Igazgató. Volt szerencsém. _Becsukja az ajtót._ Na látja.
Szerző. Pedig ez már a jó úton volt.
Igazgató. De meggondolta. Ez már hátborzongató, kérem. Ilyen rossz
szezon kezdetem régen nem volt.
Szerző. Én azt hiszem, ezt is megijesztette a ridegségével.
Igazgató. Ugyan, hagyja már ezt kérem. Ezek vagy meg vannak őrülve az
idén, vagy valaki terjeszti köztük, hogy én nőfaló vagyok. Nálunk a
konkurrencia…
_Szolga belép._
Szolga _nyugodtan jelenti_. Szeniczey őnagyságát elvitték a mentők.
Igazgató _nyugodtan folytatja_… nálunk a konkurrencia igazán nem
lovagias. Lehet, hogy valamelyik színigazgató terjeszti rólam ezt, csak
azért, mert tudja, hogy bosszankodom. _Az induló szolgához._ Várjon
csak.
Szolga _az ajtóban megáll_.
Igazgató _a szolgához_. Most még Szeniczey őnagysága telefonáltatni fog
a mentőktől, hogy meghalt, de akkor se kell magának bejönnie. Csak majd
ha feltámad és egy konflison visszajön a mentőktől a szerepét
visszakérni. Itt van a lámpa alatt a szerepe.
Szolga. Tudom, kérem. – Jöhet a következő?
Igazgató. Jöhet itt most még húsz, mind egyforma. Olyan ez, mint mikor
Monte-Carlóban az ember feketét játszik és egymásután harmincszor jön ki
a vörös.