_Szünet_.
Litvay. Mondom… azt hiszem, ott hagytam el… hogy aránylag gyakori az
ilyen eset és a szép benne az, hogy nem mindig véletlen. Ön azt mondta,
hogy így van.
Báró. Azt mondtam: határozottan így van.
Edit. Nem értem, mért mondja, hogy az a szép benne, hogy nem mindig
véletlen. Mi ebben a szép?
Litvay. Egy puska, amely eldurran és vaktában golyót küld valahova, ez
brutális és felháborító. De egy puska, amely gondolkozik és a
véletlennel csak fedi magát, ez regényes, ez szép, ez hátborzongató.
Edit. Milyen furcsa, amit mond.
Litvay. A pillanat is furcsa, amikor mondom.
Báró. Lehet, de én úgy érzem, mintha ez az aforizma itt most nem volna
helyén.
Litvay. Azt nem mondom, hogy helyén van. De ha már beszélünk róla, az
embernek eszébe jut minden lehetőség.
Báró. «Lehetőség». Ez a szó ép úgy nem illik most ide, mint ez az egész
fejtegetés.
Litvay. Meg kell bocsátania, ha kissé eltérek a társalgás szabályaitól.
Nem érzem magam rosszul, de miután már orvost hívtunk, élek a beteg
előjogaival.
Báró. Amelyek szintén csak bizonyos határokig terjednek.
Litvay. Amely határokat viszont lesz szerencsém nem respektálni.
_Szünet_.
Báró. Ön most nyugalommal tartozik magának.
Litvay. Ha ez az állapotomnak szól, köszönöm. De ha azt jelenti, hogy a
téma, amelyről beszélek, nem kellemes, akkor még mérlegelni fogom, hogy
mi esik most nekem jobban: a nyugalom-e, vagy a beszéd.
Báró. Ön felizgatja magát.
Litvay. Sőt ellenkezőleg. Igyekszem csillapítani magamat.