Bizalmas beszélgetés Don Quijote házában a lovag betegsége felől.
A lelkész meg a borbély majd egy álló hónapig nem látogatták meg a
lovagot, nehogy újra fölelevenítsék lelke előtt az elmúlt dolgokat; e
mellett azonban nem mulasztották el, hogy be ne szóljanak unokahugához
és gazdaasszonyához, a kiknek szívökre kötötték, viseljenek rá gondot
hűségesen s adjanak neki erősítő eledeleket, a mik testet-lelket
táplálnak, élesztenek, mivel az ő meggyőződésök szerint a lovag minden
szerencsétlensége épen onnan vette eredetét, hogy mind testileg, mind
különösen lelkileg, igen silányúl táplálkozott. A fehércselédek azt
felelték, megtettek eddig is s megtesznek ezután is mindent a
legszívesebben s olyan gondossággal ápolják, a mint csak Isten tudniok
adta, mert már is tapasztalták, hogy gazdájok egyszer-másszor úgy viseli
magát, mintha tökéletesen eszén volna. Minek hallatára a két jó barát
nagyon megörült s úgy hitték igen derekasan eltalálták, hogy Don
Quijotet elbűvölten haza hozzák az ökrös szekéren.
Utóbb elhatározták, hogy meglátogatják s meggyőződést szereznek
javulásáról, a mit egyébiránt majdnem lehetetlennek tartottak.
Megegyeztek egyszersmind abban is, hogy a kóbor lovagságot a
legtávolabbról sem fogják érinteni, attól való féltükben, nehogy az alig
behegedt sebeket megint ujra felszaggassák.
Végre tehát csakugyan elmentek hozzá látogatóba s ott találták az ágyon
ülve, zöld flanell ujasban, toledoi tarka sipkával a fején, de az egész
ember úgy elszáradt s úgy összeaszott mint a valóságos mumia. Igen
szívesen fogadta a látogatókat, a kik elkérdezték, hogy és mint szolgál
egészsége, mire ő a legértelmesebb s a legválogatottab szavakban
válaszolt.
Társalgásuk folyamában a mint mondani szokás, egyszer csak elkezdték az
ország dolgát dönteni, mit hogyan kellene intézni, s ekkor majd ezt a
hibát zöttyentették helyre, majd amazt itélték el, most egyik szokáson
igazítottak, majd a másikon adtak túl, s fejenként mind a három egy-egy
új törvényhozóvá, mái Lykurgussá, újdonsült Solonná lett, s úgy
teremtették újjá az egész álladalmat, mintha valami kohóba dugták volna,
melyből egészen más alakban jött ujra elé mint a milyenben beletették. A
mi pedig Don Quijotet illeti, ez minden felmerülő tárgyhoz olyan okosan
szólt hozzá, hogy a két kérdezősködő minden kétségen kivül hitte, hogy
ép és józan esze megjött immár teljesen.
Az unokahugocska és a gazdaasszony is tanui voltak a beszélgetésnek s
azt se tudták, hogyan adjanak elég hálát az Istennek, hogy gazdájokat
ilyen józan értelműnek tapasztalják. Azonban a lelkész, megváltoztatva
előbbi föltett szándékát, hogy a lovagdolgokat meg nem érinti, egész
bizonyossággal szerette volna megtudni, valjon csakugyan lehetne-e hát
építeni Don Quijote kigyógyulására vagy sem? Lassankint szóba hozott egy
s más hírt a fővárosból, egyebek közt azt is: széltiben erősítik, hogy a
török hatalmas hajóhaddal közelít, csakhogy mindeddig nem lehet tudni mi
a szándéka s hol készül lecsapni a fenyegető zivatar. S ez az aggodalom,
mely majdnem minden évben fegyverre szólít, talpra kelté az egész
kereszténységet s ő felsége már is megerősité Nápoly és Sziczilia
partjait, úgy szintén Malta szigetét.
Mire Don Quijote ekképen válaszolt:
– Ő felsége úgy járt el a mint a legelőreláthatóbb harczoshoz illik, ha
országát idejekorán megerősíti, hogy az ellenség készületlenűl ne
találja. Azonban, ha az én tanácsomat fogadná el, tudnék én neki olyan
védekezést ajánlani, a milyenről ő felsége mostanság jóformán még csak
nem is álmodik.
Alig hallotta meg a lelkész e szavakat, mindjárt így szóla magában:
– Isten legyen neked irgalmas, szegény Don Quijote, úgy látszik te most
is, és megint csak a régi vagy.
A borbély, a kinek ugyanaz ötlött elméjébe a mi a lelkésznek,
megkérdezte Don Quijotet, miben állana ez az óvatossági rendszabály,
melyet ő olyan kitünőnek tart?
– A mennykőbe is! kiáltá fel Don Quijote lelkesülten – mi egyébre
lehetne szüksége ő felségének, mint hogy nyilvánosan kihirdettesse, hogy
egy meghatározott napon jelenjen meg az udvarnál minden kóbor lovag a ki
csak szerte barangol Spanyolországban; s ha csak egy féltuczat verődik
is össze, akadhat közöttök olyan, a ki egy maga is elégséges, hogy a
török egész hatalmát tönkre verje. Figyeljenek rám, uraim, s hallgassák
meg a mit mondok. Avagy soha meg nem történt dolog-e talán, hogy
egyetlen kóbor lovag úgy lekaszaboljon egy kétszázezer emberből álló
hadsereget, mintha valamennyinek egy gégéje volna, vagy mindnyájan
árpaczukorból volnának? S ha nem, ugyan mondják meg, kérem, hány meg
hány történet van teli ilyes csodatételekkel? Élne csak mai napság a
hirneves Don Belianis, vagy egyetlen tagja Amadis de Gaula számtalan
nemzetségének, élne csak egy ezek közül, s akármi legyek, de nem
szeretnék részt venni abban, a mit a török kapna, ha ez egymaga rajt
ütne. Egyébiránt gondot visel az Isten az ő népéről s majd támaszt más
valakit, a ki, ha nem lesz is oly hatalmas mint a hajdani kóbor lovagok,
bátorság dolgában legalább bizonyosan nem lesz nálok alábbvaló; az Isten
tudja mit gondolok, egyebet nem mondok.
– Jaj! – kiáltá fel e szavakra unokahuga – akármibe mernék fogadni, hogy
a bácsi megint föl akar csapni kóbor lovagnak!
Mire Don Quijote igy válaszolt:
– Az leszek mind halálig! S ám jőjjön a török éjszakról vagy keletről, a
mikor csak akar s a mily erővel csak jöhet: még egyszer is azt mondom,
az Isten tudja mit gondolok.
Most a borbély vágott közbe ily szavakkal:
– Esedezem, engedjék meg nagyságtok, hadd mondjak el egy rövid
történetet, a mely Sevillában esett meg, s melyet igen nagy kedvem volna
elmondani, minthogy egészen ideillik.
Don Quijote megengedte, a lelkész s mind a többiek meg figyelmesen
hallgatták a mint következőkép fogott hozzá elbeszéléséhez:
– Volt Sevillában, az őrültek házában egy ember, a kit rokonai a miatt
adtak be oda, mivel meg volt tébolyodva. Osunában végezte az egyházi
pályára vezető tanulmányokat, de ha Salamancában végezte volna is, – a
mint sokan tartották – bizony még akkor is csak bolond lett volna. Ez az
elmebeteg egy két esztendei visszavonultság után egyszer azt képzeli
magáról, hogy bajából kigyógyúlt s esze tökéletesen helyre jött. Ekkor
tehát kapja magát s ír az érseknek, kérve könyörögve s igen értelmes
szavakban: szabadítsa ki e mostani nyomorúságából, minthogy Isten
különös kegyelméből teljesen visszanyerte már eszméletét, s csupán
rokonai azok, a kik itt tartják, hogy az ő vagyonában dúskálkodhassanak,
s az igazsággal merőben ellenkezőn azt akarnák, hogy ő holtig bolond
legyen. A sok józan s értelmes levél rábírta az érseket, hogy egyik
káplánját oda utasította, kérdezősködjék a tébolyda igazgatójától, ugy
áll-e dolog, a hogy ama bizonyos ember írja; beszéljen aztán magával a
tébolyodottal is s ha csakugyan arról győződik meg, hogy eszén van,
akkor mentse ki onnét s helyezze szabad lábra. A káplán el is járt
megbizásában s az igazgatótól annyit tudott ki, hogy az az ember bizony
még mindig tébolyodott; s ha egyszer másszor egészen ugy beszél is, mint
a legértelmesebb ember, utoljára megint csak annyi értetlenséget hadar
össze, hogy az nagyon sokkal túltesz előbbi okos beszédén; egyébiránt ám
beszéljen vele magával, így legjobban meggyőzödhetik az igazságról. A
káplán csakugyan hajlandó is volt erre, s mikor a tébolyodottal
összehozták, beszélt vele tovább egy óra folyásánál, a mely egész idő
alatt az őrült egyetlen egy bántó vagy értelmetlen szót sem ejtett ki,
sőt ellenkezőleg oly józanúl beszélt, hogy a káplán kénytelen volt
hinni, hogy a tébolyodott már helyre jött. Az őrűlt a többi közt azt is
mondá, az igazgató azért néz rá ferde szemmel, mert nem szeretné
elveszteni azt a jutalmat, a mely a rokonságtól üti a markát s ezért
állítja őt még most is tébolyodottnak, habár néha vannak is tisztább
pillanatai; szerencsétlenségének legfőbb oka azonban a nagy vagyon, mert
hogy ellenségei ezt élvezhessék, rá kigyót békát kiáltanak s kételkednek
azon kegyelemben, melyre a hatalmas Isten méltatta, mikor értelmét
megint visszaadta. Szóval úgy beszélt, hogy az igazgatót egészen gyanúba
keverte, rokonait szivtelen fukaroknak tüntette fel s a káplán abban
állapodott meg, hogy magával viszi, bemutatja az érseknek s ám az hozzon
végleges itéletet. A becsületes káplán e jó hiszemben megkérte az
igazgatót, adassa rá a volt tébolyodottra azt a ruhát, a miben a
tébolydába hozták. Az igazgató váltig figyelmezteté, jól meggondolja mit
akar, mert az az ember minden kétség kivül még mindig tébolyodott.
De az igazgató minden intése, figyelmeztetése falra hányt borsó volt a
káplán előtt, a ki sehogy sem akart felhagyni a kiszabadítás
szándékával; az igazgató végre engedett az érsek határozott rendeletének
s a betegre ráadták a maga újdonatúj takaros ruháját. Mikor ez látta,
hogy az épeszű emberek öltözetében van s a bolondokétól megszabadult,
megkérte a káplánt, legyen oly szives és engedje meg, hadd vegyen bucsút
társaitól. A káplán azt mondá, ő is vele megy és sorra nézi a házban
ápolt örülteket. Csakugyan fel is kerekedtek s velök együtt még egypáran
az ott lévők közül. A mint a szabaduló egy ketreczhez érkezett, melyben
egy őrjöngő volt zárva, ki ugyan most nyugodt és csendes vala épen, igy
szóla hozzá:
– Nem üzen valamit, barátom? Mert én már haza megyek, mivel hála a
jóságos Istennek, az ő kegyelméből és irgalmából s a nékül, hogy
megérdemlettem volna, én már viszanyertem eszméletemet. Már én kiépültem
s eszemen vagyok, a mint hogy Istennél semmi sincs lehetetlen.
Viseltessék iránta bizalommal, reménységgel, s valamint engemet
visszahelyzett előbbi állapotomba, önt is visszahelyezi ha bízik benne.
Lesz rá gondom, hogy tápláló eledeleket küldjenek önnek; azokat aztán
minden esetre egye meg, mert nem akarom eltitkolni az én nézetem az, ki
e bajokon magam is átmentem, hogy minden őrültség onnan ered, ha az
ember gyomra üres, agyveleje meg levegővel van teli. Csak bátorság,
bátorság! mert szerencsétlenségünkben a kétségbeesés fogyasztja az
egészséget és sietteti a halált.
A távozni készülő e szavait egy másik bolond is meghallotta, ki egy
másik ketreczben volt, szemben az örjöngőével; felemelkedett a kopott
gyékényről, melyen nyomorúlt rongyaiban heverészett s nagy fenszóval
kérdezé, ki az, a ki felépült és okosan akar távozni?
– Én vagyok az, barátom – viszonzá a kérdezett – én távozom, a kinek
semmi szükségem többé, hogy itt maradjak, a miért nem is tudok elegendő
hálát adni a nagy égnek, hogy olyan nagy kegyelemre méltatott.
– Vigyázzon szavaira, meg ne csalja az ördög! – mondá az őrűlt – ne
menjen, maradjon nyugton hajlékában. Akkor nem kell megint visszaternie.
– De én tudom, hogy kigyógyultam – felelt amaz – és semmi szükségem rá,
hogy ide ujra visszavándoroljak.
– Kigyógyúlt? – kérdé a tébolyodott. – Jó, jó, majd elválik. Isten
áldja. De én esküszöm Jupiterre, a kinek fenséges képét a földön én
viselem, hogy egyedűl ezért az egy bűnért, a melyet Sevilla ma elkövet,
midőn önt e házból menni hagyja és okosnak tartja: olyan büntetést
bocsátok e városra, hogy megemlegeti mind örökkön örökké! Hát nem tudod
te, egyűgyü ficzkó, hogy én a mennydörgő Jupiter vagyok, a ki kezemben
tartom a gyujtó villámokat, melyekkel tudom és szoktam fenyegetni és
összerombolni a világot. Most azonban csak egy módon akarom megbüntetni
e tudatlan várost, ugymint azzal, hogy sem benne, sem teljes egész
környéken eső nem lesz három hosszú esztendeig azon napságtól számítva,
melyen a fenyegetés felhangzott. Te szabad légy-e, te ép, te okos? Én
meg bolond, én meg beteg, én meg ide bilincselve? Ugy segéljen!
akaszszanak fel ha esőt adok!
A körülállók figyelmesen hallgatták a tébolyodottnak szavait; a
szabaduló félben lévő pedig a káplánhoz fordulva megragadta kezét s így
szóla:
– Ne törődjék vele, jó uram, s föl se vegye, a mit ez a bolond mondott,
mert ha ő Jupiter létére nem akar esőt adni: én, a ki a vizek atyja, és
istene, Neptun vagyok, majd megáztatom a földet, a mikor csak kedvem
tartja s valahányszor szükséges.
Mire a káplán ekképen válaszolt:
– Még sem lesz jó, tisztelt Neptunus úr, Jupiter urat haragra
gerjeszteni, most csak maradjon kegyed itthonn, majd eljövök én
uraságodért máskor, mikor az idő és az alkalom kedvezőbb lesz.
Az igazgató s a körülállók elnevették magokat, a mi a káplánnak kissé
zokon is esett; a licentiatust megint levetköztették, szépen ott maradt
s ezzel – vége az elbeszélésnek“.
Pillanatnyi szünet állt be a borbély szavai után.
– Ez tehát az az elbeszélés, borbély ur – kérdé Don Quijote – a mit
minden áron el akart mondani, mert oly nagyon ideillőnek tartotta? Lám,
lám, tisztelt kosz-vakaró úr, hát azt hiszi, hogy az ember oly vak s nem
lát a szitán keresztül? Én, borbély úr, nem vagyok Neptun, a vizek
istene s nem törődöm vele, okosnak tartanak-e vagy sem, ha nem vagyok
az; én csak abban fáradozom, hogy a világnak értésére adjam, milyen öreg
hiba, ha elmulasztja feleveníteni azt a boldog időt, midőn hajdan a
kóbor lovagrend viaskodott. De ez a mi elsatnyúlt korunk nem is méltó,
hogy azt a nagy boldogságot élvezze, melyet azon századok élveztek,
melyekben a kóbor lovagok vállalták magokra és hordozták azt a súlyos
terhet, hogy az országokat védelmezzék, az árvákat és kiskorúakat
gyámolítsák, a kevélyeket büntessék s az alázatosokat jutalmazzák. A mai
kor lovagjai legtöbbjén inkább a selyem meg a bársony suhog s más egyébb
drága szövetek, a mikbe öltöznek, semmint a pánczél csörrenne, a
melylyel övezkedniök kellene. Ma már nincs olyan lovag, a ki a mezőn
hálna, a levegőég minden zordonságának kitéve, tetőtől talpig
fegyverben, ma már nincsen, a ki lábát ki sem véve a kengyelből,
lándzsájára támaszkodva legfőbb gondjának ismerje, a mint mondani
szokás, meglopni az álmot, mint a hajdani kóbor lovagok cselekedtek; ma
már nincsen egyetlen egy se, a ki egyik erdőből ki, a másik vadonba meg
berontana, onnan megint a majd mindig viharzó és háborgó tenger kopár és
elhagyott partjára sietne, a hol kis csónakot talál, evezők, vitorla,
árbocz és minden kötélzet nélkül; azonban rendületlen bátorsággal mégis
bele ugrik, s oda veti magát a mélységes tenger könyörtelen hullámainak,
melyek majd az égig hajítják, majd a feneketlen mélyre sűlyesztik alá; ő
azonban, neki feszítve mellét a legyőzhetetlen viharnak, a mikor meg sem
álmodná, már három ezer mértföldnyire van onnét a hol hajóra szállt, s a
távol, ismeretlen földön partra szökellve, olyas dolgok történnek vele,
melyek méltók, hogy feljegyeztessenek, nem pergamenre, hanem
érczlapokra! De mai napság a renyheség diadalmaskodik a serénységen, a
tétlenség a munkásságon, a bűn az erényen, a fenhéjázás a bátorságon, az
elmélet a gyakorlaton, melyek mind csupán az arany korban és a kóbor
lovagokban ragyogtanak. S ha nem így van, ugyan mondják meg, ki volt
becsületesebb és bátrabb a nagyhírű gaulai Amadisnál? ki elmésebb
angolországi Palmerinnél? kicsoda udvariasabb és nyájasabb a fehér
Tirantenál? ki lovagiasabb a graeciai Lisuartenál? ki megszabdaltabb és
szabdalóbb Don Belianisnál? kicsoda rendíthetetlenebb gaulai Perionnál?
ki vakmerőbb a veszélyekben Felismarte de Hircaniánál? avagy kicsoda
őszintébb Esplandiannál? ki merészebb a traciai Don Cirongilionál? ki
okosabb Sobrino királynál? ki vitézebb Reinaldosnál? ki győzhetetlennebb
Roldannál s ki vidámabb és előzékenyebb Rugeronál kitől – Turpin érsek
halhatatlan érdemű munkái tanusága szerint, – a mái ferrarai herczegek
származnak? Mindezen lovagok, tisztelendő lelkész úr, s még egy egész
sereg, a kiket felhozhatnék, ezek mind kóbor lovagok valának, a lovagság
dísze és virága. Ezek és a hozzájok hasonlók lennének az én szívem
szerint való férfiak, s ha ő felsége ilyeneket kaphatna, az lenne az
igazi védelem, nem is kerülne annyiba, a török meg ugyan szálanként
kitéphetné a szakállát! Egyébiránt én itthon maradok, minthogy a káplán
úr nem akar magával vinni; s ha Jupiter, a mint a borbély mondá, nem
akar esőt adni, itt vagyok én, a ki majd megáztatom a földet mihelyt
kedvem tartja; ezt pedig azért mondom, hogy a habaró ur tudja, hogy
elértettem.
– Igaz lelkemre mondom, señor Don Quijote, – jegyzé meg a borbély – nem
akartam sérteni és Isten a tanuságom, hogy szándékom jó volt, s kérem
nagyságodat, ne nehezteljen.
– Nehezteljek-e vagy sem – viszonzá Don Quijote – azt én tudom.
Mire a lelkész így vágott közbe:
– Igaz ugyan, hogy eddig jó szerén egy árva szót se szóltam, mindazáltal
Don Quijote úr előadása folytán egy kétségem támad, melylyel igazán
szeretnék tisztába jönni.
– Parancsoljon – mondá Don Quijote szokott illedelmes, udvarias hangján
– szerencsémnek fogom tartani, ha valamiben felvilágosítással
szolgálhatok.
– Kegyes engedelmével kimondom tehát – felelt a lelkész – én csakugyan
Tamás vagyok abban és semmi módon sem tudom elhinni, hogy az az egész
sereg kóbor lovag a kiket nagyságod említett, testestűl lelkestűl igazán
és valósággal éltek volna valaha e világon. Inkább úgy képzelem: ez merő
koholmány, mesebeszéd, hazugság, csupa álom a minek nem lehet hitelt
adni.
– Ez megint olyan tévedés – viszonzá Don Quijote – a melybe már sokan
estek, a kik nem hiszik, hogy e lovagok voltak valaha e világon; s én
nem egyszer, majd egy, majd más alkalommal s különféle emberekkel
szemközt megkisérlettem már földeríteni ezt a majdnem általános
csalódást; szándékom néha nem sikerűlt, máskor azonban igen, a mikor az
igazságnak vállaira állítottam. Ez az igazság annyira bizonyos, hogy
majdnem azt merném mondani, én a tulajdon magam szemével láttam Amadis
de Gaulát, a ki magas termetü, fehér arczu, fekete – de jól rendben
tartott – szakálú férfiu volt, késedelmes a haragra, s mindig kész a
megbocsátásra. S a mint Amadist lerajzoltam, úgy vélem, hasonló hűséggel
le tudnám írni s festeni a világ minden kóbor lovagját, mert az a
meggyőződésem, hogy olyanok voltak, a milyeneknek a történetek mondják,
s hős tetteikből, melyeket véghez vittek, jellemökből, melyet
tanusítottak, helyes gondolkozás után biztos következtetést lehet vonni
arczuk vonására, színére és termetökre.
S meglehet, hogy a mennyire megint bele volt lelkesűlve a lovagság
dolgaiba, talán csakugyan mind végig rajzolta volna a világ minden kóbor
lovagját, ha e pillanatban a leányka meg a gazdasszony – kik a
társaságból már előbb eltávoztak – nagy fenszóval kiáltozni nem kezdenek
az udvaron.
E zajra tehát odasiettek az ajtóhoz a szobában lévők is mindnyájan.