támadt lelkünkben a kérdés valljon fogunk-e valaha viszszatérni e
szomoru ösvényen?
Keresztül hatolva azonban a három nagy négy falsoron, belől egy vidám
tekintetü csinos városkába érkeztünk, egyik utczaszegletén egy altiszt
állott, s az a főprofósz lakására kalauzolta a menetet.
Hadnagyunk és katonáink martiális képeket vágva, szekereinkről
leszállottak s fegyveröket karra emelve körülöttünk álltak; mi még mind
elfogult állapotban voltunk, s a jövő perczek bizonytalansága
nyomasztólag hatva ránk, kedélyünk megvolt törve, megvallom, hogy mind a
tizenkettőnkről szólva ily ily levertek soha se valánk, mint e
megérkezés pillanataiban. Egyetlen szót se szólt senki, de mind elvalánk
halványodva. Pár percz mulva egy kövér öreges ember lépett előnkbe,
őszbe borult haja, és nagy bajusza, sőt egész alakja bizonyos bonhomiára
mutatott:
– Tessék leszálani uram, tessék leszálani, s ide az én szobámba
besétálni; azt hiszem nem lesz felesleges egy kis frisitő; hozattam
friss sört, és hurkát – falatozzanak egy kicsit, nem fog ártani!…
E szavakra mi kezdtünk a kocsikról leszálani, és bámulni. – Hallják
kendtek – fordult a katonákhoz – ne álljanak itt, mint ha fából
lennének, hanem hordják be az urak podgyászait tegyék le a fegyvert oda
a fal mellé, nem kell már senkit őrizni, ne féljenek ezek az urak nem
szöknek el. – Hadnagy ur önt is szivesen látom egy pohár friss sörre.
Ez a fogadtatás jótékony hatásu volt, mondhatom talán a Józsefstadban
töltött egész időre; legalább reám nézve, mert még most, midőn e sorokat
irom, még most is élénken él emlékemben azon humoristikus contrast, mely
a mi desperatus kedély állapotunk közt, s a vén profósz, nála már
megszokott egyszerü és természetes fogadása közt létezett.
És valjon e fogadtatás jó hatásából von-e le valamit az, hogy az öreg
különben elég jó sörét, zsemléit és szalámiát, sajtját, jól
megfizettette. Részemről ugy tartom, hogy nem. Hozzá hasonló kövér
felesége szolgált föl, később a katonákat is behivattuk, velünk volt a
hadnagy is még egyszer; együtt voltunk velek s ugy tekintve őket, mint
valami régi jóbarátokat még egyszer szivesen bucsuztunk tőlük el.
Ez alatt az idő el is tölt, majd két óra hoszszat maradtunk a
profószszal, ki csak pénzeinket kérte el, s valami protokolumba
jegyezte.
Aztán már este lett, midőn jelenté, hogy ideje szállásunkra menni. A
városon keresztül gyalog mentünk elől ment az öreg profósz, s utánunk
egyetlen altiszt, egy szuronynyal, fegyver nélkül – ez mind szokatlan
volt előttünk, végre a várt körül futó egy emeletes épület keleti
osztályához közeledtünk, s szép férfi karének ismerős hangja üté
füleinket – s közeledve a legnagyobb csudánkra, és örömünkre hallok _a
hazádnak rendületlenül légy hive ó Magyart. Osztrowsky, Okruczky,
Kőrösi, Mikolai_ s még többen énekelték egész addig, mig szobánkba
helyezkedtünk. Azután pedig népdalokat. Itt _már_ nem tettek, ugy mint
Szebenben, hogy a legkisebb neszre Ruj!-t kiáltottak itt énekelhetett a
fogoly a mikor csak tetszett.
Minket öten _Pap János, Molnár József, Nagy Dani, Horváth Gáspárt_, és
engemet egy szobába helyeztek, s együtt is maradtunk 16 egész hónapig.
Velünk szembe tették _Bányai Antalt, Bedő Sándort Sófalvi Józsefet,
Makkai Andrást és Palkó Györgyőt_.
Tizenkét napi utazás után ez volt az első éj, mikor is azon
resignatióval kelle lehajtani fejünket, hogy ez idő szerint e hely
leszen sokáig a mi pihenő tanyánk; én igen jól aludtam, s csak akkor
ébredtem, midőn a káplár fölkeltett, hogy ládámat behozatta. A szoba
elég tágas volt, de még sem eléggé öt ember számára, mi azonban jól
elfértünk. Az ablak elég nagy volt s egy kis udvarra; azaz: a fogda,
vagy a mint nevezték a _Zwinger_ 400 lépés hoszszu, és 10 lépés széles
udvarára nyilt; s a kőfalon át a szomszéd kert fáinak tetejét is láttuk
fogdának elég tisztességes kilátás volt.
Az ablaktól jobbra volt M. J. balra H. G., H. G. után baloldalon voltam
én, utánam P. J. a szoba fenekén. A jobb oldalon M. J. után volt a
szegény Nagy Dani ágya, aztán ugyanazon oldalon az ajtó, s a kemencze.
Mindenikünk ágya körül egy kis tanyát rendezett. Volt mindeniknek egy
kis asztala, széke, a falon egy, vagy két polcz, ládája, s soknak olvasó
támlája, mely mellett állva lehetett irni és olvasni.
Mig mi öten együtt laktunk, szobánk az egész fogdában, mintája volt a
rendnek, és tisztaságnak. Felettünk lakott _Tóth Mihály, Schwendtner
Mihály, Silye Gábor, Földi János_, és az atyafi _Hajdu Lajos_. Ezek
mindjárt másnap meglátogattak, s a börtön élethez – s különösen a helyi
viszonyokhoz – nélkülözhetlen tanácsokkal, és utasitásokkal szives
készséggel szolgáltak, s ugy hiszem, hogy megközelitem a valót, ha azt
mondom, hogy az egész börtön életben nem igen volt szobatársaság, mely
állandóbb jó egyetértésben élt volna, mint a miénk, és a felettünk
lakóké. Ennek oka pedig az volt, hogy a mi kölcsönös rokonszenvünknek,
és barátságunknak alapja tisztán szellemi volt; a menynyiben a kilencz,
vagy tizet számláló kis társaság mindenik tagja tudnivágyó, és
szorgalmatosan tanuló egyén volt.
Nap folytában még többektől kaptunk látogatást _Mikó Mihály, Berde
Mózes_ s mások sokan meglátogattak, reggelire teljes kávét, s délben
fekete kávét küldöttek. Első dolog volt, hogy a _zárnok káplárral_
tisztába jőjjünk, ez egy mogorva tekintetü, kevésbeszédü s hideg
természetü, de fölötte könnyen megfizethető egyéniség volt; s kis
előszobánkban az initiátivát megkezdve, igy szólt hozzám: „_A császár 50
krt ád naponként, hogy az ön vasát bezárjam, ha ön egy krt ad naponként,
hogy nekem 51 krom legyen, az ön vasát mindig nyitva hagyom_“. Én két
krajczárt igértem, s a jelen hóra rögtön kifizettem, mert sikerült
mindenikünknek nehány forintot magánál tartani. Egy másod kulcs ára 50
kr! mondá tovább. Arra is egy forintot adtam; ámbár meg volt a fehérvári
másod kulcsom is. Másnap reggel egy finom kis kulcsot kaptam tőle s igy
többi társaim is, kinek több módja volt még többet fizetett, s volt
olyan is ki havanként változatlan öt forintot fizetett; ezenkivül
időközben szivarral egy pohár rummal, kávéval, borral stb. megkinálni
mindig szükséges volt, nem is számitva, hogy másfajta szolgálatokért,
mint például nehány iv papir, egy plajbász, egy kis üveg tinta s más
effélékért mindannyiszor külön díj járt.
Egyszer mindenkorra elmondom, hogy a vasraitéltetést ugy látszik, hogy
sem a kormány, sem a várőrségi, és parancsnoki tisztek nem vették
komolyan, szigorral ugyan is soha se hajtották végre. Mindenkinek volt
másod kulcsa, szobában tehát soha se viseltük, midőn sétálni vittek,
vagy templomba, vagy ki az auditorhoz, térparancsnoksághoz, akkor
balkezünkre felhuztuk a karikát, s a lánczot nadrágunk balzsebébe
eresztettük, a lábvasam hónapokig az ágy fenekén állott, ugy hogy nem is
láttam. Néha volt ugyan egy-egy rémhir, hogy vasat vizitálnak, s
ilyenkor közeltettük magunkhoz, és esteli zárásra magunkra kapcsoltuk, s
ezt olyankor is megtettük, mikor uj zárnokot kaptunk, de a legrigidusabb
is két, három nap alatt megadta magát.
Megérkezésünkkor nehány napig nem vittek sétára ez alatt teljesen
berendezkedtünk, bevásároltunk a mire szükségünk és módunk volt; _s
meghatározott terv szerint ujból hozzá kezdtünk a komoly tanulmányokhoz;
reggel 9 órától 12-ig hónapokon keresztül egy szót se beszéltünk,
mindenikünk olvasott, tanult, jegyezgetett, forditgatott_. _Pap Jankó_
roppant türelemmel tanulta a franczia nyelvet, s olvasta a franczia
klassikusokat; _Molnár Józsi_ csak magyarul, és németül, s leginkább
csak regényeket szeretett olvasni, _Horváth Gáspár_ főként németül, s
aztán később francziául is olvasott – hajlama szerint leginkább a
filosofiai munkákat, _Nagy Dani_ a mathemathikai, és physikai
tanulmányokat folytatta – de az irodalmi német és franczia müveket is
szerette. A mi engem illet, én ekkor már németül és francziául széltében
olvastam, s legkedvesebb olvasmányaim a politikai és szépirodalmi
(kritikai s aesthetikai) müvek voltak. Később különösen a franczia
nyelvben annyira előhaladtam, hogy több fogoly társaimat sikerrel
tanitottam is; u. m. Varga Zsigmondot, Elekes Józsit, és az én jó
bátyámat _Minorich Károlyt_. Néha nagyokat disputáltunk, sőt össze is
czivódtunk, de mindannyiszor csak elvi – politikai, bölcsészeti,
irodalmi, s más efféle vitákban; – s igy egykét nap alatt elfelejtők, ha
heveskedtünk is, mert egymás személyét soha se bántottuk – s ezért mi 16
hónapig a legjobb egyetértésben éltünk, s ugy éltünk volna bizonynyal
egész fogságunk végéig, de akkor szét költöztetett a _német_, és miért?
Csak azért, mert egymásra nem panaszoltunk, s együtt jól megfértünk –
tehát bizonyosan veszedelmes emberek vagyunk!
Életemnek e józsefstadti fogság egészen uj korszaka volt, s miután
alkalom volt elhatároztam annyit tanulni a mennyit csak lehet.
Nehány nap mulva megengedték a sétára járást, pénteken és vasárnap
vittek a templomozásra, s igy nem telt el egy hónap, hogy az egész,
közel 200 emberből álló társasággal megismerkedtem.
VIII. A város, a fogda, a parancsnokság, a tisztek, katonaság –
profószok; s az uralkodó hangulat irányunkban.
Józsefstadt egyike Csehország legerősebb várainak; a mult században
kezdték épiteni _az utolsó előtti_ poroszháboru bevégeztével, s mikor
bevégezték József császár meglátogatta a pompás uj várat, melyet a mint
a fő tisztek mutogattak a császár több helyen meg kopogtatta a falakat
nádbotja gombjával, s aztán figyelmesen hallgatta a kopogás hangját. Az
egyik tiszt egész alázatossággal kérdé, hogy mért kopogtatja ő felsége a
falakat – ha valamit meg akar tudni mindnyájan készek felvilágositással
szolgálni? „Csak azt próbálgatom – mondá komolyan a császár, – hogy a
falak nem érczből készültek-e, mert oly sokba került e vár, hogy
annyiért talán ezüstből is föllehetett volna épiteni“.
A Metau és Elbe vizének egyesülésével képződött szegleten épült a vár,
magában foglalva a körülbelől itt emelkedettebb hely egész területét. A
_Metau_ vize itt keletről északnyugati irányban foly Neustadtól Jaromirs
felé; az Elbe éjszaktól-nyugatdéli irányban s Járomirs mellett a Metau
majd nem egyenszögöt képezve ömlik az Elbébe. A Metaunak is az Elbenek
is jobb partján a talaj lassanként dombbá alakul – s ép az Elbe partján
két, három öl magas sziklatörés emelkedik föl. E helyen van épülve a
vár, a hajdan itt állott _Plesz_ nevü falu helyén. _Hoszszad szegü_,
hármas sánczolat és töltvényes falak, s nyugat felől, egy kemény
citadellával. A külső sánczolások vizzel tölthetők, s a vár környékének
nagy része aknázva van. A vár közelében délfelé van az _Aupa_ nevü kis
folyó is. Mind három folyó előnyösen használható fel a védelemre.
Lakosainak száma csak 2000; utczái szabályszerüen metszik át egymást,
van igen szép nagy tere csinos főtemploma St. Ignácz patronussága alatt,
kényelmes, és izléssel épült parancsnoki lak, és 1000 betegre egy oly
szép, és gazdagon rendezett katonai kórház csinos kis sétatérrel és
konyhakerttel, melynek párja a régi osztrák birodalomban is kevés volt.
A város s általában a vidék népe egy pár cseh, és sok német polgár, s a
legtöbb az ugynevezett Deutschböhm.
A várnak _három_ kapuja van. A _neustadti_ délkeletre, a _königgräczi_,
ez a leg imposantabb, s ezen mentünk mi is a várba délnyugatra, és a
_járomiri_ nyugat éjszakra. A königgräczivel szemben van a negyedik kapu
is észak keletre, de ezt nem használják. A vár belsejének hoszsza
hozzávetőleg 3000 láb – szélessége 2000 láb.
A belső sánczra támaszkodva egy emeletes kaszárnyaszerü épület futja
körül az egész várt. Ez épület a vár belső részét, miután a szögleteknél
némileg meghajlik tojásdad alakuvá teszi.
E roppant hosszu épületkört csak a kapuk szakitják félbe, mind a
földszinti, mind az emeleti szobák hátsó fala a sánczra támaszkodik, és
csak a fedélzet emelkedik a sáncz fölé. A fedélzet pedig fél fedélzet
alaku, külső része magas tüzfal s ennek tetejétől befelé hajlik a
félfedél. A tüzfalakon pedig az egész vár körül apró vasajtók vannak
kimért távolságra, melyeken a körépület padlásáról a sáncztetőre lehet
kijutni. Ez apró vasajtók azonban nagyon elvoltak rozsdásodva.
A körépület ugy van épitve, hogy 4 nagy, és 4 kis előszobának, vagyis
honyhácskának volt 1 bejárója, s e bejárók fölött volt az osztály
numerussa. Igy volt ez az egész várban; a vár keleti részén a neustadti
kaputól keletre 12 ilyen numerust kiszakitottak börtönnek, az épület
előtt menő utczát 7 láb magas kőfallal elzárták az 1 numerus előtt, s a
12-ik után az igy támadott zárthely képezte a fogda 400 lépés hoszszu
udvarát, melyen egy szivatyus kut állott. A szembe levő oldalt,
magánkertek hátsó falai képezték. Az első emeletről belehete látni az
kertekbe, hol néha szép hölgyek valának láthatók, de csak 1855-ig, mert
ez évben – miután azok szép nők _gyakran_ jelentek meg a kertekben, s a
távolabb látszó házak első emeletén is jól betanult zsebkendő jelzéssel
a legtökéletesebb correspondentiát folytatták – mondom egy időn túl az
első emelet ablakait, a más fogdákon látható faputtonokkal zárták el, 1
numerus, mint fennebb is mondám állott 4 nagy, s 4 kis szobából, s igy 4
lakosztályból – kettő volt földszint a bejárattól jobbra, és balra kettő
teljesen megfelelőleg az első emeleten, minden szobára rendesen 5 fogoly
volt számitva – lévén pedig 12 numerus, s mindenikben 4, s e szerint 48
szoba, s ezek mindenikében 5 fogoly a folyó létszá 240 személy körül
járt, de csak körülbelől, mert a 7-ik szám felében a rendes őrség
lakott, alól volt a naponként változó 15–20 legényből álló őrség az
emeleten pedig laktak a zárnokok; de másfelől a zwingeren kivül még
nehány numerus mindig a foglyok számára volt lefoglalva; igy például
Zsombori ezredes, Kenderessyné sz. Boér Nina, s Fornszek Sándor és mások
is többnyire mindig a zwingeren kivül laktak. A kórházban is a rendes
létszám 5–6 volt, volt eset, mikor 11-en is voltunk kórházban. Azonkivül
a sánczosok kazamatájában is volt nehány pár fogoly mindig.
A lakosztályokban a 4 szoba egymáshoz egyenlő volt, elég száraz, s elég
világos szobák, szélessége körülbelől 16 láb hoszsza 20 láb, s igy mint
9 □ öl területe volt a szobák magassága pedig 10–12 láb, az előszoba 6
láb széles s 20 láb hoszszu volt, fenekén egy alkalmas tüzhely volt, s a
kémény kiment a padlásra. Az előszobában tartottuk a mosdó edényeket, a
fát, lábbelit, a főzőedényeket stb. a két szoba teljesen
rendelkezésünkre állott, nappal azonban igen gyakran csak a fő bejáró
ajtaját zárták be, s a négy szobaajtait nyitva hagyta a zárnok egy pár
szivarért, sőt néha szép szóra is, kora reggel, délkor s este minden
ajtó nyitva volt, ilyenkor a más numerusokba is átjártunk, illetőleg
szaladtunk egy vagy más dolgunkat végezni, például valami ujságot
megmondani, könyvet cserélni, s _jó_ zárnok osztályából, _rosz_ zárnok
osztályába csempészni valamit.
Fogdánk kivülről az egész várban körülfutó épület egy része lévén, semmi
különös zord tekintettel nem birt, belőlről pedig az olaszokat, s egy
pár commodus táblabirót kivéve mindenik szoba tiszta, és igy türhető, s
némelyik pedig csinos is volt. A legtisztább lakásuk volt Schwendtner,
Tóth Mihály, Silye, Földi, Hajdu, aztán a Lugossi-Minorics-féle lakás, a
Pap Janko, Horváth Gáspár s még a Miko-Scheinert-féle.
A vár parancsnoka, mikor mi 1854-ben oda mentünk gróf _Spanucki_ volt
egy vén feldmarschallieutenant. Volt neje és leánya. Nagy ur volt, és
öreg ember velünk nem sokat törődött, tőle az alsóbb tisztek akárhogy
bánhattak velünk, másfél év alatt csak tán kétszer volt a zwingerben,
alig egy-egy félórára.
Térparancsnok volt báró _Borosini_ ezredes – egy vén, régi divatu,
osztrák strázsamester fajta ember – ki minket hátunk megett,
„_marhák_“-nak, „_disznók_“-nak és „_kutyák_“-nak nevezett, s másfelől
olyan tempói voltak, hogy az őrségi közkatonák közé leült, hozatott egy
meszely pálinkát, elvette egyik vagy másik közlegény kurtaszáru
makrapipáját, s aztán velök pipázgatva iddogálta a pálinkát, és órákig
beszélt a közkatonáknak. Mintha most is látnám száraz, magas alakját
szénfekete arczát, hófehér hajnau bajuszát, s nagy üvegesfényü szemeit,
a mint ott ült, kardját leoldva, a makrapipát szivogatva a nyitravidéki
tót, magyar és német vadászok közt, s egészen elmerülve társalgott
velök. Majd mindennap eljött a zwingerbe, de senki se szerette, sem a
foglyok, sem a zárnokok közül, 1855. nyarán nyugállapotba helyezték, de
azután is ott maradt, ott lakott Józsefstadtban. Ugyancsak 1855-ben gr.
Spanuckit is eltették. Akkor, aztán lett parancsnok:
_Báró Kisslinger_ altábornagy egy tökéletesen müvelt, humánus ember, ki
annyi pedans, egyoldalu, idétlenkedő, szeszélyes osztrák főtiszt közt,
kikkel valaha érintkezésbe jöttem mindenik fölött egy fővel magasodik ki
– s legalább a józsefstadti foglyok előtt – emberies bánásmódja, s a
kötelesség hű teljesitése mellett bátran megférhető gyöngédsége mellett
örökké hervadatlan emléket emelt nevének.
Valószinü, hogy az akkori rendszer emberei is ismerték, s igen jónak
találván, adták melléje _Váradi ezredest_, kiről a hir előre azt
beszélé, hogy az osztrák sereg legvadabb és legbarbarusabb ezredese
volt; s akárhány közembert halálra veretett, a tiszteket pedig addig
szekirozta, mig vagy megszöktek, vagy agyon lőtték magukat. Szürke apró
szemei, örökké mozgó bajusza, sunyi modora és sárgás halvány bőre, oly
külsőt állitának előnkbe, hogy egyelőre mindent elhittünk, s szigoruan
is kezdte fellépését – de csodák-csodája, emberünk minden nappal
szelidebb s modora enyhébb lett – a rendszer rothadása fogta el az ő
kedélyét is, vagy a _párisi béke_ szellője volt-e az ok nem tudom, annyi
bizonyos, hogy Váradi utoljára azt is elhitte, vagy legalább elakarta
velünk hitetni, hogy jó barátunk, s hogy ő is jó magyar!
Volt aztán térkapitány _Petzault_; egy zárnok parancsnok _Raaber_ – kit
mi _Győrinek_ neveztünk. Egyszerü régi huszár strázsamesterből lett
hadnagy kissé taplós – de jó sziv, vastag koponya, s ebből folyható
észjárás. Sok hasznát vettük. Szép leányai a császári háznál szolgáltak
Bécsben. Volt egy vén tudós, de együgyü kapitányunk a ruhatárfelügyelő –
kit mi a _vén rongyász_-nak neveztünk el. Aztán voltak időnként
hadnagyok és főhadnagyok berendelve mellénk, és a foglyok pénztárához.
Ezek az utóbbiak többnyire mind sikkasztási kereset alá jöttek később.
Volt három főprofósz. Az _öreg_ a ki fogadott, mikor megérkeztünk,
ezután jött még egy _öreg_, de felette sovány és rettentő udvarias; a
harmadik volt _Matyeka_ egy jókorában levő nagy cseh ember gavalléros
hajlamokkal, s volt egy alprofósz _Panczes_. Aztán 5–6 zárnok
káplárokból és strázsamesterekből. Többnyire állandók. Volt köztük egy
_Barczel_ nevü – az első zárnokunk – eredeti, hallgató, önző és kapzsi
ember, s volt egy magyar fiu _Gergeli_ nevü káplár, ki a józsefstadti
nők ideálja és győzelmes Cäsára volt, kondorhaju, erős szemöldökü, római
orru, szép magas fiu – de korhely, minden _pénzét_ eltékozolta, pedig
_sok felől_ sokat szerzett – de szerette parancsolni, uratjátszani.
Egyébiránt ez alsóbb rendü emberek, szerettek minket, nem csak azért,
hogy utánunk éltek, s azonkivül tőlünk is sokat szereztek, hanem csupán
emberiességből; ők ugyanis a törvényszékek, és legfőbb tisztek
gyülöletét, nem csak nem osztották, de nem is értették, s egész
naivitással, sőt csodálkozással beszélték el azok legerősebb
nyilatkozataikat, a nagy harag okát tőlünk kérdve.
A városi polgár népnek szigoru parancs volt adva, hogy midőn a fogoly,
templomba, kórházba, fürdeni, vagy a parancsnokságra megy, s igy az
utczán jár _elforduljanak, ne köszönjenek, s ne is fogadják a köszönést,
ablakaikat be tegyék, sőt ablakaikból eltávozzanak;_ a zwinger körül
ácsorogni, a foglyok énekét hallgatni vagy valami rokonszenvi jelt,
_vagy nyilatkozatot tenni nem szabad_, stb.; mind a mellett a városi
népre nem lehet panaszunk, sőt maga a katonaság is teljesen
rokonszenvesen viselte magát.
Ha csak azon örömre emlékszem, melyet a nagy amnestia alkalmával
mutatott a város népe, lehetetlen elvitatni tőlük a testvéries
rokonszenvet, nem is emlitve, hogy leányok, asszonyok s egyes emberek
mennyi aprólékos szivességet tettek, pedig sokszor rajtavesztés és
kemény büntetés lett eredménye.
IX. Életrendünk, pénzünk kezelése.
A fogság idejére a német kormány ellátott szállással, fával, egy vas
ágygyal – melyen volt egy szalmazsák, egy szalma vánkos, két lepedő, s
május 1-től szeptember 30-ig nyári pokrócz; október 1-től ápril 30-ig
téli is, nyári is; az ágy leplet minden hónapban kimosták; adtak
szürkeposztó ruházatot annak, a ki kért; sapka, kabát, mellény, nadrág,
ugyanazon anyagból, sőt egy bokáig érő nagy kaputot is adtak télire,
aztán inget, lábravalót, durva lenvászonból, nehányan a ruházatot is
igénybe vették. Fát bőven adtak fütésre egész télen át, minden szobának
adtak egy lámpát, s havonként 2 font olajat. Ezeken kivül adtak minden
fogolynak 10 krt p. p. vagyis 16½, kr. ö. W. napi díjt, és egy fél
prófontot. Ezeket nem lehetett viszszautasítani, s elkellett fogadni,
habár sokan, s ha jól emlékszem gróf Hallerék tiltakoztak is ellene.
Meg volt azonban engedve, hogy kiki ágyat, asztalt, széket, támlát maga
szerezhessen, maga saját ágynemüjét, fehérruháját, és más ruháját
használhassa, továbbá a prófontot (katonakenyér) is szabad volt eladni
és pénzzül venni ki; vagy ha természetben vettük is ki a zárnokok által
eladattuk. Néha nagyon jó ára volt. Reggelire a legtöbb fogoly kávézott,
s ezt mindenki vagy maga készité, vagy hárman négyen társaságban. Volt
pergelőnk többféle, őrlő is sokféle, de kávéfőző masina végtelen fajtáju
és számu – volt olyan ember is, hogy hat felé főző masinája volt. Aztán
néha versenyfőzés volt – a legjobb feketekávét Mikó Mihály és K. Tóth
Mihály főzte, sőt az én fekete kávémat is kitünőnek tartották.
Voltak olyanok is, kik csak tejet, vagy theát reggeliztek. Az ebédet a
profószok főzték, s kiki olyan ebédet hozatott, a milyenre pénze telt.
Néha aztán egy-egy ebédet magunk is főztünk, sőt egy-egy ideig egyik,
vagy másik fogoly is főzött (mint például Oroszhegyi Józsa) a többinek,
de habár jobb volt is, beleunt az ember az effélébe. A vacsorát azonban
minden szoba, vagy minden clubbocska maga főzte.
Minden két szobának volt egy sánczosa (Schanzsträfling) ezeknek a lábán
volt a vas és zörögtek vele rettenetesen. Reggel (nyárban 6, télben 7
órakor) vonult végig ablakunk alatt a 30–40 sánczos, egyhangu zúgással
zörgetve vasát, aztán a profószoktól behozták a fát, a tejet, _a
könyvet_, szobánkat kiseperték, ruháinkat, csizmáinkat kitisztitották,
mosdó- és ivóvizet hoztak s dolgaikat végezve nálunk, vagy viszsza
mentek szomoru kazamátájokba, vagy mentek vármunkára; utczát seperni,
vársánczolásokat egyengetni, a tisztek kertjeibe dolgozni, vizet hordani
stb.
Legtöbb galliczianer volt köztük – néha kis bünért 5–6 évi sáncz munkára
itélve – sok rokonszenves ifju volt köztük egy lengyel, vagy rusznyák
fiu volt az én szobámban tovább egy évnél, s minden nap megcsókolta
kabátom szélét – s mennyre-földre kért, hogy hozzam el magammal, mert
egész életében hiven fog szolgálni.
Ezek a sánczosok délben elhozták ebédünket, s akkor is végezték a szobai
szolgálatot – néha küldöztük őket egyik, vagy másik pajtásunkhoz fekete
kőtáblára irván fel izenetünket.
Megérkezésekor május 8 ik volt 40 frtja
Julius 6-án érkezett levele és 30 „
Sept. 4-én „ „ „ 15 „ stb.
Már fennebb is emlitettem _a könyvet_. Minden fogolynak volt egy
pénztári könyve; ennek 10–12 első lapja _a bevételre_ volt számitva – a
többi 20–24 lap a napi kiadásokra. Az első lapon például ez állt. N. N.
pénztári könyve. A rovatokban pedig igy:
Junius 1-én Schmetten, 2 Kipfel 8 kr.
Suppe, Braten, Mehlspeise 24 „
10 Zigarren 40 „
Summa. 72 kr.
„ 2-ik Schmetten, 2 Kipfel 8 kr.
Suppe, Braten, Mehlspeise 24 „