Szerző pillanatnyi elmezavarban szerelmi vallomást tesz Opulá-nak //
Kiderül származása // Kényszermunkára itéltetik
Körülöttünk villództak a vizek – messze vörösen világított a higanytó.
Fejem fölött halak csapkodtak, alvilági szörnyetegek: egy ijesztő fej
bukkant fel, zöld szemekkel, csápokkal és nyúlványokkal. Kissé távolabb
formátlan, fekete tömeg sötétlett: elsülyedt hajó roncsa – kéményéből
zölden tekergett ki éppen egy óriáskigyó, mint a füst. A roncs nyüzsgött
és mozgott: fedélzetét, árbócait, egész belsejét _bullok_-ok lepték el,
dolgoztak rajta, szétszedték és összerakták, mohón kutattak rajta,
vizsgálódtak és tanultak. Most már tudtam, hogy ők voltak azok, akik,
mikor ájultan s talán már félholtan is leértem a tenger fenekére,
közrefogtak és megmentették az életemet: mű-kopoltyút szereltek fel rám,
aminek segítségével egylaki emlősállatok is élhetnek a víz alatt, – ezt
a műszert, a víz alatti mesterséges tüdőt, ők már régen felfedezték,
mint mi, odafönt, a repülőgépet és a gőzhajót. És otthagytak, mielőtt
magamhoz térhettem volna, új feladat után sietve.
Ők mentettek meg, ők vállalták velem a szolidaritást, ezek a kis
szörnyetegek – ezek a dolgozók és keresők és feltalálók és felfedezők és
katonák és szenvedők, akiknek igyekezetét egyetlen, homályos vágy
sarkalja, tüzeli: eljutni hozzánk, ki a szárazföldre, hogy egyesüljenek
velünk a közös, nagy munka lázában.
Két fülem mellett a mesterséges kopoltyúk zúgni kezdtek és zengett a
fejem, elviselhetetlen nyomást éreztem, egyszerre eszembe jutott a
rettenetes vízoszlop, mely fejemre nehezedik, csöndesen és végtelenül –
azt hittem, rögtön megfulladok. Kitártam karjaimat és jajongó, vonító
panasz tört ki a mellemből. Ekkor éreztem, hogy valaki ajkamra teszi a
kezét.
Megfordultam és _Opulá_-t pillantottam meg, aki csodálkozva és
részvéttel nézett rám. Abban a pillanatban elhallgattam. Egyenesen
állott előttem, hatalmas és mégis gyöngéd testén keresztül, mint a
ködfátyolképen át, ki lehetett venni a mögötte rengő vízinövények
derengését. Oly megfoghatatlanul szép volt, hogy pillanatra azt éreztem,
mintha megszünnék lenni, öntudatom, énem, mindaz, amit külön tulajdon
életemnek ismertem, feloszolna és eltünne, hogy helyet adjon ennek az
egyetlen valóságnak. Az arca fölém hajolt és világosan éreztem ekkor,
hogy inkább akarom erről az arcról tudni, hogy van és világít fölöttem,
mint tudni, hogy élek, – hogy ennek inkább kell lenni, mint nekem.
Eltakarta fölöttem a zöld vizeket: boldog megnyugvás fogott el és
bizalom, mintha a napba néznék, a Napba, én, az ő szülöttének és
gyümölcsének és magzatának, a sötét, szomorú Földnek gyermeke: – a
Napba, amit oly rég nem láttam már s amit, jaj, látni akartam megint.
S közben, míg ezt éreztem, észre se vettem, hogy beszélek, dadogok
valamit, hánykolódva és szenvedéllyel, aminek semmi köze sem volt boldog
és nyugodt, megbékélt érzésemhez. Amit mondtam, töredezetten,
össze-vissza, értelmetlenül, ennyi, vagy ilyenféle lehetett:
– Te nem hasonlítsz senkihez, akit eddig láttam, _Opula_, mélység
királynője. Nem hasonlítsz senkihez, de az vagy, akiről mindig tudtam,
hogy van – odafönt, a Földön, egy mosolyban, egy tekintetben – a virágos
mezőn, a tavasz illatában, enyhe, csillagos ég alatt, viharban és
napsütésben. Én mindig tudtam, hogy az isten jelen van valahol, bujkál,
talán a hátam mögött van, vagy most villant el mellettem, gyorsabban,
mint a fény. Azt is tudtam, hogy rejtőzködik, fűben és fában – és hogy
megtalálom, ha nagyon odafigyelek. Én figyeltem, ahogy csak tudtam,
feszülten, kitárt szemekkel – és néha már azt hittem, megtaláltam:
megtaláltam a figyelemben, megtaláltam _magamban_ és hogy én vagyok az.
De most már nem tudom, mit higyjek. Hogy én vagyok-e az, vagy te, –
lehet, hogy te vagy az. Engedd, hogy megcsókoljam libegő aranyhajad, a
napsugarat. Vagy nem is a hajad, hanem a szemed, – vagy a térdedet
talán. De nem – hiszen ahhoz le kellene hajolni, – és én már tudom, hogy
lehajolni nem szabad. Mondd hát, mit tegyek, – mondd, ki vagyok? Nem,
nem akarok lealjasodni hozzád – hiszen tudom, hogy közönyös vagy és nem
törődsz a csillagos éggel. Nem törődsz – de talán csak azért, mert te
magad vagy az – mert neked nem kell emelkedni odáig, mint nekem. Mondd
hát, mit tegyek? Ki vagy, isten, vagy állat? mert hozzám nem
hasonlítasz, csak annyit tudok. Én sokat szenvedtem, harcoltam és
verekedtem magammal és a hozzám hasonlókkal. Lehajolni nem szabad.
Kihajolni nem szabad: ezt írják nálunk a kocsik ablakára. Ugy-e, értesz.
Szeretnélek megcsókolni, – nem, inkább nem, mennem kell, dolgom van, én
nem maradhatok itt. Nekem dolgom van odafönt, itt nagyon sötét van és
nagyon langyos a közeg, – odafönt várnak engem. Szeretlek. Nekem semmi
közöm ezekhez a rút állatokhoz – érted? Nem igaz, hogy én _ezt_ akartam,
nem igaz, hogy egy vagyok velük – ó, én jól tudom, amit te hirdetsz,
anélkül, hogy szólnál: hogy szépség, jóság és igazság egy és ugyanaz, –
hogy nem lehet jó és nem lehet igaz, ami rút, – de hát ki mondja meg, mi
rút, mi szép, ha nem tulajdon lelkem? S a tükör, amiben szép arcod
tükrözik, lehet-e rút, lehet-e darabos és karcolt, ha szépnek mutat?
Nem, ami szépet ad vissza, maga is szép – ugy-e, hasonló vagyok hozzád?
Nem vagyok hozzád hasonló, hiszen én többet akarok, mint te, – téged
akarlak. Engedj, dolgom van, – mondd, mit tegyek? Odafönt valami fény
hunyorog, – nekem azt el kell érni, jössz-e velem? Kiviszlek innen, a
mélységből és a homályból, hogy azt érezd, amit én, mert méltó vagy rá:
feltöröm koporsód fedelét. Kell, hogy visszaadjam neked ezt a mámort és
gyönyörűséget, amit keltettél bennem, – vagy neked nincs rá szükséged?
Elég, elég, – te nyugodt vagy és vársz, de én nem várhatok, nem várhatok
tovább, – ó, milyen rossz vagy és én milyen jó, – ó, milyen szennyes
vagy és én milyen tiszta, – én is rossz akarok lenni – én is be akarok
szennyeződni – nem várhatok!…
Ilyeneket dadogtam, jól emlékszem: ilyen ostoba, szennyes zavar
bugyborékolt ki belőlem. Megtörültem a szájam és megnéztem a kezem
utána: sár és genny és tajték volt a kezemen. Nem mertem _Opulá_-ra
nézni, mert meg voltam győződve, hogy nevet. Rettenetesen fel voltam
indulva, vártam, hogy magamhoz térjek az őrületnek ebből a rohamából. De
ekkor csodálkozó kiáltást hallottam – ijedten pillantottam rá.
_Opula_ nagyra meresztett szemmel, egészen elálmélkodva, szinte ijedten
figyelt: kinyújtotta egyik ujját felém. Zavartan néztem végig magamon,
és felfedeztem meglepetésének okát.
Mit mondjak az olvasónak? Hogy értessem meg magam, hogy illetlennek ne
gondoljanak, mikor valójában nem vagyok az. Nos, – a látvány, ami
tudtomon kívül _Opula_ elé tárult, s aminek kialakulását magam sem
vettem észre a felindulásnak abban a rohamában, amivel földöntúli
szerelmet vallottam neki – ez a látvány alkalmas volt felvilágosítani
őt, hogy nem vagyok _oiha_, még abban az elkorcsosult formában sem,
ahogy képzeletében, az én előadásom alapján, a földi nő képe élt.
Meglepetése, bár igen nagy volt, arányban állott azzal a jelenséggel,
ami ezt a meglepetést okozta. Tikkadtan bámultam magam is, de nem volt
módomban eltüntetni az áruló jelképet, amit szépsége és az én rajongásom
idézett fel harsogó nyiltsággal a homályból, ahol eddig rejtezett.
– _Bullok_… – mondta aztán _Opula_, le nem véve tekintetét rólam… –
_Bullok_… – ismételte és lassan hátrálni kezdett.
Utána akartam vetni magam, de a _Bullok_, mintha kettőnk közé állt
volna, hogy most már nyiltan, fenyegetően, parancsolóan szétválasszon
bennünket, megállásra kényszerített.
Le voltam leplezve, nem tagadhattam tovább, hogy lényegileg ahhoz a
megvetett fajtához tartozom, mely legfeljebb táplálkozásra és
házépítésre jó – éreztem, hogy _Opula_ szemében végleg elvesztem és hogy
soha bizalmára nem méltathat többé.
Ellenállhatatlan vágyat éreztem, hogy itthagyjam Capilláriát s ha még
lehet, meneküljek. De a fent körülirt tárgy nem engedett. Hogy értessem
meg magamat illőképpen az olvasóval? Erről a tárgyról Capilláriában való
tartózkodásom alatt egészen megfeledkeztem volt – nem szabad
elfelejtenie, hogy vízben tartózkodtam másfél évig, ami fölöslegessé
tette bizonyos műveletek sajátos és körülményes elintézését, úgy, ahogy
azokat a szárazföldön megszoktuk. Most tehát, amikor váratlanul
megjelent a szinen, s még hozzá ily öntudatos és jelentős alakban, az a
különös érzésem volt, mintha tőlem független, önálló élőlényről lenne
szó, mely váratlanul, deus ex machina módjára, szólt bele az események
menetébe. Érzéki csalódás volt, pillanatnyi őrület látomása, vagy
felismerése a valóságnak, nem tudom – de úgy rémlett, hogy egy hatalmas
_Bullok_ ragadott meg a derekamnál fogva, amiről, vagy akiről azt
hittem, hogy hatalmamban tartom, s most erősebbnek bizonyulva nálam,
nyiltan és bevallottan mutatta ki, hogy arra kell mennem, amerre ő
vezet. Kínlódva erőlködtem, hogy leüljek, vagy másfelé forduljak. Hiába.
A víz örvénylett körülöttünk, lihegve rohantam, úsztam és lebegtem, mint
akit lova elragadott. Végigcikáztunk a tornyok között – _bullok_-ok
tömege kisért száguldó utunkban, előreszegzett fejjel, mereven, mint
megannyi kilőtt, szárnyas nyíl, a kék vizen keresztül.
Tudtam, hogy épp ellenkező irányban kellene menekülnöm, éreztem, hogy
vesztembe rohanunk. Egy kanyarodónál feltűnt az a hatalmas épület,
szárnyas homlokzatával, aminek kapujában először pillantottam meg _oiha_
bennszülöttet, Capilláriába érkezésem napján. Most üres volt az ajtó. Az
üres ajtón át rohantam be, feldöntve mindent magam körül. Néhány _oiha_
rebbent el mellettem, riadtan – nem volt megállás, a _bullok_ ragadott
magával. Ajtók csapódtak be körülöttem, nekiverődtem a falnak, mint egy
kormányavesztett légcsavar – mindenüvé, ahol egy _oiha_ eltünt s ahol a
következő pillanatban üres deszkák meredeztek felém. Egy-egy pillanatra
megjelent _Opula_ ijedt, riadt arca, ajkán valami torz mosollyal – a
_Bullok_ ilyenkor feldühödve utánakapott: nekivágott a tetőnek, ahonnan
lankadtan zuhantam vissza. Vergődött, megint felemelkedett, forogni
kezdett velem, pörgött egyre sebesebben, fejemre állított, mint a
csigát, zúgott és zakatolt… és nem tudom, hogy még mi történt, mit
mívelt, meddig tartott ez a dühöngés, mert a világ elfeketült körülöttem
és elvesztettem eszméletemet.
Mikor magamhoz tértem, első érzésem az volt, mintha most érkeztem volna
Capilláriába: újra élném az első nap furcsa kalandját. A földön
feküdtem, összekötözve: annak a finom, aranyselyemnek pókhálója kötött
gúzsba, ami az _oihá_-k fejéről indul s úgy lengedezik szerte a vízben,
mint valami palást.
Megpróbáltam fölemelni a fejem, de alig sikerült. Néhány pillanat mulva,
hogy életjelt adtam magamról, fölemeltek, anélkül, hogy kezeimet, vagy
lábaimat feloldották volna és leültettek egy alacsony székre. Mellettem,
másik széken, _Opula_ ült, fején fátyollal – előttünk kis asztal volt,
az asztal mögött tekintélyes _oiha_ foglalt helyet.
A capilláriabeli Legfelsőbb Törvényszék volt ez, úgy, ahogy magam előtt
láttam, – _Opula_ képviselte a vádat, azért ültették mellém. Nem tudom
miért, az egész most következő jelenet, elitéltetésem, egész komor
ünnepélyességével, emlékeztetett engem valamire, amit már egyszer
átéltem – erőlködve törtem a fejem, mi lehetett az, de csak akkor jutott
eszembe, mikor elitéltetvén, már kifelé vittek éppen – s fásult
közönyömben is bosszantott, hogy ugyan miféle képzettársítás lehetett,
mely ezt a nagyon is komoly aktust összehozta agyamban _esküvőm_
emlékével – az egész ugyanis esküvőmre emlékeztetett, nem tudom miért.
Vád és itélet igen gyorsan követték egymást. _Opula_ azt állította, hogy
félrevezettem őt, valami ördöngős művészettel elhitettem vele, hogy
abban az országban, ahonnan származom, az _oihá_-kat képviselem. Miután
azonban kiderült, hogy lényegben _bullok_ vagyok, amint a _bullok_-ok
iránt táplált különös rokonszenvemből már régebben gyaníthatta volna,
nem tartja helyesnek, hogy közöttük éljek és megfertőzzem a levegőt.
Arra kérte a Törvényt, hozzon igazságos itéletet.
Az itélet néhány perc alatt megvolt. Az ország különös, de határozottan
humánus szokásainak megfelelően _alternativ_ itélet volt, kétféle
büntetés, melyek közül választhattam, hogy melyiket óhajtom elszenvedni.
Egyik halálos volt, másik nem sokkal kevesebb. Arról volt szó, mit
akarok inkább: hogy, mint _bullok_-ot, _Opula_ születésnapjára
leöljenek, föltálaljanak és megegyenek – vagy pedig életfogytiglani
sáncmunkát vállalok-e, mint erős és használható _bullok_, többi társaim
között, ama tornyok építésénél, melyek az _oihá_-knak lakóházul
szolgálnak: mely utóbbi büntetést természetesen megláncolva tölteném el,
mint az rabokhoz illik. Érdekes, de úgy látszott, hogy az _oihá_-k
felfogása szerint a halálos itélet volt az enyhébb: ennek felolvasása
közben _Opula_ felém fordult s mintha kegyelmesen és biztatóan
mosolygott volna – mosolya oly finom és gyengéd volt, hogy pillanatra
kisértésbe estem, arra a gondolatra, hogyha holtan is, ez a szép száj
fog belém harapni. De aztán a józan megfontolás fölülkerekedett bennem s
tisztelettel és alázattal bejelentettem a Törvényszéknek, hogy inkább az
életfogytiglani kényszermunkát vállalom.
Sötét szobába kisértek át, kezeimet feloldották, lábamra hosszú zsineget
kötöttek. Ekkor láttam utoljára _oihá_-kat. Magamrahagytak és rámzárták
az ajtót. Egész éjszaka egyedül voltam, tengeri pókok és rákok között a
sötétben. Átkoztam sorsomat és a végzetes elhatározást, hogy annyi
balsikerű vállalkozás után ismét útrakeltem: megesküdtem, hogyha valaha
megszabadulnék innen, soha nem hagynám el többé szeretett hazámat –
aztán, holtfáradtan és kétségbeesetten, elaludtam. Úgy látszik, ebben a
mély álomban történhetetett, hogy nagy faládába csuktak és
átszállítottak a sáncok közé, mert reggel már ott ébredtem fel. Egy
kiálló párkányon feküdtem, körülöttem _bullok_-ok dolgoztak serényen.
Kiváncsian és részvéttel néztek rám és serkentettek, hogy én is
dolgozzam.