Halvargó külügyi helyzete // Háboru a tornyok között // A háborut követő
társadalmi mozgalmak rövid leírása // Szerzőt elfogják, megmenekül, majd
egy csodálatos tünemény révén elhagyja Capilláriát és visszatér hazájába
_Halvargó_ külügyi helyzete az utóbbi években válságosra fordult. Az
Egyesült Tornyok Birodalma, mióta az „Általános Toronyvédelmi Jog“
kodifikálva lett, hatalmas lendületben vetette rá magát a
fegyverkezésre. A szikrát egy heves _goncsargó_ dobta ki, mely három
tornyot pusztított el: a szerencsétlenséggel _Halvargó_-t vádolták a
többi tornyok, az volt a vád, hogy túlépítkeztünk, túlsok anyagot
halmoztunk fel, ez a torlódás megsűrűsítette a vizet fölöttünk,
áramlatokat idézett elő s ezeknek tulajdonítható az összeomlás. A
Birodalmak vezető férfiai egyre hevesebben sürgették az összetartás
fokozását, erőteljesebb munkára serkentették a polgárságot, nehogy a
többi tornyot is utolérje végzete – hangoztatták a lefegyverzés
szükségességét, amit, ha kell, erőszakkal is, tűzzel-vassal végre kell
hajtani.
A mi időszámításunk szerint junius közepe felé aztán kitört a háború a
tornyok között. _Halvargó_ a Baloldali Szövetséghez tartozott s mint
ilyen, elszántan és elkeseredetten szállt síkra meggyőződése mellett,
mely szerint a _goncsargó_-t nem az építkezés csökkentésével, hanem
inkább fokozásával lehet csak megakadályozni: evégre kivánatos volna,
hogy két-három torony közös államfő alatt működjék, s ezeket a
tornyokat, ha másképpen nem megy, el kell foglalni erővel. Éppen azért,
mihelyt a háború kitört, vízmentesen elzártak minden kijáratot, nehogy a
gyáva csőcselék megszökdössön s kitérjen katonai kötelezettsége elől. A
kijáratok elzárásával sikerült elérni azt a lelkes hangulatot, mely a
támadáshoz szükséges – az egész torony izgalomban volt, mindenki az
egyetlen kijárat, a tetőpárkány felé tolongott, ahol az első
összeütközések folytak a szomszéd torony katonáival. Magam _főszurkálói_
rangban kerültem ki a harctérre, ahol, mint bátor katona, csakhamar
érdemeket szereztem, áthatva a Toronyvédelem eszméjétől, mely a világot
örök békével és boldog munkával kecsegtette.
Magát a hadjáratot s az utána következett időket más könyvben írtam meg,
mely azóta sok kiadást ért el. Itt röviden csak a főbb adatokkal
foglalkozom. Eleinte nagy sikerrel harcoltunk, rengeteg foglyot
ejtettünk, ezeket a torony pincéjében zártuk el és tápláltuk, – sajnos,
óriási veszteségeink utánpótlását képtelen lévén bevárni, december végén
a _kurgi bullok_-ok elől kénytelenek voltunk visszahúzódni, feladni a
terepet. A _kurgi_-k felgyujtották tornyunkat és a védelemre
visszamaradt őrséget lemészárolták. A _Halvargó_-val szövetségben álló
tornyok vezetőségében is meghasonlott az egyetértés: egy eldönthetetlen
nyelvtani kérdés adott alkalmat a hadvezetőség és diplomácia közti
nézeteltérésre. A diplomácia nyelvtudósai azt követelték, hogy a
_bullok_-társadalom nagy érdekeire való tekintettel törölni kell a
szótárból és köztudatból az egyes szám első személyű személyes névmást s
a többes szám névmásával kell behelyettesíteni, – szerintük minden
bajnak az volt az oka, hogy az „én“ névmás vonzatait lehetetlen
összeegyeztetni a „mi“ névmáséival – hogyha egy diplomata azt mondta,
„_mi_ hajlandók vagyunk utolsó csepp vérünkig stb.“, akkor ebbe a „mi“
szócskába beleértették az „én“-t is, vagyis őt magát, ami képtelen
helyzetet idézett elő míg ha a katona a harctéren azt mondta, „én éhes
vagyok“ vagy „én megdöglöm“, ebből az ellenséges torony diplomáciája
mindjárt arra következtetett, mintha odaát valami baj volna, holott
erről szó sem volt. Ebből mindenféle félreértések származtak, amiket a
diplomaták szerint, az „én“ szó és fogalom gyökeres kipusztításával
lehetett volna csak elintézni.
Ennek a felfogásnak hirdetői diadalt arattak, minthogy egy újabb
_goncsargó_ az egész mozgalomnak új irányt adott. Már a háború alatt az
egyes tornyok belsejében szakadás következett be – a harcolók fele be
akarta fejezni a háborút, a másik fele folytatni akarta. A két párt
harcba keveredett egymással, eleinte tornyonkint, később, felismerve azt
az erőt, ami a tornyok közti szövetkezésben rejlik, az egyes tornyok
háborúellenes pártjai összefogtak egymással, szemben a háborús pártok
blokkjával, mely szintén toronyközien szövetkezett akaratának, a tornyok
közti háború folytatásának, keresztülvitelére.
Ez a háború igen soká tartott, mindkét részről rengeteg foglyot
zsákmányoltak, – végre nagyobb fegyverkészletével és kegyetlenebb,
hevesebb támadásaival a mérsékelt, háborúellenes párt győzött s
rákényszerítette a békét ellenfelére.
A Többesszámú Személyes Névmás ötös tanácsa, miután ilyenformán
diadalmaskodott, hozzálátott második nagy feladatának, a békés munka
biztosításának előkészítéséhez. Ebben ismét nézeteltérések támadtak – a
nyelvtudósók egy része az első személyű személyes névmás eltörlése után
követelte az első személyű birtokos névmás kipusztítását is: azzal
érvelve, hogy a „miénk“ szó fölöslegessé teszi az „enyém“-et és megoldja
a gazdasági kérdést. Hiába érvelt a Másfél Éves Csecsemők Konzervativ
Pártja azzal, hogy az „enyém“ szót előbb ismeri az ember, mint az „én“-t
s így annál általánosabb jelentőségű – a forradalom ellenállhatatlanul
kitört s felzúdította az alsó párkányok dolgozóit. Tudósok jelentkeztek,
akik kimutatták, hogy a _bullok_-ok eddig rengeteg munkát pazaroltak
azzal, hogy emeletenkint építették fel a tornyot, – hiszen a cél a
tenger felszínének elérése lévén, teljességgel elégséges, ha mindjárt a
legfelső emeletet kezdik el építeni s ehhez a munkához haladéktalanul
hozzáfognak. Evégből leghelyesebb, ha az alapot építő _bullok_-ok
feljönnek a legfelső emeletre, leszorítják a fentieket a pincébe,
lerombolják az eddigi építést és újra kezdik az egészet, fönt, a tizedik
emeletnél. Darabig győzött ez a felfogás, a rombolást megkezdették, az
ellenállókat lecsukták – míg végre valaki rá nem jött, hogy nem ér az
egész semmit, mert azok a _bullok_-ok, akiknek a tizedik emeletet
kellene építeni, még kicsikék, éretlenek: a felnőtt pinceépítők pedig
nem értenek hozzá. Más megoldást kell keresni.
Ezekután gyors egymásutánban következtek különféle, a _goncsargó_
elkerülésére vonatkozó megoldások s azoknak kipróbálása, alkalmazása. A
mozgalmakban, melyek így egymásra következtek, erősen kivettem a
részemet, mint _Halvargó_ lelkes polgára – tagja voltam annak a
társaságnak, mely a személyes és birtokos névmás üres harcait elvetve,
inkább az igealakok és időmeghatározások javítását ajánlotta, s mely egy
időre felül is kerekedett, azzal a programmal, hogy minden jelen időben
történő cselekvést úgy kell tekinteni, mintha az a jövőben zajlana le.
Miután tudósaik pontosan kiszámították, hogy ezerkétszáz év mulva
szükségképpen ilyen és ilyen ruhában fognak járni a _bullok_-ok, így és
így fognak élni, ezt és ezt fogják akarni, ilyen és ilyen államformában
fognak élni, ilyen és ilyen képeket fognak festeni és verseket fognak
írni, ezt és ezt fogják enni, nyilvánvaló, hogy nagy időt takarítunk
meg, ha a pontos számításoknak ezeket az eredményeit már most
gyakorlatba hozzuk és úgy cselekszünk, mintha az ezerkétszáz év már
elmult volna. A Jövőbelátó Szociálgummihúzó Párt uralomra is került és
két napig úgy ment minden, mint a karikacsapás és ment volna tovább is,
ha egy hirtelen támadt járványos bélhurut és annak kellemetlen
következménye véget nem vet a dolognak: a szörnyű bűztől elszédültek a
vezetők és kénytelenek voltak átadni helyüket, fenntartva
álláspontjukat, hogy a számítás azért tökéletes volt, csak a bélhurutról
feledkeztek meg, aminek nem ők az okai, hanem a hirtelen támadt rossz
időjárás, mely délutánra váratlanul beborította az eget, – azt igazán
nem lehet követelni a tudósoktól, hogy megmondják, milyen idő lesz egy
óra mulva, mikor nekik ezerkétszáz évre kell előre gondolni. – Ezután a
Tavalyihóvisszafagyasztó Egyesület vette át az uralmat, mely okulva a
szörnyű pusztítás emlékén, amit a Gummihúzók okoztak, azt a felfogást
tűzte zászlójára, hogy miután a jövőt nem lehet ismerni, a multat
ellenben igen, legjobb lesz ott újrakezdeni mindent, ahol
ezerhatszáznegyven év előtt abbahagytuk. Ennek megfelelően mindenkinek
vissza kellett menni illetőségi helyére, – az adósnak nem kellett
fizetnie, aki ellenben pénzhez jutott közben, elvették tőle és odaadták
annak, akié ezerhatszáznegyven év előtt volt. Így az egymásra következő
hatalmak alatt mindenki jutott valamihez, rosszul csak azok jártak, akik
úgy akartak élni, mintha junius harmadikán csakugyan junius harmadika
volna és nem szeptember kilencedike, vagy március tizennyolcadika –
ezeket a Gummihúzók és a Hófagyasztók egyaránt büntették és börtönbe
csukták. A kisebb-nagyobb kollektiv mozgalmak, a társadalomtudomány és
_bullok_-tan, valamint a toronyvédelmi eszme fejlődésével egymást
követték a nagyszerű eszmék. Voltak, akik szakítva a monisták
földhözragadt felfogásával, azon az alapon nyúzták le egymás bőrét, hogy
a _bullok_ nem oktalan, vérengző állat, hanem kettős lény, lélek és
test, kit a közönséges, létért való küzdelem által irányított
kiválogatódás mellett a megismerés és belátás kormányoz, – mások ismét a
fajvédelem és fajnemesítés érdekét tartva szem előtt, bebizonyították,
hogy egy _bullok_ értékét, erkölcsi és selyemhernyótenyésztési
szempontból, az határozza meg, hogy ki volt az apja és az anyja: hogy ő
maga kicsoda, vagy hogy ő egyáltalában a világon van, az egészen
lényegtelen, mint ahogyan a lóversenyen is aszerint bízunk a versenyző
lovakban, hogy milyen családból származtak. A gondolkodókat és írókat
elkergették helyükről, helyükbe a kémikusok egy sajátságos fajtája
került, akik, bizonyos csoportok szerint, kimutatták az emberek
gondolkodásában és cselekvésében azokat a vonásokat, amikre előre
következtetni lehet aszerint, hogy hol születtek: ezt aztán
világszemléletnek nevezték el. Később ez a tudomány igen kifinomodott:
különféle tulajdonságok alapján állította szembe egymással a
_bullok_-okat, kiderült, hogy a haj, a fül, a körmök növése, színe,
szaga és halmazállapota szoros összefüggésben áll a _bullok_
természetével és szándékával, – így keveredtek harcba először az
alacsonynövésűek és a magosak, aztán a kiálló pofacsontuak és a beesett
szemüek, a szőkék és a barnák, a kövérek és soványak. Később, sajnos,
némi zavarok állottak be, éppen az ember- és fajisme apostolainak
túlságosan kifejlődött tudása és érzéke következtében, a legutolsó nagy
harcban, melyben rengetegen estek el, lettek földönfutóvá, vesztették el
mindenüket s mely két fajta között folyt, az Orronszemölcsötviselők és
az Előrehajlófülcimpások között, kiderült, hogy vannak, akiknek szemölcs
is van az orrukon, azonkivül a fülcimpájuk is előrehajlik, viszont
olyanok is, akikre egyik se áll: s így ebből a szempontból mégse
lehetett két részre osztani az egész _bullok_-ságot, hogy hatásosan
vívják meg a nagy világszemléleti harcot. Előlről kellett kezdeni az
egészet – megint visszatértek a naiv néphithez, mely _oihá_-nak nézi a
ködfoltokat – a közös veszedelmet, a _goncsargó_-t pedig a gondviselés
büntetésének. Abban az időben, mikor – mint ahogy azonnal látni fogjuk –
váratlanul el kellett hagynom Capilláriát, a nagy küzdelem éppen ebben a
stádiumban volt, s így láttam utoljára: hogy azóta mi történt, nem
tudom: utolsó emlékem tehát erre a nagy fellendülésre vonatkozik, ami a
legyőzött _Halvargó_ politikájában beállott. Goncsargó-kormány vette át
a hatalmat, megalapította az Első Goncsargó Szövetséget, szemben a
hitetlenekkel, Goncsargó Fogyasztási Intézet létesült, Biokémiai
Cipőgyár, másszóval Goncsargóbanhivők Politikai Kormánypártja, mely nagy
erővel igyekezett rendet teremteni a toronyban. Magam, aki jó néhány
harcban részt vettem, tekintettel ismeretlen származásomra, eleinte
gyanúban álltam a Goncsargópárt előtt: később azonban egy
felolvasásommal, amit a „Goncsargóirányzat és a nemzeti eszme nemzetközi
terjedése különös tekintettel a gépalkatrészek által kitépett fülekre“
címen tartottam, ismét felszínre vergődtem _Xa-ra_ oldalán, aki ebben az
időben, elveinek fenntartása mellett, ismét vezető és irányító
egyénisége volt a hatalomnak.
Capilláriából való szabadulásom története néhány szóval elmondva
ennyiből áll.
Egy napon megjelent nálam a kormány egyik megbizottja és felszólított,
hogy, mint az _oiha_-kérdés ismerője, vállaljam annak a küldöttségnek
vezetését, melyet _Halvargó_ indított az egyik elég távollevő toronyba,
ahol a csillagászok _goncsargó_-t jeleztek s ahonnan segélycsapatokat
kértek tőlünk a felbomlott belső rend helyreállítására. A megtisztelő
megbízatást elfogadtam s egy reggel útnak is indultunk. Utunk napokig
tartott, sok akadályt kellett leküzdenünk, – végre azonban elértük a
szóbanforgó tornyot, ahová be kellett volna vonulnunk. Csakhogy a
felkelők bekerítettek bennünket, lefegyverezték kiséretemet s mielőtt a
kaput átléphettem volna, letartóztattak, mint árulót, és börtönbe
vetettek. A vizsgálati fogságot nem volt módomban kitölteni, közben
ugyanis beállott a _goncsargó_, a _bullok_-ok nagyrésze elpusztult, a
többi elmenekült. Éjnek idején hagytam el börtönömet, melynek őrei
eltüntek mellőlem – rettenetesen kimerülve és halálra csigázva vettem
utamat bizonytalan irány felé, egyre bujkálva és aggódva, nehogy
ellenséges _bullok_-ok közé kerüljek megint, akik, nem ismerve a
helyzetet, szabadulásomat szökésnek minősítenék s egyszerűen
főbelőnének, vagy levennék fülemről az odatapasztott kopoltyúkat s én
megfulladnék. Egy őrjárat üldözőbe is vett, de egérutat nyertem s a
korallerdő védelmet nyújtott.
Hajnalban emelkedni kezdett a talaj, a leszűrődő világosságban felfelé
kapaszkodtam s végre elértem a hegy csúcsát, ahol kimerülten és
halálraváltan estem össze. Úgy éreztem, végem van, nincs menekülés, nem
mehetek sehová, nem vesz senki védelmébe – az _oihá_-k elűztek, a
_bullok_-ok halálrakeresnek: nyomorultan el kell pusztúlnom. Hangosan
fohászkodni kezdtem s átkoztam sorsomat és tulajdon dőreségemet, mely
annyi keserves tapasztalat után, újból felkeltette bennem az utazás
vágyát és ingerét. Azt hittem, utolsó perceimet élem és soha nem látom
többé szeretett hazámat s már-már azon voltam, hogy letépve
kopoltyúimat, megrövidítem szenvedéseimet, mikor rettentő zúgás és
dörgés és rengés térített magamhoz. Egyidejűen megrázkódott alattam a
talaj s forró tajték csapott föl mellettem. Iszonyú erő ragadott meg,
tovasodort, meghengergetett és fölkapott – lélegzet után kaptam és
elvesztettem eszméletemet.
Tulajdonképpen nagyon egyszerű dolog volt, ami velem történt, csak a
sajátságos körülmények tették rendkivülivé. Később értettem meg az
összefüggést, amit különös kalandom magyarázatául előrebocsátok. Az a
hegy, ahová kerültem, a tengerfenék egyik tűzhányója: ami magával
ragadott, az a tűzhányó kitörése volt. A vízben rögtön fehér tajtékba
merevülő láva fölemelt s míg ájultan sodródtam benne, oly eleven erőt
helyezett el tagjaimban, mely elégséges volt, hogy a tenger felszínére
kidobjon. Mikor magamhoz tértem, egy keskeny zátonyon találtam magam,
melyet a kitóduló tajték alkotott azon a helyen s melyet a hullámok
lassan ringattak és sodortak észak felé. Kopoltyúim már nem voltak
rajtam. Körülnéztem, megdörgöltem szemem s ámulva bámultam bele a Napba
s a kék ég harangjába, melyet oly sokáig nem adatott láthatnom. Estefelé
volt, az ég felhőtlen, partot nem láttam sehol.
Huszonnégy órai hányattatás után egy cirkálóhajó felfedezett és
kimentett szorult helyzetemből. Első nap semmi jelét nem éreztem annak
az idegbetegségnek, mely aztán kitört rajtam s melyre, mint ideiglenes
elmezavarra, ma már csak szégyenkezve emlékszem vissza. Csak mikor
partot értünk s a cirkáló kapitánya érdeklődött kilétem és kalandjaim
iránt, vettem észre, hogy nem az vagyok, aki voltam. A férfiak szagát
elviselhetetlennek találtam, a kapitány kérdésére _oiha_-nyelven
válaszoltam, aminek furcsa rikoltozásai és kiáltozásai annyira
megdöbbentették a jó embert, hogy a hajó orvosát kérte, vizsgálna meg s
helyezne el valamelyik kórházban. Én azonban, még mielőtt ez
megtörténhetett volna, kereket oldottam és kiszöktem a városba.
Megtudtam, hogy Franciaországban vagyok, Marseille közelében:
megvizsgálva zsebeimet, némi aranypénzt fedeztem fel, amit a tenger
alatt való hosszas tartózkodás nem áztatott úgy el, mint ruháimat és
csizmámat. Ezen a pénzen egy kereskedésben női ruhákat vásároltam,
titokban felöltöttem azokat, hamis hajat tettem a fejemre,
kipirosítottam a szájamat, és rizsporral kentem be vastagon az arcomat a
marseillei szép nők mintájára. Csak homályosan emlékszem ezekre és az
ezekhez hasonló bolondságokra, amiket a következő hetekben elkövettem.
Ez a kevés is, amire emlékszem, néhány hét mulva jutott eszembe, mikor a
doveri tébolydában, ahová becsuktak, kissé kipihentem magam s
orvosomnak, a jóságos és megértő Mr. Foxnak, a lábbadozás óráiban
elmondtam rémképeimnek keletkezését és történetét. Bűnbánóan meggyóntam,
hogy a _bullok_-ok közt való szenvedésektől meggyötört és önmagából
kifordult aggyal az első napokban valami zavaros, tébolyult elhatározás,
vagy inkább rögeszme lett úrrá fölöttem, – hogy nem leszek férfi többé,
vagy ha igen, csak azért, hogy felvegyem a harcot az emberi fajta
elnyomója és rabságban tartó zsarnoka, a nő ellen – felveszem a harcot,
saját fegyvereivel, a közönnyel és hazugsággal – álruhában, női
álarcban, férkőzöm közéjük, kilesem titkaikat és ezeknek birtokában
felszabadítom boldogtalan és tudatlan _bullok_-társaimat.
Ezeket az ostobaságokat szégyenkezve mondom el s mondtam el már akkor a
jóságos dr. Foxnak. – Kipihenve furcsa utam fáradalmait, még néhány
hetet töltöttem az elmegyógyintézetben, melyeknek lepergése után,
értelmes beszédemet hallva, s az orvosok véleménye alapján, az
igazgatóság gyógyultnak minősített. 1922 március 4.-én hagytam el az
intézetet s néhány nap mulva, pontosan március 10.-én, érkeztem
szülővárosomba, Redriffbe, ahol nőmet és gyermekeimet jó egészségben
találtam.