– De hát minek is mondtad neki azt, hogy a felesége «az?»
– Hát mert az!
– Mért gondolod?
– Nem gondolom, hanem tudom. Megirta nekem a levelében Akmet bég, hogy
ugyan siessek elfogadni a kinált kétezer aranyat, mert a menyecske
félrecsapó. Olvasta neki egy levelét, a mit egy másik gyaur béghez írt
az asszony. Nem bánná az, ha itt veszne az ura, hogy másikat kapjon
helyébe.
S nagyobb igazság kedvért elő is vette Buzdurgán murza azt a levelet, a
mit Akmet bégtől kapott, s megmutatá azt Kalménak; Akmet bég
szórul-szóra közölte abban annak a levélnek a tartalmát, a mit Ilka
asszony Boldizsár tanácsára fintából Apor Istvánhoz irt.
– Meglátod, hogy itt hagyja az átkozott a nyakamon veszni az urát.
Kalme lecsillapította a murza haragját. Volt neki ahhoz való szere. Jó
adag mákonyt tömött a pipájába: mire azt kiszítta a murza, úgy aludt
tőle, mint a só.
Akkor aztán Kalme kivette az ővéből a zárka kulcsait, összegyüjté a
lakoma maradékát, a miket ő a saját szájától megvont, s a hogy azt
rendesen tenni szokta, mikor a murza mély álomba dölt ebéd után,
felnyitá a Tamás börtönét s átvitte hozzá a körömfaladékot.
Tamás tudta azt, hogy ilyenkor a murza alszik, s dongó legyen a talpán,
a kinek a csípésére csak annyit is szuszszant, hogy «hess légy!»
Ilyenkor történhetik felőle akármi.
– Elébb egyél, lakjál jól. Aztán majd zsémbelek veled. Mondá Kalme, oda
kuporodva Tamás mellé a szalmára.
Mikor aztán Tamás mindent elfogyasztott hűségesen, akkor rákezdte Kalme
a zsémbelést.
– Micsoda bolondot cselekedtél a murzával?
– Fejéhez vágtam az ételes tálat.
– Miért tetted?
– Azért, mert rossznak mondta a feleségemet.
– S azért úgy fel kellett gerjedned?
– Mikor azt bántják, a kit szeretek.
– Hát te azért, a kit szeretsz, minden vakmerőségre képes vagy?
– Még a halálra is.
– Még a halálra is? Akkor hát egy másik életre is?
– A másvilágon bizonynyal.
– Nem a másvilágon, hanem ezen a világon.
– De már ezt nem értem.
– Hát megmagyarázom. – Nézz a szemembe. S ha valamit a szám rosszul
mond, olvasd ki a szememből jobban. Engem is sokszor háborít az álom,
hogy miért nem született számomra olyan férfi, a ki mikor szeret, a
haláltól sem retteg? Egyet találtam s az is a másé. S ennek olyan bolond
vallása van, a mi tiltja, hogy egy szív két szivet zárjon be. Annak csak
egy nőt szabad szeretni.
Damokos Tamás elértette biz ezt a vallomást, s lesütötte szemeit
szégyenletében. Az oroszlán nem olyan rettenetes állat, mint egy idegen
asszony, a ki szerelmet vall egy feleséges embernek.
Nem tudott rá felelni semmit. Eszébe jutott József története
Potifárnéval. S neki még csak köpönyege sincs, amit a kezében felejtsen.
Pedig biz azt sejthette volna előre is, hogy a sok nyájasságnak,
barátságnak ez lesz a vége.
– Szebb a feleséged, mint én? Kérdezé Kalme, megtaszítva kezével az
elmélázót.
– Nem tudom. A feleségemet nem láttam.
(Már tudniillik «úgy», mint a kadinát.)
– De engemet láttál. Tudhatod, hogy semmi hibám nincsen. Még a hol
tizenketten vannak is mellettem, nem én vagyok a tizenharmadik; hanem én
vagyok az első.
– Az már igaz.
– Rossznak sem igen ismerhetsz. Mindenkor csak jókat tettem veled. Sok
kínzás elmaradt rólad az én könyörgéseimre, a mi különben rád volt
mérve. Én enyhítettem a rabságodat. A falatomnak felét félreraktam, hogy
teneked juttassam.
– Elismerem. Áldjon meg érte az Isten.
– Azt is tudod, hogy nem játék, a mit teszek. Mert ha megtudná
Buzdurgán, hogy téged meglátogatlak, mozsárban töretne össze.
– Elég bolondul cselekszed.
– Nem gondolok akkor arra. Azt hiszem a mennyországban vagyok, mikor
hozzád közel vagyok; azt hiszem, hogy idvezültem, mikor a szemedbe
nézek. Meg tudnék halni azért, hogy szeress. – És te engem még sem
szeretsz.
– Mert te neked már van urad; s nekem is van feleségem.
– Az igaz, hogy Buzdurgán az én uram, mert megvett a derbendi vásáron,
mint legszebb leányt háromezer aranyon, ép úgy, mint megvette a
legnagyobb lovat ugyanakkor kétezer dénáron; de ha a Kara-Kush lovának
embernyi esze volna, mint nekem, az is azt tenné, hogy nem őtet venné
fel a hátára, hanem tégedet meg engem, s elfutna velünk a világba. Az a
te feleséged pedig ki tudja, a te asszonyod-e még?
– De én tudom.
– Ne bizonyítsd. Tudod, hogy a ti országotokban van olyan törvény, hogy
ha egy asszonynak az ura egy esztendeig egy napig a feleségéhez meg nem
tér, az asszony felszabadíttatik, s választhat más urat magának.
– Én ugyan ilyen törvényről semmit sem tudok, pedig jártam volna
Gyulafehérvárott a kollégiumba. De hogy ha mindjárt Zandirhám kőpaizsára
volna is bevésve aranyozott betűkkel egy ilyen törvény, és hogy ha azt
kemény parancsolás mellett hagynák meg az én drága Ilkámnak, hogy
kövesse és én tőlem elválasztva, magát más férfinak adja: még akkor is
kétszer Tamás vagyok benne, hogy ő engemet nyomorult rabságomban
elhagyjon, mással fölcseréljen.
– Akkor nem jól ismered az asszonyokat.
– Az igaz. Több asszonyt soha sem ismertem csak a feleségemet. Annak se
tanultam az indulatait: nem fürkésztem, nem kutattam, nem jártam utána.
Nem kerestem a bizonyságokat, nem tettem próbára a hűségét, nem őriztem
Árgus szemekkel: hanem hiszek benne, úgy mint az egy Istenben!
Kalménak a szemébe szökött a köny. Boszusan törlé le a fátyolával.
– Mit keres ez az ostoba víz a szememben? Hát te hiszesz az asszonynak?
– Vajjon hisz-e te benned is épen úgy az asszony?
– Bizonyára ő is úgy hisz.
– Nem álmodja-e meg, hogy egy más asszonynak szemei égnek az orczádon? S
ha megálmodta, nem fáj-e a szive bele?
– A ki maga is igaz, annak nincsen gyanuja.
– És azért, látod, még az is, a kiben úgy hiszesz, mint az Istenben: itt
hágy kiváltatlan, nem küldi a váltságdíjad; míg az, a kit megvetsz, föl
sem veszesz, minden nap újra kezdi szabadításod munkáját. Te nem is
álmodol arról, micsoda éles tőr függ a fejed felett asszonyi hajszálon?
Az az én hajszálam. Ennek a szörnyetegnek itt, a kinek a horkolását
hallod, a hányszor fölébred, az az első szava: elhozták-e már a
váltságdíjat azért a lánczos kutyáért? S mikor megtudja, hogy még nincs
itten, dúl-fúl, átkozódik. Mennyi hizelgésbe, mennyi szép szavamba kerül
én nekem mindannyiszor lecsillapítani a haragját! A ki próbálta már
bőszült vizilovat, dühödt elefántot megszelidíteni, csak az tudja, mi az
én munkám. Szörnyű boszut akar rajtad állni, hogy ha ki nem váltnak.
Napról-napra egymásra tetézi a félrerakott haragját, hogy egyszerre
elborítson vele. Úgy kell neki mindenféle csábítással, édesgetéssel a
kezére járnom, hogy még egy napot várjon, ne vigyen még vissza, hátha
holnap megérkeznek a küldött a pénzzel. De annál nagyobbra nő mindennap
az adósságod kínszenvedésekben, ha végre is itt találsz rajta veszni.
– Én hiszem, hogy ez a mai nap utolsó napja a várakozásnak.
– Én óhajtom, hogy az legyen. Ma még meg is sértetted a murzát. Ez nem
megy ingyenbe. Ha te őt ismernéd, lélekzetet se vennél, mikor előtte
állsz, mert a mit szájából kilehel, még az is tele van méreggel. Ez
legyen az utolsó napod az ő keze közelében. Ha holnap ki nem vált a
feleséged, akkor csak az Isten segít rajtad – vagy én.
Ezzel magára hagyta Damokos Tamást a szép kegyencznő, s ismét rázárta a
börtönajtót, és visszatért az alvó szörnyetegéhez, a kinek a
horkolásától reszketett a vár.
Másnap délig senki az ajtót sem nyitotta a fogoly úrra. Még csak neszt
sem hallott magányos zárkájában, a hová még a napvilág is gyéren hatolt
be, az ajtó fölötti szűk kerek ablakon át.
Csak arról tudta meg, hogy dél van, mikor a murza hazaérkezett a
délelőtti unalmas csavargásából, végig káromkodva a hosszú folyosón.
Mikor az ő zárkájának az ajtaja előtt elment, nagyott rugott rajta:
«Kell piláf? lánczos kutya!» Azután kinyitotta az átelleni ajtót
kulcscsal s akkor meg Kalme csengő, hizelgő hangját hallá egy pillanatra
Tamás, s aztán becsukódott az ajtó, ismét csendes lett körülötte minden.
Csak egy nyomorult légy zümmögött a szögletben, a mit megfogott a pók.
«Úgy látszik, hogy a murza ma bőjtöt akar tartatni velem;» gondolá
magában Tamás.
Hosszú idő telt bele, a míg újra hallá nyikorogni az átelleni ajtót, a
mire azonnal következett az ő börtönajtajának felnyitása: előtte állt
Kalme.
A kadinának arczán valami ördögi jókedv látszott ez alkalommal: a szemei
tüzeltek, az ajkai nevetésre voltak nyitva; hanem a mellett a szemöldei
összehuzódtak, mint két kígyó.
– Jó hírt hozasz? kérdezé Tamás lelkendezve.
– Hát mit hoznék mást?
– Megérkezett a váltságom?
– Megérkezett a szabadulásod napja. Jöjj át a murzához.
– Veled együtt?
– No hát mi az?
– Nem haragszik meg a murza, ha a felesége fátyol nélkül mutatja magát
idegen férfi előtt?
– Oh a murza soha sem haragszik, mikor alszik; szólt Kalme dévajul
nevetve. Olyankor mindent megenged.
– De ha föl talál ébredni?
– Holnap reggelig nem. Annyi hashisht tettem a kávéjába, hogy egy napig
ott marad a paradicsomban. Tánczolhatunk, dalolhatunk, miatta. Ott
lakomázhatsz a hátán.
– Ne tégy velem bolondokat.
– Csak te bizd rám magadat. Mondtam, hogy megszabadítalak. Elébb lakjál
jól. Ne félj semmitől. Magunk vagyunk. A murza szolgái mind meg vannak
nyerve. – De a tánczhoz nem kell a láncz. Elvettem a lakat kulcsát;
elébb leoldom kezedről, lábadról.
Tamás engedte a lánczait levetetni.
– No jer velem. Az asztal meg van terítve.
A tatárok nem esznek asztalról. Tudta ezt Tamás.
Hanem azért neki mégis terített asztala volt. Buzdurgán murzának a háta.
A mint az esetlen nagy kolossz ott feküdt hosszan elnyulva a földön
hasmánt, Kalme az ő széles hátára rakta fel az ételeket és csemegéket:
oda kellett Tamásnak letelepedni és a gazdája hátáról lakomázni. –
Bizony olyanformán érezte magát, mint a siralomházba kitett rab, a kinek
a nyakán van már a hóhér kötele s úgy kinálják mindenféle drága étellel
és itallal – utoljára életében.
Kalme csintalanul nevetett a vendége rettegésén.
– Ne félj tőle! Nincs ez itthon. A paradicsomban van most. Nézd, hogy
ragyog az arcza a gyönyörüségtől! Most a tubafa virágkelyheiből
szürcsöli az édes mézet ajkaival. Ott jár a kristálypalota hetvenhetedik
termében. Hetvenhét huri tánczol körülötte. Nézd, hogy mosolyog reájuk!
S mikor azt látta Kalme, hogy a vendége mégis csak nagyon feszeng s
kényelmetlenül érzi magát, felkapta a murza rhinoczerószbőr korbácsát s
nagyokat húzott vele az alvónak mezitelen talpára: a mire az összevissza
rándult.
– Légy Istennel! rebegé Tamás. Ne kisértsd az ördögöt.
– Hahaha! Kaczagott Kalme. Hiszen most a hurik csiklandozzák. No hát
csak te egyél nyugton.
S azzal békét hagyott Tamásnak is meg a murzának is, s elkezdett egy
szerelmes románczot dalolni Mirza Shaffitól, s a közben egy nagy
pávatoll-legyezővel hüsselte a vendégét, meg néha a gazdáját is, a ki
neki asztalul szolgált.
Tamás azonban mindeneknél inkább éhes volt arra a hirre: hogy
megérkezett-e hát a váltságdíja? csakugyan itt van? hogy jött meg? ki
hozta el?
– Ki végezne egyszerre két dolgot? Enyelge vele Kalme. Mikor eszel,
akkor ne beszélj. Mikor iszol, vesd félre a gondot. Majd megtudsz idején
mindent.
– Csak annyit mondj, hogy szabad leszek-e már?
– A mondás hazudhat: a cselekedet igazat mond. A számnak ne higyj, hanem
a kezemnek hihetsz.
Azzal felkapta Kalme a lánczot, a mit Tamás kezéről, lábáról levett; oda
futott vele az ablakhoz, s kihajította azt rajta.
Tamás megrettent. Az jutott eszébe, hogy az a láncz az ő személyének
kiegészítő része. Azt neki Buzdurgán murza nem azért adta, hogy az
ablakon kidobálják. Hát majd mikor visszakéri? Ijedtében maga is
odafutott az ablakhoz, a melyen Kalme kidobta a lánczot, s kidugva rajta
a fejét, utána nézett, hogy hová esett a láncz?
Az biz egy mély sánczárokba esett, a minek a feneke hat ölnyi mélyen
volt az ablak alatt; e sánczárokba nyiltak az istállók kapui, a mikben a
várőrség lovait szokták tartani. Most is ott vezetgetett egy felnyergelt
paripát egy félmeztelen rabszolga, a ki meghallva a leeső láncz
csörrenését, megállt és felemelte az arczát ahhoz az ablakhoz, a honnan
a lánczot ledobták.
De hát arcz volt-e az? Ember arcza?
Tamásnak még a lelke is fázott, mikor rátekintett. Ezen az emberi
ábrázaton úgy el volt csufitva Isten remeklése, hogy irtozat volt
ránézni. Átkozott kezek csonkították így meg.
Tamást úgy megigézte ez a rémtekíntet, hogy nem bírt tőle megválni; a
keble elszorult; szerette volna megsiratni.
A szép kadina oda hajolt föléje, az arczát az övéhez illesztve s a haját
hátra simítva szép bársony kezével.
– Látod; mondá neki. Ez egy hazádfia: székely vitéz. Ezzel is az
történt, hogy Buzdurgán murzával kihozatták Perekopba, váltságdíjt
igérve érte. Ő aztán, hogy hasztalan várt a váltságdíjra, az nem jött
meg: boszujából így elcsufittatá az arczát a rabjának, a milyennek
látod. Talán nemes úr volt; most istállót tisztít.
Tamás összeborzadt. Ilyen kegyetlenül bánni egy emberrel, csak azért
mert rab volt, s itt feledték. A köny is meggyült a szemében.
A megcsufolt ember a föld felé fordítá az arczát. Tudta, hogy irtóznak
tőle.
Kalme a kezével inte az elcsufitott arczúnak, hogy vegye fel a lánczot s
vigye onnan.
– Ez a mi hivünk; suttogá Tamásnak.
(– Miféle hivünk? kiknek «nekünk»? töprengett magában Tamás.)
A mennyire a szeme ellátott onnan az ablakból, a végtelen, vigasztalan
záptenger terült el előtte, elszórt mohotkás szigeteivel, a szikes
sivatagba beleharapdáló tömpölyeivel, vérveresre festve az alkonyégtől;
sehol egy hajó, egy mentőcsónak az egész hullámpusztaságon.
– Jer innen! mondá Kalme, elvonva őt kezével az ablaktól. Milyen fagyos
a kezed! Nézd az én arczom milyen forró. S odaszorítá Tamás kezét
lángoló arczához. Nesze igyál ebből a muskavitból: ez fölmelegít.
S valami zöld ragyogású nedvet töltött egy szűknyakú velenczei
kristályból egy talpatlan pohárkába, azt maga megizlelte először,
belemártva piros nyelve hegyét, s aztán ráerőltette Tamásra.
Ez csakugyan bűbájos ital. Egyszerre tűzzé válik az emberben s minden
érző idegébe szétfut. Még a szivet is csiklandozza.
– Jer. Ülj ide mellém!
Hova? Hát csak arra az élő kerevetre: a murza idomtalan tetemére, úgy
sem jó az egyébre. S hogy Tamásnak nem akarózott a leülés, átölelte a
nyakát, úgy rántá oda maga mellé s egy hirtelen csókot nyomott az
ajakára, a mitől szegény Tamás ugyan halálra ijedt volna, ha a muskavit
lángja nem bátorítja vala.
– Haragszol érte? suttogá Kalme. Ha nem tetszett, add vissza.
De biz azt nem adta vissza Tamás, hanem csak letörülte a nyomát a
szájáról a dolmánya ujjával.
– No hát ha nem akarod, hogy szerelemről beszéljünk, hát beszéljünk a
szabadságról, mondá Kalme.
Már erre a szóra ugyan villogtak a szemei Tamásnak.
– Akarsz-e megszabadulni?
– Éjjel-nappal azért imádkozom.
– Kihez?
– Az Istenhez.
– Hát azt gondolod, hogy az a tízezer, meg tízezer társad, a ki veled
együtt esett rabságba, nem imádkozik épen úgy a szabadságért, ugyanahhoz
az Istenhez? Azt várod, hogy a te imádságodat meghallgassa, annak a
tízezernek meg azt mondja: «nem hallok!»
– Ne tarts te nekem mustrát az Isten bölcsesége felett: azt nem bízták
halandó emberre. Én igazhivő keresztyén vagyok.
– Bánom is én, akármit hivő vagy. Nekem nem kell hinnem semmit, mert
asszony vagyok. Allahnak semmi gondja az asszonyokra. Kutya, macska,
madár, asszonyi állat, él, hal, kileheli a páráját, s aztán nem vár se
jót, se rosszat. Nekünk addig kell kivennünk az életből a magunk részét,
a míg itt ezen a földön vagyunk.
– De ne töltsük az időt az istenség és az asszonyi lélek fölötti
vitatkozással, mondá bosszusan Damokos Tamás, megbotránkozva az oktalan
asszonyi állat eszeveszett okoskodásán.
– Kénytelen vagyok ám azon kezdeni, mondá Kalme, mert hogyha Istentől,
vagy lelkes asszonytól vártad a megszabadulásodat: hát mondhatom, hogy
hiába vártad.
– Mit szólsz?
– Azt, hogy még ma sem érkezett meg a váltságdijad, a murza pedig nem
vár több napot. Ha akarna sem várhat. És ha minden hizelkedésemet
elővenném is, nem tarthatnám őt egy nappal tovább sem itten. Ma mód
nélkül agyarkodó volt, a mikor hazakerült. Mindenféle csábítással,
édesgetéssel végre kivettem belőle, hogy miért dúl-fúl? A khámtól kapott
levelet, hogy minden hadaival azonnal induljon meg hosszu hadjáratra:
holnap már meg is érkeznek az agák, a kik alatta vannak, a felültetett
lovas ortákkal s rögtön ki kell vonulniok. A murza dühös ilyenkor, mert
itthon kell hagynia a palotáját, a háremét, még engemet is, és az egész
bőrgyárát, a várvavárt erzerumi vásárt; mindent itt kell ebadóba hagyni,
s aztán az egész csapatját neki kell mindennel ellátni, a mig az
ellenséges földet el nem érik. Értheted ebből, hogy miért pusztítanak
aztán a tatárok olyan kegyetlen dühvel, a hova betörnek?
– Bizony jaj annak a népnek, sóhajta fel Tamás.
– És hát tudod, hogy kinek lesz ezuttal jaj? A te nemzetednek, a te
hazád népének. A szultán parancsolta, hogy az engedetlen országot meg
kell fenyíteni; a Ghirai Khán törjön be azonnal egész seregével s
pusztítsa végig az egész országot, a hol csak magyar lakik, a mig csak a
német császár birodalmát nem éri, addig meg ne álljon.
– Én uram s Istenem!
– Bizony méltán sóhajtasz fel. Mert mikor Buzdurgán kidühöngte magát,
akkor aztán azt mondá maga vigasztalására: «no de legalább meglátogatom
azt a Gyulafehérvárt, a hol a nagy medreszben tanítják a mčhdruli irást,
de aztán ott találjam azt a huszonnyolcz asszonyi övet, a miről ez a
lánczos kutya vette a tudományát; mert ha nem találom, bizony tőbül
kiforgatom az egész Gyulafehérvárt s megeszem a népét kanál nélkül!»
– Jézusom! Máriám!
– No, ugy-e most már Jézusról, Máriáról sóhajtozol. Hát még ha a többit
megtudod? Buzdurgán úgy törülgette e fenyegetés után a száját kétfelé,
mintha már fellakmározta volna őket. Azután nevetett, s a szemeit
forgatta fölfelé. «No de még más tréfát is teszek, csak egyszer odabenn
legyek abban az Erdélyben. Ha sajnálta Damokos Tamásné asszonyom, meg az
ő pereputyjai a nyomorult rab urokért megküldeni azt a rongyos váltságot
ide hozzám, hát majd nem restellek én elmenni érte magam ő hozzá, s majd
elhozom az asszonyt is minden ijafiával együtt ide, hogy legyenek egy
csomóban.»
– Oh mennybéli szentek! nyavalygott Tamás, a kezeit összekulcsolva s a
homlokához verve.
– De iszen híhatod azokat! Messze a mennyország! A mig azok ideérnek,
addig Buzdurgán murza be is vettette sóval a te városodnak a helyét.
– Hogy én most nem lehetek otthon! hörgé Tamás, az öklével törülve
könyező szemeit.
– Hát hiszen arról akarok neked beszélni, hogy hogyan légy otthon –
hamarább, mint Buzdurgán hadai áttörnek a határon s találj szabadulást a
magad emberei számára, a kik hozzád tartozandók. Akarod, hogy erről
beszéljek?
– Kérlek, asszonyom.
– Ne mondj asszonyodnak; mert akkor azt hiszem, hogy az vagyok. No hát
közelebb huzódol-e hozzám?
Tamásnak most már csakugyan egészen oda kellett ülnie a kadina mellé,
hogy az a fülébe suttoghasson.
– A szentek nem tudnak rajtad segíteni, azt már látod, hátha a
tündelevények tudnak? Látod én tündelevény vagyok, a ki az emberek vérét
kiszívja. Imádkozni nem tudok, hanem bűvölni tudok. A börtönöd már
felnyitottam, a lánczodat levetettem. Két szál gyertyát a kezembe
veszek, kerülök-fordulok, s innen ebből a várból is kiviszlek.
– Nem hiszek én a varázslatokban.
– Te bolond. Hisz az én varázslatom nagyon is könnyű. Látod ezt a nagy
bőrerszényt? Emeld meg, ugy-e milyen nehéz? Tele van aranynyal. A hány
marokkal kiveszek belőle, annyi zárt nyitok ki vele. Fényes nappal is
sötétséget csinálok vele; a látót vakká, a beszélőt némává bűvölöm vele.
– De hisz ez a murza pénze.
– Hát kié volna másé? Azért jó nekünk.
– De hisz ezt elvenni rablás volna.
– Hát mi az?
– Te talán nem tudod, hogy a lopás rossz cselekedet?
– Annak, a ki lop, jó.
– De tiltva van. Megbüntetik érte.
– Igen, ha megkaphatják. De ha nem foghatják meg, akkor jót tett
magával.
– Ez nem az én hitvallásom.
– De az enyém az; itt tanultam a tatároknál. A mit elrabolni sikerült,
azt elrabolni jó volt. Ökröt, lovat, szép leányt: a hol kapják. A ki
elvihette, ha utól nem érték, az övé. – Engem is úgy raboltak el az apám
kertjéből. – Hát téged, meg valamennyi társadat, a kik rabok vagytok
Tatárországban, nem úgy raboltak-e el? vagy kérdezték tőletek, hogy
akartok-e velük jönni? Kezük ügyébe estetek s elhajtottak. Épen olyan
igazsággal hajtod te el a murza aranyait ezzel az egész zacskóval, még
hirmondót sem hagysz neki itt belőle.
Tamás nagyon meg volt akadva a philosophiájával. Ez a sophisma nagyon
hasonlított az igazsághoz.
– Aztán látod, mondá Kalme, ebből még az a jó is lesz majd, hogy ez a
pénz a murzának arra való, hogy a seregeit élelmezze, a mig Moldván,
Havasalföldön keresztül mennek, a hol rabolni nem szabad, mert azok a
szultán tartományai. Már most ha ez a pénz hiányozni fog a tarsolyából,
addig meg nem mozdulhat innen a seregével, s a míg ujra összeszedi a
költséget, meglehet, hogy a szultán haragja elmulik s nem küldi a
tatárokat Erdélybe.
Ez erősen sulyt vetett a latba. Azalatt haza lehetne menni Erdélybe s
tudósítani az ország nagyjait a fenyegető nagy veszedelemről.
– Csak te bizd magadat egészen én reám, suttogá Kalme. És ne tarts
semmitől. Mihelyt besötétedik, itt van egy hosszu kötél: ezen
leereszkedünk a sánczárokba az ablakból.
– Te is? Kérdé Tamás.
– Hát mit gondolsz? Itt csak nem maradhatok, ha téged megszöktettelek. A
murza darabokra tépne.
– Ez már igaz.
– Aztán meg nálam nélkül ki sem tudnál innen jutni. Nekem kell a
kapuőröket megvesztegetnem, azután meg a vámosokat a sorompóknál, amig a
két tenger közül kijutunk. De még azontul is, te, a ki idegen vagy,
járatlan ezen a földön, azt sem tudnád, hogy merre illanj; mindenütt
veszedelembe rohannál; én pedig ismerek itt minden ösvényt, tudok a nép
nyelvén: elvezetlek pusztáról pusztára, tanyáról tanyára: míg elérjük
azokat a kék hegyeket, azokat a sötét erdőket, a hol az én népem lakik.
– Hát te engem oda akarsz vinni? Kérdé megdöbbenve Tamás.
– Oda! Oda! Az én hazám őserdejébe; ahol a fák is olyan óriások, miként
az emberek; a hol szikla, folyam, erdő tele van Istennel; maga a nap is
egy Isten; és a levegő is az; ahol minden szabad: még a szerelem is.
Kalme arczát olyan tüzláng borította erre az emlékezetre, mint mikor a
felkelő nap az Elborus jeges ormait rózsalánggal festi.
– Igen ám, jó asszony, mondá Tamás, csakhogy én nem azért akarnék innen
kiszabadulni, hogy a te hazádba menjek: hanem hogy a magam országát
lássam meg, a mi énnekem épen olyan gyönyörüséges, mint te neked
Circassia.
– De ott megint csak szolgaságba futsz.
– Már az igaz, hogy magyar létemre sok megaláztatást kell a magam
hazájában elszenvednem. De hát inkább szolgálok alázattal otthon a
hazámért, mintsem büszkén száguldozzak idegen ország szabad hegyei közt.
Kalme fejét rázta. Nem értette ő ezt.
– No, ha te neked jobban tetszik a szabadságnál a szolgaság: erről sem
beszélek többet. Hát legyen úgy. Vedd hát utadat Erdély felé s türd majd
a nyomoruságot, a mit a sors majd fejedre mér. Én azt is megosztom
veled.
– Mit akarsz te velem megosztani? Kérdé hüledezve Tamás.
– Minden nyomort, sanyaruságot, ami téged ér. Leszek futásodban vezetőd,
bajodban ápolód; cseléded, szolgálód, aki nem követel semmit, se bért,
se szerelmet, se tiszteletet, csak azt, hogy odaülhessen a lábadhoz, s
ha elrugod onnan, megint visszatérhessen oda.
Damokos Tamás szivét mégis nagyon meghatotta ez a nagy ragaszkodás. Erőt
vett rajta az érzékeny indulat.
– Látod, jó Kalme, ez lehetetlenség. Én agyonütni való gonosztevő
volnék, ha az irántad való háladatosságot csak egy nap is el tudnám
feledni. Ha te engemet még annyi jóság után meg is szabadítasz, az én
szájamban az «Ur imája» egy sorral hosszabb lesz, mint másnál, mert a te
nevedet is bele foglalom. De az, hogy velem jőjj, merő lehetetlenség. A
mi keresztyén erkölcsünk, vallásunk erősen köt és fel nem oldoz.
– Nem kivánom én, hogy te légy hozzám kötve, mondá Kalme szelid
lemondással. Követlek, mint a kutyád, s a mit eldobsz, a mi másnak nem
kell, azt veszem fel: azt is megköszönöm. Se nem követelek, se nem
panaszkodom. Féltéssel nem kinozlak, még csak egy kihulló könynyel sem
mutatom, hogy fáj-e valami. Csak dalló szavam hallod. – Óh vigy el
magaddal.