nagykövetségtől megtudta, hogy apám gazdag főúr s fölkereste s
megtalálta az ügynököt is, a ki engem Londonba csalt, s ez azt
tanácsolta, hogy én forduljak egyenesen apámhoz és egyuttal a
nagykövetséghez, ki apámat a kormány útján majd rögtön értesíti, s igy
adósságom azonnal ki lesz fizetve.
– És önnek, ügyvéd úr, mi a tanácsa?
– Tanácsot ebben nem igen adhatok, mert azt az ügynök szavából
észrevettem, hogy a hitelezőt valami más érdekli s nem az, hogy pénzét
azonnal lássa. Ön mondja meg, gróf úr, nem lenne az önnek kellemetlen,
ha édesapja értesülne az ügyről?
– Szeretném elkerülni, mert apám most nagy beteg s kedélyére rosszul
hatna.
Goldberg gondolkodott egy ideig.
– Nincsenek önnek, gróf úr, ellenségei édes apja körül? Nem bujtogatják
az öreg gróf urat ön ellen? Nem törekednek arra, hogy önre nézve
hátrányosan rendelkezzék?
– Testvéreim semmi esetre!
– No hát hagyjuk ezt a dolgot. Ha igy van: akkor nem értem az egészet.
Én önt kiszabadítom fizetés nélkül is. Az ön hitelezője bécsi uzsorás.
Váltóit ide telepítette Londonba s azok itt mister Brown nevü ötödrangu
bankár kezében vannak. Ez fizetési parancsot eszközölt ki ön ellen, de
keresetében hamis adatot adott elő. Önt, gróf úr, londoni lakosnak
jelentette be akkor, a mikor ön még itt se volt. Remélem, ilyen egy-két
alaki hiba miatt sikerül megsemmisíttetnem azt a királyi parancsot, mely
az adóssági fogságot elrendelte.
Ilyenformán adta elő ügyem jogi állását.
Goldberg reménye teljesült. Elzáratásomtól kezdve a nyolczadik nap
reggelén eljött hozzám s hozta az elbocsátási engedélyt vagy birói
végzést. Ki volt mondva ebben, hogy elfogatásom törvénytelen volt s a
biróság félrevezetése által vált lehetővé.
A felügyelő jött, gratulált és hozta a számlát. Goldberg átvette pénzem
másik felét s kifizetett mindent pontosan. Még a pinczérnek is kiadta a
szokásos borravalót. S a mikor már mindent végzett, nekem is adott két
Napoleon-aranyat. Menjek vele neki a világnak.
A felügyelő még egy órai időt engedett arra, hogy barátaimat
meglátogassam s tőlük elbucsuzzam.
Legjobb ismerőseimmé e rövid néhány nap alatt Scott Gerves, Aspinal és
Stephenson váltak. A búcsúzás idejének legnagyobb részét velük
töltöttem.
Egyetértőleg azt tanácsolták, mikor ügyem részleteit megtudták, hogy
vigyázzak magamra, mert valakinek érdekében van, hogy én be legyek
zárva. Félnem kell tehát, hogy ujra elcsipnek, kivált ha ellenfelem tud
költeni s másodszor jobban vigyáznak s nem szabadulok olyan könnyen.
– Ha kiszabadul ön, – mondták, – menjen Goldberghez s lakjék ott az első
vonat indulásáig, mely Páris felé vezet. Kocsin menjen az első
állomásig. Londonban sehol ki ne szálljon.
Megköszöntem, megfogadtam.
Azután azt kérdezték: van-e még pénzem? Mondtam, hogy két
Napoleon-aranyom van.
Rögtön összeadtak 50 fontot, mintegy hatszáz forintot nagy szivességgel
s tukmálták rám, hogy fogadjam el. Nemes szivü jó emberek. Sohase láttak
és sohase fognak többé látni, csupán nyolcz napig voltunk együtt a
börtönben s ugy gondoskodtak rólam, mintha jó testvéreim lettek volna.
Meg nem fontolt vonakodással csupán 20 fontot fogadtam el kölcsön tőlük.
Rögtön és egyenesen az ügyvédhez mentem, ő pedig azonnal kivitt nyári
lakásába s ott ültem fel annak közelében egy vonatra s azon is a
harmadik osztályra váltottam jegyet. Siettem, siettem.
Az ügyvéd mosolyogva mondta, hogy ugy-e lett utiköltségem?
Ő már tudta azt, hogy a Herr Majesty első osztályu foglyai kiszabadult
társukat pénz nélkül utra nem eresztik.
MENEKÜLÉSEM.
(Ügyvédem esze. – Pénzem elfogy, koplalok. – Utazásom Genuába. – Apám
kitagad. – Haldokló apám mellett. – Temetésére nem mehettem.)
Érdekes ügyvéd volt ez a Goldberg.
Stephenson furcsa elméletet alkotott magának a londoni ügyvédekről.
Felosztotta őket különböző osztályokra. Minden osztályt fölségesen
jellemzett. Hangos kaczagásra tudta vele gerjeszteni a börtöntársaságot.
A nagy ügyvéd, az előszobás ügyvéd, a nyargaló, az uzsorás, a jótékony,
a keritő ügyvéd stb. Ismert jó ügyvédet is.
Goldberget a keritő ügyvédek közé sorozta. A ki minden elkövetendő
bűnben tanácsot tud adni első pillanatra s minden elkövetett bűnt
fölismer első pillanatra. És a kiben nincs semmi nagyravágyás.
– Őrizkedjék kedves gróf Károlyi, – mondá, – a nagyravágyó ügyvédtől. A
ki parlamenti tag akar lenni, a ki főurak közé vágyakozik, a ki
jótékonysági intézet élére törekszik, a ki a tudomány mivelését űzi:
annak körmei közé ne keveredjék. Vagy szamár, a ki elveszti pörét; vagy
hütelen, a ki hiuságból elárulja. Csak maradjon kedves gróf mindig a
nyargaló, az uzsorás és keritő ügyvédek mellett. Ezek csak zsebjét
ürítik ki, de le nem vetkőztetik. Ezek óvatosak. Ezek nem számitanak
arra, hogy nevük vagy állásuk tekintélye megvédi őket.
Nagyon sokszor eszembe jutottak e bolondos, de bölcs szavak később, a
mikor már engem csakugyan vetkőztettek.
De Goldberg kérdéseiben is fölismertem utóbb a csodálatos nagy
emberismeretet. Börtönbe hurczoltatásomat csakugyan azért idézték elő,
hogy végrendeletében apám rám nézve hátrányosan intézkedjék. Ez az éles
eszü ügyvéd már akkor látta ezt, a mikor én se nem sejtettem, se el nem
hittem volna.
No de Angliából menekülnöm kellett. Ez volt most első tenni valóm.
A vasuton és a tengeren szerencsésen áthatoltam. Calaisban Párisig
megváltottam jegyemet és pedig a legközelebbi expresszvonaton első
helyre, minthogy azon a vonaton egyéb hely nincs. Ezzel aztán
szerencsésen elértem azt, hogy egy marok rézpénznél egyéb pénzem nem
maradt.
Kedvem, egészségem, étvágyam jó volt. Sőt éhes voltam, mint a farkas.
De elhagytam Angliát. Azzal a szent fogadással, hogy engem többé
Nagy-Brittannia nem lát, a büszke angol nemzet többé keblén nem
melenget, de börtönbe se zár és Nagy-Brittannia és Irland királynőjének
s India császárnőjének legmagasabb figyelme rám többé ki nem árad és
sherifjei többé nem kérdezik tőlem, ki vagyok, mi vagyok, hol születtem,
merre jártam s van-e feleségem s hány gyermekem?
Szegény feleségem, nem volt annyi pénzem, hogy táviratban értesithettem
volna kalandor sorsom fordulatairól s arról a sietésről, a melylyel
Génua felé tartok.
Calaisban már elővett az éhség. Éhség! Ennél a szónál egy kissé meg kell
állapodnom édes vajdám.
Ott álltam az európai szárazföld kapuja küszöbén. A kapu nyitva állott
előttem. Szabadon mehettem Genuáig, mint a madár. Ezerötszáz vagy
valamivel több-kevesebb kilométernyi ut állott előttem. Csekélység.
Hiszen bejártam én Afrikát, Ázsiát, Európát: mi ehhez képest ezer vagy
ezerötszáz kilométernyi ut? Huszonnégy órai utazás, semmi több.
Igen, de pénz nélkül és éhesen.
Volt egy maroknyi rézpénzem. A vasuti indóház éttermébe benéztem.
Semmiféle étel és ital ott nem volt, a melyet rézpénzzel ki lehetett
volna fizetni. Enni-inni pedig kell.
Buta állat az éhség. Ha tárczám tele volt pénzzel: alig volt jó
étvágyam. Ha pedig nem volt pénzem: mindjárt jött az éhség. Ugy jött
rám, mint a rablóbanda. Mért nem rohanja meg azt, a kinek sok pénze van?
Mért bántja azt, a kinek üres a zsebje?
Bementem az utolsó osztályu utasok éttermébe. Körülnéztem.
Volt egy asztal, a melyen papirra rakva hideg ételmaradékok voltak
egy-egy adagba rakva. Egyebek közt a sonkának letisztogatott zsiros
czafatjai. S az első osztályu vendégek által a tányéron hagyott zsiros
részecskék. Ezeket az élelmes vendéglős összegyüjti, adagot épit
belőlük, papirra halmozza s eladja adagonként öt krajczárért. Két darab
tegnapi fekete kenyéradag négy krajczárt ér. Egy jókora adag komisz
pálinka hat krajczár. Mindez kitelt rézpénzemből, sőt maradt is vagy
tizenöt krajczárom.
Jól laktam. Uraságoktól levetett ételmaradékból ugyan, de jól laktam.
Eszembe jutott az öreg Mohos. Ez egy bivalyos volt apám csurgói
uradalmában valamelyik majorban. A bivalyos az utolsó ember a cselédek
közt. Nem egyszer láttam, mint gróf urfi, a mikor ez az öreg redves
bivalykormányos eddegélt jó buzalisztkenyeret és illatos töpörtyüt
sós-paprikás füszerrel behintve. Oly jóizün eddegélt, hogy még piszkos,
bozontos bajuszát is élvezettel törülgette. Minő undorral néztem én
akkor ostoba gyerek-észszel azt az ennivalót! Minő alsó rendü állatnak
néztem én azt a bivalyost, a ki ilyen ételt meg tud enni, a kinek ilyen
ételt meg kell enni!
Pedig hát az az étel nem uraságoktól levetett ételmaradék volt. És az az
ember csak bivalyos volt s nem gróf Károlyi, az országot elfoglaló
Kaplyon nemzetségből, a kinek még grófi czimerét is tizenegy águ
herczegi korona ékesiti.
Párisig elég volt az a lakoma, melyet Calaisban tizenöt krajczárért
rendeztem magamnak. De miként koplaljak Génuáig?
Most már tudom, hogy egy-két napi koplalás nem nagy dolog. De akkor nem
jutott eszembe.
Koldulni?
Koldulni csak akkor lehetett volna, ha nevem eltagadom és ha ruhám
rongyos. De előkelő öltönyben, gróf Károlyi névvel koldulni nem lehet.
Okát kellett volna adnom. Hazudni nem lehet. Meg kellett volna mondanom,
hogy Londonból jövök, az adósok börtönéből. Ez ok lett volna, de hát
minő szánakozással vagy talán megvetéssel néztek volna rám barátaim
abból a magas arisztokrácziából.
Tünődtem: mit csináljak? Hogy anyám hol van e pillanatban, nem tudtam.
Apám beteg és elkeseredett. Közeli tisztjei a balsorsot szőtték-fonták
ellenem. És aztán mire Magyarországból hetek mulva felelet jön: akkorra
éhen döglöm.
Ejh, mit tünődjem? Jövel édes jó barátom, te kemény szivü uzsorás. Te
nem haragszol soha semmiért. Te nem esel kétségbe soha fiatal grófi
sarjadék sorsa fölött. Ha egyiknél elveszted a pénzed: megtalálod a
másiknál. Jövel uzsorás barátom!
Párisban a Gare de Nordhoz nem messze lakott egy ismerősöm. A neve
Pincherat. Megemlékeztem már róla. Most is tartozom még neki. Őt
kerestem föl. Pénzes ember volt, üzletember volt, az ő segitségét
kellett igénybe vennem.
Nyomoruságos százötven frankot kértem tőle az utra. Elmondtam londoni
kalandjaim egy részét neki. Szives készséggel nyult zsebjébe s letett az
asztalra egy marék aranyat. Rendelkezésemre adta. Kivettem a halomból
150 franknyit.
Siettem Genuába.
Mikor Aix-hez értünk, le kellett szállnunk a vonatról s vagy egy órát
gyalogolnunk. Az ut akkor se volt még helyreállitva. A nagy vasuti
szerencsétlenségről csak akkor értesültem. A halottak egy része már el
volt temetve, más része a hazaszállitásra elkészitve. Tehát ha Kossuth
Tivadart otthon találom Turinban s a balesetes vonattal indulok, sohase
jutottam volna Holowayba, hanem a helyett a poklok fenekére. A papok
legalább igy beszélik.
Otthon az egész házat kétségbeesésben találtam. Kis fiam alig pár
hónapos, feleségem még mindig gyönge. Tudták, mely vonattal kellett
indulnom. Semmi hir rólam. Az aix-i vasuti szerencsétlenséggel minden
lap tele volt. Naponként hozták a halottak és sebesültek névsorát. Sok
olasz is volt a vasuton. Egyik genuai lap ostoba jólértesültséggel
kiirta, hogy én is azzal a vonattal utaztam. Nevem se a halottak, se a
sebesültek közt nem volt, de a megmenekültek közt se. Az ismerősök, jó
barátok megrohanták a feleségemet. Egyik a másiknak adta a kilincset.
Képzelhető, szegény asszony minő lelki állapotban lehetett.
Mikor haza értem, akkor ijedtem meg magam is: minő sors várna azokra, a
kik szivemen vannak, ha engem a végzet kiszólitana közülök.
Londoni esetemről én nem irtam haza és nem értesitettem a követséget se.
Egyáltalán nem akartam, hogy esetem köztudomásra jusson. Hiszen
valamennyi hitelezőm mind rám ront és egyuttal minden hitel bezárul
előttem. S a mi fő, szegény beteg apámat ujra fölingerli ellenem.
De hát épen ez volt a czél.
Esetem, adóssági fogságom szélesen, hosszan, részletesen leirva
megjelent néhány bécsi lapban. Azok, a kik a kelepczét szőtték ellenem,
gondoskodtak arról, hogy megjelenjék. Hiszen ez oda tartozott a
kelepczéhez.
Minden lapot megküldtek apámnak s azon kivül élőszóval is lefestettek
előtte gyönyörüen. Végkép elveszett és elvetemedett csavargó gyanánt
állitottak eléje. A halálos beteg apa elé.
A sikert, melyre törekedtek, el is érték.
Apám 1877-ik évi február hó 15-én aláirta azt a végrendeletet, melylyel
engem minden örökségből kitagad és a melylyel köteles részre szorit. Sőt
még köteles örökségi részem összegét is meghatározza fél millió
forintban. Apámnak pedig csak évi jövedelme is elérte az egész milliót.
Kinek a keze irása az a végrendelet: elfeledtem. Meg kell néznem a
periratokat, ott megtudhatom. Valamint azt is, kik voltak a végrendelet
tanui.
Testvéreim alig tudták meg hamarjában ezt az intézkedést.
Én gyorsan megtudtam. Valami jó ember az udvari tisztek közül azonnal
megirta. Egyuttal kért, menjek haza rögtön, a kegyelmes ur – apám –
szivesen megváltoztatja, ha engem lát.
Nem mentem.
Jó kis fiam már kezdett kis kezeivel hadonázni s már kezdett rám
mosolyogni, ha látott. Ezt a kedves mosolygást el nem mulasztottam volna
élvezni a világnak minden kincseért se. Azért meg épen nem, hogy én
szegény beteg jó apámmal az örökség miatt zsörtölődjem.
Hiszen, akárhogy szól a végrendelet, az örökség dolga többé nem apámé,
hanem testvéreimé. Bennök pedig bizhattam is, biztam is.
Az ügyvéd urak pedig eszembe se jutottak.
Apám, mikor kitagadott, már nagyon beteg volt. Sorsát már tudta, a halál
gondolata már lelkén borongott s veszélyes köd gyanánt nyomta el nála az
élet minden örömét. Ily hangulatban, a léleknek ily tompaságában már
nincs akkora harag, nincs akkora felindulás, mely jó apát nem rossz fiu
ellen kitagadásra birhatna. Pedig ő jó apa volt s én nem épen rossz fiu.
Hanem a bágyadt lélek, az örökös bujtogatás és zaklatás terhe alatt,
képes lehetett erre.
Apám a nyarat csurgói kastélyában töltötte. A park elég szép s
terebélyes nagy fákban elég gazdag. E fák árnyékában vezetgették vagy
ezek alatt üldögélt, mig volt ereje kint lenni a szabad levegőn.
Szeptemberben magához hivatott s én siettem hozzá azonnal. Egy hónapot
töltöttem vele.
Beszélni már nem tudott. Egykor nyulánk, magas deli termete sovány volt
és meggörnyedt. Arcza elváltozott s szemeit, melyek egykor szépek,
parancsolók, hatalmasak voltak, valami különös szintelenség, valami
halálos szürkeség lepte el.
A napnak minden óráját vele töltöttem reggeltől estélig. Csak mikor
etették és itatták, akkor nem akarta, hogy jelen legyek. Ez is
gyöngédség volt. Kinjainak látásával nem akart engem gyötörni. Vagy tán
fájt volna neki, hogy én őt oly elnyomorultnak lássam.
Szenvedése nagy volt. Nyelvrákja már elhatalmasodott s nehézzé tette a
táplálkozást. Utóbb a lélekzést is.
Apám is sokat utazott életében. Csaknem annyit, mint én. De ő mindig
nagy uraság gyanánt utazott s ámbár nagyon takarékos volt, Párisba el
nem indult soha, hogy fél millió franknyi aranyat, papirt vagy
hitellevelet ne vitt volna magával.
Ugy mondták nekem, hogy 1835 táján, a mikor már vőlegény volt, gróf
Szápáry Antal társaságában látogatta meg Párisban a hires Lenormand
asszonyt, hogy mondjon neki jövendőt. Ez az asszony világhirü
jövendőmondó volt.
Egyik kérdése az volt hozzá: mikor és miként fog meghalni?
A jósnő azt felelte:
– Tovább él, mint akár apja, akár nagyapja, de éhen fog meghalni.
Elnevették magukat.
Egy Károlyi gróf fog éhen halni, kinek magának is sok milliója s
jegyesének is több milliója van.
Ez a hir s ez a hit annyira el volt terjedve, hogy a mikor halála után
tiz év mulva Székesfehéváron engem képviselővé választottak, egyik
választóm még akkor is kérdezte tőlem: igaz volt-e ez a hir?
Én erre nem tudtam felelni. Apámtól ezt soha nem hallottam. Igaz, hogy
betegségének természete hozta magával, hogy utolsó napjaiban semmi
táplálékot le nem nyelhetett.
De a mig mellette voltam, szeptemberben még erős levessel, tejjel s
finom szeszes italokkal türhetően tudott táplálkozni.
Mindig papirra irta, a mit velem közölni akart.
Kérdezte, miként töltöm napjaimat, éveimet?
Elmondtam, hogy családomnak élek.
Kérdezte: jó asszony-e feleségem?
Azt feleltem, hogy én igazán szeretem, nélküle nincs életem.
Száz kérdést intézett hozzám kis fiamról. Erről beszéltem
legszivesebben, örömmel hallgatta minden szavam.
– Igazán szereted fiadat?
– Igazán szeretem, édes apám.
Megszoritotta kezemet, perczekig tartott kézszoritása.
Nem mondta, de én szentül hiszem, hogy azt gondolta, a ki gyermekét
igazán szereti, annak apját is igazán kell szeretnie.
Most is meg van tárczámban ez az irása:
»Aláirtam ezt az irást, de ne aggódjál se magad, se unokám miatt,
gondoskodtam én rólatok, csak hitelezőiddel végezzetek.«
Én soha sem hoztam elő neki a kitagadó végrendeletet. A beteg embert, a
jó apát nem akartam ezzel búsitani. Egy szavamba került volna, hogy uj
rendelkezést csináljon.
Egy hónap után ezt irta papirra:
»Most menj haza családodhoz, novemberre készen légy az utra, majd
értesitelek Pestről, akkor rendet csinálok.«
Elbucsuztam tőle. Megcsókoltam kezét és homlokát. Sokáig ölelve
tartottuk egymást. Az én könyem is kicsordult, az övé is. Ő zokogott is.
Ha ezt az elválást látták volna az ügyvéd urak, a kik engem megholt apám
szivéből és vagyonából kipöröltek!
Mégis csak jó az, hogy a szeretethez nem szokás ügyvédet hivni
közbenjárónak.
Sohasem láttam többé jó apámat. Se élve, se halottaiban. Ő tovább látott
engem. Karszékén odavitette magát, a honnan messze ellátni arra az utra,
mely Fehérvár felé vezet s melyen porzott velem a kocsi nőm és gyermekem
felé.
Apám ezentul mindig rosszabbul lett. Haldoklás volt ezentul minden
napja.
Október végén a lapokból arról értesültem, hogy állapota javult s
november 6-án budapesti palotájába fog átköltözni.
– November 6-ika után minden nap vártam levelét.
Az Aqua Solán levő lakásomat megváltoztattam s a Via Romá-ba
hurczolkodtam át. Épen holmim áthordásával s uj lakásom rendezésével
foglalkoztam s estére készen akartam lenni, hogy édes kis Endrém
születése napját néhány benső barátommal együtt megünnepeljem. Fiam ez
napon töltötte be életének első évét. Ez volt november 9-ike.
Délután táviratot kapok. Az volt benne, hogy apám hajnali fél három
órakor meghalt.
Vége lett családi örömöm ünnepének. Készültem a hazautazásra.
Ez napon már nem indulhattam. Az alkalmas vonatról már lekéstem. A
halott beszentelését 12-re, a kaplyoni sirbolti temetést 13-ára
határozták. Volt időm hazaérni.
Másnap korán reggel ujabb táviratot kaptam, mely Gyula bátyám nevében
anyám által volt aláirva. Ebben későbbi napra volt a temetés téve s kér
Gyula bátyám, hogy fontos okokból, melyek engem érdekelnek, ugy intézzem
utamat, hogy csak a temetésre érjek haza.
Azt gondoltam, azt jelenti e távirat: nehogy hitelezőim megrohanjanak.
Szót fogadtam. Később indultam. Érkezésemről Gyula bátyámat
értesitettem. Fehérváron eleibém jött a hirmondó egy ügyvéd személyében.
Közölte velem, hogy apámat már pár nap előtt eltemették.
Tehát én még temetésén se lehettem jelen.
Később anyámtól és Gyula bátyámtól felvilágositást kértem a távirat
felől, mely engem tévedésbe ejtett s kisült, hogy ez hamis távirat volt.
Anyám és bátyám nem tudtak erről semmit. Ezt a cselszövényt is tehát
afféle kéz intézte, a melyik Londonba csalt az adósok börtönébe.
Én Fehérvárról visszafordultam s mentem egyenesen Genuába.
Egy jó emberem, családomnak valamelyik alsóbb rendü tisztje összeszedte
a hirlapokat, melyek apám haláláról és temetéséről irtak. A lapokban azt
olvastam, hogy apám négy végrendeletszerü intézkedést tett.
Kettő ott feküdt a törvényszéknél.
Egy bepecsételt iratot valamelyik palotabeli szolgának adott át, hogy
Gyula bátyám azt a halál bekövetkeztével bontsa fel. Ebben azt rendelte,
hogy holttestét föl ne bonczolják s temetését minden pompa nélkül a
lehető legegyszerübb módon intézzék.
Egy rendelkezése pedig Steinbach közjegyzőnél volt elhelyezve. Erről azt
irták a hirlapok, hogy ebben »atyai szive sugallata szerint emlékezik
meg kitagadott fiáról.«
Igy olvastam a lapokból.
Mi volt igaz ezekből: nem tudom. A kitagadó végrendelet előkerült.
Előkerült egy másik is. Volt-e vagy nem volt az én javamra is utolsó
intézkedés: erre bizton nem felelhetek.
* * *
Édes vajdám!
Zárjuk be itt életem első korszakát. Ez után nagy nélkülözések ideje
köszöntött be rám. Apám halála uj korszakot tárt elém.
Genuából elköltöztem.
Párisban meghalt édes jó kis fiam.
Visszajöttem hazámba s végig csináltam ostoba és szerencsétlen örökségi
pörömet.
Te édes vajdám belevittél a képviselőségbe s engem magukkal ragadtak a
közélet nagy viharai.
Elvesztettem életem társát, szivem mindennapi táplálékát, lelkem
rajongását, szeretett nőmet. Te bucsuztattad el tőlem.
Régi barátaimtól el kellett válnom, uj és hű barátok nőttek szivemhez.
Kezedbe adom följegyzéseimet uj életemről is, holott ezt 1886 óta te
talán jobban ismered, mint én. Ha jónak látod: adj nekik türhető alakot
s tedd közzé alkalmas időben.
Talán nekem is jól esik, ha fájdalmas is az emlékezet.
TARTALOM.
A mit előre kell mondanom 1
(A kegyelet. – A Károlyi nemzetség. – Hogy szerezte a grófságot? – Mi
van a két kötet munkában s mi lesz a harmadikban? – Ki e munka irója? –
Gróf Károlyi Gábor életének hátralevő része. – Halála és temetése.)
Gyerekkorom 30
(Születésem. – A halálra itélt katona megmentése. – Latour a lámpásra
akasztva. – Elfognak bennünket. – Jegyzet: Ki volt a halálra itélt?)
Gróf Batthyányi Lajos elfogatása 37
(Miként fogták el a palotánkban gróf Batthyányit? – A mentési kisérlet.
– Csurgói viszontagságaink. – Anyám megmenti Komáromban gróf Károlyi
Lajos nagybátyámat. – Jegyzetek: Gróf Kreith Béla. – Vitás kérdések gróf
Batthyányi elfogatása fölött.)
Gróf Batthyányi Lajos halála 52
(Gróf Batthyányi Lajos Pesten. – A halálos itélet. – A franczia
gyóntató. – A tőr. – A holttest megmentése. – Jegyzetek: A „vajda“ név.
– Családi felvilágositás. – Vitás kérdések a holttest megmentése körül.)
Mire tanitottak? 65
(Nevelőim, tanitóim. – Pados János. – Első utazásaim külföldre. – A
kamaszkor évei. – Miként nevelik a magyar mágnások gyerekeit? – Genfi
tanulmányaim.)
Utazásaink 80
(A spanyol határon magyar zsidó. – Gróf Batthyányi Iván. – Gibraltárból
Malagába. – Spanyolországban. – Átmegyünk Algirba. – Egy nagynénémet
fölfedezem az arabok közt. – Mulatságaink. – Orvul meglőnek. – Bonbonnel
barátom és rettentő vadászesete. – Megmentjük őt a gyilkostól. – Havas
tél szorit meg Afrikában.)
Vadászatom Afrikában 104
(Miként lőttem oroszlánt? – Chassaing. – Négy oroszlán jött rám. –
Chassaing barátom iszonyú sorsa. – Karthágó romjai. Nem gyönyörködöm a
multban. – A kutyám oroszlánkalandja.)
Vadászatom Egyiptomban 120
(Gerard úr, a szent. – A spanyol bankár. – Elfogy a pénzünk. – Az első
lófuttatás a Nilus partján. – A piramisok – A szfinksz.)
A szent földön 138
(A szent sír templomában. – Salamon templomának fala. – A holt tenger. –
Diab sejk rabló beduin főnök. – Az Ana szultána szent forrásnál. –
Názárethi vacsoránk. – A sáska. – A sapheti csata. – Balbek romjai. –
Sztambulban.)
Összeesküvő leszek 165
(Anyám társaságában. – Hogy kerültem az összeesküvésbe? – Kossuth
tanácsa. – Tibor és Pista öcséimet elfogják. – Kiszabaditom őket. – Hogy
kezdődött adósságom? – Miként merültem el benne nyakig.)
Házasságom 186
(Amelit feleségül veszem. – Esküvőm. – Egy asszony is megér egy életet.
– Konyhabeli tudományom. – Az öreg Dumas. – Mikor Párist fenyegetik a
poroszok.)
A nagy háboru alatt 199
(Menekülünk Párisból. – Nyomoruságunk Brüsszelben. – Gróf Károlyi Ede. –
Darwin. – Olivier barátom.)
Milanóban 211
(Milanói lakásom. – Fofó kutyám élete és halála. – A japáni ember sirja.
– Rothschild Adolf. – A párisi ostrom alatt mindenem elpusztult. –
Nápolyi utunk. – Apám nem ad szállást. – Mit vétettem?)
Genuában 231
(Milán Comello grófné. – St.-Dalmas fürdőben. – Orgyilkosság fenyeget. –
Philomén. – Valsi barátaink. – Ducamp. – Ducamp halála.)
Fiam születése 252
(Vanetti úrral leszámolok. – Bűnpöröm. – Velenczei utaink. – Beppina
halála. – Endre fiam megszületik.)
Barátságom Garibaldival 268
(Meglátogatom Garibaldit Caprera szigetén. – Garibaldi Genuában. – Fiam
Garibaldinál. – De-Marini kertje. – Bonbonnel. Apám tervei. – A
cselszövények.)
Az adósok börtönében 283