A herczegi kastélyba váratlan vendégek érkeznek, a kik Don Quijotet
keresik.
Volt a herczegnek egy igen furfangos eszű, csalafinta udvarmestere, s ez
vala az, a ki Merlin szerepét játszá s az elébbi egész kaland
bonyodalmát rendezé, maga költé a verseket, Dulcineát pedig egy fiatal
leányképű apróddal adatta. Most az uraság parancsolatára megint egy
ujabb tervet koholt, a mi – bármilyen eszeveszettnek fog is látszani –
ismét csak olyan volt, a milyenek százával vannak a lovagregényekben.
A jól sikerült vadászat s Sancho nevezetes vállalkozására következő
napon a herczegné azt kérdezte Sanchotól, elkezdte e már a
penitenczia-tartást, a mit Dulcinea föloldásáért magára vállalt? Sancho
azt felelte, hogy igenis elkezdte s már a múlt éjjel ütött magára ötöt.
A herczegné kérdé: mivel ütötte, Sancho pedig azt mondá: a tenyerével.
– Hiszen az csak simogatás, vagy legfeljebb paskolgatás, nem korbácsolás
– jegyzé meg a herczegné – már pedig én azt hiszem, hogy ezzel a nagy
lágysággal a bölcs Merlin bizony be nem éri. Valami tüskés vagy csomós
kemény korbácsot kell a jó Sanchonak szereznie; vagy még jobb lesz, ha
egyenesen én magam gondoskodom olyanról, a mely ellen nem lehet semmi
kifogás.
Sancho nagyon szépen megköszönte ezt a nagy kegyességet, de szívében
bizonyára igen szerette volna, ha a kegyelmes herczegasszony erről az
egy igéretéről mindörökre megfeledkezik is. S úgy látszék, hogy
csakugyan kivánsága szerint történt, mert a herczegi kastély csakhamar
olyan váratlan események színhelyévé vált, melyek Sancho
megkorbácsolását, legalább egy időre, egészen elfeledteték.
Egy napon a kertben ebédeltek. Még asztalnál ültek, midőn egyszerre
keserves siphang, s olyan dobszó csapott fülökbe, a mi úgy szólt mint a
repedt fazék. E zavart, bús, harczias zene mindnyájokat nagyon meglepte,
de senkit jobban mint magát Don Quijotet, a ki a csupa kiváncsiságtól
alig tudott a helyén ülve maradni. Feszűlt figyelemmel várakoztak s
néztek mindnyájan merőn azon irányban, melyről a hangok hallatszának, s
ime látták, hogy egyszer csak két ember lép elé a kertben, olyan hosszú,
bő gyászruhába öltözve, mely a földet söpri. Mindegyik egy-egy nagy
dobot ütött, a mi szinte gyászszal volt borítva. Mellettök jött a sípos,
az is olyan fekete, az is olyan szurtos mint a másik kettő. Ezt a hármat
egy óriás testalkatu ember követte, nem annyira öltözve, mint inkább
beburkolózva egy hosszú, fekete palástba, melynek uszálya maga is
irdatlan hosszú volt. A palást fölött derékon széles kardszíj övezte,
színére nézve az is fekete, a melyről egy rengeteg kard ereszkedett alá
fekete hüvelyben, fekete markolat ellenzővel. Arcza átlátszó fekete
fátyollal volt borítva, melyen keresztűl tenger szakáll látszott, olyan
fehér mint a hó. A dobszóra emelgette lábait, nagy méltósággal és
nyugalommal. Szóval óriás volta, peczkes járása, feketesége s kísérete
csakugyan megdöbbenthetett, a minthogy meg is döbbentett mindenkit, a
kik látták s nem tudták, hogy kicsoda.
Igy jött tehát a mondott kimért léptekkel s ünnepélyesen; majd azonban
odaérkezvén, térdre borúlt a herczeg előtt, ki a többiekkel együtt állva
várta. A herczeg semmi szín alatt se akarta megengedni, hogy addig csak
egy szót is szóljon, a mig föl nem kel. A csodálatos madárijesztő
engedelmeskedett, s mikor már talpon állt, félre lebbentette arczáról a
fátyolt, s ezzel olyan szakállt takart fel, a melynél se nagyobbat, se
hosszabbat, se fehérebb-, se sűrűbbet soha még emberi szem nem látott,
mióta világ a világ. Azután szemeit a herczegre irányozva, széles,
domború melléből csengő érczes hangot adva, így kezde szólani:
– Fenséges és hatalmas herczeg, az én nevem: a fehérszakállú Trifaldin.
Én lovászmestere vagyok Trifaldi grófnénak a kit más néven a Dueña
Doloridának is neveznek, kinek részéről azon küldetésben jövök
herczegségedhez, engedje meg magasságod nagy kegyelmesen, hogy ő
belépjen s itt megjelenhessék, hogy maga mondhassa el panaszát, mely
olyan különös és oly csodálatra méltó, hogy annál sajátságosabbat, a
leggyötörtebb emberi elme sem képzelhet. Mindenek előtt azonban azt
szeretné tudni, itt van-e herczegséged várában a bátor és soha le nem
győzött hős lovag, Don Quijote de la Mancha, a kinek keresésére gyalog
és étlen-szomjan jött a Candaya királyságból mind egész herczegséged
birtokáig, a mit már magában véve is valóságos csodának vagy
boszorkányságnak kell tartani. A grófné ott időzik e kastély kapuja
előtt s csak herczegséged kegyes engedelmére vár, hogy beléphessen.
Szólt. Azután rögtön a torkát köszörülte s mind a két kezével végig
simogatta szakállát tőrűl hegyig, s nagy nyugodtan várta be a herczeg
válaszát mely így hangzott:
– Rég van már tudomásunk, jó lovászmester, fehér szakállu Trifaldin,
Trifaldi grófné ő méltósága szerencsétlenségéről, a kit, hogy Dueña
Doloridának, az az kínos fájdalmú hölgynek is hívnak, annak a varázslók
az okai. Bátran megmondhatja neki, bámúlatra méltó lovászmester, hogy
lépjen be bizvást, s hogy igenis itt van a bátor lovag Don Quijote de la
Mancha, a kinek nemeslelkűségétől egészen bizton várható minden segély
és minden gyámolítás.
E nyájas szavak hallatára Trifaldin egész földig hajtá térdét, s jelt
adván a síposnak és dobosoknak, hogy kezdjék rá ujra: ugyanazon zene
kiséretében s szakasztott oly lépésekben a milyenekben jött, épen úgy
távozott is a kertből a legnagyobb bámulatban hagyva magokra az ott
levőket mind, a kiknek nem fogyott csodájok, az ő különös alakja és
fellépése fölött.
Végre a herczeg ezen szavakkal fordúlt Don Quijotehoz:
– Imé, nagyhírü lovag, a bátorság és erény ragyogását csakugyan nem
boríthatja s homályosíthatja el sem a kajánság sem a tudatlanság
setétsége. Ezt pedig annál fogva merem állítani, mert alig van még egy
hete, hogy jóságod e kastélyban időzik, s boldogtalanok és
megszomorítottak már is eljönnek nagy messze földről, s mi több, nem is
kocsin, se nem dromedárokon, hanem gyalog étlen-szomjan, hogy
nagyságodat felkeressék, s meg vannak győződve a felől, hogy a hatalmas
karban bizonyára feltalálják búbánatok és szomoruságuk vigaszát. Ezt
semmi egyébnek nem lehet köszönni, mint nagyságod dicső hőstetteinek,
melyek híre szájról szájra jár immár a föld egész kerekségén.
– Már, tettem-e valamit a mi érdemes arra, hogy a hír beszédes ajkaira
vegye annak megitélését – jegyzé meg Don Quijote szerényen – másokra
bízom. De hogy az ember szíve magasan doboghat az örömtől, ha látja, ha
tapasztalja, hogy még olyan távolról is, mint Candaya királysága, a mely
csakugyan igen messzi föld lehet, mert én eddigelé hírét sem hallottam,
idejönnek a szenvedők, hogy a kóbor lovagnál keressenek segítséget. Az
ilyen példák aztán azok, herczeg úr, a melyek nemesen szólnak az én
hivatásom dicső volta mellett s melyek arra lelkesítenek, hogy azt
mondjam: ám jöjjön ez úrnő, ám kérjen akármit, én megszerzem neki a
vigasztalódást ezen én karomnak erejével és bátor lelkemnek
visszarettenthetetlen elhatározottságával.
E pillanatban az előbbi gyászos zenekar ismét megzendűlt, a dobosok és
az egy szál sípos ujra elétűntek, nyomukban azonban körülbelől tizenkét
dueña is belépett most a kertbe, a kik két csapatra voltak oszolva, s
valamennyien bő kámzsát viseltek, a mint látszott vastag daróczból,
fejökön meg finom fehér fátyolt, a mi oly hosszú volt, hogy a ruhának
csak a széle látszott ki alóla. Trifaldi grófné, a kinos fájdalmú
asszonyság, mögöttük jött, sőt a fehérszakállú Trifaldin lovászmester
vezette kezén fogva. A grófné a legfinomabb fekete bolyhos gyapju
szövetbe volt öltözve s ruhája roppant uszálya három csúcsban végződött
a miket szinte három gyászba öltözött apród tartott a kezében, s látva
ezt a három csúcsot, az ember rögtön arra a gondolatra jutott, minden
esetre ezektől kölcsönözhette Trifaldi nevét, a mi három csúcsot jelent.
A tizenkét dueña, valamint a grófné ünnepélyes léptekkel közelítének s
mindnyájok arczát oly sűrűen borítá a fátyol, hogy csak egy porczikát se
lehetett megpillantani ábrázatukból.
Mihelyt elétünt a dueña-csapat, a herczeg, a herczegné s Don Quijote
azonnal felálltak, valamint azok is mindnyájan, a kik e hosszu menet
szemlélői voltak. A tizenkét dueña végre megállt, utat nyitott, melyen
aztán a Dolorida elébbre jött, de Trifaldin kezét el nem bocsátotta.
Minek láttára a herczeg, herczegné s Don Quijote mintegy tizenkét
lépésnyire eléje mentek. A grófné pedig erre térdre borúlt, s
meglehetősen nyers, s ugyancsak kevéssé grófnéhoz illő vastag hangon így
szóla:
– Ne méltóztassanak kegyelmességtek ezen szegény szolgájokat, akarom
mondani szolgálójukat ennyi figyelemben részesíteni, mert sokkal
mélyebben meg vagyok alázva, semhogy illendő módon viszonozhatnám az
irányomban tanusított udvariasságot. Rendkívüli és hallatlan
szerencsétlenségem úgy megfosztott eszemtől, hogy azt sem tudom hová
tette, csak az bizonyos hogy nagyon messze vihette, mert mennél jobban
keresem, annál kevésbé találom.
– Viszont az is értetlen ember volna – válaszolt a herczeg – a ki
méltóságod külséjéről, nemes grófné, nem tudna következtetést vonni
belső értékére, a mely minden más tanuság nélkül, már egymagában is
méltán számot tarthat a legteljesebb tiszteletre.
S ezzel kezénél fogva fölemelte s ott kínálta meg üléssel a herczegné
mellett, a ki hasonlóképen a legnagyobb előzékenységgel fogadta.
Don Quijote hallgatott, Sancho pedig majdhogy meg nem halt, annyira
szerette volna látni a Trifaldi vagy számos duenái valamelyikének
ábrázatát; ez azonban mindaddig nem volt lehetséges, a mig fátyolukat
magok jó szántából ők magok föl nem lebbentették. Mindnyájan
mozdulatlanúl és szótlanúl ültek, arra várva, ki fogja először megtörni
a némaságot, a mit végre is a Dueña Dolorida tőn meg e szavakkal:
– Meg vagyok győződve a felől, legesleghatalmasabb herczeg úr,
legeslegszépségesebb herczegasszony, s legeslegjóságosabb hallgatók,
hogy az én legeslegnagyobb szerencsétlenségem, önök
legeslegnemességesebb szívét meg fogja hatni, és kegyességes valamint
jóságos részvétre gerjeszteni, minthogy ez a szerencsétlenség csakugyan
akkora, hogy elegendő volna megpuhítani a márványkövet, meglágyítani a
gyémántot és megolvasztani a világ legkeményebb szíveinek aczélát.
Minekelőtte azonban szerencsétlenségemet eléadni vakmerősködném, az az
én esedezésem, adják tudtomra, itt van-e e magas társaságban a
legeslegkóborolgatósabb lovag, a legeslegmanchaibb Don Quijote és az ő
legeslegfegyvernökebb Panzája?
– A Panza itt van – kottyant közbe Sancho, senki másnak feleletét be sem
várva – s itt van a legesleg Don Quijotébb lovag is, s így tehát
legeslegkeserítettebb asszonyságosság, bátran kimondhatja szíve
legeslegkivánatosabb szándékosságosságát mert mi valamenyien
hajlandóságosak, és a legeslegkészségesebbek vagyunk nagyságodnak
legesleghívebb szolgálatára.
Sancho Panza meg volt győződve róla, hogy ezeket a szavakat igazán úgy
kivágta a mint illik, s az ő műveltsége ellen csakugyan nem lehet egy
szikra kifogása se annak a Candayai grófnénak.
Don Quijote is felállt s beszédét a Dueña Doloridához intézve így szóla:
– Ha méltóságodnak bánata, megkeserített grófné, valami enyhülés
reményével kecsegteti magát valamely kóbor lovag erejétől és
bátorságától: itt az enyim, a mely bármi csekély és gyarló legyen is,
egész teljességében kész méltóságodnak szolgálni. Én vagyok az a Don
Quijote de la Mancha, kinek az a kötelessége, hogy minden rangú és rendű
szükségben lévőknek segítségére siessen. S minthogy ez igy van, a mint
valóban igy van, semmi szüksége méltóságodnak, hogy előbb hosszas
bevezetéshez folyamodjék, hanem adja elé ügyét-baját röviden és
világosan, mert legyen meggyőződve, olyanok hallgatják, a kik ha talán
meg nem enyhíthetnék is, arra mindenesetre készek lesznek, hogy
részvétre induljanak.
Hallva ezt a Dolorida, oly mozdulatot tett, mintha Don Quijote lábaihoz
akarna borúlni, de sőt oda is borúlt s erőnek erejével átkarolva azokat,
így szóla:
– Ezen lábakhoz és lábszárakhoz borulok le, oh győzhetetlen lovag, mert
ezek a talpazatai és oszlopai a kóbor lovagságnak. Csókjaimmal akarom
elhalmozni e lábakat, melyek lépteitől függ és remélhető
szerencsétlenségem egyedüli megorvoslása. Oh diadalmas kóbor, kinek igaz
hőstettei olyannyira túlszárnyalják és elhomályosítják az Amadisok,
Esplandianok és minden ilyen kóbor lovagok meseszerű cselekedeteit.
Ezzel azonban Don Quijotet ott hagyva, Sancho Panzához fordúlt s kezét
megragadva így szóla hozzá:
– Oh te hűséges fegyverhordozó, kinél sem a jelen sem a múlt századokban
fegyvernök soha hivebben kóbor lovagot nem szolgált, te, a kinek jósága
nagyobb mint ezen itt lévő én kisérőmnek, Trifaldinnak szakálla! Mily
méltán elmondhatod magadról, hogy a nagy Don Quijotenak állva
szolgálatában, egy füst alatt szolgálatában állsz a világon valaha
fegyvert hordozott lovagok egész seregének! Legesleghívebb jóságodra
kérlek rimánkodva, légy az én kegyes szószólom gazdádnál, hogy
haladéktalanúl könyörüljön ezen legeslegalázatosabb és
legeslegszerencsétlenebb grófhölgyön.
Mi tagadás, Sanchonak bizony nagyon jól esett a hizelkedés. Szinte
elbízta magát, úgy hogy ilyen módon válaszolt:
– Már hogy az én jóságom és hűségem akkora és olyan derekas-e mint a
méltóságod lovászmesterének szakálla: azzal ugyan keveset törődöm. Csak
azt adja az Isten, hogy a jó lelkiismeret dolgában mindig rendén legyen
a szénám, akkor nyugodt vagyok, s nekem a más szakálla se ingem se
gallérom. Szólok én az én úri gazdámnak e nélkül a kérés-könyörgés
nélkül is szívesen s azt is tudom, hogy az én szóm is nyom valamit a
latban, mert a gazdám szemében nem vagyok az utolsó ember. Tálalja ki
hát elejbénk méltóságod minden aját-baját, a többi aztán a mi dolgunk,
majd nyélbe sütjük, s elbánunk mi azokkal az ördög szántotta óriásokkal,
ugy hogy holtuk napjáig megemlegetik!
A herczeg és herczegné, de általában mind azok, a kik tudták, hogy ez
egész kaland mi fán termett: majd megpukkadtak Sancho fenhéjázásán,
melyből azt következtették, hogy ő az egészet csakugyan komolyan veszi.
A Trifaldi grófnénak annál könnyebb volt tehát szerepét ekképen
folytatnia:
– Mi a mi bajunk, kegyes jó uraim? Oh ki tudná azt mind elég híven s
elég körülményesen elmondani! De miután tudom, hogy a sok szószaporítás
unalmas időrablás, a késedelem pedig veszedelem: röviden csak annyit
akarok elmondani, hogy mi mind, e tisztes dueñák és én, dajkái s
nevelőnéi voltunk a Candayai királyi trónörökös herczegnek. Ez egyetlen
gyermeke vala a királyi párnak, s méltán szemökfénye, öröme és
gyönyörűsége, a kit ugy szerettek, jobban mint a magok életét. De a
gyermek meg is érdemlette e szeretetet, mert annál jobbat, szebbet,
okosabbat, engedelmesebbet soha még csak képzelni sem, nem hogy látni
lehetne. Azért is tehát, mert e gyermek ily nagyon kedves, azért is mert
egyetlen fiú, s azért is mert az ő halála esetén a Candaya királyság a
gonosz Malambrunora és annak háza népére szállna, nemcsak a királyi
szülék, de még magok az ország nagyjai is a lelkünkre kötötték, úgy
vigyázzunk a királyi herczegre, mint a szemünk világára. Volt is okuk
aggódni, mert a gyermeknek van egy hatalmas ellensége, az az épen
említett Malambruno, a herczegnek nagybátyja s egy szomszéd kisebb
ország királya. Ez az ördögökkel áll czimboraságban, bűbájos, varázsló,
s mindenféle szemfényvesztésnek nagy mestere, a mellett oly kegyetlen,
hogy a kire egyszer megharagszik, annak számára – a mint a mi gyászos
példánk bizonyítja – se irgalom, se kegyelem! Malambruno tudja, hogy ha
a Candayai trónörökös meghalna, az ország ő reá szállana; azért minden
áron, minden bűbájos mesterségével arra törekedett, hogy a kis
herczegnek árthasson, sőt ha csak lehet, el is emészthesse. Nekünk
pedig, dajkáinak és nevelőinek, épen ezen ármányos ember gonoszságai s
furfangos alattomossága ellen kellett a mi kis nevendékünket
megoltalmaznunk. De mi meg is feleltünk híven kötelességünknek, oly
híven, hogy hűségünket halálig meg fogjuk siratni!
S ezzel Trifaldi grófné a fátyol alatt zokogni kezdett, s utána a
tizenkét dueña is egyszerre úgy rágyujtott a sirásra, hogy Sancho szíve
is elfacsarodott, s a sirás ugy csavarta az orrát, mint ha tormát
reszeltek volna szomszédságában.
– Vegyen erőt magán, nemes grófné – bátorítá Don Quijote – mert könyjei
minket is ellágyítanak, pedig a férfi szemébe nem a köny, hanem a harag
lángolása illik. Ez érdekes történet eddig hallott része is elegendő,
hogy a lovag szívét tettre buzdítsa.
– De még a fegyvernökét is! – kottyant közbe Sancho – s tudom már, hogy
az akasztófára való Molambruno lesz az, a kinek borsot kell törnünk az
orra alá.
Trifaldi grófné mind Don Quijote, mind Sancho Panza felé mélyen meghajtá
magát mintegy köszönet jeléül szíves, meleg részvétökért s aztán
zokogását lecsillapítva igy folytatta elbeszélését:
– Híven megfeleltünk kötelességünknek, mert a királyi herczeget soha
csak egy pillanatra se hagytuk el. Éjjel nappal vele voltunk, s az
éjszakai őrködést ugy osztottuk el magunk közt, hogy a mig a többiek
aludtak, néhányan mindig ébren voltunk. Nappal is gondosan környeztük
mindig a herczeget, s ha felmászott a fára, hogy madárfészket szedjen,
mindnyájan ott álltunk a fa alatt, s kötényünket tartottuk, hogy ha
letalálna pottyanni, ne a kemény földre, hanem ebbe a puha mentőeszközbe
essék.
– Lánczhordtát is! – szólt közbe Sancho – hát abban az országban még a
királyfiak is mászkálnak madárfészkekért? Azt hittem, hogy ez csak
parasztgyerekek mulatsága.
– Hogy ne mászkálnának! – viszonzá a fátyolos grófné – a fegyvernök úr
bizonyosan hallotta már hírét a császár-madárnak; nálunk a királyfiak
rendesen ennek a fészkét szokták megszedni. Az a madár talán még a nevét
is innen vette.
A herczegpár majd a nyelvét harapta le nevettében, Sancho pedig
helyeslést biczczentett fejével, mire a grófné így folytatá:
– Malambruno kifogyhatatlan volt azon furfangosságok kitalálásában,
melyekkel a mi kis herczegünket végveszedelembe akarta sodorni. Egyszer
a zsombékos mocsár vizébe gyönyörü, soha párját nem látott virágot
bűvölt oda, hogy majd a kis herczeg megkívánja, utána szalad, hogy
leszakaszsza, s örökre bele vész a vízbe! de mi sejtettük az
ármányosságot, fátyolunkkal eltakartuk a herczeg szemeit, úgy hogy a
csábító virágot még csak meg sem pillanthatta… De, hetekig kellene nékem
beszélnem, hetekig hallgatniok önöknek, ha mindazt el akarnám mondani
hegyiről tövére, a mit Malambruno tervezett s a mit mi mind
meghiusítottunk. Egyszer aztán… oh, megint könnyek tolulnak szemembe!…
egyszer aztán, mikor egy erdős, sziklás tájékon időztünk, egyszerre csak
egy gyönyörű, hosszú szakállu kecske szökkent oda a zöld pázsitra a
királyi herczeg közelébe.
– Megint szakáll! – kiálta föl Sancho Panza – de csak sok baj lehet
abban az országban a szakállal.
Sancho meg sem álmodta, hogy ezen ártatlan megjegyzésével milyen hatást
fog előidézni. Alig hogy e szavakat kiejté: a tizenkét fátyolos dueña
úgy rákezdé megint a sírást, jajgatást, jajveszéklést, hogy Sancho maga
is megijedt, s el se tudta képzelni, mi módon okozhatott nekik akkora
fájdalmat. Nem sokára megtudta!
– Odaszökkent a kecske – folytatá aztán Trifaldi grófné – olyan szép,
olyan gyönyörü, olyan selyemszőrü tarka kecske, hogy még a mi szemeink
is alig győzték nézni. Hát még az eleven fiucska, a királyi herczeg?
Felugrott, utána szaladt, meg akarta fogni minden áron. A kecske azonban
nem hagyta magát megfogni, hanem csalogatta maga után a kis herczeget, s
egyenesen egy rémitő mélység felé csalogatta. Én, a mint mondani
szokták, mindjárt keresztűl láttam a szitán, s felkiáltottam: „Ez bűvös
kecske! Ezt Malambruno küldte, hogy a herczeget a mélybe csalja!“ Nem
kellett ennél se több az én hű dueña társaimnak! Neki a kecskének mi
mindnyájan! Elfogtuk, elvertük, belekapaszkodtunk a szakállába s úgy
megrángattuk, úgy megczibáltuk, hogy a fele is a kezünkben maradt, s
mindnyájunk keze tele volt kecskeszakállal. A kecske mekegve, sivalkodva
futott el, s eltűnt egy sűrűségbe, melyből e pillanatban egy rémitő kéz
nyúlt ki és felénk fenyegetett. Megdöbbenve álltunk meg, s ekkor ezt a
szózatot hallottuk a sűrűből: „Jaj nektek, kik minden tervemet
meghiusítjátok! Szenvedjetek az által, a mi által e kecskének szenvedést
okoztatok! Nézzétek, mi van állaitokon!“ Ebben a pillanatban mindnyájan
az állunkhoz kaptunk, mire a sűrűből irtózatos gúnykaczaj fakadt, a kéz
eltűnt, a hang elnémult. De a jövő perczben a mi jajgatásunk tölté be a
levegőt, mert az a fenyegető kéz a Malambruno keze volt, a kinek
varázsereje ime ilyenekké bűvölt bennünket.“
S e szóra, mind a Dolorida, mind a többi dueñák egyszerre fölemelték
fátylukat, s oh csodák csodája, mit kellett a jelenlévőknek látniok?
Mind ezen fátyolos hosszu ruhás asszonyságok arcza mind valamennyié be
volt nőve az egyiké fekete, a másiké vörös, a harmadiké szürke, igazi és
valóságos szakállal! Ez szörnyü, ez váratlan látomány vala! Don Quijote
két-három lépést visszahátrált, Sancho pedig meglepetésében kevésbe múlt
hogy össze nem rogyott.
A Trifaldi ekkor így folytatá s végzé szavait:
– Ezt a szörnyűséget az átkozott Malambruno követte el rajtunk, csak
azért, hogy igaz hűségünk minden álnok, gonosz tervét meghiusította. Mi,
éberségünkkel kifogtunk rajta, ő meg átkos bűbájosságával igy fogott ki
mirajtunk. Jaj nekünk, hogy ily rút szörnyetegekké lettünk; jaj nekünk,
a kiknek soha nem szabad megmutatnunk magunkat az emberek előtt, hanem
sűrű fátyollal leborítva kell járnunk halálunk órájáig, örökké, örökké!
De – – tevé hozzá pillanatnyi hallgatás után – talán még sem örökké!
Mihelyest rémítő eltorzításunkat észrevettük, természetesen az volt első
óhajtásunk, első törekvésünk, hogyan szabadulhatnánk meg ezen elrútító
szakálltól. Levágtuk, – kinőtt: kentük-fentük minden írral, mindenféle
hájjal, zsírral, – mind nem használt semmit. Ha este szakálltalanúl
feküdtünk le, másnap reggel megint csak egész szakállosan ébredtünk. A
király ő felsége szivéből megszánt bennünket s nagy jutalmat tüzött ki
annak, a ki igazán megtudja mondani, mi módon nyerhetjük vissza még
egyszer arczunk simaságát. Candayában igen sok a javasasszony és a bölcs
bűbájos, s egy ilyen végre sok gondolkodás és ráolvasás után kitalálta,
hogy a mi bajunkon csak az az egyetlen egy segíthet, ha a világ
legbátrabb kóbor lovagja felkeresi a gonosz Malambrunot, párbajra hívja
és legyőzi s arra kényszeríti, hogy varázslata erejével szabadítson meg
ő e rút szakálltól, melylyel ő torzított el bennünket.
– És? – kérdé Don Quijote – a kinek nemes szíve dobogott az örömtől s
várva várta és lesve leste a majdnem előre tudható feleletet.
– Mi természetesebb – viszonzá a Dueña Dolorida – hogy nekünk ekkor az
volt azonnal első főteendőnk, hogy kitudjuk: kicsoda hát mai napság a
világ legelső, legbátrabb kóbor lovagja? Egész Candayában egy név
hangzott kérdözősködésünkre, és e név ez volt: Don Quijote de la Mancha.
Az a hős lovag, a kinek híre neve annyira betölti a világot, hogy
hőstetteit már a gyermekek is ismerik, s a kit nagyon könnyű volt
feltalálnunk, mert dicsőségének fénye úgy odavezet hozzá, mint a hogy a
nap hollétét is meg lehet látni még a legsötétebb felhökön keresztül is
azon ragyogásnál fogva, mely sugaraiban tündököl. Mi tehát eljöttünk, mi
tehát megtaláltuk nagyságodat, mi tehát még egyszer térdre borulunk
magasságod előtt, s kérve kérjük segítsen bajunkon, mert ha nem,
mindnyájan életünket veszszük!
S e szavaknál mind a tizenhárman, de még a fehérszakállu Trifaldin is,
mind térdre borúltak egyszerre, huszonnyolcz kar nyúlt Don Quijote felé
s tizennégy torok kiáltotta, ki vékonyan, ki vastagon: – Oh segíts,
segíts, segíts nagylelkü hős Don Quijote!
Félannyi kar kinyujtása, s félannyi hang esdeklése is elegendő lett
volna, hogy az igazán jószívü Don Quijote ellágyuljon s meginduljon. Ugy
is volt, s a lovag mélyen megrendült kebeléből e szók törtek elé:
– Hölgyeim, méltóságos grófné s nemes Trifaldin, az az én legelső
kérésem, keljenek föl először is mindnyájan, mert alázatosságom meg nem
engedheti, hogy előttem, a kóbor lovag előtt hölgyek térdeljenek.
A térdelő csoport tehát talpra állt, mire Don Quijote így folytatá
szavait:
– Karom gyenge, erőm töredékeny lehet, de szívem érzékeny, akaratom
szilárd, bátorságom rettenthetetlen, lelkem pedig hű. S épen ezért, csak
útat és módot nyujtsanak nekem, hogy a varázsló Malambrunot
felkereshessem: ime én esküszök a napra, mely felettünk ragyog, s
esküszöm annak nevére, a kinek hű szolgája vagyok, a páratlan Dulcinea
del Tobosora, én fel fogom keresni a bűbájost, párbajra hívom, s
megküzdök vele, ha kell a szárazon, ha kell a vizen, ha kell a levegőben
s ha kell a föld alatt. Eleshetem, legyőzhet, de meg nem rettenthet.
Szembe merek szállni véle, ha ezer ördöggel állna czimboraságban s ha a
pokol minden hatalma lesz is a szövetségese. Én küzdök, én vivok, én
megyek, csak önök mondják meg, hová és hogyan.
– Oh hála, hála, hála! – harsogtatá megint a tizennégy torok s a
huszonnyolcz kar megint ott motolált a levegőben.
– A mi az odautazást illeti – mondá most Trifaldi grófné – az bizony
igen sok nehézséggel járna, mert Candaya királysága legalább is ötezer
mérföldnyire van innen, Malambruno birodalma pedig még azon is túl
fekszik. Hanem a nagy bajon sokkal könnyebben lehet segíteni, mint az
ember maga is gondolná. A mi királyunk azon bölcs varázslójának, a ki
nekünk e jó tanácsot adta, van egy csodálatos fa lova, ugyanaz, melyen a
hős Pierres Papin lovag, a szép Magellona herczegnét a levegőn át
elvitte. Ezen a lovon szokott az a bűbájos légi utazásokat tenni s
megigérte királyunknak, hogy a világ legbátrabb kóbor lovagjának egy
utazásra azt a lovat is ide adja kölcsön. Kormányát úgy igazítja, hogy
egyenesen Candaya felé fog repülni, s a milyen csoda ló az, maga is
felkeresi Malambrunot, ha a föld kellő közepére rejtőznék is előle.
– No már azt magam is szeretném látni – mondá Sancho nagy csodálkozást
jelentő fejcsóválással, – mert ha ez igaz, akkor az a ló még az én
szamaramnál is okosabb lehet, pedig eddig az én szürkémet tartottam a
világ legokosabb paripájának.
– S hogyan jön ide az a csoda-ló? – kérdé Don Quijote.
– Az a bűbájos tulajdonos titka – viszonzá Trifaldi grófné – a ki a
csillagok járásából egy hajszálig meg tudja mondani mi merre mentünk s
hol vagyunk, és ha sükerült-e esdeklésünk. Ha nem sükerült volna, akkor
a fa ló is elmarad, de ha sükerült, a minthogy Istennek és Don Quijote
urnak hála légyen, eddig sükerült is: a varázsló igérete szerint a
csoda-ló azonnal itt lesz, mihelyt a nap leszállt s a csillagok
feltünedeznek.
Don Quijotenak soha a nap lassabban le nem áldozott mint a jelen
alkalommal, s a csillagok sem késtek soha tovább mint e mai estén.
Végre azonban egy csillagocska egyszerre csak kivillant az égnek mind
jobban-jobban elhomályosuló boltozatán.
Hogy e jelre mi történt: azt elmondjuk a következő fejezetben.