Tündér volt. A föld delejességének a szülötte. Igy mondta a reklám.
Igy látta a publikum. Látta mind a két hemiszfériumon Chicagotól
elkezdve Szentpétervárig. Égbenjáró tündér volt.
Én is azok közé a százezrek közé tartozom, a kik lefizették a három
frankot azért, hogy Magnétát a légben repülni lássák a hold felé,
dusgazdag hajával előre, fölfelé emelkedve s aztán megint fejjel lefelé
alászállni a földre s a kik aztán még egyszer lefizették a három
frankot, – a kilépéskor a kasszánál, – egy momentfölvételű fényképeért.
Ötször megnéztem, mind az ötször megvettem a fényképet – más-más
poseban. Most is meg vannak nálam: bebizonyíthatom velük, hogy nem
álmodtam a tüneményt.
Egy félkörű teremben, melyből ki volt zárva a napfény, foglalt helyet
félkörben a néző közönség; a villanyvilágítás csak annyira derengett,
hogy az ember a szomszédján fölismerheté, hogy hölgy-e, vagy úr? A
félkört egy szinpad zárta el, melynek prosceniuma egészen hasonlított a
régi görög theátrumokéhoz, minden diszítés nélkül. A háttér teljesen
sötét volt.
Pontban az előadás kitűzött órájára bezárult minden ajtó, mely a
nézőtérhez vezetett és a folyosóhoz, többé senkit sem bocsátottak be.
Valahonnan nagy távolból dallamos zene kezdett megszólalni, a mi maga is
oly kitalálhatatlan volt, miféle hangszerből származik? aluminium
orgonából, vagy üveghúrú hegedűből? szinte csiklandozta az embernek a
szivét, a gyöngébb idegzetűeket az alvás kerülgette tőle. Valami ügyes
zenepirata lopogathatta össze mindenféle mystikus zeneművekből, a
Varázsfuvolából, Dinorából, Macbeth boszorkány chórusaiból, a
walkürökből és melankholikus svéd népdalokból. Bizonyosan zenélő gép
volt, de annak remek szerkezetűnek kellett lenni.
A zene kezdetével ugyanegy pillanatban derengeni kezdett a szinpad
háttere, lilaszinű égalj, majd skarlátpiros ég tünt elő; de nem piros,
hanem fekete felhőkkel, a mik lassan vonultak fölfelé.
Erre ugyanazon gentleman, a ki a bejáratnál szedte a belépti díjat,
fekete frakkban fehér mellénynyel és nyakravalóval, a szinpad egyik
sarkához állt és elkezdett deklamálni.
A magyarázó költemény, a mit elszavalt, valóságos költői mű volt,
hibátlan strófákban, meleg fantáziával irva s a szavaló is routinált
szinész lehetett, a ki eltalálta a középutat a páthos és kedélyesség
között: lágy, behizelgő hangja volt; fiatal ember volt, rokonszenves
arczú, sűrű, szemébe hulló fekete hajjal.
Az első strófában mindjárt megmagyarázta, hogy az, a mi előttünk dereng,
az északi hajnal, az aurora borealis, a melynek fényében a felhők
feketéknek látszanak. Ennek a fényszérűnek a közepéből fog megszületni a
föld delejének a leánya, Magnéta.
Közeledtét csillagfény jelzé. A csillag elől jött. Az pedig nem volt
valami villanyos-körte, hanem egy mogyorónyi gyémánt.
Ha igazi gyémánt volt, akkor nagy összeget képviselhetett, ha utánzat
volt, mestermű lehetett; csak úgy szórta maga körül a
szivárvány-sugarakat. A közönség között halk mormogás támadt: vajjon mi
lehet az?
De a következő perczben már senki sem nézte a mesés csillagot, hanem a
még mesésebb főt, mely utána emelkedett. Eszményi szép arcz volt,
klasszikus arczéllel. A míg lassan emelkedett fölfelé, hosszú szempillái
le voltak zárva. Aludt. Két keze keblén volt összetéve. Hosszú hullámos
fekete hajpalást omlott alá vállaira, aztán a keblére, a mint még
feljebb lebegett, a hajzat a csípőit takarta. És aztán még tovább
tartott. Vajjon mikor lesz már vége? Türelem! Még a bokáját is takarta.
A szavaló magyarázta a dolgot versekben, hogy a haj delejessége a föld
mágnesével találkozva, egész burkolatot sző a tündérszülött körül; de
majd mindjárt máskép lesz az, mihelyt az északfényt a hajnalpir fogja
fölváltani.
A hajnali melódia megzendültével aztán változott az ég alapszine: az
északfény skarlátja a hajnal biborába ment át s a csendesen lebegő
felhők rózsaszínt váltottak. Ekkor egyszerre fölébredt a tündér, keblére
tett két kezével kétfelé hárítá a dús hajtakarót s ott állt az ég
derüjében, a hogy a földanya megszülte.
Csak egy nagyon vékony selyem kötött burkolat (trikot) őrizte, de mely
miatt a női termet minden csodás izomzata, hajlása, kecsessége
meglátszott.
Aztán egy lenge bayadére volt keresztül vetve a csípőin, de melynek a
szélei szabadon libegtek kétfelől.
Ekkor aztán a szemeit is fölnyitotta.
Micsoda szemek voltak azok! Nagyok, feketék, ragyogók; tele tűzzel, égi
ihlettel és földi vágygyal. Ezek miatt a szemek miatt nem lehetett látni
a termetét. A bámulatot azok szívták föl mind.
Pedig az a termet is megcsodálni való volt. Tiszta szépségvonalakból
összeállítva; csodálatos hajlékonysággal, deli mozdulatok természetes
változékonyságával.
S a háttér, a hajnalpiros ég, az egész márványfehér tündéralakon valami
bűbájos zöld színt ömleszte el láttani színellentét kicseréltével, úgy,
hogy az inkább léleknek látszott, mint emberi testnek; zöld pára,
emberalakú füst a biboros égen.
Mikor már egész alakja fölemelkedett, utána következett a szülő, a föld.
Egy óriási kék gömb, a pólus jéghegyeivel.
A tündéralak csak a lábujjai hegyével állt a földgömbön.
De hát mégis érthető volt, hogy áll valamin.
Akkor egyszerre egy könnyű taszítást adott a lábával a földgömbnek, arra
az rögtön lesülyedt; a tünemény hívó mozdulatot tett a kezével a nap
felé, minden támasz nélkül lebegve az ürben.
A melódia és a strófa jelezte, hogy földanya sír! Bánkódik égbe távozó
leányán.
Akkor aztán rögtön napvilágos ég lett s arra a zöldes színű szellemalak
egyszerre átalakult eleven tündérré. Olyan lett a színe, mintha
rózsalevelekből volna alkotva. Hanem a szemei is átváltoztak. Az előbbi
szikrázó tűz, ihlet, vágy elmult belőlük. Az ember megfagyott tőlük,
olyan hidegen tudtak nézni.
A strófa magyarázta a látományt. A földet eltaszítva magától a föld
szülötte, azzal együtt minden emberi érzést is ellökött magától.
S hogy jelképezze is azt, hogy a földnek semmi vonzereje nincs rá többé,
két karjával fölemelte azt a hosszú leomló hajsátorát s fölvetette
magasra a feje fölé. – S a földobott haj ott maradt a feje fölé szórva,
ziláltan, mintha annál fogva húzná föl valami a végtelen égbe. – A
bámulat tapsvihara következett rá a földön maradt nézők részéről.
A vers tudtunkra adá, hogy a feje fölött égő csillag az, mely őt fölfelé
emeli.
El kellett hinnünk; – mert láttuk.
Újabb melódia hangzott, új vers következett. – Ime, közeledik a hold. Ez
a rejtélyes, örök egyarczú égi jelenség. Tökéletes utánzata volt az
igazi holdnak; a szivárványos «halo» is meg volt körülötte: a holdudvar.
A vers mondta, mi lesz most?
Ha a hold vonzkörébe jut a tündér, az őt magához fogja ragadni s akkor
aztán csillagostól együtt maga körül fogja kerengetni, mint a hogy őt
csóválja maga körül az ő zsarnoka, a föld.
Bizony, lélekzetvisszafojtva lestük a következményeket.
A zene fájdalmas akkordokba tört ki. A vers megegyezőleg hirdeté:
földanya kétségbeesetten hívja vissza leányát, szülői keblére.
Erre a tündér leszakítá fejéről azt a ragyogó csillagot s fölhajítá a
magasba.
És a mint a sziporkázó csillag odaért a hold udvarába, itt egyszerre
keringő nyargalásba kezdett s aztán folyvást keringett a hold tányéra
körül, mint egy égő trabant.
A publikum hangos bravózásba tört ki.
«Ezt az ördög értse meg!» kiabálták a nézők. Micsoda mechanismus
forgatja ezt a csillagot körfutásban?
De mi fog már most történni a tündérszülöttel?
A geodemon folyvást érzékenyebb hangokon hívja haza gyermekét.
Erre a Magnéta lassankint hátrahanyatlik, horizontalis helyzetet vesz
föl az égen; a haja aláomlik s most már lefelé húzza a fejét. Csodálatos
hajlékonysága van a termetének: a feje csaknem összeér a sarkaival.
Arcza fájdalmas kifejezést vesz föl, ajkai szétnyilnak, szemei félig
elbujnak pilláik alá. Akkor egyszerre túlsulyra kap a fő s az egész alak
aláfelé fordul, fejjel le, szállva alá a magasból.
No, de most aztán minden szinpadi látcső hivatása magaslatára emelkedik.
Ha a föld vonzereje ismét érvényre jutott a Magnéta ellenében, akkor
annak minden hozzátartozandóságaira ki kell terjedni.
Akkor annak a lenge bajadérnak is helyet kell változtatni, mely fölfelé
szálltában a csípőire volt vetve s lefelé fordultában a tündér
földleányát egész isteni szépségében kell láttatni.
… De hát ezuttal Newton nehézkedési törvénye kudarczot vallott. Minden
hullott lefelé, csak az a bajadéröv nem mozdult sehova, csak úgy
repkedett két oldalt körülötte, mint fölfelé szálltában.
A Magnéta kinyujtá jobb kezét alá felé; arra a földgömb fölemelkedett
hozzá; a tündér öt ujja hegyére támaszkodott meg a polusi jéghegyeken,
így szállt alá lassan a földgömbbel együtt.
Versnek, melódiának vége volt. Az ég sötét lett. Csak a nézőtér
villanylámpái pislogtak.