– Schillertől jövök.
– Örülök neki. A nagy költőt szerettem gyerek koromban. Lantos
költeményben utazik ön, vagy a Haramiákban?
Évődtem vele.
– Tudja-e gróf úr, mennyi önnek az adóssága?
– Erre magam is kiváncsi vagyok.
Elővesz egy papirost. Fölszámol vagy ötven hitelezőt. Mindegyiknek neve
után egy tekintélyes összeg. Több mint egy millió frank összesen. Rögtön
láttam, hogy tanulmányai nagy gondosságot árulnak el, de azért még nem
teljesek. Pár százezer frankot még nem sikerült fölfedeznie.
– Szabad tudnom, mi vezette önt e gondos kutatásokra?
– Keresni akarok a gróf úrnál. Van főnökömnek egy londoni háza. Mister
Brown. Ez kész önnek adósságait összesiteni s öt százalékra konvertálni.
Kész ezen kivül négyezer fontot uj kölcsönként adni. Én megcsinálom ez
üzletet potom két száztóli jutalékért.
Csábitó ajánlat. Okos és kellemes üzlet. Az első pillanatra hajlandó
voltam rá. Annál inkább, mert az ügynök közölte velem ama Brown mister
levelezését is. A dolog komolynak látszott. Mégis kételyem támadt.
– Aztán kedves ügynök ur, mi inditja azt a derék mistert erre a
nagylelkü ajánlatra? Hiszen én neki se leszek pontosabb fizető, mint
eddigi hitelezőimnek.
– Azt hiszem gróf úr, hogy mister Brown nagylelküségének indokai önt
igen kevéssé érdeklik. Egyébiránt megmondhatom azt is. Önnek édes apja,
a kegyelmes úr beteg. Betegsége olyan, mely egy év alatt szomoru véggel
végződik. Ezt főnököm és Brown úr is tudja a bécsi orvosoktól. Egy év
mulva ön hozzájut örökségéhez. Mister Brownnak sok pénze van s kicsiny
kamatjáradéka. Az ön öt százalékos kamatja nagy nyereség. Ön nem is
fizet mindjárt. Egy pár év letelik azután is. Pénze biztos, kamatja is
biztos. Egészen ostoba ember lenne mister Brown, ha ezt a nagylelküséget
elszalasztaná. Mister Brown pedig egészen okos ember.
Szegény jó apám! Én is tudtam, hogy betegségének természetében most már
nem lehet kételkedni. Mégis fájt, hogy ezek az emberek erre üzletet
akarnak alapitani. Pedig nem is sejtettem, mi lesz ennek a vége.
Közöltem a dolgot feleségemmel. Meghánytuk-vetettük azt minden oldalról.
Hiszen ha apám már nem élne, akkor is konvertálni kellene adósságainkat.
Öt százaléknál olcsóbb kamatot pedig a szárazföldön nem találunk. Az
ajánlatot el kell fogadni.
Elfogadtam.
Az ügynök azt mondta, magamnak is el kell menni Londonba ő vele. Mert
biztosan és gyorsan csak akkor sikerül, ha személyesen járok el az
ügyben.
Reggeli négy órakor indult a vonat Turinba. Én Turin felé akartam menni,
hogy ott Kossuth Lajos Tivadarral találkozzam s a dolgot vele is
közöljem. Táviratban értesítettem tehát, hogy a reggel négy órakor
induló vonattal hozzá megyek, várjon rám.
Turinba érek s mindjárt a vasutnál tudakozódom Kossuth után. Mondják,
hogy tegnap délben elutazott, hivatalos ügyben el kellett mennie
Milanóba.
No most mit csináljunk? Milanóba nem megyek barátom után. A párisi
gyorsvonat pedig csak öt vagy hat óra mulva indul.
Tanácskozom az ügynökkel.
– Jobb lesz, gróf úr, a vasuton tölteni az időt. Egy óra mulva is indul
egy vonat, menjünk azzal.
Jó lesz. Indultam Páris felé rögtön.
Ez volt a szerencsém. Ez mentette meg életemet.
Az a gyorsvonat ugyanis, melyen utazom, ha Kossuth Tivadart otthon
találom, borzasztó szerencsétlenségbe rohant. Aix le Bain és Chatillon
között a Lac de Bourgé mellett iszonyú baleset történt vele: az egész
vonat összetört s valami 300 ember halt meg vagy zúzódott össze. A
milyen szerencsés fiú vagyok, legalább kezem, lábam nekem is eltört
volna. Ekkora vasúti szerencsétlenség se az előtt, se azóta nem történt
Európában.
Én azonban szárazon és vizen szerencsésen megérkeztem Angliába s
Londonban egy hôtelben kényelmes szállást fogadtam. Mindeddig velem volt
az ügynök is, a ki azonban itt elpárolgott mellőlem. Azt mondta: megy az
ügy után, fölkeresi mister Brown urat s mihelyt végez: jön hozzám vissza
azonnal.
Bizony nem láttam én őt ezentúl.
Másnap reggeli után ugy három óra tájban lemegyek az olvasó szobába s
nézegetem a képes lapokat. Egyszerre jön hozzám a szolga s jelenti, hogy
három úr óhajt engem meglátogatni, menjek fel szobámba s fogadjam el
őket.
Fölmegyek szobámba, utánam a három úr. Három egyszerűen, de jól
öltözött, rettentő komoly és udvarias úr.
Kettő megáll s egyik elém lép. Bemutatja magát, hogy ő valamelyik
kerületnek, vagy városrésznek a sherifje.
Örűltem neki hivatalos komolysággal. Ő azonban azt kérdi tőlem:
– Uraságod-e gróf Károlyi Gábor magyar mágnás, 36 éves, nős, ez idő
szerint olaszországi genuai lakos, a Dublin nevű személyszállító hajóval
átjött a csatornán, tegnap Londonba érkezett s most itt van szállva
ebben a hôtelben, az emeleti 33. számú szobában?
– Az az ember, tisztelt sherif úr, a kire mindez ráillik, én vagyok.
Erre egy lépést közelebb jött hozzám s jobb kezét vállamra teszi és igy
szól:
– Ön uram Nagy-Brittannia és Irland királynője ő felsége nevében foglyom
és figyelmébe ajánlom a törvények tiszteletét.
Elbámúltam. Első pillanatban alig jött valami okos gondolatom. El nem
tudtam képzelni, hogy ki az, a kit agyon ütöttem vagy a kinek a pénzét
elraboltam? Ki ismerhet, ki vádolhat engem Londonban, a hol nem jártam
évek óta? De csakhamar magamhoz jöttem s kutya-jókedvem kerekedett
felül. Az angol nyelvben akadozva tudtam beszélni, tehát francziául
feleltem:
– Ön sherif úr alighanem téved. Lehetetlen, hogy én a királyné ő
felségének magas figyelmét ennyire magamra vontam volna.
A sherif azonban nem akart velem tárgyalásba bocsátkozni.
– Uraságodnak velem kell jönni, legszükségesebb ruháit és eszközeit
magával hozhatja.
Egy öltöző ruhát, fehérnemüt s pénzemet, ékszereimet magamhoz vettem. Ő
felsége a királyné nevében az egyik komoly úr lehozta paktáskámat,
kocsiba ültünk s elvittek valami hivatalba.
Derék, komoly képü urak fogadtak ott is, udvariasan leültettek s egy
csomó kérdést intéztek megint hozzám, hogy én vagyok-e én s nem más
valaki vagyok-e, mint a ki vagyok? Jegyzőkönyvbe vezettek mindent.
Elvégre meguntam ezt a sok kérdést.
– Urak, – mondtam, – most már én is szeretném tudni, mire való ez a sok
teketória? Ki vádol engem?
– Türelmet kérek uraságodtól, – felelt a hivatalnok. – Uri szavára
fogadhatja-e ön, hogy nincs valami ragályos betegsége s hogy nincs
szüksége orvosra?
– Nem fogadok én semmit, egészségemmel meg vagyok elégedve.
Ekkor tudtomra adták, hogy Schiller bécsi lakos és hitelezőm jogot nyert
a királyné ő felsége nevében arra, hogy engem az adósok börtönébe
zárathasson, ha tehát nem vagyok hajlandó a megitélt követelési összeget
nyomban kifizetni: akkor elzárnak. A hivatalszolga rendelkezésemre áll,
hogy fizetés végett a végrehajtót vagy felperes ügyvédjét ide
hivathassam. Egyébként kellő szolgálattal el leszek látva, hogy
ügyvédemet vagy bankáromat vagy valamelyik barátomat, ki helyettem
fizetni akar, értesithessem.
Nevetnem kellett e komolynak látszó sok jóindulatra.
Fizetni? Miből?
Bankárom, ügyvédem, jó barátom, a kik helyettem fizessenek? Hol vannak
azok?
A Her Majesty-fogház, a Holoway irtóztató nagy épület. Tele van az
mindenféle gyilkossal, csirkefogóval és kapczabetyárral. De tele van
ártatlan szegény ördöggel is, a ki néhány font adósság miatt ide
bekerült. Ide hoztak engem.
Átadtak a felügyelőnek, a kiben megint annyi komolyság lakott, mint az
egész nagy épületben. Velem együtt holmi iratokat is átadtak neki.
A felügyelő ujra meggyőződött arról, hogy én ki vagyok? Azután azt
kérdezte:
– Minő osztályu fogságot akar a nemes gróf választani?
– Mit értsek én ez alatt?
– Üdvözlöm önt nemes gróf, hogy ilyen járatlan a mi viszonyainkban. Az
első osztály az, melyben 10 shillingért, a második osztály, melyben 5
shillingért gondoskodunk ellátásról. A többi osztály ingyenes. Ön nemes
gróf bizonyára az első osztályt választja. Már ez másként nem lehet.
Volt egy kis pénzem, talán ezer s néhány frankom, én tehát a legjobb
osztályt választottam. A felügyelő bizalmának meg kellett felelnem. Ha
oly előkelő név, mint az enyém, a második osztályt választaná: jobban
lenéznék, mint egy szegény kefekötőt.
– Van-e önnek nemes gróf még valami parancsolni valója?
– Köszönöm felügyelő úr. Legelőször azzal az ügynökkel szeretnék
találkozni, a ki engem ide csalt Londonba, hogy azt a gazembert egy
kissé agyon üssem. Erre szeretnék egy kis szabadságot.
Nagyon sajnálta, hogy kivánságomat nem teljesitheti. Biztositott
egyébiránt, hogy erre még lesz alkalmam.
Elvezettek szobámba.
Szobám emeleten volt. Elég tiszta és világos, de kicsiny szoba. Volt
benne ágy vasszerkezettel, matráczczal, vánkossal és vastag
pokrócztakaróval. Volt mosdóasztal teljes készülékkel. Volt iróasztal,
de nagyon kicsiny és két szék. Egy pinczér-forma kis emberke
jelentkezett nálam szolgálatra, podgyásztáskám felügyeletére és
kezelésére s hetenként csak öt shillinget kért.
Az étkezés nagyon jó volt. Egy vastag, kövér és öreg néni volt a
szakácsné és konyhamester. Meleg ételek, főzelékek, sültek, de csak
ebédre. Hideg étel azonban nagy bőséggel reggelire és vacsorára. Sonka,
halak, rákok, kaviár, vaj, sütemények. A konyha mellett volt egy nagyobb
terem. Itt összegyülhettek s rendesen össze is gyültek az elsőosztályu
foglyok társalogni, dohányozni és teázni. Olvasmányt hozathattunk
szobánkba, a mennyi tetszett.
Szobám egy hosszu, vasoszlopos és rácsos folyosóra nyilt. Itt szabad
volt a sétálás a nappal minden órájában. Innen kényelmesen le lehetett
látni egyik oldalon egy fedett udvarba, a hol a második osztálybeli
foglyok töltötték az időt s másik oldalon egy gondosan őrzött udvari
helyiségbe, a hol az ingyenes foglyok mulattak. Szegényebb emberek,
közbüntettes vádlottak, éjszakánként elfogottak s effélék.
A mint szobámba vezettek: nem igen volt kedvem ezeket látni. Lefeküdtem
ágyamra, hanyatt vágtam magam s ez nap nem is ebédeltem. Elkezdtem
gondolkozni. Bolond helyzetem adott rá alkalmat, okot és időt eleget.
Első gondolatom Genuába röppent feleségemhez és szegény kis fiamhoz.
Értesitsem-e feleségemet? Szabad-e azt a szegény asszonyt, a ki alig
épült fel a gyerekágyból, ilyen izgatottságba hozni? Nem árt-e súlyosan
egészségének? De más részről elhallgathatom-e előtte helyzetemet?
Szabad-e a férjnek ily dolgot eltitkolni felesége elől? Szabad-e
eltitkolni akármit is?
Bizonyos, hogy feleségem rajtam nem segíthetett. Több pénze nem volt,
mint a mennyi a háztartásra kellett. Ötven-hatvanezer forintot pedig
csakugyan nem teremthetett, a melylyel engem kiszabadíthasson. De hát
ennyivel is kiszabadíthatott volna-e?
Egyik gondolat a másikat űzte agyamban.
Elvégre, hogy kerültem én börtönbe? Adósság miatt. Ki az a bolond ember,
a ki ebből hasznot akar látni? Hiszen, ha szabadon vagyok és akkor se
tudok fizetni: miként fizethessek, ha börtönben ülök?
Itt valami gazságnak, valami cselszövénynek kellett történni. Közönséges
hitelező esze, számitása és türelmetlensége erre nem lett volna elég. Az
a bécsi ügynök, a ki Londonba csalt engem, valami más czélnak volt
eszköze.
Ennyit sejtettem. De ezen túl nem láttam tisztán semmit.
Vacsorára teát és hideg sültet ettem. Pinczérem biztatott, menjek a
társalgóba. Nem mentem. De igen jól aludtam egész éjjen át.
A következő napon nem adtam át magam gondnak és tünődésnek. E helyett
reggeli előtt is, után is fölkerestem a társalgót, hogy megismerkedjem
bajtársaimmal.
Sokféle barátság van a világon.
Van gyermekkori. Ez nem tart sokáig. Nem is igazi barátság. Ez nem
sokkal ér többet, mint a növendék állatok társasági és játszó ösztöne.
Van iskolabeli barátság. Ebből már egész életre kiterjedő vonzalom és
rokonszenv származhatik.
Van fürdői barátság. Gyorsan keletkező, gyorsan muló rokonszenvek.
Hasonlítanak ahhoz, mely egy átkorhelykedett éjszaka után a pezsgő és a
czigány mellett keletkezik.
Vajjon minő lehet a börtönben keletkező barátság?
Ez a furcsa kérdés itt jutott eszembe. Hogy is juthatott volna másutt
eszembe? Hiszen börtönben még csakugyan nem voltam.
Börtönben! Kezdett dühbe hozni ez a gondolat. Szerencsémre rögtön elmult
dühöm, a mint Holoway-beli bajtársakkal megismerkedtem.
Huszan voltunk első osztályu foglyok.
A mint közibük léptem, első dolgom volt magamat bemutatni. Ők is
eldörmögték nevüket. Csak egy ezredes nem hederitett rám. Se nevét nem
mondta, se kezeit ki nem vette övéből. Szétterpesztett lábbal gúnyosan
nézett rám. Más körülmények közt bele vesztem volna azonnal. Később
azonban tűrhető mértékig mégis megbarátkoztunk.
Első belépésemnél egy franczia, az öreg Aspinál és egy angol, William
Stephenson fogadtak a legnagyobb rokonszenvvel. Ezekkel csakhamar a
legélénkebb társalgásba keveredtem, de társalgásunkba többé-kevésbbé
beleavatkoztak a többiek.
Első feladatuknak ösmerték kikémlelni, vajjon én igazi gróf és igazi
Károlyi vagyok-e? Ugy vettem észre, hogy a Holoway-Prison termeiben nem
ritka jelenség az álorczás. És ugy vettem észre, hogy itt nem csak
adósok vannak, hanem holmi csalók és sikkasztók is.
A mikor kételyük nevem és egyéniségem iránt eloszlott, ezzel még nem
szünt meg kiváncsiságuk. Sőt csakhamar kiterjedt annak kipuhatolására,
mily összeg erejéig vagyok elzárva s passziv hitelműveleteim, magyarán
mondva, adósságaim mennyire rugnak.
Hogy mily összegért vagyok elzárva, ezt nem tudtam megmondani. Mondta
ugyan, vagy valamely papírból felolvasta előttem a sherif is, a
hivatalnok is, de én erre nem ügyeltem s magamnak ezt meg nem jegyeztem.
Stephenson közbe szólt:
– Bocsásson meg, gróf úr, de ön igen tiszteletreméltó gentlemannek
látszik én előttem, ha adósságainak összegét nem is tartja érdemesnek
eszébe tartani.
Láttam, hogy ez a könnyűvérüségem alkalmasnak látszik arra, hogy
fogolytársaim közt emelje tekintélyemet.
A mogorva ezredes, Scott Gerves, azonban kisérletet tett, emelkedő
tekintélyem lerombolni.
– Az a kérdés – úgymond, – van-e legalább tizezer font fizetetlen
adóssága?
Ez egy negyedmillió frank adósságot jelentett volna.
Erre a fitymáló kérdésre bennem is feltámadt a gúnyolódás ösztöne.
Szárazon és hetykén oda szóltam a mogorva ezredesnek:
– Tízezer font? Nevetséges. Azt hiszem, ha hitelezőimnek kedvük volt
hozzá, százezer font erejéig is dolgozhattak ellenem.
Nohát ez harmadfél millió frankot jelentett.
Nagy szó volt. Egész bomba a derék társaságban. Egy pillanat alatt
nagygyá, erőssé és alapossá lett tekintélyem. Általános elismerésben
részesültem s nem egy hizelgő szóval adták tudtomra, hogy én egészen
méltó vagyok a társasághoz s ő felsége a királyné Holoway nevű
fogházához.
Nevetnem kellett ezen az észjáráson s ámbár egy perczig se tartottam
valami üdvösséges dolognak, hogy én a társaságba olyan jól beillettem s
oly előkelő helyet foglalhattam el: be kell vallanom mégis, hogy
kedélyemre az ismerkedésnek ily szellemes módja mégis jó és kitünő
hatást is gyakorolt. Oly nyomasztónak, mint az első napon, egyáltalán
nem éreztem a helyzetet.
Az öreg Aspinál nem volt előttem egészen ismeretlen. Ő franczia volt,
III. Napoleonnak az államcsiny idején s azon túl is nagy barátja s a
császári udvar kegyeinek részese. A nagy háboru után átvitorlázott
Angliába s Chislehurstban nem egyszer tisztelgett a száműzött császári
párnál. Belekeveredett azonban valami pénzintézet alapításába s e miatt
az intézet gyors megbukása következtében holmi kriminális vizsgálat
viszontagságai nehezedtek rá. Igy került a Holoway falai közé.
Csaknem ilyenforma ügye volt a mogorva ezredesnek, Scott Gerves úrnak
is. Nagyon kellemes külsejü, szép termetű férfiú volt. Mogorvasága is
inkább angol komolyság és ünnepélyes tartózkodás volt, mint mogorvaság.
Olaszok és francziák közt éltem s ezek élénksége s mozgékonysága mellett
eleintén félreismertem az angol ember hideg komolyságát. Az ezredes a
Walesi herczeg udvarához tartozott, annak kedvencze volt s Londonban
nagyon ismerték. Előkelő klubbok tagjai közé tartozott. Valami
vállalatba kapott. Holmi alapításról, kibocsátásról, lombardüzletről,
függő és ideiglenes hitelműveletekről, transakcziókról s efféle előttem
ismeretlen dolgokról beszéltek, melyek miatt ő talán nem is annyira
adósok börtönében, mint inkább vizsgálati fogságban volt.
Mind az ő ügye, mind Aspinálé nagyon komoly természetű volt. A
börtönfelügyelő legalább azt mondotta nekem, hogy ők sokkal jobban
éreznék magukat, ha nem volna nagyobb bajuk, mint nekem.
– Nagyon sajnálom őket, – úgymond, – mert előkelő és szeretetreméltó
tekintélyes gentlemanek, de attól tartok, hogy öt-hat évi
kényszermunkára lesznek elitélve. Az pedig sok. Tudja-e, gróf úr, mi az
a hard lavor? Mit tesz az: kereket hajtani? Ezt ki nem állja jó
társasághoz szokott mívelt ember.
Én bizony nem tudtam, mi az a hard lavor, de nem is törődtem vele,
minthogy engem az a felügyelő szavai szerint nem fenyegetett. Én sulyos
rabot talán életemben se láttam. Egyszer nevelőnk elvitt a
vármegyeházhoz, hogy gróf Beleznayt, mikor ott rab volt, megmutassa.
Akkor láttam rabokat rabruhában, megvasalt lábbal, a mint hol söpörtek,
hol pedig a Dunaviz-hordó kocsit huzták, de valami borzasztónak nem tünt
fel a dolog.
A felügyelő szavai mégis elszomoritottak. Scott Gerves ezredes ugyan
elég izmosnak látszott valami nehéz munkára, de már arról jót mertem
volna állani, hogy az öreg Aspinál a kerékhajtást ki nem állja.
Elrémitett az a gondolat, hogy e kényelemhez szokott előkelő mivelt uri
emberek a legnagyobb fogházi nélkülözés mellett a legdurvább rabmunkát
végezzék. S aztán meggyökerezett bennem, hogy ők is csak oly vétkesek,
vagy ártatlanok, mint én.
Mért kerültem hát én is ide? Miért kellene nekem rabmunkát végeznem?
A törvénykezéshez nem értettem semmit. Azt tudtam, hogy Angliában még
mindig fennáll az adósok börtöne. Én most Angliában vagyok, imitt-amott
adós is vagyok az európai szárazföldön: ezt jól tudtam és mint avatatlan
ember fogságom jogi kérdéseivel nem vesződtem. Nem is jutott eszembe,
hogy ily kérdések is foroghatnak fönn. Ösztönöm csak annyit sugott, hogy
valami gyalázatos cselszövény dolgozik ellenem.
Csakhamar világosságot láttam a jogi kérdésekben is.
Stephenson legjobban megtetszett börtöntársaim közt. Ez derék, nemes és
vidám ficzkó volt. Az ő esete sok mulatságra adott alkalmat.
Tőkepénzes és vagyonos ember volt, ugy negyven-ötven év körüli
életkorban. Öltözetben, modorban, gondolkozásban kifogástalan uri ember.
Jókedvü folytonosan. És igazi világfi.
Párisban egy barátnőre tett szert. Valami orfeumból szerzett fiatal
csinos tánczosnőt. Pár évig tartott már a barátság s elment vele Bécsbe
és Berlinbe is. Legtöbb időt Párisban töltöttek együtt.
Utóbb elváltak. Adott neki csinos összeget. Az összeg azonban elfogyott,
de egy kis gyermek született. A hölgy ujra felkereste őt s ámbár
Stephensonnak erős kételyei voltak, hogy neki apai jogai lehetnének a
kis gyermekhez, azért ujra adott neki megint csinos összeget.
Ebből aztán baj lett. Mert a mint a pénz a takarékossághoz épen nem értő
hölgynél elfogyott, megint rögtön fölkereste lovagját, ez akárhol volt.
Elment Stephenson Rómába, Lisszabonba, Szentpétervárra,
Konstantinápolyba, barátnője mindenütt fölkereste. Stephenson el nem
tudta gondolni, miként talál nyomába. Komornyikjára gyanakodott: ez
árulja el hollétét, de olyan öreg és komor medve volt a komornyik, hogy
ráfogni nem merte. Elkergetni meg nem akarta, mert valami nagynénje
örökségben hagyta rá nem csekély pénzzel együtt, de különben is jó
szolga volt.
– De hát nem tudott ön a rendőrséghez folyamodni a hölgy ellen?
Ezt kérdezte az ezredes.
– Ejh-hajh! Ez nem szép ötlet öntől nemes ezredesünk. Hiszen barátnőm
volt és hölgy volt: minő utálatos dolog lett volna, ha uri ember egykori
barátnője ellen a rendőrséghez folyamodik.
S aztán hozzánk fordult Stephenson.
– Urak, alakuljunk parlamentté. Aspinál úr foglalja el a
tiszteletreméltó elnöki széket, tegye föl a kérdést, nem lett volna-e
utálatos dolog egykori barátnőmet a rendőrség kezébe adni s aztán
szavazzunk.
Scott Gerves visszavonta inditványát, de mi nem engedtük. Szavaztunk. Az
ezredest keményen leszavaztuk. Alig szavazott mellette két szerencsétlen
ellenzéki férfiu.
– Nos, lássák urak, – folytatá Stephenson, – az utazás nem használt, a
rendőrséghez nem folyamodhattam; valami mást kellett kitalálnom.
Képzeljék el, mit?
– Jules Vernetől kért tanácsot – szólt közbe valaki.
– Oh nem. Jules Vernet én igen tisztelem, de mint jó angol, én
francziától tanácsot nem kérek s el sem fogadok. Bocsásson meg Aspinál
úr, ez már a mi szokásunk. Én magam találtam ki jó tervet.
– Halljuk! halljuk!
– Van itt Londonban egy akasztófa ügyvéd, a neve: Goldberg. Elmentem
ehhez s azt kérdeztem tőle: be tudna-e ő engem záratni valamely
börtönbe, a nélkül, hogy bűnt követnék el és olyan börtönbe, a hol
kényelmesen élnék s a honnan akkor szabadulnék, a mikor akarok? Rögtön
készen volt ő felsége fogházával, a Holowayval s ebben az adósok
börtönével. Öt nap mulva már itt ültem s lassankint s egymásután itt
volt szerencsém önökkel találkozni.
Általános derültség.
– No és mi lett a hölgygyel?
– Itt egy kis tévedést engedtem meg magamnak. Mikor a Sherif eljött
hozzám, hogy elhurczoljon, pár sort írtam barátnőmnek. »Madame! Megyek
az adósok börtönébe, igen fájdalmasan táplál az a remény, hogy ön oda
nem jön utánam.« – Dehogy nem jött. Fölkereste ügyvédemet s az a
gazember őt is besegítette ide. Csakhogy rosszul számított. Ő felsége
itt a börtönben minden illetlenséget szigoruan tilt s a nők osztálya
egészen el van különítve. Tehát itt se talált rám. Minthogy pedig
egykori barátnőmet itt nem hagyhattam, kiszabadítása megint bele került
vagy ötszáz fontomba. Erős a gyanum, hogy az ügyvéd zsebjébe folyt ez
is.
Én csak elbámultam édes vajdám, ezen a vidám és könnyelmü életmódon.
Ilyen férfiuval még csakugyan nem találkoztam életemben. Azt kérdeztem
tőle:
– És meddig akar ön itt maradni?
– Bizonyára több évig. Ügyvédem majd gondoskodik arról, hogy hamarosan
innen ki ne dobjanak. Csak a parlament ne csináljon valami ostobaságot,
mert ettől félek. Itt igen jól érzem magam. Ruházkodással együtt se
költök többet naponként 25 shillingnél s igy minden évben megtakarítok
pár ezer fontot. Erre pedig szükségem lesz, mert hátha egykori barátnőm
a kapuban vár rám akkor is, a mikor innen kiszabadulok. Nem únom magam
egyáltalán. Hizelgés nélkül mondom, hogy itt igen jó társaságban vagyok.
S társaságom folyton változik. Több mint száz kitünő ismerősre tettem
szert eddig. Naplót vezetek róluk. Ön is, kedves gróf Károlyi, ha itt
lesz pár hónapig, naplómba kerül.
Megköszöntem, de egyúttal siettem kijelenteni, hogy e kitüntetéshez én
untig elégnek tartanék pár napot is.
Nagy bizalom támadt bennem Stephenson iránt. Más nap megkérdeztem őt,
vajjon nem ajánlhatná-e nekem is ügyvédjét Goldberget vagy valakit mást,
a kivel én ügyem fölött tanácskoznám?
Ajánlotta, de figyelmeztetett, hogy vigyázzak rá is, a pénzemre is.
A felügyelő útján rögtön hivattuk Goldberget s az még az napon délután
négy órakor megjelent. Közöltem vele helyzetemet s kértem tanácsát.
Mielőtt azonban ügyem felől velem beszédbe ereszkedett volna, egész
hideg vérrel és nyugodtan azt kérdezé:
– Mennyi pénz áll most a gróf úr rendelkezésére?
Elővettem tárczámat, megnéztük, 1400 és néhány frankom volt.
– Kérem az összeg felét előlegül, a másik felét majd kiszabadulásakor.
– De hát akkor én mivel megyek haza s miből fizetem a börtön-költséget?
– A börtön-költséget a másik feléből fizeti, lesz hát gondom arra, hogy
minél kevesebbet fizessen. Az elutazás költségei pedig majd valahonnan
előkerülnek.
Észrevettem, hogy ő már tudja, honnan kerülnek elő.
Neki adtam fele pénzem. Egyuttal adtam neki a felügyelő előtt
meghatalmazást.