Az igazi várkastélyban.
Sancho alig tudott hová lenni örömében annak láttára, hogy a
herczegnével mily bizalmas lábon áll, s már előre is elképzelte mily
kényelmes napokat fog ő ezen úri lakban tölteni.
A herczeg, hogy tisztelt vendége számára illendő fogadtatást készítsen
elé, csakhamar megvált a lassabban menő társaságtól s előre rugtatott,
hogy kiadja a parancsot minden cselédjének, hogyan s mikép bánjanak majd
Don Quijoteval.
Mikor aztán a lovag a herczegnével együtt megérkezett a kastély kapuja
elé, abban a nyomban két inas vagy lovász termett ott előtte, a kik
egész bokáig érő hosszú ruhába voltak öltözve a legfinomabb
karmazsin-piros atlaszból, s Don Quijotet nagy sebtiben karon leemelve,
ezt mondák neki:
– Segítse nagyságod a herczegné ő kegyelmességét leszállani.
Don Quijote meg is tette, a mi aztán egy sereg udvarias bókolásra
szolgáltatott alkalmat kettejök között; utóvégre mégis a herczegné lett
a győztes, a ki csak herczegi férje karján akart a paripáról leszállani,
azt vetvén okúl, hogy nem tartja magát méltónak arra, hogy egy ily
nagyhírű lovagot ily hasztalan teherrel fáraszszon. A herczeg tehát
csakugyan le is jött, leemelte hitvesét, s a mint aztán a nagy udvarba
beléptek, két ifju apród jelent meg előttök, a kik Don Quijote vállára
finom skarlát köpönyeget térítettek, mire az udvar körül futó tornáczok
mind megteltek a herczegi házhoz tartozó férfi- és nő-cselédséggel, a
kik fennszóval kiálták:
– Isten hozta a kóbor lovagok színét és virágját!
S azzal mind, vagy legalább is a nagyobb rész, illatos víz permetegjét
hintette Don Quijotera és a herczeg-párra. Don Quijote alig tudott hová
lenni csodálatában s csak most kezdte igazán hinni, hogy nem csak
képzelt, hanem valóságos kóbor lovag, mert ime szakasztott úgy bánnak
vele, mint a hogy regényeiben ő a mult századok kóbor lovagjairól
olvasta.
Sancho, a ki még a szürkéjéről is megfeledkezett, a herczegné
gallérjához varrta magát, s az ő sarkában lépett a kastélyba. De
lelkiismerete rögtön mardosni kezdé, hogy a szamarát magára hagyta;
odalépett tehát egy tiszteletre méltó társalkodónéhoz, ki a többiekkel
együtt a herczegné fogadására jött eléjök, s halkan oda súgta a fülébe:
– Señora Gonzales, vagy hogy is hívják asszonyságodat…
– Doña Rodriguez de Grijalbanak – viszonzá a társalkodóné, a ki sokat
tartott a maga tisztes állására – mi kell, atyafi?
Mire Sancho így szóla:
– Ugyan, az Isten is megáldja asszonyságodat, menjen ki csak kérem a
kastély kapuja elé, ott találja az én szürke szamaramat. Legyen olyan
jó, s vezettesse vagy vezesse be maga az istállóba, mert szegényke kissé
félénkecske, és semmi módon se fogja magát beletalálni, hogy egymagára
maradjon.
A társalkodónét ez a meggondolatlan kivánság egyszerre felpuskaporozta.
– Ha a gazdának is csak annyi az esze mint a szolgájának – pattant fel
keményen – akkor ugyan szépen vagyunk! Menjen kend a pokolba, tökfilkó,
azzal együtt, a ki kendet idehozta. Viselje kend maga a szamarának
gondját; szoktunk is mi, e kastély hölgyei, ilyes dolgokkal törődni?!
– De lelkem adta – viszonzá Sancho – az én uramtól hallottam, a ki pedig
valóságos táltos az ilyes történetekben, hogy mikor az a bizonyos
Lanzarote nevű lovag Britanniából eljött: „Úrnők ápolák magát, s
paripáját asszonyságok;“ már pedig, a mi az én szamaramat illeti,
csakugyan nem adnám oda Lanzarote paripájaért, s bizony asszonyságodnak
se esnék ám le az aranygyűrű az ujjáról, ha az én szürkém kötőfékét
megfogná.
A társalkodóné olyan hangosan csattant föl megint, hogy szabadkozását a
herczegné is meghallotta, a ki azonnal vissza is szólt hozzá, kérdé,
kivel gyűlt meg a baja?
– Ezzel ni – viszonzá Doña Rodriguez, Sanchora mutatva – ezzel a finom
gavallérral, ezzel a hájfejű uracskával, a ki másra se kért csak arra,
hogy még én vezessem a kastély kapuja előtt álló szamarat az istállóba,
s példa gyanánt holmi Lanzarotekat hoz fel, a kiknek lovát – mit tudom
én hol s hol nem – asszonyságok ápolták.
– Úgy van megírva a régi történetekben – jegyzé meg a herczegné – s
Sanchonak ennyiben igaza van. De ne aggódjék barátom; a paripa jobban el
lesz látva mint magának Lanzarotenek paripája volt.
– No lássa, hogy a herczegasszony mennyivel nyájasabban beszél! – mondá
Sancho Doña Rodriguez felé fordúlva. – Ne csodálja, hogy arra kértem, a
mire kértem. A szamaram úgy oda van nőve a szívemhez, mintha együtt
nevelkedtünk volna, s azért nem is szerettem volna rábízni senki másra,
mint az ilyen tisztes öreg asszonyságra, a kinél öregebbet az egész
házban se látok.
A herczegné majd elharapta a nyelvét nevettében, a társalkodónét meg
majd a guta ütötte meg mérgiben, Don Quijote pedig fejét csóválva, e
szavakban fejezte ki roszalását:
– Ugyan Sancho! Ide való beszédek ezek?
Sanchonak most meg a herczeg fogta pártját, a ki így szólt:
– A fegyvernök urnak igaza van, s épenséggel nem érdemel megrovást. A
lovas ember előbb gondoskodik paripájáról mint magáról, s az ilyen
hűségért csak becsülni lehet. De ne féljen, Sancho barátom! A szürkének
majd kijár mindaz, a mit szeme-szája megkiván, s olyan jól gondját
fogják viselni, mint a gazdája tulajdon maga személyének.
Ilyen beszélgetés között, mely az egy Don Quijote kivételével, a
többieket mind nagyon mulattatá, jutottak fel a kastélyba, hol Don
Quijotét és Sancho Panzát a legfinomabb szőnyegekkel bevont, s a
legdíszesebben bebútorozott szobákba vezették s hagyták – öltözés végett
– magokra.
Don Quijote alig várta, hogy egyedűl maradjanak, hogy e pirongatással
ronthasson neki Sanchonak:
– Ugyan te újdon sült udvari bolond s régi vén szamár, hogyan lehettél
olyan meggondolatlan, hogy azt a tisztes asszonyságot szólítsd fel arra,
hogy szamaradat az istállóba vezesse?
– De hiszen nagyságos uram – mentegetődzék Sancho Panza – én
nagyságodtól hallottam, hogy Lanzarote paripáját…
– Igen, de az lovag volt, Sancho, értsd meg jól, lovag és annak a
paripája! – mondá Don Quijote – nem pedig egy fegyvernök hoszzúfülü
szamara! Csak arra kérlek, válogasd meg mindig szavaidat, s mielőtt
valamit kimondanál, gondold meg jól, hol és ki előtt mondod ki; mert ha
már egyszer kimondtad, nincs többé az a hatalom, mely azt ki nem
mondottá tegye, ha a föld alá szeretnél is sülyedni szégyenletedben.
Sancho mennyre földre fogadta, hogy lakatot tesz szájára s készebb
leharapja a nyelvét, semhogy valami illetlen vagy meggondolatlan szót
ejtsen ki s legyen megnyugodva a felől, hogy ő mindenben ahhoz fogja
tartani magát, a mit ura parancsolt.
Don Quijote átöltözött, vagyis más szavakkal pánczélját levetette s
csupán zergebőr újjasában maradt, felövezte kardszíját kardostól,
vállára vetette a skarlát köpönyeget, fejére pedig zöld atlasz föveget
illesztett, a mit szinte az apródok szolgáltattak kezébe, s ilyen módon
felékesítve ment a nagy terem felé, hol az udvari cselédség két sorjában
vala fölállítva, egyik felől épen annyian, mint a másikon, s mindnyájan
hozzákészülve, hogy neki kézmosó vizzel szolgáljanak, a mi aztán sok
udvarias bókolás és czerimonia között csakugyan meg is történt.
Ekkor tizenkét apród jelent meg, élökön az udvarmesterrel, kik az
ebédlőbe akarták vezetni, hol az uraság már várta. Közre fogták s nagy
ünnepélyességgel és méltósággal a másik terembe vezették, a hol az
asztal igen gazdagon meg volt terítve, de csupán három személyre. A
herczeg a főhelylyel kinálta meg Don Quijotet, a mit ez semmiképen el
nem fogadott, mire kinálás és szabadkozás folytán olyan vita fejlődött
ki, hogy végre Sancho szólt közbe eképen:
– Volt a mi falunkban egy nemes ember, a ki egy paraszt embert hítt
magához egyszer ebédre vendégül. Mikor az asztalhoz akartak ülni, a házi
gazda a főhelylyel kínálta meg vendégét; a paraszt ember meg váltig azon
erősködött, hogy a házi úr üljön az asztalfőre. A házi úr mindenre
hivatkozott, a parasztember azonban, a ki nagyon is adta volna az
illedelmest, a becsülettudót, sehogy se állt kötélnek, mig aztán végre a
nemes embert elhagyta a béketürés, belekapaszkodott két marokkal a
vendége vállába, odanyomta a székre mérgesen és rákiáltott: „Üljön le
kend, tökfilkó, mert ha én akárhová ülök is, kenddel szemben mindig ott
lesz a főhely!“ Eddig van a mese s azt gondolom, senki se mondhatja,
hogy ide ne illett volna.
Don Quijote ezer színt váltott, a mik egymásután tarkították barna
bőrét. A herczegpár elfojtotta a nevetést, hogy Don Quijote haragja ki
ne törjön, a ki nagyon jól észrevette, hogy az ármányos Sancho hova
vágott. Végre a lovag csakugyan leült a főhelyre, a herczegné pedig,
hogy a beszédnek más irányt adjon, mindjárt az étkezés kezdetén azt
kérdezte Don Quijotétól, hallott-e valami ujabb hírt Dulcinea kisasszony
felől, s küldött-e neki mostanában ajándékba óriásokat, gonosztévőket,
mert semmi kétség, hogy sok ilyet kellett legyőznie. Mire Don Quijote
így válaszolt:
– Kegyelmes asszonyom, az én szerencsétlenségemnek kezdete ugyan van, de
vége sohasem leszen! óriásokat győztem le, rablókat és gonosztévőket
küldtem hozzá, de valjon hogyan akadhattak volna rá, mikor el van
bűvölve s oly rút pórnővé átvarásolva, a milyennél rútabb már nem is
képzelhető.
– Nem tudom – jegyzé meg Sancho Panza – én meg úgy láttam, hogy olyan
előkelő úri kisasszony az most is, hogy ritkítja párját. Legalább a mi a
könnyűséget s az ugrást illeti, csakugyan nincs az a kötéltánczos, a kin
túl ne tenne. Igaz lelkemre mondom, kegyelmes herczegasszony, úgy
felugrik az a szamárra a földről, hogy a macska se különben.
– S látta őt elbűvölten, Sancho? – kérdé a herczeg.
– Ha láttam e! – viszonzá Sancho. – Láttam bizony, még pedig én
legeslegelőször. Én akadtam az egész babonaság nyomára, úgy mintha csak
magam lettem volna a boszorkánymester.
A herczegasszony hamiskásan elmosolyodott. Ugy látszik gondolt valamit,
s furfangos fejecskéjét törte valamin. Mindjárt sejtette, hogy itt
Sancho Panza keverhette a kártyát gazdája ellenében, s azonnal
elhatározta magában először azt, hogy Sanchotól majd kitudja ő, miben
áll a Dulcinea elbűvölése, s ha sejtelme valósúl, majd megtréfálja ő a
csintevésért a fegyvernököt.
Most még nem szólt neki semmit, mert a herczeg egy intésére az
udvarmester Sancho Panzát is elvitte a cselédekhez ebédelni.
Don Quijote – mint mindig, – kifogyhatatlan volt az asztal fölött a
beszédben, s elmondott száz meg száz kalandot életéből, s elmondá
széltében hosszában a Montesinos barlangban látott és hallott dolgok
csodáját is, a minek hallatára herczeg és herczegné alig tudtak hova
lenni bámulatukban, hogy egy máskülönben ily okosan is beszélni tudó
ember, hogyan töltheti el képzelő tehetségét ily hihetetlen
ostobaságokkal.
Elmondta aztán Don Quijote – a herczegnő kérésére – Sancho Panza viselt
dolgait is, hűségét, de néha-néha kikimutatkozó kapzsiságát is, mely már
már hajlandó lett volna megrontani a kóbor lovagság azon régi bevett
szokását, hogy a fegyvernökök nem meghatározott havi bérért, hanem
kegyajándékok reményében szolgálnak uraiknak, s ő egy sziget
kormányzóságát igérte Sanchonak, mihelyt valamely országot elfoglal.
Épen e pillanatban lépett be Sancho Panza, a ki nagy illedelmesen
odament a herczegnéhez, előtte féltérdre borúlt, kezet csókolt neki s
úgy köszönte meg azt a jó ebédet, melynél jobbat – a mint mondá – soha
életében sem evett.
– Meglátszik, Sancho, – viszonzá a herczegnő – hogy kegyelmed az
udvariasságot az udvariasság főiskolájában tanulta. Meglátszik mondom,
hogy ott nevelkedett föl Don Quijote úr kebelén, a ki maga a született
és megtestesűlt udvariasság. Isten tartsa meg az ilyen gazdát s az ilyen
szolgát, amazt a kóbor lovagság sarkcsillaga, emezt a fegyvernöki hűség
fénycsillaga gyanánt. Keljen föl, derék Sancho, s udvariasságát s urától
hallott sok szép és jeles tulajdonait én részemről azzal akarom
jutalmazni, hogy férjemet a herczeg urat megkérjem, nyujtson segédkezet
ő is, hogy nagyságos Don Quijote úr csakugyan beválthassa mentül előbb
azon igéretét, hogy kegyelmednek valami kormányzóságot juttasson.
Sancho el volt ragadtatva; Sancho magán kivűl volt örömében. Azért is,
mikor a herczegné arra kérte ezután, hogy a délutánt szentelje ma néki
és udvarhölgyeinek, mert némely dolgok felől kérdezősködni akar tőle,
Sancho azt felelte: igaz ugyan, hogy ő nyaranta délutánonként négy-öt
óra folyásáig is el szokott szundikálni, de ma minden erejét meg fogja
feszíteni, hogy olyan éber legyen, mint a nyul, s parancsolatára
állhasson a herczegné ő méltóságának.
Asztal után Don Quijote kissé elvonult pihenni, Sancho a herczegné
kérdéseire adott feleleteket, a mik némelyikére a diszes hallgatóság
majd megpukkadt neveltében, a herczeg úr pedig új rendeleteket adott ki,
hogy Don Quijoteval hogyan bánjanak mint kóbor lovaggal, s egy hajszálra
se térjenek el azon bevett szokásoktól, a melyek szerint – állítólag – a
hajdani kóbor lovagokkal bántanak.