Szerző igyekszik megértetni a királynővel a férfiak magasabb hivatását
// Tudomány, irodalom // Nehány szó Capillária épületeiről // Az oihák
ruhái // Mivel táplálkoznak az oihák? // A bullok-hízlalás
A nők választójogának bátor és lelkes előharcosai, kik Európa szerte
küzdenek a női nem sajnálatos elnyomatása ellen, bizonyára csodálkozni
fognak s talán el sem hiszik nekem, hogy _Opula_, az _oihá_-k
királynője, ki egész életét örömök és élvezetek keresésében, játékkal és
cukorkák szopogatásával töltötte, s így a mi felfogásunk szerint, az
elképzelhető legalacsonyabb szellemi életet élte, meglepően gyorsan
fogta fel egész értelmét és jelentőségét mindama bonyolult kérdéseknek,
amelyeket szárazföldi életünkkel kapcsolatban előadtam neki: – annál
csodálatosabb ez, mert hiszen említettem már azt a szégyenletes és
megalázó módot, amihez folyamodnom kellett, hogy teljesen közönyös
értelmét érzékein keresztül közelítsem meg, az _oiha_-nyelv sajátságos,
lelkendező, csupa-indulatszó, inkább érzékingerlő, mint fogalomkeltő
zenéjével.
Magam is meg voltam lepetve, mikor fejtegetéseim egy pontján váratlanul
megállított, kéjesen kinyújtotta tündéries testét s hosszú szempillái
alól lenézve rám, jelt adott, hogy elég, mindent tud és hogy remélhetek.
Ez utóbbit nem értettem, hogy mi összefüggésben van tárgyilagos
előadásommal, de nem is volt módomban gondolkodni rajta, mert őfelsége
másról kezdett beszélni.
Tudomásomra adta, hogy sok fölösleges dolgot beszéltem s legnagyobb
megdöbbenésemre kijelentette, hogy az emberi fajta két nemének
viszonyáról egész hamis fogalmaim vannak. Abból, amit előadtam,
semmiképpen nem látja, mennyiben vannak minálunk elnyomva a nők és hogy
általában nem érti, mit nevezek én elnyomatásnak. Igaz, hogy a mi nőink,
ahogy leírtam őket, nem élnek olyan jól, mint az _oihá_-k – de viszont
az a benyomása, hogy a férfiaink meg sokkal rosszabbul élnek és sokkal
alacsonyabb szinvonalon állanak – körülbelül olyan viszonyban vannak a
nőkkel, mint a cselédek.
Ez a meglepő kijelentés, mely homlokegyenest a valóság ellenkezőjét
állította, annyira meglepett, hogy hevesen és haragosan tiltakozni
kezdtem. Mosolyogva hallgatott és megkért, magyarázzam el, hogy
gondolom, mire alapítom azt a meggyőződésemet, hogy a férfiak nálunk
magasabb szinvonalon állanak, hogy a fajtát ők képviselik és
reprezentálják, hogy a fajta fejlődését ők készítik elő s ők biztosítják
a jövőt, egy magasabb és tökéletesebb élet irányában.
Boldogan, hogy nemem legdicsőbb szellemeiről beszélhetek, nehány nevet
soroltam fel kapásból, megszemélyesítőit a legmagasztosabb és
leghatalmasabb eszméknek, gondolatoknak, terveknek, felfedezéseknek és
találmányoknak, melyek részben az emberi fajta testi fejlődését,
kényelmét, részben pedig lelkének magasabb reformok felé törekvő vágyait
készítik elő. Beszéltem a természettudomány lángelméiről, kik a logika
anyagtalan birodalmának útvesztőiben oly összefüggéseket fedeztek fel,
melyeknek gyakorlati megoldása lehetővé tette, hogy földön, vízben és
levegőben legyőzve a holt anyag ellenállását, szabadabban és sebesebben
közlekedhessünk, mint bármely más élőlény a Földön. Elmondtam, hogy
évszázados munka eredményeként az ember ma már úgy tekinthető, mint az
élő élet legmagasabb formája, lehetőségeiben egyesítve mindazt, amit az
élet más fajták ezreiben, külön-külön produkál: egy személyben emlős és
rovar és hal és madár. És ezt mind férfiaknak köszönhetjük, kik
századokon át hangyaszorgalommal gyűjtötték és rakták össze a téglákat,
hogy felépítsék azt a hatalmas épületet, ahonnan a jövő embere
beláthatja a Földnek golyóját, melyen él s fejét a csillagos ég közelébe
emelheti. Ez az épület egyre nő, egyre hatalmasabb lesz s végre el kell,
hogy érje a mennyboltot, trónját ama Megnevezhetetlen Erőnek, melyet
Kant _kategórikus imperativus_-nak nevez, a Legfőbb Erő trónját, melyet
az emberi fajta hivatott betölteni és elfoglalni.
Hogy érzékelhetővé tegyem ezt a nagyon is elvont képet, leírtam egy
csillagász-tornyot, kietlen magas hegy tetején, távol a kicsinyes és
nyüzsgő élettől, a tiszta légóceán legmagasabb rétegeiben. Üvegkupolája,
mint egy ég felé fordított szem, mered csillagok felé: e szem bogarából
átszellemült emberi arc tekint ki: egy ősz tudós arca, ki túl van már az
állati test nyomorult vágyain, szükségletein, a hús sokféle vonagló
lüktetésén – életereje egyetlen pontba futott össze: isteni, csaknem
elvont pont, mint távcsöve lencséjének gyújtópontja, mely mennél kisebb,
annál erősebb, annál inkább nagyítja meg s hozza közelebb az
Elérhetetlent.
S leírtam ezt a tudóst, az igaz Férfit, a Jövő Lovagját, az Ismeretlen
Szerelmesét, ki túl a kicsiny személyes élet s az önfenntartás
ösztönének szűk börtönén, az egész Fajtát képviseli, az egész fajtáért
harcol és emészti magát, hogy több és nagyobb legyen, mint amire
született.
E mondatnál úrnőm félbeszakított s a maga közönségesen egyszerű és
szinte parasztian triviális, de tagadhatatlanul világos és érthető
modorában megkérdezte, hogy néz ki az a több és nagyobb, amiről
beszélek. Óvatos szavakkal és kissé zavartan megpróbáltam elmondani,
hogy ezt Ama Férfi egyelőre még maga se tudja, de szent hivatásának
tekinti, hogy közelebb férkőzzék hozzá és megismerje. Éjjelét és
nappalát ezzel tölti, olvas és tanul, mindent összefog, amit eddig
elhalt társai, a mult mélyén, összegyüjtöttek – lángoló hittel, hogy
egykor, ha ő nem, valamelyik kései szellemtársa mégis csak eléri.
Beszéltem a könyvekről, amelyeket a régiek írtak, mindent összegyüjtve
bennök, amit rövid életük alatt megfigyelhettek s tapasztalhattak. E
könyvek egyre növekvő piramisát, melynek épülő felszinéről lehullanak az
elhalt építők, minden ujonnan született férfi újra megmássza, hogy élete
alkonyán, mire a tetejébe ér, megkísértse egy gondolattal tovább
építeni. S addig-addig épül a Tudás és Megismerés piramisa, míg végre
eléri azt az Ismeretlent, amiről beszéltünk.
Itt úrnőm megint megállított s egy megjegyzést tett, mely a hasonlatnak
kómikusan anyagias értelmezésével tagadhatatlanul sok praktikus
matematikai érzéket árult el. Azt mondta, hogy ez a piramis, amiről
beszélek, így nem sokáig fog emelkedni. Mert az emberi élet, akár
férfié, akár nőé, nem lesz hosszabb soha ötven-hatvan évnél, sőt, úgy
látszik, inkább rövidebb lesz. Már most, ha ez a piramis egyre nő,
nemsokára ott tartunk majd, hogy az ujonnan született kőmívesek, mire
felérnek, éppen elmúlik ötven-hatvan év, s már nincs erejük és idejük
hozzá, hogy tovább építsék. Kezdhetik az egészet előlről. Ő inkább azt
ajánlaná, hogy mielőtt piramist kezdünk építeni, előbb talán azt kellene
elintézni azzal a sok tudománnyal és tehetséggel, amivel dicsekedtem,
hogy az ember az egyre növekvő és sűrűsödő okossággal és bölcseséggel,
amit felhalmoz magában egy életen keresztül, ne forduljon fel és
dögöljön meg ötven-hatvanéves korában, magával rántva a semmibe minden
tapasztalatát, amiknek gyűjtését az újszülöttnek aztán újra kell
kezdeni.
Egyébként az egészből, amit elmondtam neki – úgymond – nem sok volt, ami
érdekelte („értem“ és „érdekel“, e két fogalmat az _oiha_-nyelv egy
szóval jelöli). Figyelmét egy kép ragadta meg, az is főként azért, mert
valamire emlékeztette, amit nagyon is jól ismer. A csillagász-torony
volt ez a kép, de nem a fényes üvegkupola, hanem az alap, amit tágas,
oszlopokon nyugvó csarnoknak képzel.
És úrnőm nehány rövid és tartalmas szóval kapcsolatban
beszélgetésünkkel, végre megértette velem, amit eddig csak homályosan
sejtettem, hogy honnan származik Capillária gazdag és fényűző
berendezése – a pompás paloták nehéz kövekből, furcsa félbemaradt
tetőkkel – a monumentális csarnokok apró, könnyű csecsebecsékkel kirakva
– a lenge öltözetek, – az egész gondtalan fényűzés: rengeteg munka
eredménye – holott munkának, fáradságnak, erőlködésnek nyomát sem
fedeztem fel az _oihá_-k társadalmában.
Nos, mindezt a csodát a _bullok_-ok építik, ezek a borzalmas kis
szörnyetegek, akikre alig tudok émelygés nélkül gondolni. Hogy mi célból
teszik, azt az _oihá_-k nem tudják és nem is érdekli őket – oknyomozó
természettudománnyal sohase foglalkoztak, ők csak magával a jelenséggel
törődnek s azzal is csak annyiban, amennyiben személyes jóérzésükkel
valamely viszonyba kerül. Annyi azonban bizonyos, hogy a _bullok_-ok, az
_oiha_-társadalom elcsenevészedett, eltörpült hímjei, vagy inkább
háziállatjai, évszázadok óta valami ismeretlen célú rettentő
erőfeszítést fejtenek ki, aminek nyomorult, szánalmas testi életükhöz
semmi köze nincsen, mert hiszen nemcsak önmagukat, de utódaikat is
feláldozzák ezért az erőfeszítésért. Magam is sokat láttam őket munka
közben: óriási épületeket kezdenek összehordani, olyan nehéz és mély
alapépítkezéssel, mely arra enged következtetni, hogy rettentő
anyagtömegre számítanak, ami az alapokon kell, hogy nyugodjék. Értek
valamit az építészethez és megállapítottam, hogy mindaz, ami körülöttem
volt, s amiben az _oihá_-k laktak, egy-egy _félbemaradt torony_, óriási
műnek készült, amit abbahagytak.
_Opula_ most megmagyarázta nekem, hogy okoskodásom igen helyes volt: a
_bullok_-ok csakugyan nem a maguk jószántából hagyják abba az
épitkezést, s a maguk részéről korántsem tekintik befejezettnek,
olyankor, mikor az _oihá_-k szempontjából már nagyon is alkalmas a
benntartózkodásra. Hogy milyen magasra építenék a tornyot a _bullok_-ok,
ha hagynák őket, azt eddig még nem lehetett megállapítani, mert ez az
_oihá_-kat sohase érdekelte. Az _oihá_-k egyszerűen megvárják, míg az
épület egy bizonyos magasságot elért és kényelmesen lakható – ilyenkor
egy erős szesszel (illata, ahogy alkalmam volt tapasztalni, nagyon
hasonlít bizonyos parfőmök illatához, amelyeket előkelő hölgyeink
használnak) kifüstölik az egész helyiséget: – az építő _bullok_-ok
megdögölnek, kiseprik őket s az _oihá_-k elfoglalják a palotát. Az
életben maradt _bullok_-ok rögtön új tornyot kezdenek építeni s ez
századok óta így megy, úgyhogy ma már több ezer pompás és lakható palota
áll az _oihá_-k rendelkezésére.
E tárgyra vonatkozó mohó kérdéseimre úrnőm közönyösen és vállvonogatva
elmondta, hogy egy beteg és szerencsétlen _oiha_ élt egyszer, akinek az
volt a mániája, hogy tud a _bullok_-okkal beszélni és érti a nyelvüket.
Ez a szerencsétlen nő, akit társai a piszkos és korcs _bullok_-okkal
való tisztátlan érintkezése miatt később elpusztítottak, azt állította,
hogy a _bullok_-ok egyszer elmagyarázták neki, hogy mi a jelentősége
számukra ezeknek a tornyoknak. E nyomorult férgek társadalmában az a
rögeszme gyökerezett meg, hogy a sűrű és folyós közeg (szóval a
tengerfenékre nehezedő vizek) fölött, amiben élnek, egy hígabb,
világosabb, végtelenül nagyobb és szabadabb világ következik, ha
valahogy el lehetne érni e közeg felszinét. Összeálltak hát, hogy
tornyot építenek, ami odáíg érjen – e torony felviszi őket a tenger
felszinére s ott egyesülhetnek majd azokkal az isteni lényekkel, kik ama
távoli szférák vidékét lakják. Csakhogy – mint láttuk – a tornyot sohase
tudják befejezni, az _oihá_-k felében elfoglalják tőlük s ők kezdhetik
mindig előlről. Eszembe jutott, amit a méhekről tudunk s nem
kérdezősködtem tovább.
Egyébként kiderült, hogy, hasonló módon, a _bullok_-ok nemcsak lakást,
de ruházatot, sőt – ahogy már említettem s még majd beszélnem is kell
róla, bárhogy undorít és megaláz e fejtegetés – táplálékot is
szolgáltatnak az _oihá_-knak. Az a végtelenül finom és lenge
selyemszövet, amibe az _oihá_-k átlátszó testüket burkolják, a már
teljesen érett, öreg _bullok_-ok egy sajátságos terméke, olyanféle, mint
nálunk a selyemfonál. Az öreg, teljesen kifejlett _bullok_ rendes
körülmények között (ha előbb meg nem eszik, vagy ki nem füstölik)
begubózik: e célra agyából, száján keresztül, egy igen vékony, hosszú,
fekete fonalat bocsát ki, hogy a gubó tömör és áthatatlan legyen. A
_bullok_-gubót az _oihá_-k – éppen úgy, ahogy mi a selyemgubóval tesszük
– forró vízbe dobják, a _bullok_-báb megdöglik s a fonalat le lehet
fejteni s szövetet csinálni belőle. Egy ilyen fonál egyszer kezembe
került – hoztam is belőle magammal s a vegyelemzésnél meglepetésemre
kiderült, hogy ugyanabból az anyagból való, amiből nálunk a _tinta_
készül.
De aránylag kevés _bullok_ éri el ezt az öreg kort, mikor agyveleje, az
_oiha_-gazdaság legfontosabb nyersterméke, tinta-szerű anyaggá változik
át. Rendesen előbb összefogdossák őket az _oihá_-k, – a _bullok_-agyvelő
ugyanis egyik főtápláléka ez ország bennszülötteinek, főtápláléka és
csemegéje s azonkívül még egy fontos szerepe is van, mint tápláléknak,
amire – vonakodva bár – de rá fogok térni. Itt csak e táplálék
elkészítésének egy különös sajátságát említem meg. Arra még emlékszik az
olvasó első lakomám leírásából, amit az _oihák_-kal együtt költöttem el,
hogy milyen módon préselik ki ezt az agyvelőt a főtt _bullok_-fejből.
Azt azonban csak később tudtam meg, hogy a _bullok_-velő, mint csemege,
többféle minőségű. Őfelsége közölte velem, hogy nyers állapotban és
hizlalatlanul a _bullok_-velő nem olyan jó minőségű, – de van a
_bullok_-oknak egy bizonyos tápláléka, amivel ha megzabálják magukat,
velőjük elsőrangúan finom és kellemes ízű csemegévé válik. Ez a táplálék
nem a tengerfenéken terem: bizonyos alkalmakkor fölülről szokott lefelé
szállingózni, réteges, soklevelű vékony lemezek alakjában, tele apró
fekete pontokkal.
Mutatott egyet nekem ebből a növényből. Meglepetve kiáltottam fel: egy
tudományos könyv volt, ha jól emlékszem, Nietzsche Zarathustrája,
teljesen elázott, szétmállott állapotban. Úgy látszik, valamely
elsülyedt hajóról került ide, más könyvekkel egyetemben. Őfelsége
elmondotta, hogy a sütésre és evésre szánt _bullok_-ot néhány hétig
rendesen ezzel a növénnyel szokták hízlalni, hogy agyveleje kellemes ízű
és könnyen emészthető legyen.