letéve, abban a sajátsámos szerencsében részesült, hogy évezredeken át
túlélte a dolgok változásait és megőrzött bizonyos hatalmat olyan
időkig, amelyek keletkezése napjaitól épp oly messze esnek, mint például
a mai északsarki utazó, aki a természettudomány minden eszközével
fölszerelve és ennek a természettudománynak az érdekében fölkeresi a
legtávolabbi lakható helyeket a sarkkörön túl, az odavaló, igen alacsony
fokon megrekedt eszkimótól. Az egyház dogmájától védve úgy származott
ránk, mint a szibériai mammuth-elefánt óriási hullája, amely belefagyott
a jégbe és a szemünk láttára került napfényre szőröstül-bőröstül. Ha
azonban pontosan megvizsgáljuk, nem tagadja meg ősi, a népek
gyermekkorához tartozó alkatát; épp úgy, mint ahogy azok az
elefánt-testek a rég elmult jégkorszakhoz való tartozásukat.
Századunk szigorúan tárgyilagos, elfogulatlan tudománya, amely
megjelölte azoknak a mammuthoknak a helyét, komolyan nekilátott annak a
feladatnak is, hogy ennek a rejtelmes művelődéstörténeti őslénynek
természetrajzát erejéhez képest nyilvánvalóvá tegye. Az eredmények most
már lényeges pontjaikon teljesen megtámadhatatlanok.
Mózes könyvei az ótestámentomban mint «könyvek» egyáltalán nem oly
régiek, mint ahogy Mózesre való vonatkozásuk szerint gondolni lehetne.
Előttünk ismeretes alakjukban nemcsak hogy nem is Mózestől származnak,
de még csak nem is egy szerzőtől. Hogy nem egészen Mózestől származnak,
ezt már maga az a tény is bizonyítja, hogy a végén el van beszélve Mózes
halála és hozzá van fűzve ez is: «ezután nem lett próféta Izraelben
stb.» (Mózes I. 34, 10.). Más helyeken mint pl. ezekben a szavakban
(Mózes I. 36, 31.): «és ezek a királyok, akik Edon földjén uralkodtak,
mielőtt még Izrael fiainak királyaik lettek volna», egész világosan
kiderül a szövegből, hogy a könyv szerzője olyan korban élt, mikor a
királyság Izraelben megint fel volt állítva, tehát sok idővel Mózes
után. De ha nem tekintjük is Mózest magát, akkor is az egész mű, és
pedig már a ránk nézve most legfontosabb teremtési mondában – az
egymástól függetlenül előállott darabok sorából áll, melyek csak
ügyetlenül vannak összeillesztve. A teremtési és özönvíz-mondát
illetőleg két ilyen külön forrás jön tekintetbe. Az egyik valószinűleg
papi körökből származó följegyzésekre vezethető vissza, melyek
lényegükben az áldozatokra s más effélékre vonatkozó följegyzéseket
tartalmaztak történelmi bevezetéssel. Ezek keletkezési ideje a Krisztus
előtti kilenczedik és ötödik század között ingadozik. A másik forrás egy
talán még a kilenczedik században fogalmazott történeti mű; az ebből
vett részekben az Isten neve általában Jahve. A két forrás a
legsajátságosabb módon keveredik össze, minduntalan ellentmondva
egymásnak. A Genesis első fejezete, a tulajdonképpeni teremtési monda,
teljesen ama papi okiratokból való. Ebben az emberek teremtése a
befejező jelenetben, szoros kapcsolatban az ég és föld teremtésének
beható leirásával, csak röviden meg van említve ezekkel a szavakkal: «és
Ő megteremtett egy embert és egy asszonyt.» Ezután ezekkel a szavakkal:
«abban az időben, mikor Jahve-isten megalkotta az eget és földet, de a
földön még nem volt semmiféle növény a mezőkön», megkezdődik a Jahve
könyv lényegesen eltérő forrása az ember teremtéséről (Ádámot először
egyedül magát teremti meg isten) és ez tart a negyedik fejezet végéig.
Az özönvíz-mondában (7. és 8. fejezet) úgyszólván versről-versre
váltakoznak a kétféle szövegek. A Jahve-szöveg azt mondja el a 7.
fejezet 7. versében, hogy Noé feleségével és fiaival és számos páros
állattal a bárkába szállott s a papi szöveg a 13. versben még egyszer
megtéteti vele ugyanazt. Az ismétlésnek és a konfuziónak se vége, se
hossza!
Ennyi elég a bibliai szöveg ránk maradt alakjának jellemzésére. A másik
fontos kérdés ez kell hogy legyen: _Honnan erednek ezek a Krisztus
előtti kilenczedik századtól a tizedikig leirt teremtési mondák?_ Ősrégi
tulajdonai-e a hébereknek, amelyek a hagyomány révén többféle formában
éltek a nép között? Avagy egyes vonások arra utalnak, hogy a legrégibb
kor más kulturnépeinek mithoszairól van szó, amelyeket a zsidók
átvettek, mint ahogy a mózesi mithoszt átvették pl. a kereszténynyé vált
germánok? Legújabbkori nagyon szerencsés kutatások eredményei itt is
világosságot teremtettek a sötétben. A teremtési és az özönvíz-monda,
ahogyan a jahvista történeti könyve és a királyok korának papi kódexe
elmondja, valóban ősrégi mithosz, melynek gyökereit nyomon lehet követni
az egész sémitizmus történeti határáig, melynek a héberek csak egyik
ága. A Genezisnél sokkal régibb forrás tárult fel hirtelen a
héber-kutatók bámuló szemei előtt _a babiloniaiak kozmogoniai
mithoszaiban_.
A biblia maga is elbeszéli Palesztina leendő urainak egy régi
vándorlását Mesopotámiából, Bábelből, az Euphrates és Tigris közti
földről Kanaánba, sok idővel az Egyiptommal való kapcsolatok és Mózes
előtt. Egyiptomra valóban nem emlékeztet a mózesi kozmogonia egyetlen
vonása sem. Az egyiptomiaknak, kiknek Nilus folyama periodikusan
megáradt, de éppen ezzel jóltevője lett a világnak, természetszerűleg
nem volt özönvíz-mondájuk, amelyben az árvíz mint valami ijesztő dolog
szerepelt volna. Már ezért is a valószinüség Babiloniára vallott, a két
folyam közötti fenyegetett földre, amely egyenesen arra való hely, hogy
egy pusztító vízáradásról szóló mondát képezzen ki, amely áradásból
nincs menekülés azok számára, akiket a két folyó körülzár. A
legváratlanabb eredmény adott igazat a sejtelemnek. A mult század első
évtizedében egy fiatal német gimnáziumi tanár, Grotafend, először
fejtett meg egyes, már a történelemből is ismeretes királyneveket
(Darius, Xerxes) az úgynevezett ékírásban, vagyis a persepolisi,
babiloni stb. romokban talált ékalakú irásjelekben, melyek az asszír,
babiloniai és perzsa birodalom idejéből valók. Erre aztán hamarosan
bekövetkezett ez irásjelek teljes ismerete. Az új irással egész új élet
tárult fel. Agyagtáblákra és agyaghengerekre elpusztíthatatlanul
belerótt egész könyvtárak árasztották ki tudásukat és a modern kutató
egyszerre világosan belenézhetett egy oly korszak irodalmába, mely már a
legműveltebb görög szemében is mesésnek tünt fel. A hatalmasan halmozódó
anyagnak koronájául tünt fel a babiloniai teremtési mithosz. Ezzel
minden kétértelmüséget kizáró módon kezünkben volt a héber legendák
forrása.
A homályba vesző őskorban vándoroltak a sémiták – nem tudni honnan – az
Euphrates vidékére. Gazdag kulturát találtak már itt. Hogy itt –
egyszerre hódítókul és a meghódítottak kulturális igájába befogottakul,
mint ahogy később a rómaiak jártak a görögökkel – megtalálták-e már a
teremtési mithoszt, az most nem tartozik ide. Az a sémita ág, amely
később Palesztinát benépesítette, kozmogoniai képzeteinek alapvonásait
mindenesetre onnan hozta magával, csak aztán átformálta a
monotheisztikus felfogás értelmében.
A babiloniai ékirásos szöveg, ahogy ránk maradt, bizonyára nem iratott
le előbb, mint a Mózes első könyvében fennmaradt bibliai szöveg.
Tartalma azonban tényleg messze Mózesen túl terjed, a Krisztus előtti
kétezredik évig. Időzzünk egy kicsit szavainál, ahogy ezeket a táblák
töredékei számunkra fenntartották. Egy legősibb hang szólal meg belőle,
melyhez képest a biblia fiatalnak tünik fel és melylyel szemben csak
Egyiptom piramisai állhatnak meg.
A mithosz a chaoszszal kezdődik. «Amint odafönn az égnek még nem volt
neve, idelenn a föld még nem kapott nevet, akkor az Óczeán, a
legislegelső, amely ezeket nemzette és a zűrzavar, a tengerár, amely
ezeket szülte, összeelegyítették vizeiket. Mikor még az istenek egyike
sem volt megteremtve, egy név sem volt megnevezve, egy sors sem volt
meghatározva, akkor hozattak létre az istenek.» A mithosznak ez a
bevezetése bizony még nem hasonlít a mózesi jelentéshez, nyomait inkább
lehetne a későbbi görög chaos-legendában megtalálni. Semmiből való
teremtésről még nincs szó, az ősanyagok még kezdettől fogva megvannak.
Az istenek még csak ezután «hozatnak létre». És pedig «istenek»,
többesszámban, nem pedig «az» isten. A bibliától való különbözés a
továbbiakban még mintha nőne. A gigászok harczának valami formája
csúszik bele. Tiamat, a chaotikus tengerár, valami bünt követett el a
legfőbb istenek ellen, ellenük támad a tengeri szörnyetegekkel
szövetkezve, – itt aztán csaknem két egész tábla hiányzik s az
összefüggés nem egészen nyilvánvaló. A fenyegetett istenek – mint a
negyedik tábla szövege folytatja, vezérharczost választanak Marduk
személyében. Az istenek lakomáján felruházzák a legfőbb hatalommal.
«Mától fogva – jelentik ki neki – parancsodnak foganatja legyen. A
felmagasztalás és lealacsonyítás a te kezedben legyen. Álljon szilárdan
a te szemed, parancsoddal ne ellenkezzék senki. Senki az istenek közül
ne hágja át a te parancsodat… Az egész mindenség teljessége a tied
legyen. Egy szó és parancsold, hogy legyen – és lesz. Nyisd ki szádat –
és a ruha (melyet az istenek előzőleg reá adtak) tünjön el. Parancsold
neki: «térj vissza» és a ruha legyen rajtad.» Marduk megcsinálja a
próbát, a ruha eltünik és visszatér. Az istenek pedig örülnek és áldón
üdvözlik: «Marduk legyen király!» Marduk erre fölfegyverzi magát
villam-dárdákkal és segítségül hívja a szeleket, aztán kivonul Tiamat
ellen. «Közeledtek egymáshoz Tiamat és a bölcs az istenek között,
Marduk, harczra rohantak, közel jöttek a csata teréhez. Akkor az Ur
kiterjesztette hálóját és befogta őket és egy orkánt, mely hátul állott,
elébük bocsátott… Akkor megnyitotta Tiamat száját,… belebocsátotta az
orkánt, hogy ajkai ne tudjanak bezárulni és megtöltötte hasát erős
szelekkel, felfújta belsejét és tágra szakította fel száját, erősen
megragadta a dárdát és átszúrta hasát, kettéválasztotta belsejét és
elvagdalt mindent, ami benne volt, – megragadta és megsemmisítette
életét. A holttetemét odadobta és ráállott». Miután Tiamat segítő társai
is legyőzettek, a szöveg igy folytatja: «Látta ezt és az arcza
örvendett, ujjongott, ajándékokat hozatott magának béke adományául.
Ekkor megszelidült az Ur, megszemlélte a holttestet… és valami mesterit
alkotott. Szétverte a holttestet két részre, egyik részét fölállította
és menyezetet csinált belőle, égboltozatot, ráhuzott egy pántot,
odaállított egy őrt és ennek meghagyta, hogy ne engedje kifolyni a
vizeit. Az eget összekapcsolta az alsóbb vidékekkel és szembeállította
az ősvízzel… Ekkor az Ur megmerte az ősvíz kerületét és egy nagy
alkotmányt emelt, mint az ég, nevezetesen az Izara (a föld) alkotmányát,
melyet úgy épített fel, mint egy égboltozatot… megcsinálta a nagy
istenek tartózkodó helyeit, a csillagokat, felfüggesztette az állatok
csillagképeit, megjelölte az évet és megrajzolt minden képet. Tizenkét
hónapot és (mindegyikbe?) három csillagot állapított meg. Ezután
odaállította a Jupiter-csillag álláspontját… az északi sarkot és a déli
sarkot ezzel együtt állapította meg. És kapukat nyitott mindenfelől,
zárat erősített meg balról és jobbról. A középre helyezte a zenithet. Az
(új) holdat felragyogtatta és alája helyezte az éjjelt és megjelölte őt
mint éji testet. Hogy a napokat megjelölje, hónaponkint szünet nélkül
befödte a holdat egy királyi süveggel, hogy a hónap kezdetén este
felragyogjon, hogy szavai ragyogjanak az ég megjelöléseül.» Aki e
leirásnak ezt a részét figyelmesen olvassa, két jelentős dogot talál
benne. Először is nyilvánvalólag egy valódi természeti mithosz
maradványai előtt állunk, ahogy a természeti népeknél mindenfelől
elénkbe tünik. Az istenek csak mellékes szerepet játszanak. Maguk is a
chaos szüleményei. Ennek a chaosnak legyőzésére választják meg Mardukot.
Marduk teljesen úgy jelenik meg, mint a korai nap megszemélyesítése.
Legyőzi a vad, sötét őstengert, Tiamatot azzal, hogy sugaraival két
részre osztja: égre és földre. A részletek kiképzése egy korán a
csillagászat felé fordult népet árul el, amely meglehetős szilárd képet
csinált magának a világ alkatáról: a föld, mint belül üres hegy az
alatta elhömpölygő vizek fölött, fölül pedig az igazi szilárd ég-kupola,
melyen a csillagok, miután egy kapun beléptek, elhaladnak és amely
fölött egész fölül megint egy «égi óczeán» hullámzik, melyen túl végül a
«belső égben» az istenek laknak.
A másik dolog, ami egy bizonyos szempontból nézve elég nyilvánvalóan
szembetünik, a bibliai jelentésre való vonatkozás. Marduk nem egyéb,
mint a biblia uristene, csak éppen hogy a monotheisztikusan alakított
mózesi mithosz elhagyja előzetes történetét, amely őt magát mint az
istenek eszközét, ezeket pedig mint a chaos produktumait vezeti be.
Isten szelleme a Genesis szerint a vizek felett lebeg, mint Marduk,
mikor Tiamat, a chaotikus ősvíz ellen kivonúl. Épp úgy, mint Marduk, aki
a kettészakított Tiamat egyik felét mint égboltozatot állítja fel,
ellátta egy zárral, melynek a vizet kell visszatartania a boltozat
fölött – isten is mennyezetet emel a vizek között és elválasztja általa
a «mennyezet alatti vizet» a «mennyezet feletti víztől», mire a
mennyezet égnek neveztetik. És ép ily párhuzamosan következik mindkét
jelentésben a mennyezet alatt is, a föld és a földalatti víz
elválasztása: a föld berendezése és azután az égi testek felállítása a
nappal és éjjel elválasztására. Egy későbbi tábla töredéke bőségesen
felismerteti, hogy a babiloni mindenesetre nem elég világosan
fenntartott mithoszban ugyanabban a sorrendben, mint a bibliában,
legvégül következik az élő lények megteremtése. Más forrásokból az
következik, hogy kezdetben itt is két ember teremtetett; még pedig
agyagból.
Ha azonban még egy meggyőző bizonyítékra volna szükség, hogy a héber
mithosz valósággal csak gyermeke a régibb babiloniainak, akkor ezt a
bizonyítékot megadja, minden tekintetben kielégítő módon, a babiloniai
és a héber özönvíz-monda egysége. Fentebb különböző özönvíz-mondákat
vettünk figyelembe, melyek egymástól függetlenül alakulhattak ki. Itt
azonban a közvetlen leszármazás annyira nyilvánvaló, hogy szó sem lehet
más föltevésről. A babiloniai özönvíz-monda egy ókori forrás révén
(Berossus fragmentumai, aki kevéssel Nagy Sándor ideje után három
könyvet irt a chaldaeai történetről) is ismeretes, de a gyanusan késői
forrást tekintve a bibliai szöveg befolyására gyanakodtak. Időközben
azonban (George Smith 1872-ben) erre vonatkozólag is ismeretessé vált a
kutatás előtt a valódi babiloni ékirásos szöveg, melynek ősrégisége
végkép eldönti a vitát arról, hogy melyiket illeti meg az elsőség.
Mint a természetből táplálkozó költői alakító erő műve a babiloniai
özönvíz-mithosz épp oly magasan áll a bibliai fölött, mint régiség
dolgában. A királyok korabeli héberek nagyon alkalmatlan nép voltak
özönvíz-képzetek kifestésére. Holt tengerük sötét, puszta tava oly kevés
árvizi képett nyujtott, mint a mély völgyektől barázdált, hegyekben
gazdag országuk, amely mindenben ellentéte az Eufrates melléki lapos, a
tenger felől nyilt agyagsíkságnak, amelyen a babiloniai mithosz
megfoghatóan világos természeti képekből szívta erejét. Mint epizód egy
nagy nemzeti eposzba beleszőve áll elénk a babiloniaiak özönvíz-mondája,
közvetlen beszédben, a bárkaépítő elbeszélésekép, aki megmenekülése után
fölvétetett az istenek közé és halhatatlanúl él tovább «a folyamok
torkolatánál» – vagyis az Eufrates és Tigris torkolatánál a perzsa
tengeröbölben, egy nemén a «boldogok szigetének», – ahol Gisztuber, az
eposz hőse veszedelmes vándorlás után meglátogatja. Szit-napisztim, a
babiloniai Noé, elmondja, hogyan határozták el az istenek (a
politeisztikus elemet a bibliai mithosz itt is gondosan kiirtotta), hogy
az emberek megsemmisítésére vízáradást támasztanak. Ninigiazag Ja
azonban, a tenger istene, figyelmezteti barátját, Szit-napisztimet, aki
Szurippak városából való. «Ácsolj házat, építs hajót, hagyd el földedet,
keresd az életet, ne törődj holmiddal és mentsd meg életedet. Vigyél
mindenféle életmagvakat magaddal a hajóra. A hajót, melyet építened
kell… indítsd bele az ősvízbe». Az ember ekkor megkérdi istent, hogy
felelhet meg egy ilyen hajó építéseért a népnek és a nép véneinek és Ja
ezt tanácsolja: «Válaszul mondd ezt nékik: Mivel Bil gyülöl engem, nem
akarok városotokban lakni és a földön… az ősvízbe akarok lehajózni és
uramnál, Ja-nál lakni. Ti reátok ő ekkor gazdag áldást hullat,
madarakat, tömérdek halat, bőséges marhát, gazdag aratást». A hajó
felépül (egy másik töredékesen fennmaradt formájában a legendának
Szit-napisztim előbb megkéri istent, rajzolja le neki a földre a hajó
képét) és pedig 140 rőf magas falakkal, hat emeletre. Ellátják evezőkkel
és gondosan beszurkolják. Ünnepi lakoma ünnepli meg elkészülését. Ekkor
a bárkába hordják «ami ezüstöm és aranyam volt». «Megtöltöttem
mindenféle életmagvakkal, amim csak volt. Felhoztam a hajóba egész
családomat és női cselédségemet, a mezei barmokat, a mezei állatokat,
mesterembereket, mindvalamennyit együtt felhoztam.» Mikor este eső jön,
neki magának is a bárkába kell szállnia és el kell zárnia kapuját. «Ez a
megbeszélt jel beállott: az, aki a záporesőt küldi, este nehéz esőt
hullatott. Ettől a naptól fogva féltem felragyogásától. Rettegtem a
napba nézni. Beléptem a hajóba és elzártam a kaput… Amint a reggel
pirkadni kezdett, az ég fundamentumán sötét felhő szállott fel.»
Mennydörgés és villámlás közben kitört a veszedelem, «a vizek úgy
rontottak az emberekre, mint valami harczi robaj». Maguk az istenek is
menekülnek és kuporogva ülnek, «mint a kutya», az ég boltozatán. Isztar
úgy visítozott, mintha vajudna, az istenek úrnője, a széphangú így
kiáltott: «az elmult idő (azaz az előbbi emberiség) újból agyaggá lett,
mert az istenek előtt gonoszat parancsoltam és… emberiségem
megsemmisítésére vihart parancsoltam. Amit szültem, hova lett? Mint a
halak ivadéka tölti meg a tengert». «Az istenek vele sírtak… Hat nap és
éjjel száguldott a szél, a vízár, az orkán lecsapott a földre. Mikor a
hetedik nap megjött, alábbhagyott a vihar, a vízár, az égiháboru, melyek
úgy harczoltak, mint egy hadsereg. Nyugodott a tenger, melyet az orkán
felkorbácsolt, a vízár megszünt. Ránéztem a tengerre és megcsendítettem
hangomat, de minden ember ismét agyaggá vált, s mint egy kopasz tarló
feküdt előttem az erdő. Megnyitottam a légnyilást, a napfény arczomra
hullott, lehajoltam, leültem, sírtam, arczomon végig folytak a könnyek.
Ránéztem a világra, minden egy tenger volt. Tizenkét nap mulva
szárazföld tünt fel, a Nizir földjéhez közeledett a hajó. Nizir
földjének hegysége megállította a hajót és nem eresztette tovább… Mikor
a hetedik nap bekövetkezett, kieresztettem egy galambot és
elbocsátottam. A galamb röpködött ide-oda, de mivel nem volt hely, ahova
leüljön, visszatért. Aztán egy fecskét eresztettem ki és elbocsátottam.
Röpködött a fecske ide-oda, de mivel nem volt hely, a hova leüljön,
visszatért. Ekkor egy hollót eresztettem ki és elbocsátottam. Röpködött
a holló, látta a víz alászállását, közelebb jött károgva, de nem tért
vissza. Ekkor kimentem, áldozatot áldoztam a négy szélirány felé,
békülési áldozatot áldoztam a hegy csúcsán.» Az elbeszélésnek ebben a
részében a Noé-monda forrása lépésről lépésre szembeszökik. A befejezés
aztán megint politheisztikus babiloniai s ezért a bibliai krónikás
elhagyta. Az istenek odagyülnek az áldozat szagára, mint a legyek.
Czivódás támad köztük. Az egyik párt jajgat a pusztulás műve miatt, Bil
ellenben haragra gerjed az embereknek a hajóban való megmenekülése
miatt. A megoldás az, hogy Szit-napisztim és felesége emberből istenné
változik és örök életre jut a folyamok torkolatánál, mint a bibliai
Enoch, aki nem halt meg, hanem «eltünt». A föld újra elkezd benépesedni,
legalább Berossus jelentése szerint, amely nagyjában véve párhuzamosan
halad az ékirásos szöveggel, – Szit-napisztim csak később a hajóból
kilépő barátaival és rokonaival, kiknek egy mennyei hang megmutatja az
utat Arméniából, ahol a hajó partot ért, Babilonba.
A mózesi teremtési monda történetében egyuttal benne van a kritikája is
legenyhébb, de legkegyetlenebb formájában. Minden mesterséges
magyarázgatás a közvetlen kijelentés misztikus módján nem jelent
egyebet, mint kihágást egy tudomány ellen, melynek erkölcseink
hasonlíthatatlanúl becses kincseit és a haladás leggazdagabb forrásait
köszönhetjük: az előitélet nélküli történetkutatás ellen. Egy közvetítő
szempontból kiindulva, melyben számos kiváló szellem osztozott, az
«Isten» fogalmát azonosíthatjuk a természeti törvény tudományos
fogalmával; a «kijelentés» alatt nem fogunk akkor egyebet érteni, mint a
törvényszerü kapcsolatok lassankénti nyilvánvalóvá válását mindjobban
táguló tapasztalatok alapján. Ebben az esetben azonban arra tanít a
történelem, hogy a Kelet ama régi népeinek és gondolkodóinak
megközelíthetőleg sem lehetett részük _olyan_ kijelentésekben,
amilyenekkel mi birunk, mivel tapasztalataik még gyermekczipőikben
jártak. Évezredekig kellett hogy tartson még, mire Columbus utazásával
«kijelentette magát» a földgömb másik fele, évezredekig, mire,
«kijelentette magát» a föld keringése a nap körül. Honnan jöhetett volna
az ősi keletkezési forma szerinti ismeret olyan dolgokról, melyek mai
állásuk és formájuk szerint még nem voltak ismeretesek? Ha másfelől a
«kijelentés» szót tudományosan meg nem fogható, természetfölötti
értelemben veszszük, akkor megint nem volna szabad visszautasítani azt a
kérdést, miért hogy az időközben megtalált tudományos
«természet-kijelentés» tényei oly élesen ellentmondanak a mózesi
mithosznak, szóval miért, hogy az a misztikus kijelentés nem volt _jobb_
és a haladásnak megfelelőbb? Mert ennek az ellenmondásnak a dolgában nem
lehet kétség. Az összehasonlítás, ha egyszer komolyan felállítjuk, olyan
megsemmisítő a biblia irányában, hogy a részletekbe való behatolás
bizonyos tekintetben kínos, van benne valami, ami ellentmond a nagy,
igazi tudomány méltóságának. Hogy mindig kétség ki legyen zárva, csak
néhány pontot kell a talán még ingadozók számára jelezni.