No de nesz közelít; a rejtekajtóban fordul a kulcs.
Magnéta duzzogó helyzetben készül őt fogadni. Háttal fordul az ajtónak s
az ablakfüggönynyel takarja el magát.
A míg aztán megszólítják:
«Istennőm!»
Ez a hang! Fölijed rá.
Prokopin úr áll előtte.
A lélekzete elfullad. Alig bir szót kiejteni.
– Hogy jött ön ide be?
– Ennek a kulcsnak a segélyével.
S fölmutatja a baziliszkfogantyus kulcsot.
– Hogy jutott ön ehhez a kulcshoz? kérdi Magnéta elképedve.
– Megvettem. Épen úgy, mint a hogy megvettem ezt a tőrt, ezt a hajtűt,
meg ezt a gyűrűt.
S egyenkint fölmutogatja Magnétának a veszedelmes gyilkos tárgyakat, a
miket ő szerelmesének elajándékozott.
Magnéta sápadtan, kerekre nyílt szemekkel bámul a nábobra. Ezentúl egy
szót sem fog szólani. A gazdag úr felelhet neki el nem mondott
kérdésekre, miket tekintetéből kitalálni vél.
– Hát bizony, istennőm, mindent meg lehet venni a világon, csak az ember
az árát találja el. Én ezt mind kincsek árán vettem meg; – épen úgy,
mint ezt a fényképet, mely önt, mint az istennők legszebbikét mutatja
föl olympi kecseinek egész pazar pompájában.
… Még azt is.
Prokopin úr azt várta, hogy Magnéta erre föl fog sikoltani, hogy dühbe
jön; convulsiókba esik.
Meg sem mozdult. Arczát nem lobogtatta át a szégyen pírja. Fehér volt
az. – Nem. – Zöld, mint egy halotté. Csak a szeme mondta, hogy él. Alig
lélekzett.
Prokopin úr eldugta a kabátja belső zsebébe drágán vásárolt kincseit s a
másik zsebéből kihúzott egy hajlós táblájú könyvecskét.
– Hát, drága tündérnőm, most elmondom önnek, hogy miért jöttem ide. – Ön
elhagyta az eget; leszállt a földre, vissza nem is mehet, itt kell
maradnia. Ez nagyon jól van. – Én megengedem önnek, hogy engem
ruináljon. Átadom önnek ezt a checkes könyvet; számlálja meg, hány
millió van benne. Én nem tudom. Ez az öné. Elverheti ön tetszése
szerint, pompára, fényüzésre, őrjöngő mulatságra; tehet vele jótékony
alapítványokat, szétoszthatja szegények közt; vagy kamatoztathatja s
élhet a jövedékéből úriasszony módra; én nem kívánok egyebet, mint hogy
fogadjon el leghűségesebb rabszolgájának.
Magnéta nem szólt, nem mozdult.
Ismét csak Prokopin úrnak kellett egy nem tett kérdésre felelni.
– Én ezzel nem leszek ám azért tönkre téve. Nekem vannak óriási
terjedelmű gabonatermő birtokaim; gazdag aranybányáim az Uralban,
grafitbányáim. Elpusztíthatlan vagyonom van. Aztán vannak jóbarátaim a
kormánynál. Ha elbuknám, fölfelé tudnék esni.
Így szólt a Sátán arról a magas hegyről. Az a másik már leborult előtte,
hogy imádja.
A Magnéta szobor maradt.
Kis vártatva Prokopin úr ismét megszólalt, most azután megmutatta a
magas hegynek a másik oldalát; hát ott mi van? Prokopin úr tökéletesebb
ember volt, mint Sátán, mert ő a magas hegyről a Golgothát is
megmutatta.
– Ha pedig ön visszautasítja ezt az én lovagias ajánlatomat, akkor a ma
esteli bűvészelőadáson «ez a kép» fog közlátványra megjelenni; s azzal
mindenféle ég be lesz ön előtt zárva.
Magnéta a halált érzé szivében.
Prokopin úr elbízta magát föltétlen hatalmában.
– Önnek tetszésére van bízva, hogy válaszszon a kettő közül, madame.
Erre fölrezzent a Magnéta, odalépett a villanycsengetyűhöz, megnyomta a
gombot. – Iván úr belépett; közelben volt.
Magnéta odamutatott parancsoló kézzel a nábobra.
– Iván úr! Ha ez a paraszt még egyszer beteszi ide a lábát, dobja ön le
a grádicson!…
– Akár mindjárt azon kezdjem!…