Camilla az egész napot azzal töltötte el, hogy Zenót kereste a városban.
Mindenütt kereste, a hol csak elképzelhető volt, hogy meg szokott
fordulni. Sehol sem tudott rátalálni. Mindenütt hagyott hátra a számára
egy levélkét, melyben igen fontos és sürgős ügy elintézése végett
magához hívja. Így akarta tőle visszakapni azt a végzetes levelet.
Órahosszat leste a vendéglő előtt, a hol szállva volt. Addig Helvila
állt őrt otthon.
Aztán várt Camilla Zeno eljövetelére odahaza, nehéz szivvel. Zeno csak
nem jött. Akkor Helvilát küldte el az apját keresni; maga otthon maradt.
Be is esteledett. A leány is haza jött: nem találta Zenót sehol. A
vendéglőben azt mondták, hogy járt ott, a levélkét is megkapta.
Talán az nap nem is jutott eszükbe, hogy ebédeljenek.
Estére Helvila hozott magával valami frugalis vacsorát. Azt ketten nagy
kényszeredve elfogyasztották. Alig beszéltek mellette valamit.
A mint a lámpát meggyújtották: Camillának egyszerre egy rémgondolatja
támadt. – Hátha Zeno épen most fog idejönni?
Hát természetes! A ki férj, a kinek felesége van: az az éjszakát otthon
tölti a maga meleg fészkében.
Arra nem gondolt Camilla, hogy neki a kibékülés után még feleségnek is
kell lenni: gyöngéd szerető párnak.
Összeborzadt ettől a gondolattól! Szerető párt játszani ezen ember
mellett, ki négy évig volt az ó és új világ speluncáinak lakója.
Valóságos «homo troglodythes hodiernus».
Ha ez most egyszerre haza talál jönni!
«Haza!»
Mégis nagy könnyelműség volt vele kibékülni.
Lezsarolt természetek, élemedett tengődések megtehetik azt, hogy több
évi különválás után ismét közös háztartás végett egyesüljenek, de egy
fiatal, harminczkét éves, élte virágában élő asszonyra nézve mégis
rémgondolat, hogy egy ilyen lomtárból előkerült élettárssal oszsza meg
az örömeit, a kit testben, lélekben utál.
Aztán miért?
Csak azért, hogy a világ előtti állását visszaszerezze.
Hát ki az a világ?
Ád az valakinek valamit?
Könyörül valakin a világ?
Szánakozik valakin a világ?
Fölemel valakit a világ?
Védelmez valakit a világ?
Nem! A világ csak elitél, elgázol, eltemet.
És Camilla egész éjfélig azon gondolkozott, hogy minő áldozatokat hozzon
egy nő, a ki a világ kegyelmét meg akarja nyerni.
Helvila az alatt leveleket irt – mindenfelé, a közös lámpás mellett.
Mikor a muzsikáló óra az éjféli Serenade-walzert kezdte el lepengetni,
akkor Helvila letette a tollat.
– Én most megyek aludni. Délután többször kerestem Dobokayt, nem
találtam otthon. Holnap korán reggel fogok hozzá elmenni. Meg kell tőle
tudnom, hogy mi igaz abból, a mit Meritoris úr mondott, hogy ő
tiltakozott az én életpályám megkezdése ellen?
Azzal Helvila a kis mellékszobába távozott, a hol az ágya volt.
Camilla még ott maradt az égő lámpa mellett.
És aztán elgondolkozott helyzetének egész visszás állapota fölött. Az
ember lelke tele van ellenmondó dæmonokkal. Az érzés a megfontolással, a
képzelet a megitéléssel, a tapasztalat az ábránddal kiengesztelhetetlen
harczokat küzdenek. Egyszer a szenvedély lángol föl, másszor a gond
borítja el a kedélyt. Azok a hideg, kővé vált fogalmak a «becsület»
felől olyan nehezen akarnak felolvadni a világalkotó érzések tüzében.
Hajnalig tartott a lelki küzdelme.
Akkor felvette azt a tollat, melyet Helvila otthagyott, s elkezdett
levelet irni.
Irt egy hosszú, nagyon hosszú levelet Bertalanhoz.
Mikor készen volt vele, átment a levéllel Helvilához.
A leány aludt, de nagyon ébren: rögtön felneszelt az anyja beléptére.
Camilla felolvasá előtte a levelét.
Helvila azt mondta rá:
– Csak késő ne legyen.
Közömbösen vette már az egész dolgot.
Mindegy volt már neki: Vigárdyval szökik-e el az anyja, vagy a férjével?
Camilla aztán még egyszer végig ruminálta a levelét, igazított, törült,
megint bővített rajta, a világos hajnal ott lepte a petroleumlámpás
mellett.
Akkor aztán őt is elnyomta az álom, karszékében ülve.
Csak akkor ébredt fel, a mikor Helvila felkölté.
A leány uti ruhába volt öltözve, kalappal a fején.
– Megyek a gyámatyámhoz. Még most otthon találom.
Camilla úgy érezte, mintha a tegnap és ma között egy év veszett volna
kárba.
– Kérlek, ezt a levelet is vidd magaddal és add át a czímére.
A levél Vigárdynak volt czímezve – az országházba.
Jó intézmény biz ez: az a képviselőházi postahivatal. Leveleket, a
miknek nem mulhatatlanul szükséges az asszonyi ellenőrzés tourniquetjén
keresztül menni, ide lehet utasítani. A honatyákat minden izenet
megtalálja e szent helyen, a nélkül, hogy czigány-utczára szaladna.
Kilencz-tíz óra között volt az idő, a mikor Helvila hazulról eltávozott.
Camilla nyugtalanul várta – sorsa eldülését.
Számlálta az óranegyedeket.
Tizenegy óra elmult és még nem jött senki.
Hol maradhat Helvila olyan sokáig?
Már tizenkét óra is elmult, a midőn a konyha felőli ajtón csöngettek.
Itt Helvila jöhet csak be.
Csakugyan ő volt.
Arczkifejezése elijesztő volt. Mintha valaki megkergette volna. Úgy
lihegett. Szóhoz is alig tudott jutni. Kezei reszkettek.
– Mi történt veled? kérdezé Camilla. Otthon találtad Alasztort?
– Tőle jövök. Magam sem tudom, mi történt velem. A mint beléptem a
szobájába, a mint meglátott, felugrott az iróasztalától s rám kiáltott:
«Hát te még itt vagy?» Tegezett, a mit nem szokott soha. Arczán az
ijedség és a harag látszott. «Hát nem mentél még el a helyedre?» Én úgy
meg voltam lepetve e haragos fogadtatás által, hogy nem tudtam neki mit
válaszolni. «Hát mit lebzselsz itten?» kiabált rám, egyre dühösebben.
«Mi kereseted van még Budapesten? Mit szaladgálsz előre-hátra?» Erre én
azt rebegtem, hogy az anyámra vártam, a ki velem akart jönni. «Majd megy
az anyád a Lipótmezőre, a bolondok házába!»
– Ah! kiálta fel Camilla megütődve.
– Tartanom kellett magamat, hogy sírva ne fakadjak; azt kérdeztem tőle,
hogy mit vétett az én szegény anyám? «Azt jobb lesz meg nem tudnod. Most
takarodj rögtön innen és siess a dolgodra! Egyenesen a vasutra.»
– Én azt kérdeztem tőle: «Hát mehetek Pancsovára?» Erre már káromkodni
kezdett: «Hogy a mennydörgő mennykőbe ne mehetnél? Rég ott kellene
lenned s elfoglalni az állásodat!» Én azt akartam megtudni, hogy hát nem
tiltakozott-e ez állás elfoglalása ellen az atyám? Csak úgy forogtak a
szemei erre a kérdésemre: a lábával dobbantott. «A te apád egy
akasztófáról szakadt gézenguz, a kinek annyi gondja van te rád, mint a
vizbe dobott macskakölyökre!» Nekem a lélekzetem is elállt. «No hát mit
állasz itt, mint a sóbálvány? Nem tudod, mit tégy?»
– Megfoghatatlan! rebegé Camilla.
– Én összetett kézzel kértem, hogy mondja meg, mit tegyek? Hiszen azért
jöttem hozzá. Erre ő kivette az óráját: «Most fél egyre. Még van idő!»
azzal csengetett az irodaszolgának. «Rögtön hozz egy bérkocsit a
kisasszonynak!» Azután a vasuti kalauzban levelezett s ismét hozzám
fordult: «A gyorsvonat Szeged felé indul egy óra negyven perczkor: most
azonnal vágtass haza, szedd össze a czókmókodat, aztán ki az indóházhoz,
az anyáddal ne sokat cerimoniázz, csókolózz, hanem ott légy az első
csengetésre, s aztán ki se nézz az ablakon, mikor a vonat kirobog a
városból!» S a míg hozzám beszélt, azalatt folyvást nagy lépésekkel járt
fel s alá a szobában. Én el voltam kábulva. Soha ilyen hangon nem
beszéltek én hozzám. Különösen ő soha. Hiszen inkább mindig olyan
tréfás, jovialis modorban beszélt velem, s azért évődött velem, hogy
olyan komoly vagyok: nem nevetnék egy zsák pénzért. És most szid! S én
el nem tudom képzelni, hogy mit vétettem. Hogy még nem utaztam el az
állomásomra. Hisz még csak két hét mulva kezdődik az iskolábajárás. S
aztán hogy szidja előttem apámat, anyámat. Legjobban megdöbbentett az, a
mit apámról mondott. És még csak le sem ültetett. A mint az irodaszolga
bejött jelenteni, hogy itt a bérkocsi, nem is várta, hogy az kimenjen:
«No hát Isten hirével: adieu!» Azzal felvett az asztalán heverő
bankjegyekből egynehányat: «Itt az utiköltséged.» S hogy én azt nem
akartam elfogadni, erőszakosan a zsebembe dugta s aztán megfogta a
karomat és csaknem erővel tolt ki az ajtón, a mit mérgesen csapott be
utánam. Én szédelegve mentem le a kocsiig, s most el vagyok kábulva
attól, a mi velem történt. Mit csináljak?
– Tőlem kérsz tanácsot, mikor magamnak sem tudok adni.
– Valami borzasztó dolognak kellett történni. Nem válaszolt Vigárdy a
leveledre? Nem jött el?
– Se maga nem jött, se választ nem küldött.
– Pedig már ott volt az országházban, mikor én a leveledet odavittem.
Egy teremőrt kértem fel, az maga vitte be neki a levelet. Annak már van
két órája.
– Semmi válasz sem jött rá.
– S nekem szabva az időm. Mindjárt egy óra lesz.
Ismét csengettek a konyhaajtón.
Camilla ment ajtót nyitni.
Levél érkezett Helvila számára Dobokaytól.
Egy napsugár derengett át a két hölgy lelkén.
Hátha csak tréfa volt az a keserves fogadás a gyám részéről. Most
levelet küld, kimenti a rossz kedvét.
Nem volt a levélben semmi irás, hanem volt két másodosztályu vasúti
jegy. Alasztor jegyet is váltatott: még pedig kettőt. Ez azt jelenti,
hogy Camilla is utazzék a leányával, rögtön, ebben az órában.
Ez már félre nem érthető komoly dolog.
– Nekem futnom kell, monda Helvila. Egész teste reszketett, lázban volt.
Előérzete volt az a megsemmisülésnek.
– De én nem mehetek veled most rögtön. Nekem meg kell várnom Vigárdy
válaszát.
– Most már szeretném, ha nem várnád meg. Olyan rossz előérzetem van!
Helvila sietett pakolni. Csomagját összefűzte, bőröndjét lezárta. Az óra
háromnegyedet mutatott egyre.
Egyszer aztán léptek hallatszottak a kibérelt szobában. Az elválasztó
ajtóban nyikorgott a kulcs.
Melyik jön a kettő közül?
Vigárdy jött be.
Kezében volt a kalapja, s abban az országgyülési napirend, a másik
kezében sétapálczája, az aranyfogantyúval.
Az arcza rémségesen el volt változva, zöldessárga színű, a mi máskor
pirosság volt rajta, az most szederjes folt, szája szélén az a fehér
tajték látszott, a mi az őrültek s a halálos betegek ismertető jele;
szemei körül ónkarikák, halántékán lehetett látni a megdagadt erek
lüktetését.
– Mit tettetek szerencsétlenek azzal az én levelemmel? hörgé tompa,
rekedt hangon. Megöltetek vele!
Camilla ijedten sikolta föl:
– Az ön feleségének adta át a levelet?
– Eh mit? Feleségnek. Hisz a feleségem nem ölne meg engem! – De elvitte
a levelemet a legádázabb politikai ellenfelemhez, egy botrányhajhászó
képviselőhöz, s az a mai ülésben interpellatiót intézett e miatt a
ministerhez s felolvasta levelemet az országházban.
– Szentséges Isten! sikoltott fel a leány.
– Nem értem, szólt Camilla. Hát mi köze ehhez a parlamentnek?
De Helvila már értette.
– Az ellenzéki képviselő a földmivelési ministerhez intézte az
interpellatióját: «Van-e tudomása a ministernek arról, hogy egy
kormánypárti képviselő, egyike a párt oszlopos tagjainak arra használja
fel nagy befolyását, hogy egy ismeretes szép asszonynak, kivel titkos
viszonya van, még ismeretesebb férjét, nagy felelősséggel járó állami
hivatalba beszerezze. Ez a bizonyos férj váltóhamisításról, csalárd
bukásról ismeretes; de különösen a turfon elkövetett yankeetrickjeiről.
S most ennek a kezére készül a kormány az állam egyik legkényesebb
természetű birtokát, a méntelepet bízni, a jelzett képviselő hathatós
ajánlatára.» S ezzel elővette a «szeretőmhöz» irt levelemet s felolvasta
azt a ház előtt.
– Rettenetes!
– Hát még a háznak az arcza! Az volt a rettenetes! Az ellenzéki padokon
a kárörvendő, nevető, gúnyhahotázó arczok! A kormánypártiakon a harag,
az elkeseredés. A mellettem ülők ököllel ütötték a padot, kiabálva,
ordítva: «Ki az a képviselő? Nevezze meg! Halljuk a nevét!» A karzatokon
minden látcső kereste a soraink között, ki lehet az, a ki találva van?
Ki fog felugrani? Ki vágja oda az interpellálónak a szeme közé:
«Hazugság! Nem igaz!» Ki ájul el? ki fut ki a teremből? – Én csendesen
ültem a helyemen s néztem a beszélő szeme közé, ki a levél végig
olvasása után, kegyetlen hideg mosolylyal dugta azt vissza a zsebébe, s
azt mondá: «A nevet majd megmondom holnap a zárt ülésben.» A minister
nem felelhetett mást az interpellatióra, mint azt, hogy kéri azt magának
kiadatni, rögtön megvizsgálja az ügyet, s holnap válaszolni fog. Az
elnök a ház felháborodása miatt az ülést felfüggesztette. Ott láttam
Alasztort is a karzaton. Az, mint egy őrült, rohant ki e jelenet után az
ajtón.
A két hölgy egy szót sem tudott szólni.
– És én nem őrültem meg e perczek alatt! Mikor sárba gázolják a
becsületemet! Meggyalázzák ország-világ előtt azt a nőt, a kit én, mint
egy szentet, úgy imádtam! És én csendesen tudtam ott ülni a helyemen, és
úgy tenni, mint a kit mind ez nem érdekel.
Most aztán kitört Camillából a szilaj harag.
– Megölöm azt az embert! Fölkeresem és agyonlövöm.
– Hiszen ha azzal segítve volna a bajon, nem várnám én, hogy asszonykéz
végezzen vele, meg tudnám tenni magam is. De ezzel csak egy bűnváddal
több terhelne. Aztán ennek az embernek igaza van! Én mind azt a bűnt
elkövettem, a mivel vádolva vagyok: házasságtörést, hazaárulást,
vesztegetést, bűnpalástolást, a midőn azt hittem, hogy jót teszek a
nyomorultakkal.
Camilla lekapta a fejéről a hajfonatát s elkezdte azt kibontani. Első
jele a megőrülésnek.
Helvila közbeszólt.
– Ne essünk kétségbe. Még egy napi haladékunk van. A név még nincs
kimondva. Én fogom felkeresni azt a képviselőt. Én beszélek vele. S ha
emberi szív van benne, kicsikarom tőle, hogy visszavonja a vádját.
– Nem, kedves leánykám, egy politikai ellenfélben nincs emberi szív.
Hóhérnak könyörögsz. Könyörgéseddel csak sulyosítanád a vádat. Az is egy
bűnjel lenne. Azután még nincs vége a tragœdiának. Az ülést folytatták,
mert ugyanannak a képviselőnek még egy másik interpellatiója is volt a
kereskedelmi ministerhez, és egy harmadik a cultusministerhez. A
kereskedelmi ministertől azt kérdezé: «Van-e tudomása róla, hogy
ugyanazon elébb jelzett képviselő ugyanannak a csalárd bukott férjnek a
szép feleségét, a kihez gyöngéd viszonyok csatolják, a kereskedelmi
ministeriumhoz tartozó vasutaknál alkalmaztatta pénztárosnőnek?
Helyesli-e a minister, hogy a képviselők a barátnőiket az állam
költségén tartsák el?»
– Ah! Ez megöl! sikolta fel a nő.
Vigárdy kaczagott s a mellett öklével üté a homlokát.
– Hahaha! Egy honatya, a ki a szeretőjét az állammal fizetteti meg!
S tovább kaczagott. Nem lehet tudni: kaczagás volt-e, vagy zokogás.
Camilla azt hitte, hogy a szíve fog megszakadni. Támolygott. Alig volt
lélekzete.
– Fussatok innen! lihegé Helvila. Fussatok ebből az elátkozott világból.
Fogjátok meg egymásnak a kezét. Rejtsétek el magatokat oda, hová az
emberek gonoszsága el nem hat.
– Az emberek elől elfuthatok; de hová fussak saját magam elől? mondá
Bertalan. A saját lelkem elítél. Bolondot tettem. Bele rohantam a
gyalázatba.
– De hát olyan Isten és ember elleni bűn a nyomorultakkal jót tenni?
fakadt ki Camilla.
– Az! felelt Bertalan.
– Oh fussatok innen! könyörgött, rimánkodott összekulcsolt kezekkel
Helvila.
Vigárdy megsimogatá a leányka fejét.
– Várj csak kis leánykám: még te is velünk futhatsz. Következik a
harmadik interpellatio a cultusministerhez: «Van-e tudomása róla, hogy
ugyanazon képviselő ugyanazon szép asszonynak a leányát kineveztette egy
állami leányiskolába tanítónőnek, a ki dæmoniacus őrjöngő s egyszer már
egy dührohamában a saját apját akarta megfojtani?» Az egész ház
üvöltött, ordított: «Ki az? Halljuk a nevét!» Az a név el van itélve! És
én most nem csak magamat, nem csak tégedet, de még ezt az ártatlan
leánykát is semmivé tettem!
Erre aztán Helvila egyenesen, a hogy állt, végig vágta magát arczczal a
földön.
Az anyja odatérdelt melléje és ölébe vette.
Aztán csak a csendes zokogásuk hallatszott.
– De hát lehet ily rémségnek megtörténni a világon? rebegé Camilla.
– A politikai világban minden rémség lehető. A háborúban nem szabad
mérgezett golyókkal lőni, de a pártok harczában szabad. Ez ott virtus.
Egy kiváló politikai alakot eltemetni hőstett. Én ki vagyok szolgáltatva
a pelengérnek. Emlékezem egy hasonló esetre a képviselőházban, mikor egy
képviselőtársamnak felolvasták egy leányhoz irt szerelmeslevelét, mely
őt mint politikust compromittálta. A képviselő fiatal házas volt. Most
is látom, hogy állt ott, halálsápadtan, izzadó homlokkal, tétova
tekintettel, s száraz ajkaival azt rebegé: «Nem én irtam a levelet!»
Pedig ő irta. És most én fogok ott állni a helyén és meg fogom
kisérleni, hogyan jön ki a számon ez a szó: «Nem én irtam ama levelet.»
Ah! borzasztó gondolat! Egy ország szine előtt hazudni!
– Hát lehetséges az, hogy az istentelenség győzzön az ártatlanok fölött?
Hiszen mi nem vétettünk senkinek.
– Győzni fog.
– Nem fog győzni! suttogá Helvila, térdéről fölemelkedve.
A leány szemei kerekre fel voltak nyilva, arcza átszelleműlve. Egyenesen
állt, hátravetett fővel, mint egy daczoló angyal.
– Nem fognak bennünket meggyalázni. Jöjjetek közelebb. Sugok nektek
valamit. Azon az emlékezetes éjszakán, a mikor az életet újra
visszanyertük (rossz nyereség volt), én eltettem valamit e szent nap
emlékeül. Te tudod mit? Kerested azóta, nem találtad. Most megmutatom
hol van.
Azzal odament a zenélő órához, felnyitotta a zenegép tábláját s kivette
annak a tokjából azt a bizonyos rhumos palaczkot. Aztán olyan
megdicsőült arczczal, melynek márvány fehérén a diadal ragyogott, mondá:
– Hármunknak elég.
Camilla és Bertalan egymás szemében kereste a kérdést, a választ.
Megtalálta.
Bertalan két kezét Camilla felé nyujtá.
– Akarsz velem együtt boldog lenni?
Erre a nő szenvedélyesen veté magát a férfi keblére, ölelte, csókolta,
egész extasissal, s közben rebegé: – Mindig téged szerettelek, téged
imádtalak! Szeretlek az utolsó pillanatomig.
Helvila gyermetegen mosolygó áhítattal mondá:
– Most már tudom, hogy mi az a csók? – Az az édes halál.
Azzal megindult csendesen a hálószoba ajtaja felé.
– Jöjjetek utánam. Én majd mutatom az utat.
Az ajtóból még egyszer visszatekintett. Látta, hogy Bertalan
összeborzad. Olyan hideg jön ki a halál kapujából.
A leány odakiáltotta az anyjának azt a classikus mondást:
– «Arria! – mondd a férjednek: nem fáj a halál Paetus!»
Aztán becsukódott hármuk mögött az ajtó.
Az óra kettőt ütött, a zenegép pengeté a Serenade-keringőt.