
mesékbe. A gyermek első gügyögése az anya számára megható hang,
sajátságos költői valami lehet és a megfigyelő kutató buzgó
tanulmánynyal nem egy felvilágosítást nyerhet belőle a nyelv kezdeteit
illetőleg, de legalább is nagyon csodálatraméltó kivánság volna, ha ebbe
a gügyögésbe erőszakkal bele akarnók magyarázni a nyelvnek mindazt a
legfőbb tökéletességét, amelylyel a művelt ember férfikorában
rendelkezik, csakhogy megmentsük azt az állítást, hogy minden gyermek
mint egy «kijelentés» tulajdonosa jön a világra, egy olyan állítást,
melyet minden tanóra megczáfol. Fejtegetésünk azokkal a teremtési
legendákkal, melyek közé a mózesi is tartozik minden izével, az
emberiségnek egy gyermekkori állapotánál időzik, amikor az ember még
gügyögött, de nem beszélt…
*
Ezen a ponton félbe kell hagynunk tájékozó utunkat a kozmikus mithoszok
légies világában. Elmés természetmegfigyeléssel mindegyikben
találkoztunk, a legnemesebb példákban már logikai kapcsolattal is, amely
minden bizonynyal tiszteletet kelt. Azt azonban nem volt szabad önmagunk
előtt elhallgatnunk, hogy _a tulajdonképpeni természet-megismerés_ egész
munkáját még csak azután kellett az emberiségnek elvégezni, hogy a
kozmogoniai mithosz stádiumába jutott. Egy másik hatalmas munka már
ekkor mögötte volt: kulturájának első tégláit már lerakta. Hogy erről
oly kevés pozitivet tudunk (a mithosz-képzés fejlődési korszakában
találkozunk a föld minden ma élő természeti népével és a történelem
legrégibb kulturnépei napfényre jutnak benne), azért nem szabad vakoknak
lennünk gigantikus voltuk iránt. Az emberiség felküzdötte magát az
állati sorból. A tüzhelyen égett a tűz, a kéz baltát ragadott (ha
mindjárt eleinte kőbalta volt is), a tekintet először különböztette meg
a csillagképeket és tudatára jött a csillagzatok váltakozásának, a
természet felvirulásának és kihalásának. Valóság szerint a _gyakorlati
természettudománynak_ már túlnyomó része volt ezeknek a sikereknek a
kivívásában. Az eljövendő évszázadok semmiféle tette, még egy Newton
vagy Darwin gondolatának röpte sem mérkőzhetik egy látszólag olyan
egyszerü találmánynyal, mint a mesterséges tűz-élesztés. A végzett
munkáról azonban nem volt az embernek tudata. Ahelyett, hogy egy ily
feltünő győzelem a természeti törvény fölött, mint amilyen a tűzkészítés
s más efféle volt, utat mutatott volna a czéltudatos
továbbgondolkodásra, a kutatás módszerére, ahelyett eluralkodott a
hagyományon éppen ezekből az első találmányokból és a természet első
meghódításaiból a vallásos mithosz: a tűz mögé állott az _istenség_. A
Prometheusz-mithoszban még megcsendül valami nagy dolog emléke, amit az
emberiség önmagából, felsőbb segítség nélkül, sőt a legfelsőbb hatalom
ellenére vitt véghez; egészben véve azonban mégis mindenütt a pap volt
az, aki a maga világa számára követelte az első kutató tettek
dicsőségét. Mennél jobban kifejlődött a vallási képzetek
következéseképpen a megállapított papi osztály, annál jobban
kristályosodott szilárd formákba maga a vallás is. Vele kristályosodott
aztán a teremtési mithosz is. Az a kicsiny, bár gyakran elmésen
értékesített tapasztalati kör, melyre fantáziáinak légvára támaszkodott,
örökre bezárultnak nyilváníttatott. A kozmogonia különböző magasabb
kialakulásai megannyi dogmává váltak. Eredetileg csúcspontja volt a
mithosz egy kulturkorszaknak, a következményekkel terhes oksági
törekvésnek és a természet egész voltáról való első, szép sejtelem
gyermeke, – ebben a dogmatikai megkövülésében _nem lehetett többé valódi
kultur-értéke;_ sőt fontos ponton éppen akadályává lett a kulturának.
Amíg a természettudomány parányi apró részletekre forgácsolódott,
legalább szembeállíthatta vele a maga zárt egységét, eltéríthetetlenül a
nagyságra és az összefoglalásra függesztett tekintetét, a világról mint
kozmoszról való felfogását. Megkapta azonban a halálos döfést, mikor a
természetkutatás feljuttatta fáradságos és gyakran csak részletkutató
útját egy bizonyos szabad magaslatra és csaknem akarata és várakozása
ellenére hirtelen átlépte egy valóban kozmikus, egyetemesítő szemléleti
mód körvonalát. Kövessük tehát most röviden, történelmi fonalon, ezt az
utóbbi párhuzamos utat gyönge kezdeteitől fogva a meglepő czélig.
AZ Ó-KOR TERMÉSZETSZEMLÉLETE.
Az ó-kor természetszemlélete.
A természetfejlődés története leszáll a csillagos égről a földre. A
csillagos ég képeihez tapadt a legrégibb időbeli emberi megismerés
története is a természet egészének fejlődéséről.
Változhatatlan törvényü úton csökken a hold sarlóvá és növekszik ismét
ezüst koronggá. A világürből közeledik az üstökös, gyönge párához
hasonlón, egy kóborló tollfelhő, mely a nap hevébe merül, megfordul és
ismét elmenekül, hogy soha, vagy csak évezredek mulva térjen vissza
ismét. A földgömb légburkába mint világító vonal, a tűzkő
szikrapermetegéhez hasonlón hull bele a gyorsan ellobbanó meteorit, a
«csillaghullás». Az álló csillagok már ismerős, csaknem egészében
megszámlált fénytengerének közepéből váratlanúl felragyog egy
alkonyatkor egy «új csillag», túlragyogja a legismertebb csillagjeleket,
aztán lassan elsötétül s egy idő mulva ismét kialszik minden látható ok
nélkül, mint egy túlérett virág, amelynek idő előtt lehull a levele és
elhervad.
Az efféle jelenségekhez kapcsolódik a mithosz, de még jobban az ettől
lassankint szabaduló valódi _tudomány_.
Az új, váratlan égi jelenség izgalmat keltett, fölébresztette a tompán
tenyésző tudat-csirákat. A tekintetnek azonban, amely akkor ezáltal
fölingerelve, figyelmesebben követte a csillagokat, megmutatkozott a
közönségesben a _törvényszerü_, s egyúttal az az intés, hogy ama
kiszámíthatatlan jelenségek számára is különös törvényt keressen,
amelynek épp úgy alá van vetve, mint a nap és éjjel, az újhold és teli
hold váltakozása. A szem, amely elkezdte elrendezni az égboltozat fénylő
képeit, először állott közvetlenül a «Kozmosz» ősírása előtt, amely a
zavarba ejtő, az emberi léttel közvetlenebb kapcsolatban levő földi
életben nem vált oly könnyen ennyire érthetővé.
Ha a legtávolabbi ködfoltokból talán a világ létéről való legrégebbi hír
szól hozzánk, akkor az asztronomia első ránk maradt tényeiben
mindenesetre a legmesszebb múlt homályába vesző szava szól hozzánk a
kultur-emberiségnek és olyan tényekkel beszél, amelyek ma is a
legszorosabban hozzátartoznak a természet egészének képéhez, amelyhez a
mi modern világnézetünk kapcsolódik.
Az összefoglalásnak tulajdonképpen első pillanata a mi szemléletünk
módja számára, az első kétértelmüség nélkül világos, a mithosztól
elválasztott öntudatra jutása a természet egy ily egységes, erőktől
mozgatott egészének csak az aránylag késői görög philosophiában és
tudományban található meg.
E mögött azonban a népek óriási rengetegei terjeszkednek, amelyekben
ennek a hellénségnek varázslatos arany gyümölcse érlelődött: egyiptusiak
és babiloniaiak és végtelen távolban terül el a Hoangho völgyében a
független khinai fejlődés kulturvetése. A ránk irásban maradt
történelemnek a lenge hajnali ködből előtörő napsugara már rávilágít az
Eufratesz vidéke hihetőleg a semitákat megelőző lakóinak csillagvizsgáló
tornyaira, már beragyogja a Cheops-piramis csúcsát asztronomiai
pontossággal a négy világtáj felé irányított oldalaival, sőt a régi
Khinában államilag alkalmazott hivatalnokokat ébreszt fel, kiknek dolga
a nap és holdfogyatkozásokat előre megjövendölni, nem különben
krónikásokat, akik gondosan bejegyzik máig is fennmaradt könyveikbe az
üstökösök megjelenését, a felhők, mennydörgés és villámlás közben
hirtelen aláhulló meteoritokat, valamint az új csillagok
fellobbanását.[4]
De még ama jelenlegi tudásunk által meglehetős önkényesen meghatározott
teremtési időn túl is nyúlnak egyes homályos vonatkozások. Amint
bizonyos tekintetben talán állítani lehet, hogy a képzőművészet
_zoologiai_ rajzokkal kezdődik, egy mammuthnak az európai jégkorszakból
való meglehetős durván elefántcsontba faragott képével,[5] épp úgy
bizonyos egymástól független asztronomiai megegyezések, mint Ázsia
egymástól legtávolabb eső kulturnépeinek közös elemei olyan ősidőkre
mennek vissza, melyekbe a nyelvtudós egyelőre nem mer behatolni. Az
úgynevezett _holdállomások_ vagy holdházak, egy egész különös fajtája a
legrégibb állatkör egy bizonyos nemének, amelyet aligha találtak ki
véletlenül különböző helyeken egyforma módon, kapcsolatba hozzák az
arabokat, khinaiakat és hindukat, a legélesebb szélsőségek képviselőit a
régi kultur-kontinens népei közt.[6] Kétségtelenül a történelem előtti
időre nyúlik vissza a legkülönbözőbb kulturhelyeken a Merkur, Vénusz,
Mars, Jupiter és Saturnus bolygók megfigyelése és elnevezése, amelyekhez
csak több mint nyolczszáz évvel Krisztus születése után és több mint
négyezer évvel a khinai csillagászat irott följegyzései után járult az
Uranus és a Neptun. A megfigyelés élességét és buzgóságát bizonyítja
különösen a kicsiny Merkur ismerete, amely a naphoz való közelléte miatt
oly kevéssé feltünő, hogy a nem-csillagászok többnyire csak az iskolában
tanultak róla, de sohasem látták a maga valóságában az égen. Saturnus
hosszú pályájával és állandó fényével már a régi babiloniaiak számára
«az állandó», «az örök» volt. A legrégibb mithologia minden vonásában
találkozunk az embereknek sok emberöltőn való elmerülésével a
változatosságban gazdag csillagvilágban. _Csillagászati_ álmodozások,
melyek közvetlenül a csillagok állásából akarták leolvasni az emberiség
boldogságát vagy boldogtalanságát, ránk nézve mindenesetre nagyon
csodálatos kedélyállapotot teremtettek az ilyen tanulmányokra. De még
ezek is nemcsak nagyon komoly megfigyelésekre vezettek, de talán először
is oltották bele a törvényszerű, a változhatatlan érzését az emberbe,
amely lényegében segített megvetni az alapját az igazi tudománynak, ha
mindjárt az ember és csillag közti kapcsolat keresett formája
következményeiben nem is állotta meg a helyét. Mindenesetre volt
valamelyes egészséges magva a csillagok lassú, szigorúan szabályos föl
és alávándorlása minden figyelmes követésének, legalább is az a sejtés,
hogy itt a világrejtély megoldása végre mégis közelebb van, mint a
kisérteties viziókban és halottidézésekben vagy az ősidők megfoghatatlan
csodáiról való összefolyó hagyományokban. A _Rigvédában_, a hinduk
legrégibb daloskönyvében a nap úgy jelenik meg, mint az örök rend
kereke, a feltartóztathatatlanúl beteljesítő, a soha el nem korhadó,
melynek tengelye nem tüzesedik meg és amely sohasem ég széjjel. «Miért
nem esik alá a nap, holott nincs támasza és köteléke? Micsoda, saját
törvényénél fogva halad útján?» Ilyen kérdésekben rejlett a csirája az
igazi kozmogóniának, bármily messze voltak még a körvonalai.
_A héber költészet_ az ótestamentumban mindenfelé igen gazdag szép,
részben nagyon élesen megfigyelt vonásokban a természet valódi
körforgását illetőleg. Joggal utalt már Humboldt Sándor a maga elmés
módján, amelylyel a látszólag egészen metafizikailag elfogultból ki
tudta hámozni a szabadabb természetfelismerés csiráit, arra a tényre,
hogy a 104. zsoltárban ki van fejtve «az egész kozmosz képe»: a fényes
égtől, mely mint egy sátormennyezet áll a föld felett, amelyen felhők,
szelek és égiháborúk vonúlnak el, egész a reszkető földig és a füstölgő
hegyig, az ember műveiig és a hegység habzó erdei patakjáig, amelyben a
vadszamarak oltják szomjukat és ahol a madarak dalolnak a bokrokban,
ahol ízletes zöldjében áll a czédrusfa, a kőszáli bakok felkapaszkodnak
a magaslatra és a sziklai borz keresi rejtekhelyét a sziklákban, míg
aztán beáll az éjszaka és az oroszlán-fajzat rablásra bőg stb., stb. Az
állatképek pedig Jób könyvében, amely még a héber kulturának a
számüzetés előtti virágkorából való, egyenesen páratlanúl álló
bizonyságai a jellemzés korán kifejlett erejének a zoológiai leirásban.
Nagyon érdekes dolog nyomon követni, hogy villan fel itt és ott egészen
lokális okokból egy-egy komoly szikra, mely később fáklyájává lesz a
kosmosz leghatalmasabb erői megismerésének. Igy a khinai, aki vezetőt
keres rengeteg, tatár pusztai magánya sivárságában, feltalálja a
_delejtű_ első kezdetleges ősformáját és ezzel nemcsak lerakja az
alapkövét a mi 14. és 15. századi nautikai felfedezéseink egész nyugati
korszakának, hanem először érinti meg a magnetizmus óriási világát, a
leghatalmasabb pántok egyikét a mi kosmoszunk tudományos egészének
képében, határai közé szorult sok századévre a horizont.
Másik tanúlságos példát nyújt a borostyánkő kereskedés. A borostyánkő,
ez a szép, aranyos fényű anyaggá szilárdult mézgája rég eltünt tűlevelü
fáknak, már a Földközi-tengeri kultura küszöbén mint kedvelt
ékszer-anyag tünik fel, amelynek kedvéért úgy látszik messzemenő
kereskedelmi összeköttetések voltak és amelyért fönicziai hajók
elmerészkedtek Észak-Európa messzi tengereire. Valódi keleti tengeri
borostyánpéldányok találhatók a Schliemann által feltárt kincsekben
gazdag mykénéi sirokban, melyekhez Agamemnon király homéroszi hagyománya
fűződik, tehát már a görög czivilizáczió bölcsőjében a Krisztus előtti
első évezred határán túl. Ez a borostyánkő lett aztán a tulajdonképpeni
híd a kosmosz egy másik nagy erő-területének emberi tudomásulvételére:
görög neve, az _elektron_, visszhangzik a mi «_elektromosság_»
szavunkból, vonzó ereje, melyet eleinte mint mulattató természeti
játékot csodáltak meg, később módot nyújtott az oly messzeágazó
elektromos jelenségek megfigyelésére, melyeknek gyakorlati gyümölcseit a
mi korunk szedi le és melyeknek jövendő fontosságát a kozmosz-kép
kikerekítésére a maga egyetemességében még most át sem lehet tekinteni.
Másfelől természetesen rendkivül nagyok a korlátok. Maga a _világnak a
képe_ olyan szűk, hogy valódi következtetések nem is lehetségesek. Az a
tér, amelyben szoros értelemben véve az emberiség kultur-öntudata
fölébredt, csak egy keskeny sávja volt a földgömbnek. Néhány
folyam-vidék két világrész határán: a Nilus, az Euphrates és Tigris, az
Indus és Ganges, a Hoangho alsó folyása, a Jordán középfolyása. Csak
ezek mögött terültek el a két kontinens gigantikus tömegei: Afrika
sivatagai, őserdei és tómedenczéi, Ázsia észak felé a mérhetetlenségig
kiterjeszkedő steppéi és jéggel födött magas hegységei. És ahol a két
földrész parányi földdarabon összefüggött, abban a derékszögben, amely a
korai kultura döntő gyujtópontja lett, ott nem nyilt a világ-óczeán,
amely Amerikáig átáramolva megnyilatkoztathatta volna a földgömb egész
nagyságát, hanem a kis Földközi-tenger határai közé szorult sok
százakévre a horizont.
A fönicziaiak kereskedelmi és gyarmatosítási czélból tett utazásai ugyan
lassankint rávezettek, hogy Aden és Gibraltar útjain túl nyilt, a
kontinensek széleit nyaldosó tenger merül fel. De a hajózási eszközök
korlátozottsága miatt az emberek megmaradtak a tény egyszerü
megállapításánál, a «külső tenger» képzeletükben mind újra egy vízgyűrű
fogalmát keltette fel, mely a kerek földszigetet «belső»
Földközi-tengerével együtt konczentrikusan körülveszi és túlsó felén a
merev égboltozatot tartja. Az óczeántól körülvett korongnak ehhez a
hagyományos képéhez fűződik az első görög földrajz is; a homéroszi
énekek földképe és később a vas szilárdságával tapad hozzá az egész
görög-római kor néptudatába, ha a hellén-alexandriai tudomány aránylag
korán tanítja is a föld gömbalakját és az Okeanosból gyűrű helyett a
földgömb ellenkező oldalát befoglaló zárt világtengert csinál, egy
világtengert, melybe aztán Columbus csak nagyon sokkal később
helyezhette Amerikáját.
Mindent összevéve, mégis csak gazdag bősége volt ez az anyagnak egy
«Kosmos» első alaprajzához, a természet egészének összefoglaló
ábrázolásához, amely a szürke és a fényes ókor fordulóján az évezredek
szerencsés százados örökösei, a _görögök_ előtt feltárult. A régi idők
megmerevülő néptömegeiből, melyek Egyiptomban és Khinában jutottak
kulturális tetőpontjukra, de egyúttal a megmerevedési folyamat
csúcspontjára is, a kereskedésben jártas sémita-néptörzs, a fönicziaiak
váltak ki a gazdasági kényszer hatása alatt a legszabadabb
mozgékonyságra. A maga érdekétől vezettetve ez a néptörzs, mint a
gondatlan szántó-vető járt teli kézzel a Földközi-tenger partvidékein és
egyszerre pazar pompával virágzott ki új, termékeny földből, ami a
Keleten már túlérett és öreg lett: _a görög-világ_.
*
Ma nehezebb mint azelőtt volt, tömör szavakkal megállapítani _a görögség
valódi jelentőségét_ a kosmosz-kép kialakítására. Az egészen
elszigetelt, mindennemü fejlődésből kiváló kijelentésről a görög
szellemben s a minden legfőbb emberiességnek e kijelentésben való
beteljesedéséről szóló álmot már átálmodtuk. Maga a műtörténet is
kibontakozott a minden klasszikusnak vak égigmagasztalásából s átment a
komoly ténykutatásba, amely rövid idő alatt annyira eltérítette az egész
képet, hogy a még fenmaradó jogosult csodálatnak is egészen új
mértékekre van szüksége. A tudomány történetében azonban a buzgóbb
forráskutatás babérlevelet babérlevél után tépett le, amelyek hol
egyáltalán jogosulatlanok voltak, hol nem a megillető fejre voltak
illesztve és komolyan kezdett felhagyni egy mindenesetre jószándékú
kultuszszal, mely a valódi mestereket erősen túlbecsülte és ezenfelül
még minden kompiláló epigont is szentté avatott csak azért, mert rá is
esett a «klasszikus» szó fénye, akár római volt, akár görög. A
legnagyobb átértékelés pedig azóta állott be, mióta _a kelet óriási
befolyása_ a görög fejlődésre kiderült. Nincs benne kétség, hogy már az
utánunk jövő nemzedéknek szemében a görögök szülők nélküli
«ősbölcsesége» épp úgy legenda lesz, mint amilyen a mi felvilágosodott
tudományosságunk szemében az ó-héber legenda. Ezzel karöltve süllyed az
antik hyperbolikus túlbecsülésének magasra dagadt szintje nyilvános
életünkben is és ez az utánunk jövő generáczió már aligha fogja
humanisztikus ifjúkori tanulását egyoldalúan az abszolut «klasszikus
ókor» katekizmusára felépíteni.
A mi elmélkedésünk szempontjából a kérdésnek ilyetén aktuális állása
mellett másfelől kétszeresen fontos, hogy a kétségtelen hellén
eredmények megítélésekor ne ragadtassuk magunkat a _szkeptikus
túlságba_. A görögök tehetsége a természettudomány terén is művészi
volt, vagyis a szó legmagasabb értelmében művészi, amennyiben ez annyit
tesz, mint kombinatórius, törvényekbe összefoglaló. Ez lényeges eleme
legmagasabb formájában a természettudománynak is, sőt teljesen
nélkülözhetetlen egy nagystilü _kozmikus természetkép felépítésében_.
Ebben az értelemben fölötte áll minden kétségnek, hogy a kozmosznak
nemcsak szavát, hanem fogalmát is a görögöknek köszönhetjük és hogy
ezekben a görögökben kell tekintenünk a mai modern formájában való
fejlődési gondolatnak valódi logikai felfedezőit.
A természettudományi anyag azonban, melylyel a hellénség fénykora
dolgozik, a hagyomány legfontosabb pontjaiban azonos a keleti
évezredekével. Ez a hagyomány nagyrészben chaos volt; gazdag, de minden
valódi tudományos rendszer nélkül, csupán véletlen hasznossági okokból
halmozódott fel. A babiloniaiak asztrologiai szinezetü papi
asztronomiája, az egyiptomiak sok tekintetben vallásilag korlátozott
orvostudománya, a fönicziaiak kereskedelmi czélokra kényszerűségből
elsajátított geographiája és a geologiai reminiscentiák zürzavara, amely
vörös fonálként vonul végig a keleti kozmogoniákon. A görögség nagy
időszaka oly rohamos gyorsasággal fejlik le, hogy terjedelmesebb
megfigyelésről már csak azért is alig lehet szó, mivel közben Nagy
Sándor hódításaival és a legvirágzóbb görög kultur-ágaknak egyenesen
Kisázsiába és Egyiptomba való beplántálásával újból és intenzivebben
nyomul előtérbe a kelet meglévő anyaga.
Amit az adott anyagból kombináczió segítségével meg lehet csinálni, azt
megcsinálta a görög.
Egy rövid ideig úgy látszik, mintha a kozmoszról való tanítás itt
valóban egyenesen a mi modern magaslatunkra csúcsosodnék ki.
Végeredményben azonban ez mégis csak agyag-épület. Alapvető hiánya, hogy
a gondolat legnagyszerübb röpte mellett is a megfigyelés, a tények
gyüjtése nemcsak nem jutott előbbre, hanem egyenesen megmerevedett,
azonnal megbosszúlja magát és mikor egy kombináczióban szegény,
regisztráló nép, mint a rómaiak lép a görögök örökébe, csaknem úgy tünik
fel, mintha a hellénség semmit sem végzett volna, hanem csupán
többé-kevésbbé szerencsésen megmentette volna a régi keleti megfigyelés
óriási törmelék-tömegét, mely aztán a következő időkben eredeti hellén
bölcseség számba ment. Maga a görögök kombinácziója, melyet
_Aristoteles_ testesít meg, végül valósággal akadályává lesz a
kulturának épp úgy, mint az elmés héber mithosz. És mikor végre beáll
egy idő, amely nemcsak kimutatja a téredéseket Aristotelesnek ebben a
megfigyelési anyagában, hanem – napjainkban – többé nem is mint
megfigyelőt, hanem csak régebbi anyag gyüjtőjét veszi számba, az itélet
kimondottnak látszik.