Az oihák különös nyelve // Az »oiha« szó eredeti jelentése // Szerzőt
Opula, az oihák királynője kitünteti bizalmával // Néhány szó az európai
nők elnyomatásáról
Ha mégis sikerült összeszedni néhány fontos adatot, amikhez csak szóbeli
közlés útján juthattam – másrészt, vendéglátó gazdáim felvilágosítása
révén, néhány összehasonlítást is tehettem Capillária és Európa közjogi
és társadalmi jelenségei között: ez igazán nem az ő készségükön múlott
és gyakran csak zavar és fondorlatos fogások tették lehetővé.
Az első hetekben, mikor alkalmam volt az _oihá_-k nyelvének szellemét és
lényegét megismerni, már-már azt kezdtem hinni, soha nem fogjuk
megérteni egymást. Ez a nyelv ugyanis egyike a legsajátságosabbaknak,
amiket alkalmam volt tanulmányozni. Elvont fogalmakra vonatkozó szavak
és körülírások egyáltalában nem fordulnak elő e nyelvben – csak
érzékelhető és tapintható tárgyakra van szavuk: s ezek is (ezt nehezen
tudom kifejezni) nem magát a tárgyat jelölik meg pontosan, hanem inkább
csak azt az érzést, indulatot, amit az illető tárgy az _oihá_-k
kedélyvilágában ébreszt, még pedig a megfelelő indulati szinezettel –
úgy hogy röviden szólva, az _oiha_ nyelv csaknem csupa indulatszóból
áll.
Változatosságot az a körülmény biztosít e nyelvnek, hogy egy és
ugyanannak a szónak különféle hangsúlyozása és kiejtése különféle
értelmet ad, mint ahogy a csecsemők szótárában egy „á“ vagy „vá“
szócska, aszerint, ahogy a kicsike kimondja, örömet, bosszúságot,
valamely tárgy kivánását, vagy annak elutasítását jelenti. Maga az
„_oiha_“ szó is tulajdonképpen indulatszó, és ha pontosan használnám, a
mi írásmódunk szerint felkiáltójelet kellene hozzátennem minden
alkalommal – az öröm és elragadtatás felkiáltása ez a szó, melyet
Capillária szülöttje afölött érez, hogy él és lélegzik, és, hogy
szépsége és életöröme segítségével módjában van mindazt a gyönyört és
mámort élni és élvezni, amit önmaga és a világ gazdagon áraszt számára.
Mert – e pontot felhasználom, hogy szóvátegyem – az _oihá_-k egész élete
az örömök és raffináltan válogatott élvezetek örökös gyakorlásában telik
el. Mint ahogy nyelvük csak indulatok és kedélyhullámzások kifejezését
célozza, cselekedeteik és minden ténykedésük is csak odairányul, hogy az
idegeknek és a léleknek azt a fokozott feszültségét tartsák éberen, ami
az úgynevezett életművész számára az élet céljával és értelmével azonos.
Érzékeik örömét szolgálja minden, és minden érzékük oly fokozott
mértékben érzékeny a kellemes ingerekre, mint amilyen érzékenységet
európai ember csak egy bizonyos érzékszervével képes tanusítani a
megfelelő ingerek hatása alatt. Igy például láttam egyszer egy előkelő
_oiha_ hölgyet valóságos kéjes önkívületbe esni s lihegő könnyekbe törni
egy finom kelme piros színének megpillantásakor – ennek a színnek
ugyanolyan hatása volt rá, mint a legforróbb és legkézzelfoghatóbb
szerelmi vallomásnak, ami valaha elszédíthetett holmi londoni vagy
párizsi nagyvilági hölgyet. Ugyanilyen mámoros önkívületet idéz elő
náluk bizonyos hangszerek muzsikája, vagy még inkább bizonyos jól
elkészített ételek és cukorkák izlelése – ennek megfelelően az
étkezéseknek valóságos orgia színezete van, minden esetben. S ha
tekintetbe vesszük, hogy a víznek, a levegőnél sűrűbb elemnek, folytonos
áramlása és érintkezése végtelenül gyengéd és érzékeny bőrüknek egész
felületével szünetlenül csiklandozza és bizsergeti tapintó érzékük
minden porcikáját: bátran elmondhatjuk, hogy az _oiha_ születésétől
kezdve utolsó pillanatáig pillanatra sincsen hijjával annak a ritka és
sűrített állapotnak, amit mi a testi jóérzés legnagyobb fokát jelentő
szóval, a _gyönyör_-rel szoktunk megjelölni.
Ami az _oihá_-k szerelmi életét illeti, egyelőre, anélkül, hogy bővebben
kitérnék arra a rejtelmes módra, ahogy náluk az élet továbbtenyészik,
csak annyit állapítok meg, hogy a szerelemnek náluk semmi köze nincs a
fajfenntartás fogalmával – önmagáért való művészet és öröm, mely egyik
_oihá_-nak a másik iránt érzett rajongásában és odaadásában merül ki,
anélkül, hogy egy harmadik lénynek – gyermekeknek – létrejöttét célozná,
vagy előidézné. Ebben is, mint minden egyébben, a lelki szenzációvá
finomult és fokozott érzéki öröm az, ami egyedül érdekli az _oihá_-kat.
Ha részletekre akarnék kitérni, nagyon nehéz volna, európai nyelvre
fordítva, szeretkezéseik lényegét úgy fejezni ki, hogy az ne tünjék
törvénytelen és fajtalan üzelmek tiltott leírásának – bár, az ő
nyelvükön előadva és az ő érzéseikbe és felfogásaikba beleélve magunkat,
mindez a legtisztább és legnemesebb örömök kultuszát jelenti, olyant,
mint nálunk a zene és a költészet, amit nemcsak nem tiltanak el a népek
vezetői, de inkább pártfogolnak és ösztökélnek.
Capilláriában élve, pillanatig se jutott eszembe, hogy az, amit hallok
és látok magam körül, tulajdonképpen szeméremsértő és erkölcstelen
szabadosság – sajátságos delejes álomhoz hasonló állapotban mindezt
éppen úgy a testben élő lélek legmagasztosabb és legfenségesebb
megnyilvánulásának tekintettem, mint ahogy ők annak szánták és úgy
élvezték.
Ezeket előre kellett bocsátanom, hogy az olvasó megérthesse, miért volt
szükségem bizonyos fondorlatokra – amiket most már restelek – ahhoz,
hogy minden külső megismeréssel szemben teljes közönyös figyelmüket a
magam számára le tudjam kötni.
Talán említettem már, hogy a _oihá_-k királynője, _Opula_, kitüntetett
bizalmával és barátságával, illetve megengedte, hogy közelében
tartózkodjam s tőlem telhetően mulattasam. Egy ily előkelő és
választékos _oiha_ hölgy mulattatása nem oly könnyű dolog, mint ahogy az
ember gondolná, ha tekintetbe vesszük, hogy mindaz, ami bennünket
Európában érdekel, az számukra teljesen közönyös. Hamar észrevettem,
hogy őfelsége csak abban az esetben hajlandó valamely gondolattal, vagy
elbeszélt közléssel foglalkozni, ha az valamely érzéki ingerrel van
kapcsolatban – megpróbáltam hát beszéd közben szájamat oly közel hozni a
tökéletesen átlátszó, finom és rózsaszín halványhoz hasonló fülecskéhez,
hogy a kiáramló lehellet állandóan borzongassa e gyengéd testrészt.
Később rájöttem, hogy még biztosabb hatást érek el, ha nem fülecskéit
használom erre a célra, hanem hajlékony és lágy csípőjének egy bizonyos
pontját – csodálatos, hogy e ponton keresztül sokkal jobban megértett
mindent, mint a szavak befogadására szánt szerv segítségével.
Meg voltam lepetve, hogy a tökéletlen, csupa indulatszavakból álló nyelv
ezen az úton milyen tökéletesen meg tudja értetni magát – mindazt, amit
el akartam mondani, őfelsége e módszerrel hamarabb és teljesebben fogta
fel, mintha ugyanazt angolul magyaráztam volna el a tiszteletreméltó
Mrs. Pankhurstnek például, vagy Ellen Key asszonynak, kik pedig a nők
felszabadítása körül kifejtett munkásságuk közben a vitatkozás és
szónoklás művészetében nagy ügyességre tettek szert.
Ily módon, röviden és összefoglalva, megismertettem őfelségét azokkal a
főirányelvekkel, amelyek a társadalomtudományok tanulsága szerint képet
adnak a nő helyzetéről Európában, a történelmi fejlődés folyamán.
Nyiltan és leplezgetés nélkül beszéltem arról a sajnálatos
elnyomatásról, melynek nagyságára és következményeire csak a legújabb
kor kutatásai figyelmeztettek bennünket. Századokon keresztül a férfiak
megvonták mindazt a jogot a nőktől, melyeknek gyakorlása a civilizált
polgár legszentebb kötelessége.
A férfiak maguknak tartották meg mindazokat az előnyöket, amiket még ma
is féltékenyen őriznek, s mindezt egyszerűen az erősebb jogára
hivatkozva tették, akinek a gyengével szemben minden szabad. A nőknek
egyszerűen semmi sem volt megengedve, amit a férfiak szüntelenül
tehettek. A nők nem dolgozhattak és nem művelődhettek – csak a férfinak
volt joga egész nap törni magát eszeveszett és emberfölötti munkában,
mely eltompítja a test érzékenységét és a lélek fogékonyságát. A
férfiaknak joguk volt megnősülni, gyermekeket nemzeni s azokat eltartani
– a nőknek nem volt ehhez joguk.
De a legégbekiáltóbb igazságtalanság, melynek szégyenteljes visszásságát
éppen napjainkban nyögik újra a megalázott és elnyomott nők, az, hogy –
amit restelek szinte bevallani őfelségének – a nők nem katonáskodhatnak,
meg vannak fosztva a szent és magasztos jogtól, melyben mostanában
Európa minden nemzetének férfiai, kivétel nélkül, részesedhetnek: hogy
tudniillik mindegyik nemzet férfitagjai, külön-külön, nemzetek szerint,
megvédhetik méltatlanul megtámadott hazájuk határát a gaz és gyalázatos
külellenségtől, mely jogtalanul megtámadta és rákényszerítette a
háborút. Franciák, angolok, németek, oroszok, magyarok, osztrákok,
szerbek – mindnek joga van egymástól megtámadott hazáját egymástól
megvédeni, csak a nőknek nincs sehol semmi joguk.
Ez elnyomatás következtében a nők a tudós férfiaktól felfedezett
történelmi materializmus és fejlődéstan törvényeinek útmutatása szerint
természetesen visszafejlődtek és elmaradtak, lelkileg elkorcsosultak és
elaljasodtak, amint azt néhány hatalmas pesszimista elme, Strindberg,
Ibsen, Weininger és mások hangsúlyozottan kimutatták.
Az elnyomatás hosszú századai alatt, míg a férfiak dolgoztak a nőkért, a
nők, megfosztva a másokért való munka és fáradság lehetőségétől,
kénytelenek voltak önmagukkal foglalkozni, aminek az lett a
következménye, hogy testileg finomabbak, szebbek lettek a férfiaknál, s
így kétségbeesett helyzetükben nem maradt számukra egyéb, mint hogy az
élet örömeit élvezzék, anélkül, hogy annak fáradságaiból kivegyék
részüket. Míg a férfiaknak célt és hivatást és élettartalmat adott
minden időben a kényszerűség, hogy ne azzal foglalkozzanak, amivel az
ember folytonosan foglalkozni szeretne, tudniillik a tulajdon testével
és életével, hanem mindenféle egyeben törje a fejét, amivel másoknak
használ, akik aztán a haszon ellenében megengedik neki, hogy addig,
ameddig dolgozni tud értük, ő maga is életben maradjon – addig a nők
kénytelenek voltak abból élni, amiért éltek, hogy tudniillik szeretik és
dédelgetik őket és igyekeznek nekik minél több örömet okozni.
Őfelsége kérdésére, hogy hát mik azok a foglalatosságok, amik a férfiak
számára a magasabb fejlődést biztosítják, felsoroltam néhány gazdag és
jóhírű ismerősömet s röviden összefoglalva élettörténetüket, elmondtam,
hogy mint orvosok, ügyvédek, tanárok, kereskedők, vállalkozók és
művészek, egy élet megfeszített munkájával elérték azt a tiszteletet és
közbecsülést, amit mindazon derék férfiak számára biztosít az általános
felfogás, kik összegyűjtött vagyonuk révén szép és jóházból való
feleségre és családra tettek szert s leánygyermekeiknek tisztességes
hozományt adhattak, mielőtt a halál jótékony ölébe tértek volna,
kipihenni a fáradalmakat.