Szerző megérti, hogy csodálatos módon, élő állapotban maradt a tenger
fenekén // Megindul, hogy tájékozódjék // Különös épületek // Sajátos
növények // Egy ismeretlen állatfajta // A bennszülöttek elfogják
szerzőt
A látomás, mert kábult aggyal és lázas szemekkel nem tarthattam másnak –
csak néhány pillanatig tartott, aztán a kékeszöldben villódzó háttérben,
mint valami ködfátyolkép, lassan elmosódott és eltünt.
Fölálltam és rémült csodálkozással tapogattam meg tagjaimat,
kétségenkívül megállapítottam, hogy élek és érzékelek, bár, a rendkívüli
körülményekhez képest, nem olyan mértékben és módon, ahogy ezt a szót
szárazföldi vidékek felszinén értelmezik. Körülöttem és fölöttem
áttetsző víztömegek végtelensége zúgott – de lábam szilárd talajon állt,
mely közeli láthatáromba veszett. Ezt a talajt sajátságos növények
borították: a közelben furcsán fénylő tócsa, vagy tavacska terült el,
távolabb enyhe emelkedés, bizonytalan körvonalakkal. Hogy mindez honnan
nyeri a világosságot, azt még nem tudtam: egyébként azonban meg kellett
értenem, hogy bármily lehetetlennek látszik, a tenger felszine alatt
vagyok, igen mélyen, valószinüleg a fenekén, és élek. Ezt megértve,
pillanatig rettentő rémület lett urrá rajtam s azt hittem, hogy most
mindjárt meghalok, hogy pillanatnyi ébredésem a haldokló utolsó
erőfeszitése csak, melyben kegyetlen sorsom mégegyszer meg akarja
mutatni önnön koporsómat és vesztőhelyemet. Nőmre és gyermekemre
gondolva, kétségbeesetten kaptam fejemhez és ekkor újból éreztem két
halántékomon a különös, kagylószerű tárgyakat, szorosan füleimre
tapadva.
Ugyanabban a pillanatban rájöttem, hogy életbenmaradásom szoros
összefüggésben van e két kagylóval. Semmi kétség: tüdőm szabályszerű
mozgásokkal emelte mellkasomat s hogy benne az oxigénnek és hidrogénnek
ama sajátos keveréke dolgozik, mely minden szerves életnek
alapfeltétele, azt vérem pezsgése és szívem dobogása árulta el. Jó egy
percig tartott, míg rájöttem, hogy ezek az elemek nem szájamon és
orromon keresztül hatolnak tüdőmbe, mint ahogy szoktak, hanem fülemen
át, még pedig nyilván a rájuk tapadott kagyló vagy szerkezet
segítségével.
Átvillant rajtam azonnal, amit az iskolában tanultam, hogy a víz alatt
élő állatok éppen úgy oxigént lélegzenek be, mint mi s tüdejük is van:
csakhogy az oxigént egy megfelelő szerv, a _kopoltyú_ választja ki a
vízből. Nyilvánvaló tehát, hogy érthetetlen módon ilyen kopoltyúnak
megfelelő szerkezettel látott el valaki, vagy valami, míg eszméletlenül
feküdtem – mű-kopoltyúval, mint ahogy vannak mű-lábak és műkezek, sőt
mikrofonos mű-fülek is. Világosan éreztem, hogy nem lehet másról szó s
emlékszem, még ilyenfélét is gondoltam: elég különös, hogy a diadalmas
emberi szellem, mely a fotografálógéppel tökéletesebb szemet, a
telefonnal tökéletesebb fület szerkesztett s a légcsavarral felhők közé
emelte fel a nehéz emberi testet, példát látván a madarakban: eddig még
nem gondolt arra, hogy a végtelen óceán mélységét is birtokába vegye, a
kopoltyúval való lélegzés tanulsága szerint oly szerkezetet eszelve ki,
mely e szerv működését tökéletesen elvégezve, éppen úgy szabad és
korlátlan mozgású hallá, vagy kétéltűvé varázsolja az embert, mint ahogy
a repülőgép madárrá varázsolja.
E pillanatban meg voltam győződve róla, hogy ezúttal olyan országba
kerültem, ahol ezt a kérdést már megoldották. Kalandos hajlamom s az
utazóösztön, mely annyi balvégzetű szerencsétlenség okozója volt már
életemben (s melynek elnézését csak azért remélem az olvasótól, mert
hiszen mégis e nyugtalan ösztön tette lehetővé, hogy az útleírások
történetét nehány szerény és igénytelen adattal gazdagítottam)
felébredt: második gondolatom már az volt, hogy meg kell tudnom,
milyenek azok a bennszülöttek, akik ezt az országot lakják. Fel kellett
tennem, hogy magas fejlettségű lények, kik a matematikában és a vele
kapcsolatos műszaki tudományokban talán még messzebbre jutottak, mint a
szárazföldön ismert országok lakói – legalább a mű-kopoltyú felfedezése
erre engedett következtetni.
Úgy érveltem magamban, hogy a bennszülöttek nem is lehetnek messze:
ahhoz, hogy még megfulladásom előtt, idejében felszerelték rám a
kopoltyúkat, kevés időt vehettek igénybe – s azóta legfeljebb félóra
telhetett csak el. Hogy szemem a rejtelmes világossághoz kissé
hozzászokott, bátrabban kezdtem mozgolódni. Kezeimmel úszó mozdulatokat
végezve, óvatosan megindultam a fénylő tócsa felé. Szívós indák és füvek
csavarodtak lábamra: minden lépésért küzködnöm kellett. Finom, vörös
homokot kavartam fel, melyből bizonytalan körvonalú halfélék rebbentek
elő, kígyózó csápokkal és uszonyokkal. Most már valamivel messzebb
láttam magam elé. A tócsán túl szabályos vonalak rémlettek, fel a
magasba, megerősítve gyanúmat, hogy értelmes lényektől lakott és
beépített vidékre kerültem. Nagynehezen leértem a partra: fényes
felszinű tó vakító tükre terült el előttem – ekkor hökkentem csak meg a
csodára, hogy a tenger fenekén külön, a környező víztől elhatárolt
folyadékot látok, melynek felszinét halkan borzolja és gyűrűzi valamely
ismeretlen erő. Csakhamar megértettem ezt is. A tükör fölé hajolva,
megismertem rémült és sápadt arcomat, a görcsösen tátogó száj és dagadó
orrlikak bizonytalan foltjaival: kétoldalt, a fülek táján, zöld
korongokkal. Lehajoltam és tenyerem a folyadékba merítve, kimertem
belőle egy keveset és szememhez közelítettem. A cseppek ólmosan ragyogó
gömböcskéi sebesen peregtek le ujjaimról. Azonnal felismertem, hogy
_hidrargirum_ van a kezemben, közönséges néven higany: e cseppfolyós fém
gyült itt össze tócsává, a tenger fenekén.
Áthaladva egy kis földnyelven és bokáig gázolva a higanyban, egész
sereg, a tengeri állatvilágot leíró tudomány előtt ismeretlen halfélét,
algát, tengeri pókot, rákot, kígyót és sok másfajta hüllőt (részletes
leírásukkal nem akarom untatni az olvasót) figyeltem meg: mindez
meggyőzött róla, hogy olyan mélységben vagyok, ahonnan semmiféle hírt
nem hozott még eddig a tenger fenekét vizsgáló kutatás. A tulsó partra
érve, meglepetve álltam meg: két szikla résén keresztül magas oszlopot
vagy tornyot pillantottam, szabályos gyűrűkből egymás fölé építve, egyre
keskenyülő épület volt, befejezetlen teteje mintegy húsz méter
magasságban veszett el. A legfelső körök tetején határozatlan nyüzsgést
észleltem: villanásszerű gyorsasággal, mintha apró, fekete lángok
csaptak volna ki.
Abban a reményben, hogy hamarosan megtudok valamit, közeledtem a különös
épülethez. Kiderült, hogy a gyűrűk szélén tenyérnagyságú ablakocskák
vannak kerek, szabályos távolságban. Örömmel fedeztem fel a nyílások két
oldalán bizonyos művészi ornamenteket, jelezve, hogy nemcsak értelmes,
de kulturált lények műveivel állok szemben. Lehajoltam, hogy az egyik
nyíláson bekukkantsak, mikor a nyílás fölötti párkány széléről rémült
rebbenéssel szökkent fel valami, pillanat alatt a következő gyűrűre
kúszott fel, ott megfordult és pihegve, riadtan, remegve nézett vissza
rám.
A különös, tudatosnak látszó mozdulat, ahogy visszafordult, annyira
meghökkentett, hogy percekig néztünk farkasszemet, míg magamhoz tudtam
térni. Lerajzolni könnyebb volna azt, amit láttam, mint leírni. Ez a
különös állat – ha az volt – lehetett úgy huszonkét-huszonöt centiméter
hosszuságú vagy magasságú. Hengeres, hosszúkás teste első pillanatban az
angolnáéra emlékeztetett. De rögtön észrevettem hogy nem hal és nem
kigyó – külön feje, nyaka és törzse volt és sokféle, bonyolult végtagja.
Ami meglepett és zavarba hozott, első pillanatban, az nyilván a fej
lehetett: ennek a fejnek _arca_ volt, abban az értelemben, ahogy emberre
szoktuk mondani. Széles és dudoros, kopasz koponya és igen magas homlok
alatt két hunyorgó, lobogó szem, mély árkok keretében – orr helyett két
nyílás, alatta lengedező hosszú szakáll, mely eltakarta a szájat. A
vastag, csaknem törzsvastagságú nyakból két igen keskeny kar nyúlt ki,
apró kezekkel – hátul még kettő, széles és lapos, mintha szárny akarna
lenni és mozgás közben csakugyan félszeg, repdeső mozdulatokban
vonaglott ez a két iker-kar. Apró, csápszerű nyúlványok lengedeztek
kétoldalt – a láb széles és erős, mint két golyó, uszonyokkal, ujjakkal
és körmökkel felszerelve.
Lehetetlen volt megállapítani, hogy melyik végtagját használja
helyváltoztatásra – s hogy vajjon hasán kúszik-e, vagy, felegyenesedve,
lábán jár, vagy talán, a nyomorék szárnyacskák segítségével, lebeg a
vízben. Általában mindegyik végtagja úgy hatott, mintha csökevénye lenne
csak valaminek, ami valamikor szerv volt; – vagy mint kezdetleges
formája egy most fejlődő testrésznek. Mindene volt, amivel a
természetrajz az egyes csoportokat egymástól megkülönbözteti – lába is,
keze is, szárnya is, uszonya is – haja, szőre, tolla és pikkelye: de
mindez nyomorék, fejletlen állapotban. Mintha a természetnek valami
kisérleti modellje volna, amin kipróbálja a lehetőségeket, vázlatos
vonalakban, hogy aztán más állatokra alkalmazza – mint a műszerüzletek
kirakatában látható bábu, melyen minden van, mű-kéz, mű-láb, mű-koponya,
sérvkötő. Egy személyben emlős, hal, madár, vagy talán inkább féreg – és
ami a legfurcsább (ezt persze csak mint kómikus impressziót említem), az
egészben valami emberi is van. Mert bizonyos, hogy megdöbbenésem egyik
főoka az az emberies tekintet volt, ami a magas homlok alól s a bozontos
szakáll fölött rámmeredt.
Forrón szeretett honfitársaimtól bocsánatot kérek, hogy ezt a furcsa
rovart, ha csak pillanatra is, emberhez hasonlítottam – de tudjuk, hogy
éppen a tenger állatvilága szolgál igen gyakran effajta külső, kómikus
hasonlóságokkal. Ki ne ismerné az akváriumokban sűrűn látható _tengeri
csikó_ nevű halat, melynek feje a paripáéra emlékeztet? vagy azt a
másik, lapos félszegúszót, mely kerek szemöldökeivel, lefelé görbülő
szájával mintha valami emberi indulatot, szomorúságot vagy rémületet
fejezne ki?
Ezekre gondoltam, mihelyt meglepetésemből felocsudtam. Kinyújtottam a
kezem, hogy megérintsem a különös állatot (hányattatásaim közben
hozzászoktam, hogy a kiváncsiság és tudásvágy legyőzze bennem az undort)
– de az éles, horkolásszerű hangot hallatott és kicsúszott ujjaim
között. A következő pillanatban el is tünt szemeim elől.
Megkerültem a tornyot és be-benézegettem a nyílásokon. Gyakran úgy
rémlett, lángoló szemek villannak ki rám a sötétből és a fordulóknál
néha mintha az előbbihez hasonló férgek ugranának el, amint odaérek.
Hármat vagy négyet határozottan látni véltem az egyik nyílás mögött – de
rögtön eltüntek megint. A furcsa mozgolódásból és nyüzsgésből, ami
élénk, bujkáló tevékenység érzését keltette, anélkül, hogy határozottan
láthattam volna valamit, arra kellett következtetnem, hogy az épület
belül tele van ezekkel az élőlényekkel – s hogy most, idegen és különös
állat közeledvén lakóhelyük felé, riadtan visszahúzódtak és a nyílásokon
keresztül vizsgálnak.
Abban a feltevésben, hogy majd előbujnak megint, ha egy kicsit
eltávolodom, otthagytam a tornyot és egy keskeny ösvényre tértem. Ekkor
más, csodálatos látvány tárult elém, mely tökéletesen elfelejttette
velem ezeket az utálatos kis férgeket.
Az ösvény végén pompás, hatalmas palota emelkedett: kolosszeumszerű,
köralakú épület, rózsaszín, márványszerű anyagból! Magas, büszke falai
belevesztek a homályba – tetejét már nem is lehetett látni. De amit
láttam, oly káprázatos volt, hogy lábaim gyökeret vertek.
A boltíves, pompás kapuban egy nőalak állott – szép, mint az álom és
mint a művész rajongása. Hatalmas, szoborszerű alak – két méternél is
magasabb. Öltözékét nem tudtam kivenni innen – de mintha felhők között
úszott volna. Legfeltünőbb a hajzata volt – aranyszőke folyó, mely puhán
ringott és lebegett körülötte a vízben s elveszett szinte, mintha
seholse lenne vége.
Azonnal meglátott engem. Valamit kiáltott befelé – aztán leírhatatlanul
kecses mozdulattal megfordult és befutott. Nem tudom, mi történt velem –
arra emlékszem csak, hogy lihegve és fuldokolva értem a kapuig. Egy
széles, kerek csarnokon haladtam át – aztán gazdag, kőkockás folyosókon.
Eleinte izgalmamban nem vettem észre, hogy valami akadályoz a futásban –
sárga, síma, aranyos szálak hurkolódtak kezemre, nyakamra, lábamra.
Egyszerre elvágódtam és nem tudtam mozdulni többet. Ezer és ezer szál
kötözött össze, sűrűn, mint valami szövedék, gubó vagy háló – szemeim
előtt kereszteződtek a szívós, vékony szálacskák. A dongó érezhet
ilyesmit, mikor ostoba fejét befúrva a pók szövedékén, keresztül akarja
törni s egyszerre belegabalyodik.