következett.
Kavé, Zucker, Kerzen; vagy akármi, a mire szükség volt. A hónap végén
aztán összeszámolták kiadásunkat, s kivonták az első lapokon álló
öszszegből; s pénzünk kezelése igy ugyszólva előttünk és _elméletileg_
tisztán folyt. A józsefstadti foglyok havikiadása saját pénzükből 10 és
30 ezer forint közt mozogott. A pénz egy ládában állott a főprofósznál,
és három kulcsa volt, egyik állott a főprofósznál, a másik a tér
hadnagynál, s a 3-ik a térkapitánynál, a kassában rendesen 20–30 ezer
forint volt; a kiadás 5 naponként történt a profószoknak; a pénz minden
nap érkezett. A gróf Hallereknek, s egy pár olasznak (Finzi-Mangilinek)
egyenként mindig volt nehány ezer forintjok a pénztárban. Voltak ugyan
megszoritó rendeletek a költségre nézve – de habár szorosan véve a
kincstári adalékkal is meglehetett érni – voltak olyanok, kik havonkint
200 forintot, sőt többet is elköltöttek. A pénztárt illetőleg itt nem
igen – vagy ritkán fordult elő eset, hogy a pénzeslevél elveszszen –
(Szebenben épen ez történt), hanem itt az a baj volt, hogy magából a
ládából tünt el a pénz, részint a három gondnok együtt vett ki, s aztán
nem tudták viszszatenni; részint az egyik bizott a más kettőben, s a
kulcsot odaadta, és ez a kettő vett ki, vagy egyenként is – elég az
hozzá, hogy valahányszor generalis pénztárvizsgálatot tartottak, mindig
hiány volt; igaz ugyan, hogy az állam szégyelvén e históriát mindig
rögtön kipótolá a hiányt, mert az kissé furcsa lett volna, hogy a
foglyok pénztára meglopassék, de mindannyiszor egyik, vagy másik kezelő
kereset, vagy bünvizsgálat alá került s többeket el is itéltek. Egy
hányaveti térhadnagy éppen ott helyt Józsefstadtba került a kriminalis
rabok közé.
Meg kell adni, hogy a szegényebbeket a vagyonosabbak szivesen
segitették – azután a mint valaki selyem, drót vagy famunkát s szabó és
czipészmesterséget tanult, mindig akadt vásárlóra; részint olyanok, kik
ott helyt megvették, s az árát _átiratták_ a könyvbe részint olyanok,
kik a készmunkákat Pestre, Szegedre, Aradra, Kolozsvárra szállittatták,
s itt tették pénzzé.
E tekintetben fölemlitendőnek tartom minden vidéknek lelkes honleányait,
kik az azon időkben mondhatni mindennapivá vált fogolyélet szánalmas
állapotát nagy igyekezettel enyhitették – és lelkesedésük az évek
folytán sem csüggedett. Már elitéltesésünk alkalmával, az erdélyi
hölgyek mindenikünknek, mintegy 40 fogolynak házisapkákat aranynyal és
ezüsttel himezve; házipapucsokat, kivarrott tárczákat, schlafrockokat,
ingeket, fuszekliket stb. küldöttek, ezek közt kell emlitenem a
gernyeszegi gróf Teleki Domokos, akkor még hajadon leányait Józefin
(most gróf Teleki Sándorné) és Zsófi (most b. Vay Béláné) grófnékat,
gróf Toldalagi Eszter, Kreszta Mari, Turi Berta s más honleányokat.
És a józsefstadti élet egyik védangyalát a néhai báró Radáknét, ki
sokakat pénzzel látott el s minden évben egy négyszög öl nagyságu ládát
küldött tele szép fehérnemüvel, és minden aprósággal, a mi a foglyoknak
szükséges volt.
Ellehet tehát mondani, hogy anyagi szükséget ugy szólva senki sem
szenvedett; nélkülözést sokan, de szükséget senki.
X. A tanulás, kézmüipar, szórakozásaink, arczképezés, sétáink, fürdés,
hirlapolvasás.
A fogdában igen sokan folytaták különféle tanulmányaikat, de
természetesen csak magány uton; később azonban collegialis rendszer
szerint, s a felsőbbség engedélyével is folytathattuk tanulmányainkat.
Könyvet lehetett hozatni Bécsből és Lipcséből, _sőt Pestről is_. „A mit
a rendőrség megenged a birodalom határai között, nem látom át, hogy
miért ne engedhetném meg Önöknek?“ mondá, nekem Kisslinger altábornagy,
midőn kérdém, hogy valjon Carlyle „_The-French revolution_“ czimü
munkáját meghozathatom-e?
A magánzók könyvei tehettek egy pár ezer kötetet; azonkivül belehetett
állani a városi olvasó egyletbe; s magunk közt magyar olvasó-egyletet
alapitva – Pestről minden uj munkát meghozattunk.
Lehetetlen itt elhallgatnom _Mangili Angelo_ genuai bankár szivességét,
kitől a legjelesebb nemzetgazdasági irók munkáit olvastam; ugy mint
Ricardo, Say, Bastiat, Broughere, s mások müveit, a Revues des deux
Mondes – füzeteit s más folyóiratokat – minden fél évben kapott egy láda
uj könyvet, s mondhatom boldog voltam, mikor előmbe rakta, hogy
válaszszak, csak ugy nyeltem azokat a remekmüveket. De ugy hiszem
olvasóim nem veszik roszneven, ha elmondok egy kis adomát.
Mangilivel Jenei Józsi bácsi ismertetett meg, s meglehetősen
megtetszettünk egymásnak; mert ez az olasz ur Helvetiában nevekedett
(Zürichben), aztán sokat forgott Párizsban, Londonban, Turinban –
ismerte az akkori európai diplomatákat személyesen stb én mohó
figyelemmel hallgattam minden szavát, ő látta, hogy szavaira fogékony
vagyok s igy én mindjárt a 2-ik, vagy 3-ik találkozáskor kértem tőle egy
könyvet: „Szokott-e ön nyersszalonnát enni?“ kérdé. „Nem szoktam –
felelém – de mi köze itt a szalonna evésnek?“ „Ime itt vannak könyveim,
tessék választani önnek mindig szivesen adok – de nézze…“
És itt elévett egy pompás kiadásu gyönyörü rézmetszetekkel ellátott
franczia munkát, valami utazás volt, vastag regálpapiron; egyik lapon
egy arasz hoszszu, és egy tenyér széles vereses zsirfolt volt; tisztán
látszott a nagy darab paprikás szalonna nyoma; egy másik lapnak, egy
harmada hoszszában lefelé ki volt szakitva… „Föltettem magamban,
folytatá az olasz, hogy a ki nyersszalonnát eszik, annak nem adok
könyvet…“
Különös szorgalommal üztük a nyelv tanulást. Volt iskolája a franczia,
angol, magyar, olasz és német nyelvnek.
A séta óra volt délelőtt nyárban 9–10-ig télben, 10–11-ig délután
nyárban 4–5-ig télben, 3–4-ig. Mikor a sétának vége volt, akkor mentünk
a különböző iskolába _Marchi_ nevü öreg milanói olasz volt a
francziamester, _angolul_ tanitott _Lomniczi Endre_. Olaszul Klein Pál
egy cseh ifju, s ugyan ő az olaszokat németül tanitá. Magyarul is többen
tanultak, többek közt Mangili, Finczi olaszok, Sztraka, Klein csehek;
Erichson porosz. Marchinak legkedvesebb tanitványa volt _Barsi Jooska,
Lomniczy_ bennem helyezett legtöbb reményt. Ezekben a tanuló szobákban
aztán volt egy nagy asztal, székek, tenta, toll és papiros, tanitónkat
előlültetve ugy tanultunk, mint valami kolegyisták, sőt hogy az iskolai
szokások is teljes divatba voltak, annak bizonyitására ide irom ezt a
kis verset; egyszer ugyan is Muzsnai a franczia leczkén velem szemben
ülve, valamit magyarázott s erősen füstölt, és én köhécselve e
kolegyistás sorokat rögtönöztem:
Okoskodó
Bölcsen szóló
Barátom!
Ne bocsásd ugy
Azt a kormot
Pipádon;
Mondj le róla,
Vesd puczikba
A czudart,
A lányok is
Igy szeretik
A magyart!
Ez idő tájban Leutsch és társai egész propagandát folytattak a
dohányozás ellen – s az utolsó két évben én is elhagytam volt a
szivarozást.
Ugyancsak a franczia leczkén, de más órán irtam ezt J. J.-nak midőn egy
cseh kisasszonynak valami piros szalagot küldött:
Piros szalag szép hajfonó
Kis leányka hordja
Józsi bácsi ügyes legény,
A ki neki adta.
Hát a kis lány örömében,
Mit adott érette?
Megölelte, megcsókolta,
S örökké szerette.
Minden követelés nélkül, csak azért közlém e kis semmiségeket, hogy némi
fényt vessenek kedélyvilágunkra. Egyébiránt a versirással én is, mások
is sokan töltők az időt – irtam komolyabb verseket barátimhoz _Barsi
Jóskához, Pap Jankóhoz; Zsófihoz;_ Szeged városához, midőn Osztrowsky
elszabadult; forditottam Lamartinetől sokat – a „_Meditations
poetiques_“ legnagyobb részét; azután _Byrontól, Burnstől, Marryattől,
Moortol_ stb., s hogy egyszer-mindenkorra végezzünk a verselésekkel, még
ide irok egy kis költeményt s egy pár strófát: Pap Jankó nevenapját
feltartva egy verset irtam hozzá, s szavaltam el este az utolsó két
strófa igy hangzik:
Legyünk vigan, az ifjuság,
Mint álomkép elsuhan,
Ne engedjük muló perczét
Elrepülni hasztalan!
Élet, ifjuság és álmok,
Egyszer minden oda lesz, –
Miért éltünk, ha a jelen
Örömtelen ide vesz??…
A kis költeményben pedig az az érdekes, hogy helyzetünkből folyó levén a
hangulata f. társaimnak tetszett, s többen lemásolták:
Julcsához.
Csak távolról láttalak, te
Kedves kis leány,
Lelkem még is fel-fel rezzen
Neved hallásán.
Csak távolról láttalak, de –
Szemed sugára
Kis szivednek minden titkát
Előmbe tárta.
Csak távolról láttalak, de –
Piros ajkaid
Harmat fedi, mint a rózsa
Feslő szirmait.
Csak távolról láttalak, de –
Karcsu termeted,
Azóta mint tündér álom
Előttem lebeg.
Ugy szeretnélek te kis lány
Közelről nézni,
Szép szemeid tengerébe
Belemerülni;
S karjaid közt feledve el
A sok bánatot,
Szeretnék szép ajkaidról
Szedni harmatot.
A ki nem ment tanulni, az ment az iparos szobákba, mert a drótosoknak,
selyem és hárász munkásoknak, meg az asztalosok, és esztergályosoknak
külön 3 szobájuk volt, s ott készitették az akkori időben országszerte
ismeretes aczéldrót gombokat, és óralánczokat, a selyem, (hálózott) s a
hárász (bogyózott) kicsiny és nagy kendőket; s ott azt a sok mindenféle
famunkát.
Délkor szobáinkban mentünk, s délután ismét séta – meg munka. Sétánk a
vár keleti részén a sáncztetején történt, naponta egyszer – a fogda fele
délelőtt – fele délután; másnap megcserélve; orvosi rendelet, vagy
káplári protectio folytán mindennap kétszer mehetett a ki akart – az
utolsó évben pedig – 1856 közepétől kezdve felnyitottak minden ajtót,
hogy menjen a kinek tetszik.
A mi engem illet, én ha beteg nem voltam, vagy valami érdekes olvasmány
viszsza nem tartott, mikor csak engedték, mindig kimentem; nagyon
szerettem a sétálást; de volt olyan, a ki két hétig se ment ki.
Séta terünk szélessége 20 lépés volt, hoszsza több mint 400 lépés. És a
lég friss; a kilátás a legszebb a mit csak valaha láttam. A vár körül
gondosan müvelt tágas térség terült el előttünk, melyet keletről észak
felé a szabályzott Metau folyó hasitott ketté; keletre láttuk _Neustadt
an der Metau_ uj városkát fehér falaival, és piros házfedeleivel;
mellette nem meszsze _Gitsin_ ragyogott aranyos tornyaival. Neustadtól
pedig balra _Nachod_ nevü terjedelmes helység látszott – délnyugatra
mindjárt a vár alatt _Plesz_ helység, tovább más helységek s tiszta
időben Königrácz ódon templomait is jól láthatók; ez irányban végtelenbe
nyult a láthatár – arra volt az ut édes hazánk felé! Más oldalon pedig
előttünk emelkedett az _Erzgebirge és a Riesengebirge_ pompás hegysége,
a tisztások apró tanyákkal, s alól a lombos erdők, és fennebb a
sötétzöld fenyvesek.
Aztán szerettem a sétákon a nagy társaságot, a vitatkozásokat – a
különczöket, s az öregebb uraknak elmondtam a legujabb Wanderer és
Independance combinatióit aztán ezenkivül többnyire őket hallgattam.
Az én melléknevem a fogdában ez volt: „_a gyermek!_“ s
igénytelenségemhez mérve elég népszerü voltam.
Ha nem voltam a sétán mindjárt kérdezték, hogy: „hol a gyermek? mért nem
jött ki a gyermek!? Nemes barátom Mikó Mihály mindig ablakomra jött s
megkérdé, hogy: mi baj, miért nem voltam kinn sétálni!? _Bónis Samu
bácsi_ pedig egy párszor szobámba jött, és kizavart: „_Tessék sétálni
menni, első dolog, az egészség, s aztán a könyv!_“ mondá nagyon
helyesen, s szavai még most is sokszor eszembe ötlenek.
De a sétáknál volt egy sokkal nagyobbszerü időtöltés, mely májushó
végétől szeptember végéig tartott; ugyanis minden héten négyszer, sőt
volt olyan idő is, hogy vasárnapot kivéve mindennap délután fürdeni
vittek. Délután 2 órakor a vasat _hivatalosan_? mindenki levetette, és
egy hadnagy, egy vagy két profósz, és 5–6 katona kiséretében rendesen
több, mint százan szépen elsétáltunk a mezőre. A zwinger délnyugati
kapuján, ki a városba, s a neustadti kapun át a szabadba értünk, s ott a
fasorok közt lassan haladva mindig egy óráig mentünk a Métau partjára, s
ott a gazdag gyepre heveredve, a kinek tetszett fürödve töltöttük el a
nyári délutánokat; 6 óránál korábban soha se érkeztünk viszsza későbben
akárhányszor – azt hiszem ez volt a parancsnokság humánus
gondolkozásának leghatározottabb nyilvánulása. A Métau 4–5 öl széles, s
4–5 láb mély kristály tiszta szabályzott folyó – s mi egy nagy részét a
partnak elfoglalva kényelmesen mulatoztunk, az öreg urak söröztek, a
katonák szivaroztak, s az öreg _Szatmári, Oroszhegyi, Dr. Kinzel,
Muzsnai_, és én szenvedélyesen botanizáltunk, a fürdőhelyet bokros
halmok környezték, aztán a hadnagytól egy katonát kértem, s
öszszeborongoltam a vidék közeleső részeit. Mintegy 300 növényt irtam
öszsze, és száritottam e vidékről.
Ily alkalommal utközben találkoztunk a külvilágból jövő emberekkel, s
igy láttuk egyszer tán 1855-ben két nap egymásután a gróf Hallerék
sógorát Földváry József urat nejével együtt. Sőt a polgárok, és a
józsefstadti hölgyek közül is volt egynehány oly bátor, hogy
alkalomszerü sétájukat _véletlenül_ éppen azon tájakon tették, hol
nekünk el kelle sétálni. Ilyenkor láttuk a „generalisnét“, a „szép
kapitánynét“, a „szőke Mariskát“, a „barna Rózát“ és a „szép szőke
Julcsát“, kihez a fennebb“ közölt kis verset irtam stb., mely nevekkel
bizonyos hölgyeket neveztünk meg, kik nem vonakodtak legalább köszönni;
s kiknek férjeik, vagy szüleik is némileg osztották az irántunk
tanusitott gyöngéd rokonszenvet.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Még egy érdekes körülményt méltónak tartok följegyezni, s ez az hogy
volt köztünk egy _Frank Károly_ nevü társunk, ki egykor császári – a
forradalom alatt honvéd tiszt volt, s igen szépen rajzolt (jelenleg
rajztanár itt Pesten) s meglehetősen festett – ő tehát a felsőbbség
engedelmével, majd mindenikünket lefestette; és a nagyobb részt meglepő
sikerrel. Mi aztán hazaküldözgettük a hozzánk tartozóknak s valószinü,
hogy ennél kedvesebb ajándékot nem igen küldhettünk volna. Igy most
Frank képei az egykori osztrák birodalom minden tartományában el vannak
terjedve, s mint azon szomoru idők történeti emlékei megérdemlik, hogy
szerzőjük nevét hálásan emlitsük.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Csodálatos pálya az a politikai! a ki ugy van alkotva, hogy a
közéletben, és bár mily kicsinyben a politikai szereplésben találja fel
működése terét – s a közjót és annak előmozditását tüzi czélul – ha
egyszer megizlelé a lélek bensejéből származó igaz hitet, s a tudomány
és tapasztaláson alapuló meggyőződést követő siker gyönyörét: többé soha
se tud e pályától menekülni! Jöhet a legnagyobb vész, vihar, szenvedés,
kétely, csüggedés, óriási akadályok, börtön, vérpad, kétségbeesés,
bitófa, számüzetés, őrültség fenyegethet, az igazhivő politikus soha se
fog eltántorodni, soha se fogja magát megtagadni!
De hát mit tettünk volna a börtönben?!
Igaz, nagy szorgalommal olvasgattuk a lángelmék müveit, a mult idők
történelmét; az eszmék régi és ujabb harczait, sovár lélekkel és
fogékony elmével tanulmányoztuk – de a _jelenkor eseményei_ nélkül a
politikus béna – s ösztöne kielégittetlen. Folyóiratokat és különösen
_napilapokat_ olvasni egy általában tiltva volt. Igy például a
„_Vasárnapi Ujság_“ vagy „_Hölgy futár_“, s „_Illustrirte Zeitung_“ és
„_Magasin Pittoresque_“ félévi számait könyvbe összekötve (beköttetve)
rögtön beadták, de egyenként nem.
A Revue de Deux Mondes számait könyv gyanánt adták be.
Nekünk azonban hirlap kellett, még pedig napilap! És azon három éven át,
mig én Józsefstadban voltam volt is, mindig lapunk, részint a
„_Wanderer_“, részint az „_Independance Belge_“. Volt rövid ideig
„_Pesti Napló_“ is egy párszor; és „_Ost D. Post_“, még valami prágai
német lap, ha olykor valami vihar meg zavarta _a folyam_ árját az csak
néhány napig – párhétig tartott – ujra rendes medrébe tereltük; s e
végre két dolog kellett, ügyes rendezés és pénz bőven; erre nézve csak
azt emlitem fel, hogy volt egy pár hónap mikor a _Wanderernek_ minden
egyes száma 5 ft p. p. került; de 1 forintnál olcsóbban talán egyszer
se.
A dolog ilyen formán történt: kápláraink, őreink, katonáink, zárnokaink,
szóval azok közül, kik velünk közvetlenül érintkeztek, találni kellett
egy _bátor, jóindulatu_, s ezek folytán ajándékot elfogadó, vagy ezek
mellett megfizethető egyént. Ez azután keresett magának társat a
városban; ennek is ugyanazon tulajdonokkal kellett birni. Ezek által
aztán levelet küldöttünk a világ bár mely részébe, például Bécsben volt
egy megbecsülhetetlen, s mindnyájunk tiszteletére és hálájára méltó
ágensünk Jenei Károly, jelenleg maros-vásárhelyi gyógyszerész, ennek
irtunk Józsefstadtból, s ő aztán előfizetett a lapokra, egy józsefstadti
polgár, vagy polgárnő nevére. Valamint az országból Bécsbe hozzá
intézett leveleket is, ugyanazon czimzet alatt oda küldötte.
A posta hiven teljesité a maga kötelességét. A velünk érintkező katonai
egyén, s a józsefstadti polgári egyén pedig vagy utczán, vagy
templomban, sétatéren stb. _véletlenül_ találkoztak s egymásnak átadták
az adandókat, vagy kerestek egy közös harmadik személyt egy vén
_szatócsnét_, egy vén _szivarárust_, kihez egy szép leány elment s
könnyezve megkértte, s hogy ezt a _bepecsételt_ levelet adja által az ő
kedvesének X. X. káplárnak, s ha mindennap megteszi, ő örök hálával
lesz, és _fizet_ a mit kiván. Az illető ur aztán belépett egy pohár
snapszra, borovicskára, vagy egy pár szivarért, s a levelet kezéhez
kapva, egyenesen rohant a Zwingerbe, hogy _nála_ minél kevesebb ideig
tartózkodjék a csempészet e rettenetes tárgya!
Nevezetes körülmény volt, hogy kinek adja által?! Ezek az emberek
szorosan ahoz tartották magokat, hogy két emberrel egyszerre soha se
beszéltek ily kényes tárgyról, annyival kevésbé adtak át, vagy fogadtak
el valamit tanu előtt; s ezenkivül csodálatos! de megvoltak nekik is a
magok sympathiáik – némely ember nem boldogult velök akár mennyit igért,
másik hamarább és olcsóbbért is.
Ha reggeli, vagy ebéd ideje, volt a káplár – (ha az illető megbizó, az ő
keze alá tartozott) – ment egyenest hozzá, kihivta az előszobába s
hirtelen kezébe nyomva a csomagot, szó nélkül tovább állott; néha, hogy
a sánczos, vagy az ott ácsorgó tiszt meg ne lássa, hátat forditott, s mi
vettük ki hátulsó zsebéből; sőt a kabát melléből is vettem ki, mig ő két
kezével hadonázott és gestált; ez az eljárás legtöbb ügyességet
követelt, ha a sétatéren, vagy az udvaron sok ember jelenlétében kellett
megtörténnie. Sokszor megesett, hogy a zárnokokat kicserélték, s
ilyenkor a már _biztos_ egyén keze alól, más keze alá került a fogoly;
ilyenkor aztán pár napi baj támadt; mert ezek a katona urak egymástól
_féltek_ is, s egymásra _féltékenyek_ is voltak, ennélfogva egymás
alattvalóival nem érintkeztek. Tehát a _katona_ ur ilyenkor az ő
megbizójával értekezletet tartott, hogy hát már most az ő keze alá, jövő
foglyok közül ki legyen az _átvevő_. És igy gyakran beállott az a
körülmény, hogy más volt a _megbizó_, s más az _átvevő_. Ilyen _átvevő_
én is több izben voltam, hónapokon át; s ezzel azon előnyöm volt, hogy
ilyenkor a lapokat legelőször olvastam.
Már fennebb emlitém, hogy ezeknek a katona uraknak is megvoltak a magok
sympathiáik és szeszélyeik, némely emberrel nem geschäfteltek, de aztán
volt nekünk is egy pár bajtársunk, kik a legmakacsabb németet, vagy
legvadabb slovákot is pár nap alatt megszeliditették, szép szóval, jó
szivarral, pénzzel és más ajándékkal, különösen pedig tapintatos, és
éppen az illető egyénhez alkalmas modorral: ilyen volt mindenek fölött
_Jenei József_, aztán _Földi János_ s mások.
Természetes, hogy ez uton támadtak olyan viszonyaink is, melyekben az
illetőkkel leveleztünk, izengettünk, ajándékokat küldtünk nekik, a
nélkül, hogy valaha láttuk volna. És megesett az is, hogy a katona ur
megbizottja a városon megváltozott, s mi csak egy pár hónap mulva
értesültünk. Ezek némi magyarázatára álljon itt egy levél, melyet egy
városi megbizott hölgy küldött hozzánk:
„Geehrter Herr! Mit Freude habe ich Ihre paar-Zeilen bekommen, denn ich
hoffte, dass ich erfahren werde, Wen ich eigentlich den
Freundschaftsdienst erweise! Es hat mich sehr geschmerzt, wie ich zur
ganzen Geschichte gekommen bin? da ich in den Gegenstand ganz unbekannt
bin, und da sehr oft Briefe angekommen sind, und ich wusste nicht von
Wen und an Wem? Und ich sage es Ihnen ganz aufrichtig, ich habe mich
sehr geärgert, dass ich nicht so viel werth bin, dass mich eine Seite um
diese Gefälligkeit ansprächen möcht – mit einem Wort, ich war sehr
böse.“
Aber wie erschrack ich, dass ich diese kleine Freundschaft bezahlt
gesehen habe; also geehrter Herr! glauben Sie, dass ein unglücklicher
die kleinste Gefälligkeit bezahlen muss? O nein G. Herr Sie haben sich
getäuscht an mich, denn ich bin bereit alles zu opfern um nur einen
Unglücklichen, die Stunden zu verkürzen, und Ihnen manche frohen
Augenblicke zu verschaffen; denn mein Herz fühlt zu gut den Schmerz von
der Heimath, ja sogar von seinen Theueren so entfernt zu sein! Und in
den quallvollen Stunden von seinen theuren angehörigen keine Tröstung zu
vernehmen können! Bauen Sie ganz – mein Theuerer an mich, denn so lange
ich es thun kann, so werde ich es mit grosser Freude thun; nur werde ich
Sie bitten nicht so oft… denn es könnte auffallen, weil _sie_ auch immer
doppelt gesiegelt sind – wie Sie auch wissen, dass es jetzt stränge ist.
Also nehmen Sie meinen innigsten Dank, denn es wird meine Lebenlang eine
theuere Erinnerung sein; mit Achtung verbleibe ich Ihre
Freundin N. N.
Ugy hiszem, hogy a német nyelvészeknek sok kifogásuk lehetne ezen
levélke ellen, de az én olvasóim gyönyörködni fognak ez ifju hölgy
irodalmi működésében. A válasz kissé rövidebb, benne még gyengébb a
németség, de a vonzalom már merészebb. Lássuk ezt is:
Theuere Fräulein! Wie heilbringender Balsam haben Ihre schöne Worte in
meinem betrübten Herzen gewirkt. Ich danke Ihnen diese Tröstung. O wie
möchte ich es so danken wie mein Herz wollte! Entschuldigen Sie, dass
ich noch früher mich nicht geäussert habe, denn ich glaubte es sei alles
in Ordnung! Übrigens es ist schon alles vorüber – wir sind schon gute
Freunde – und ich möchte diese neue – aber innige Freundschaft mit einer
zarten Kusse, oder wenigstens mit einem Händedrucke sanctioniren! Seien
Sie versichert, was Ihre Sorge betrifft, dass nachdem werden _sie_ nicht
so oft kommen und auch nicht doppelt gesiegelt.
Jetzt theuere Freundin schliesse ich hiemit ein kleines Tuch, es ist von
unserer Handarbeit, nehmen Sie es als Zeichen meiner Sympathie und
tragen Sie es so glücklich, wie die von Ihnen getröstete Herzen wünschen
können.
Auf Wiedersehen meine Theuere bleibe ich Ihr Busen oder Herzensfreund.
E levélkéket be irtam a hivatalosan megengedett angol forditások közé,
mert már akkor nagyon érdekesnek tetszett előttem a jó _cseh leány_
levele. A magyar ifju válasza most egy kissé huszárosnak tetszik, de
néha az ily tempó is éppen helyén van, és annyi bizonyos, hogy e levelek
iróiban a nemesebb érzések, és a diplomatiai hajlamok teljes mértékben
észlelhetők.
A _cseh_ kisasszonynak és magyar ifjunak, e rosz németséggel kötött
barátsága meg is tartott egész szabadulásunk napjáig, s akkor
egyszivélyes találkozáson, és ismeretségen végződött. A hölgy szabályos
halványarczu, mintegy husz-huszonnégy éves, és igen csinos müvelt leány
volt. Még most is szemem előtt áll a mint a várból elinduló szekerünk
után fehérkendőjét lobogtatá s aztán sürün pergő könnyeitelfedé!…
XI. A templomozás, kórházi élet, levelezés.