A kevély férfi térdre vetette magát és keservesen zokogott. Először sírt
életében.
A pünkösdi harangok zúgtak. A Robozok kastélyának rézkupoláján
föllebbent a selyem gyászlobogó, ünnepélyesen és komoran, mint egy óriás
fekete holló…
Pünkösd napja volt… Béke és boldogság mindenütt… Csak odabenn, a
tengerzöld boudoirban, kérdezte a jegesmedvebőrön térdeplő férfi,
szívrepesztő zokogással:
– Miért?
Vége.
Bizony, ez több volt, mint amennyit Luca elviselhetett. Oly szépen
indult minden! Pünkösd, – napfény, – virágillat… Nagyúri parkok –
nyílegyenes platánfasorokkal, márványistenekkel és kupolás kastélyokkal…
Hercegek, őrgrófok és közönséges grófok, akik lovagolnak, száz üveg
pezsgőbe fogadnak és nemesi becsületszót adnak… Aztán ő – Elemér gróf!
Az imént jött haza Afrikából; fél fejjel magasabb a többinél és ha
beszél, kipirul a homlokán a sebhely. „Báró úr, ön gyáva!“ mondja. Vagy:
„Tudok a park végén egy csendes helyet, ott egypár golyót válthatnánk!“
Aztán összetalálkozik Izaurával… A kevély Elemér a jéghideg Izaurával!
Oly ellenséges pillantásokat váltanak és oly hidegen beszélnek, az ember
mindjárt tudja, hogy szeretik egymást. Aztán valami összekoccanás esik
köztük. Elemér elmegy Afrikába, Izaura elmegy a tengerzöld boudoirba, –
Luca pedig mosolyog magában. Mert Luca az anyai szigor dacára is
tapasztalt regényolvasó és tudja, hogy Izaura arca hiába hervad
napról-napra. Elemér gróf egy év mulva, talán éppen pünkösd napján,
vissza fog jönni és aztán kivirulnak ismét a rózsák Izaura grófnő arcán…
Aztán egyszerre, – mi az? Ah, az a bizonyos villamcsapás a tiszta égből!
A szegény Luca rémülten kaparászta a könyv tábláját, hogy nem-e ragadt
oda egypár lap, – aztán megtörve, megsemmisülve, megdermedve süppedt
össze magába. Izaura grófné meghalt! Meghalt, mikor legérdekesebb lett
volna a regény. Meghalt minden szokás és hagyomány ellenére, meghalt
komolyan és visszavonhatatlanul meghalt fájdalmas mosolylyal a finom
metszésü ajkán… És Elemér gróf most ott térdepelt a tengerzöld
boudoirban, Luca pedig az ablakfülkében és mindaketten zokogva
kérdezték: miért? Alighanem most értették csak meg mindaketten a regény
címét, azt az ártatlannak látszó és mégis annyira alattomos kérdést:
Miért?
– Luca, legyen eszed! Nem kell ezt az ostobaságot komolyan venni. Nem
megtörtént dolog, a szerző úgy füllentette össze.
– Ha úgy hazudta össze, miért nem hazudta másképp? Miért nem hazudta
úgy, hogy boldogok lesznek? Miért?
*
Luca, szegény Lucám, kövér kis Luca, hallgass reám, elmondom neked,
miért halt meg Izaura grófnő, bánatos mosolylyal a finom metszésü ajkán.
Az író, a Miért? szerzője, egyszer a nagynénjénél ebédelt és fekete kávé
után azt mondta:
– Írni akarok!
Írhatnékja volt. A szobában egyszerre mélységes csend lett, az öregek
sokatmondóan néztek össze, Mariska pedig felszökött a helyéről és azt
mondta:
– Az én szobámban.
Öt perc alatt elkészített mindent a szobájában. A kis íróasztalára husz
árkus fehér papirost tett, meg egy csomó tiszta aluminium tollat. Egy
pohár friss vizet is tett oda, a majolikakorsóba pedig, az Eötvös József
mellszobra mellé, néhány nyíló orgonafaágat tűzött. (Az Eötvös szobrát a
gipszöntő talián néha mint a Kossuth Lajosét, néha pedig mint a
Széchenyi Istvánét is szokta árulni.)
A gyerekeket kituszkolták a szomszédba, a madárkalitkát pedig
leterítették zsebkendővel. Olyan ájtatos csend volt a lakásban, az ember
meghallhatta volna a légy dongását, vagy a múzsa ruhasuhogását.
Az író leült és kevés gondolkozás után a következőket írta le:
„Kedves Rabinovicz úr! Ha ön azt hiszi, hogy engem a licitációval
megijeszthet, akkor nagyon csalódik. Ha azonban még hat hétig várni
akar, megkapja a pénzét az utolsó krajcárig. Mondtam már önnek, hogy egy
Miért? címü regényen dolgozom, amelynek a fele már el is készült. A
kiadómnak, a Farkas és társa cégnek, fájdalom az a különös rögeszméje
van, hogy nem akar pénzt adni, mielőtt a regény befejezését nem látja. A
befejezéshez pedig még kell vagy hat hét. Várjon türelemmel, hagyjon
békében dolgozni, akkor lesz nekem is pénzem, meg önnek is.“
A levelet borítékba zárta és zsebre tette. Mariska a kiváncsiságtól
csillogó szemmel várta az ajtóban.
Már vége? Csak ilyen keveset írtál az asztalomon?
Szerette volna, ha a bátyja egész regényt ír az ő asztalán. Az író azt
mondta:
– Egy ötletem volt, azt jegyeztem fel…
– Apercu! – magyarázta Mariska az öregeknek.
A gyerekek pedig később elkérkedtek a szomszéd gyerekek előtt: A mi
bácsink tud apercu-t írni, a tiétek nem tud!
– Luca, akarod tudni, milyen ember az a kedves Rabinovicz úr? Se nem
kedves, se nem úr. Alig négy láb magas, vézna kis izé, amely mindig
feketében jár. A jobb lába félaraszszal kurtább, mint a bal lába, azért
a jobb cipőjén félarasztnyi fatalpat visel. A feje csupa homlok, az arca
valahogyan lecsúszott a gallérjáig, ahol más embernek szája van, ott van
az ő szeme; ahol más ember az állát viseli, ott viseli ő a száját.
Az apercu olyan hatással volt Rabinovicz úrra, hogy másnap néhány
hivatalos ember társaságában feljött a kopogó fatalpával a Miért?
szerzőjének a lakására és megtartotta az árverést.
Az író, összes földi javai közül, csak a frakkját sajnálta. Nem, mintha
a többi holmija íránt mostohább szívvel lett volna, hanem mivel a
frakkjára, tekintettel a küszöbön álló farsangra, nagy szüksége volt.
Rabinovicz úr azonban hajthatatlan maradt, csak annyit igért meg, hogy a
frakkot fogja az árverés végére hagyni. Az árverés eltart egy óráig,
addig lehet pénz után járni.
– Luca, – te azt kérded, hogy mi köze a frakknak Izaura grófnő
halálához? Luca, – a frakk ölte meg Izaura grófnőt! Az író, amint sötét
arccal járt-kelt a szobájában, kezébe vette a Miért? befejezetlen
kéziratát. Hej, – ha hamarjában befejezhetné a regényt…?
Ekkor támadt az ötlete, hogy megöli Izaurát. Megöli és kurtán befejezi a
regényt. Sokáig küzködött magában. Melyiket áldozza fel, – Izaura
grófnőt, vagy a frakkot? Szerette mind a kettőt! Izaura szép, fiatal és
nemesszivü. A frakk is elég jó szabásu, de már nem új, a bélése pedig
kezd kopni.
– Luca, a frakk győzött! Mialatt az „öregnemü üzérek“ a kockás
esőköpönyegét ócsárolták éppen, az író leült és megírta az LVII.
fejezetet. Aztán kocsiba ült, elhajtatott a Farkas és társa céghez és
átadta nekik a kéziratot. A kiadók csudálkoztak egy kicsit, hogy a
regény olyan kurta lett, de aztán kiszámították, hogy mennyi jár egy
ívért és kifizették a tiszteletdíjat…
Luca, aki nagyon érdeklődik irodalomtörténeti adatok után, azt kérdezte:
– És megmentette a frakkot? Jókor jött még?
– Luca, szegény Lucám, készülj el a legszomorubb dologra! Az író, mikor
a zsebében érezte a pénzt, nem ment haza, hanem azt mondta magában: Nem
kell nekem az az ócska frakk, – majd csináltatok újat a télen… Elegáns
új frakkot, fényes kamgárnból, atlaszbéléssel… Mikor eljött a farsang,
az írónak nem volt frakkja, se ócska, se régi, a kiadó rossz regényt
kapott. Rabinovicz nem hajtotta be az árverés költségeit sem. A szegény
Izaura grófnőnek azonban meg kellett halnia, élete virágában, bánatos
mosolylyal az ajkán, – és senki sem tudja, hogy miért?