… Még pengette a zenélő óra a szép spanyol dal végaccordjait.
A Dragomirovics-szállás közlő-ajtaja halkan felnyilt s belépett rajta
Zeno.
Elébb nagy óvatosan körültekintett a szobában. Örvendetes vigyorgásra
derült az arcza, mikor az asztalon levő tárgyakat meglátta. Majd a
hálószoba ajtajáig settenkedett s hallgatózott.
Azzal visszafordult a benyiló ajtóba, nagy unszolással kinálgatva
valakit a besétálásra.
Az a valaki Amanda asszony volt. Kisérte Alasztor.
– Tessék, tessék belépni, méltóságos asszonyom, suttogá fojtott hangon
Zeno. Ön kivánta ezt a helyzetet.
– De most már utálom, mondá Amanda.
– Méltsád kivánta tőlem, hogy szolgáltassak kellő alapot egy válóperhez.
A közjegyző úr előtt mondta. Úgy hiszem, hogy e kivánságának fényesen
eleget tettem. Most még azt az óhajtását is teljesítem, vajha a
bűnösöket in flagranti találhatná! Azt mondta: széttépné őket, ízekre,
darabokra.
– Kivántam ezt; de most szeretnék a föld alá sűlyedni hogy ne legyek
itt.
– A bűntanujelek itt vannak, méltsás asszonyom. Ez itt az ő kalapja, ez
a sétapálczája az arany fogantyúval. Méltsád névnapi ajándéka, a kettős
monogramm rajta. De leghitelesebb az országgyűlési nyomtatvány, melyre
fel van irva: Vigárdy Bertalan. Ő itt van. Itt vannak együtt, Ott a
hálószobában.
Amanda undorodva fordította félre a fejét s fátyolát arczára húzta.
– No hát uram, tessék bemenni a szobába. Mondá Alasztor Zenónak.
Végezzünk! Ön a boszúálló férj!
Zeno hosszúra húzta a száját.
– É–én menjek be? Hisz engem rögtön főbe lő, ha meglát. A képviselők
revolvert hordanak a zsebükben.
– Hát ki menjen be?
– Úgy gondolom, hogy ön
– Hát én értem nem kár, ha főbe lőnek?
Zeno kedélyesen mosolygott.
– Ugyan már hogy lőné önt főbe? Az elválandó felesége leendő férjét.
Hisz az száz percent nyereség ránézve, ha a felesége rögtön férhez megy,
nem kell neki tartásdíjt fizetni.
– Juridice helyes a felfogás.
– Aztán ön közjegyző. Az ön tanúbizonysága hiteles helyszíni fölvételül
szolgál.
– Ez is igaz. Így legalább nem lesz belőle botrány; csak a tényállás
constatálása. No hát bemegyek én.
Alasztor odament a hálószoba ajtajához s bekopogtatott rajta.
– De ne kopogtasson ön az ajtón! suttogá Zeno.
Aztán, hogy az ismételt kopogtatásra sem jött semmi nesz onnan belülről,
Alasztor csak kinyitotta az ajtót s belépett a szobába, az ajtót megint
betéve maga után.
Zeno iparkodott úgy helyezni el saját becses alakját, hogy Amanda előtte
álljon.
A kis szobából nem hallatszott semmi emberi hang, női sikoly,
férfi-szidalom, patvarkodás, a mi várható volt. Amanda türelmetlen volt.
Beletelt öt percz, a mig Alasztor ismét kijött az ajtón.
Arczán mély meghatottság látszott, homlokán a redő még mélyebb, szemölde
összehúzva. Két kezét a mellén tartá, ökölre szorítva.
Amanda a féltékenység kegyetlen dühével kérdezé a kilépőtől:
– Nos? Együtt találta őket?
– Igen.
– Mind a kettőt?
– Mind a hármat. A leány ott fekszik közbül a kettő között.
– Meghaltak! kiálta fel Amanda.
Alasztor vállat vont.
– Nem tudom, nem vagyok orvos. De én azt hiszem, hogy meghaltak, mert
nem akarnak fölébredni.
Amanda most már be akart rohanni a szobába. Alasztor visszatartá.
– Ne bántsa őket asszonyom! Hagyja őket békével elköltözni. Nem erre a
planétára való emberek voltak. Idealisták voltak. Aludjanak békével.
Ekkor aztán Amandának a kedélye egyszerre átcsapott a kétségbeesett
rémületbe.
– De én nem akarom, hogy ők meghaljanak! Én nem akarom őt megölni.
Siessen ön orvosért! Gyorsan! Az égre! Mentsék meg őket. Hisz én nem
akarok gyilkos lenni!
Alasztor cholerikus nevetésre fakadt.
– De ugyan ne lamentáljon asszonyom! Hisz ez tiszta száz percent
nyereség önre nézve, hogy ilyen olcsón szabadult meg a férjétől. Most
már válópert sem kell kezdenie. Most már ügyvédre sincs önnek szüksége.
– Én sietek a rendőrséget értesíteni.
Azzal hátat fordított Amandának s minden üdvözlés nélkül ment kifelé.
Az ajtóban összebotlott Zenóval.
Az volt csak igazán kétségbeesve.
– Hát már most az én húszezer forintomból mi lesz?
Alasztor kegyetlen tudott lenni. Szemébe nevetett.
– De már arról bizonyosan mondhatom, hogy «meghótt».
– Akkor én lövöm magamat főbe!
– Mondok én önnek annál valami rosszabbat. Nézze csak: ő most özvegygyé
lett. Valamikor úgy is jegybenjártak. Vegye el az özvegyet. Én lemondok
az ön javára minden elővételi jogomról.
Azzal ott hagyta a házat.
Zeno úgy látszik, hogy komolyan vette a keserű tréfát.
Kihúzta a zsebéből a piros selyem zsebkendőt, s az arczára tapasztá.
Majd féloldalas lépésekkel közeledett Amanda felé, zokogást mimelő
hangon fuldokolva.
– Asszonyom! Ez a borzasztó csapás, mely sziveinkre közösen lesújtott…
Amanda nem hagyta neki végig rebegni a frázist.
– Ne érjen ön hozzám! Távozzék előlem! Itt van önnek a bűndíja. (Azzal
odanyújtá neki az igért betéti könyvet.) Én megveszem öntől a
halottjait. Hagyjon engemet magamra az áldozataimmal.
Zeno, a mint a húszezer forintos takarékpénztári könyvecskét kezében
érzé, magasztos tekintettel emelé arczát fel a magasba: – Tehát még is
van igazság a földön! – Szaladt is a zsákmányával, a pénzt folyóvá
tenni.
Amanda pedig térdre bocsátkozék s ajkaihoz emelt kezeit imára kulcsolva,
elkezde imádkozni a megholtak lelki üdveért.
A miért azok bizonyosan nagyon lekötelezve érezhették magukat iránta.
Lábjegyzetek.
[Footnote 1: Deák Ferencz nevezett el így egy szivarspecialitást; onnan
véve az etimologiát, hogy ezt csak kőműveseknek lehet színi a
szabadban.]
[Footnote 2: Kukuruzring.]
[Footnote 3: Buddha neve.]