A falusi templom tornyában megint megszólaltak a pünkösdi harangok. Méla
akkordjaik zengő galambok rajaként siklottak el a verőfényben úszó,
virágillatos táj fölött, besurranva a kastély csúcsíves ablakain…
Béke és nyugalom mindenütt! Csak a tengerzöld boudoir bűvös homályában
nem honol a béke, csak a csipkéslevelü pálmák alatt lázban vergődő
karcsu, fehér leány szivében nincs nyugalom… Izaura grófnő! Nem Izaura,
– csak Izaura árnyéka… arca halovány, szinte átlátszó, mint az
almafavirág, ha megcsipte a dér: a csalódás dere…
A harangkongásra fölriadt lázas álmodozásából. Bánatos mosoly jelent meg
finom metszésü ajkán, majd halkan suttogta: Elemér! Elemér!
E pillanatban felpattant az ajtó. A küszöbön napbarnított, utiruhás
délceg férfi jelent meg.
– Izaura! Bocsáss meg! – kiáltotta.
A válasz egy halkan elhaló sóhaj volt. Könnyü, mint a pillangó
szárnylebbenése: Megbocsátok!
– Izaura!