Hogy az ifju olvasó e művet – mint a mai kor szépirodalmi termékeitől
sok tekintetben eltérőt – helyesen felfoghassa, s a világhírű regényt
ezen átdolgozásban élvezhesse, néhány ismertető szóra van szükség, a mit
mind a mű szerzőjéről, mind pedig e nevezetes munkájának czéljáról,
irányáról e rövid s tájékozásul nyujtott előszóban kivánunk mondani.
Miguel de Cervantes Saavedra, a roppant termékenységű spanyol
irodalomnak egyik legismertebb nevü művelője, az 1547-dik év október
havának elején született Spanyolország Alcaláde-Henares nevű városában.
Első gyermekkorát szülővárosában tölté, s ugyanitt végzé első
tanulmányait is, a mennyiben a Ximenes bibornok által 50 évvel azelőtt e
városkában alapított egyetem az ő gyermek- és ifjukorában érte el
virágzásának tetőpontját. Tanulói pályáját tovább részint Madridban,
részint a salamancai egyetemen folytatta, s mindenütt oly szorgalommal
és fényes sükerrel, hogy tanárai, különösen egy Lope de Hoyos nevű,
Cervantesről mindig csak úgy emlékezett meg, mint az ő: „drága és
különösen szeretett tanítványáról“.
Tanulói pályája bevégeztével Aquaviva bibornok házához jutott kamarási
minőségben, kit aztán rendes lakóhelyére, Rómába követett. Egy évvel
utóbb azonban ezen tisztséget más pályával, nevezetesen a katonaival
cserélte fel, mely pályáért mindig rajongott, melyen azonban sohasem
láthatta érdemeit, bátorságát, teljes odaadását eléggé megjutalmazva.
Élete folytában különösen nevezetes fordulópontot képez a törökök ellen
az 1571. október 7-dikén küzdött lepantoi tengeri ütközet, melyben
Cervantes is részt vett, s épen a csata folytában őt gyötrő lázbetegség
daczára is oly hőslelkűleg viselte magát s annyira kitette személyét a
veszedelemnek, hogy ez egyetlen csatában három lövést kapott, kettőt
mellébe, egyet bal karjába, mely aztán teljes életére
kigyógyíthatatlanúl csonka és béna maradt.
Katonai pályájának ezen gyászos emlékére nemsokára még egy másik s talán
amannál szomorúbb esemény is következett, nevezetesen az, hogy a midőn a
földközi tengeren, a messinai kórházból kikerült s még egyszer a
hadseregbe lépett Cervantes, – vég elbocsátását megnyerve, az „El Sol“
nevű hajón rég nem látott hazája, Spanyolország felé hajózott: az
1575-dik év szeptember havában, az algiri partok irányában tengeri
rablók hatalmába került, s egy bizonyos Dali Mami nevű rablófőnöknek,
utóbb pedig Algir kormányzójának Hasszan agának esett rabszolgájává.
Sorsa itt majdnem elviselhetetlenűl nehéz, valóban iszonyú volt, mert
azon hallatlan kegyetlenség, melylyel különösen az utóbbi bánt
rabszolgáival, még azok nyugalmát is teljesen elvette, a kikkel,
szívtelenségét nem éreztette is. Hasszán aga kegyetlenségéről maga
Cervantes jegyzi meg: „Bárha bennünket folytonosan éhség s a
nélkülözések minden neme gyötört is, mind ez semmi volt azon hallatlan
kegyetlenségek elborzasztó látományához képest, miket az alkirály a
keresztyéneken elkövetett. Alig mult nap, hogy valakit karóba ne húztak
vagy fel ne akasztottak volna, vagy legalább is füleit vágták le
valamelyiknek s mindezt gyakran a legkisebb ok nélkül, úgy hogy magok a
törökök is bevallották, hogy az alkirály csupa gyülöletből és
vérszomjasságból cselekszi“.
A hazáját imádó, a szabadságért rajongó nemes spanyolnak tehát
sokszorosan gyötrelmes volt e kínos rabszolgaság s minden áron
szabadulni szeretett volna belőle s először is szökés által, bárha az
igen könnyen életébe kerülhet vala. A szökést csakugyan több izben meg
is kisérlé, de mindig eredménytelenül. Néha az algiriak nagy figyelmű
őrködésén, másszor alávaló emberek haszonleső árulásán szenvedtek
hajótörést, gyakran igen merész tervei, melyek sükertelensége aztán nem
hogy a szabadságot adta volna vissza, sőt ellenkezőleg a már is kínos
rabságot tette csak még súlyosabbá. Így a többi között egy izben 2000
botütésre lőn elitélve, a mi természetesen egy lett volna a legiszonyúbb
halálra kinzással; ezen szörnyű büntetést azonban rajta még sem
hajtották végre.
Bátor, hős lelkét mind e veszedelmek nem hogy csüggesztették volna, sőt
ellenkezőleg ujabb meg ujabb kisérletekre serkentették, sőt egy izben
oly rendkivüli, majdnem hihetetlen vakmerőségre, hogy az Algirban lévő
40000 rabszolgát akarta fellázítani s a várost a spanyol király számára,
a mohamedánoktól elfoglalni. S fel van jegyezve, ha ezen tervnek is nem
akad megint árulója, meglehet, hogy a képtelenségnek látszó terv
kivitele mégis sikerült volna Cervantes lángeszének, rendíthetetlen
szilárdságának s bátorságának.
Szabadságát végre az 1580-dik év szeptember 19-dikén nyerte vissza 500
arany váltságdíjért, melyet Spanyolországban maradt családja, testvérei
tettek le érette, a kik az ő viszonyaikhoz képest ezen igen nagy
összegnek nemeslelkű feláldozása által egészen elszegényültek.
Cervantes visszaérkezvén hazájába, részint hivataloskodással, részint
irodalmi foglalkozásából tartotta fen életét; anyagi helyzete azonban
soha sem volt oly kedvező, a milyet nemes szíve és lángelméje valóban
megérdemlettek volna.
Irt színdarabokat, költeményeket s regényeket, de minden munkáját messze
messze túlszárnyalja, szatirikus gúnyoros regénye: „Az elmés nemes Don
Quijote de la Mancha“.
Ezen művében a középkori kóbor lovagságot, mint többé az ujabb
társadalomba bele nem illő elavult intézményt teszi nevetségessé, s
megadja a halálos döfést azon lovagregényeknek, melyek ártalmas,
kártékony olvasása, még Cervantes korában is széltében divatozott
Spanyolországban. Ezen regények legnagyobb része a féktelen
képzelőtehetség szülötte telisded-tele hihetetlen kalandokkal,
bűbájosságokkal, varázslatokkal, melyek az olvasók lelkét csakugyan
megmételyezték, az erkölcsöt megrontották, az ifjúságot nyeglévé,
czivakodóvá, versengővé tették s elvonták minden nemesebb és komolyabb
pályától s foglalkozástól.
Cervantes, lángeszével belátva e nagy veszedelmet, melynek meggátlására
egyébiránt a spanyol országgyülés két izben is felirt a királyhoz, hogy
tiltsa el az ilyes erkölcsrontó művek kiadhatását, – Cervantes,
ismételjük, a leghatalmasabb fegyverrel, a gúnynak, a nevetségessé
tételnek fegyverével küzdött e visszaélés ellen, s nyert is rajta olyan
diadalmat, a milyet kivülötte kevés iró: czélját annyira elérte, hogy
Cervantes e művének megjelenése után az előbbi modorban lovagregényt
írni senki többé nem merészelt.
Természetes, hogy a Don Quijote által elkövetett bohóságok egy egész
serege még a valószínüséget is nélkülözi; de épen így nélkülözték a
valószínüséget azon komolyaknak látszani akaró lovagregények is, melyek
csakugyan igazakúl akarják elhitetni a varázslók létezését, a fellegeken
való repülést, a falovon történt nyargalást, – s mindazt a többi
bohóságot, melyet a szegény, nemeslelkü manchai lovagnak is mind meg
kell tennie, hogy a többieket a gúny s nevetség tárgyaivá tegye.
Cervantes elérte czélját, s e remek-művével, melyről méltán elmondhatá:
„a gyermekek kezökbe veszik, az ifjak olvassák, a férfiak értik s az
öregek méltányolják,“ csakugyan kivívta magának azon dicsőséget, hogy
olyan irónak kell tartanunk s tisztelnünk, ki az emberiség művelődését
előbbre segítette.
Cervantes életének utolsó napjáig folytonosan a munkának élve, a
gondokkal küzdve s lelke derültségét egész halála órájáig megtartva, az
1616-dik év ápril 23-án halt meg, 68 éves korában. Emléket,
elévülhetetlent, s örök időkre szólót, saját maga emelt magának
műveiben.
Még azon megjegyzéssel tartozunk, hogy a „Don Quijote“ ezen ujabb
átdolgozása az eredetiből készült fordítás nyomán készűlt, s a mennyire
csak lehetett, ahhoz is van szabva; eltérés, rövidítés pedig csupán ott
történt, a hol e nélkülözhetetlen módosítást az ifjuság számára való
átdolgozás tette szükségessé.
Az átdolgozó.