Szerző. Jó napot, kedves nagysád. Szíveskedjék helyet foglalni. Miben
lehetek szolgálatára?
Ilonka. De cukros ember. Azt mondták, sose szokott leültetni senkit.
Szerző. Rágalmaztak, kedves nagysád. Tessék helyet foglalni.
Ilonka. Köszönöm.
Szerző. Régóta vár kint?
Ilonka. Bizony már reggel óta melegítem a padot.
Szerző. És minek köszönhetem a szerencsét?
Ilonka. Milyen aranyosan beszél. Azt mondták, olyan nyers, mint egy
altiszt.
Igazgató _türelmét vesztve_. Arra feleljen, amit az igazgató úr kérdez.
Itt nincs idő bájt kifejteni.
Szerző. Ne beszéljen bele, Skultéti, végezze a dolgát.
Igazgató _elképedve_. Tessék?
Szerző. Végezze a dolgát. Üljön le, kedves nagysád. És mondja el bátran,
mi hozta ide hozzám.
Ilonka. Ugyan mi hozhatott volna a tisztelt igazgató úrhoz. Selmecről
jövök. Színésznő vagyok. Szeretnék szerződni a színházához.
Szerző. Ez nagy dolog, kisasszony. Ez nagyon nehéz dolog. Mi a
kisasszony szerepköre?
Ilonka. Operett.
Szerző. Operett, operett, ez tág fogalom. Mégis, micsoda zsáner, micsoda
fajta Énekesnő? Szubrett?
Ilonka. Mondjuk: segéd-szubrett.
Szerző. Ez valami új, kisasszony. De érdekes. Mit ért ön ezalatt?
Ilonka. Kérem, én tulajdonképen a karban vagyok.
Igazgató. Na végre.
Ilonka. Ki ez kérem?
Szerző. Ne törődjék vele. Skultéti, ne tegyen megjegyzéseket, már
másodszor szól belé. Tudja, hogy ezt nem tűröm.
Igazgató. Kérem, bocsánat. Hallgatni fogok.
Ilonka. Úgy is kell.
Igazgató _feláll, mérgesen néz Ilonkára_.
Ilonka _farkasszemet néz vele_. Igen, igen!
Igazgató _leül_.
Szerző. Mondja csak nyugodtan tovább.
Ilonka. Aranyos, megnyugtató ember, szeretném a kezét megcsókolni.
Szerző. Szóval ön a kórusban van.
Ilonka. Igen kérem. De úgy kiragyogok belőle néha.
Szerző. Kiragyog?
Ilonka. Ezt mi így hívtuk Selmecen, kérem. Néha kaptam egy-egy kicsi-kis
szerepecskét, külön egy-egy szót, valami kis feltünést, tetszik tudni,
szóval sokat énekeltem a többivel együtt, de néha mégis kiragyogtam
közülük.
Szerző. Szóval apróbb szerepeket játszott.
Ilonka. Úgy van, kezit csókolom.
Szerző. Már nem tagja a selmeci társulatnak?
Ilonka. Nem, kezit csókolom.
Szerző. És ha szabad kérdeznem, mi volt ön mielőtt színpadra lépett?
Ilonka. Állami magyar árvagyermek voltam.
Szerző. Árvaházban?
Ilonka. Ott kérem.
Szerző. És hogy került onnan a színházhoz?
Ilonka. Hát szembe volt kérem az árvaházzal a színház és mindig mikor
valami látványos darabba angyalok szerepeltek, átküldtek angyalért az
árvaházba. Engem vittek mindig, mert azt mondták, hogy szomorú kis arcom
van és mégis elég szemtelen vagyok. Ott a színpadon aztán megszeretett a
súgó, mert mindig ott a lyuk előtt énekeltünk. És egyszer az ének után
fölsúgta, hogy legyek a felesége, de én intettem a szárnyammal, hogy
nem. Akkor felsúgta, hogy hát jó, neki mindegy, ő nála az a fő, hogy ne
legyen egyedül a világon, ha nem akarok a felesége lenni, legyek a
lánya, ő szívesen adoptál engem, gyermekének. Akkor leintettem a lyukba
neki, hogy erről lehet beszélni. Megszántam, hogy ilyen szegény árva
öreg ember és ilyen sötét lyukban él. Aztán mindjárt nemsokára adoptált.
Őtet hítták Sobrinak, kezit csókolom.
Szerző. Kérem, ne mondja nekem mindig, hogy kezit csókolom. Nem vagyok
pap.
Ilonka. Azt látom.
Szerző. Hát akkor minek mondja?
Ilonka. Ez olyan szerény szokás, kérem. Divatba volt a társulatnál. Édes
drága embereknek szoktuk mondani. Akit tiszteltünk: szerkesztőnek,
polgármesternek, főorvosnak, szőrmekereskedőnek.
Szerző. Szerzőnek.
Ilonka. Soha, kezit csókolom. Az olyan ijedt ugráló ember szok’ lenni.
Szerző. Igazgatónak?
Ilonka. Annak se nagyon.
Szerző. Jól van kérem.
Ilonka _ijedten_. Bocsánat, ha megsértettem.
Szerző. Óh, a világért sem. Hogy képzeli. Ilyen kedves, bájos teremtés.
Ilonka. Óh köszönöm. _Édesen mosolyog._ Milyen aranyos a szimpátiája.