A pajtának a két nyitott oldalát ezuttal már vastag gerendákkal
rekesztették el a rendek, okulva a minapi tapasztalaton, nehogy még
egyszer rájuk döntsék a falat az asszonyok: most már csak egy kis ajtón
lehetett belépni a gyűlésterembe s azt fegyveres darabontok őrizték. De
többet ért minden erősködésnél a két Kemény fiaknak a bölcsessége, a kik
eléje jöttek az asszonyi küldöttségnek, a mely nőttön növekedett az
országházig érve. Valamennyinek az arcza piros volt már a haragtól s a
kontya félrecsapva. Ilka asszonynak a szemei ugy szikráztak, mint egy
furiáé. Arra a kérdésére Kemény Simonnak, hogy mi a kivánságuk megint?
csak annyit mondtak: (egyszerre huszan) hogy rá akarjuk gyujtani az
országházat a rendekre.
– No no, asszonyaim! Hátha megalkudnánk?
– De üszköt vetünk ugyan ennek a bódénak, ha csak…
– Ha csak?
– Ha csak rögtön le nem teszi a diéta ezt a hitszegő fejedelmet.
– Mindjárt megértjük egymást. Hiszen a rendek is épen abban fáradnak
odabenn. Higyjék el kegyelmetek, drága asszonyságok, hogy odabenn még
forróbb az «aër», mint idekinn. A szultán és a tatár khán kegyetlenül
befütöttek a rendeknek. Épen most olvassa fel a protonotárius a
leveleiket, a mikben kegyetlen fenyetőzéssel követelik Rákóczy György
letevését, számüzetését.
– Hát min tanakodnak még akkor a bölcsek? heveskedék Ilka asszony. Miben
válogatnak? Ha két félelem között van a választásuk, csak megmondja
nekik talán a fogvaczogásuk, hogy melyik a nagyobb? A melyiktől jobban
rázza az embert a hideg! A fejedelemtől kell-e jobban félni, vagy a
szultántól. Gonosz betegség ez! Az urakat még csak a hideg rázza, de már
mink a forró lázban vagyunk, s nem ismerünk se Istent, se urat! Ha el
nem kergeti az országgyülés a fejedelmet, felgyujtjuk az országházat.
– De azt bizony ne tegyék kegyelmetek, a míg Bánffy Dénes uram vissza
nem jön a várból.
– Hát mi dolga ott?
– Ime felvivé a rendek kérelmét a fejedelemhez, hogy mondjon le önként a
fejedelemségről.
– Mit, kérelem neki? Mit instáncziáznak? Ha a számadó juhászom
széthagyja zavarni a farkasoktól a juhnyájamat, maga hibájábul: nem
kérem, hogy menjen; kergetem botszóval. Hát annyi ezernyi magyar vitéz
nem több a birkánál?
– De a fejedelem is több ám a számadó juhásznál.
– No és ha azt mondja válaszul a rendeknek, hogy «eb ura a fakó!» akkor
mit lesznek teendők?
– Hát az majd megválik. De most nagyon kérem kegyelmeteket, hogy a saját
magunk, és az egész ország érdekében ne rontsanak be az országgyülésbe;
hanem maradjanak kivül. Nehogy majd egy másik országgyülés azt
mondhassa, hogy ennek a mostaninak a határozata pressio alatt hozatott,
confusio volt benne, rend és forma ellen történt s ennélfogva
érvénytelen. Sőt tartsák kegyelmetek magukat távol és csendesen; hogy
rájuk ne foghassák a beavatkozást. Én bizony mondom kegyelmeteknek, hogy
a mai szent napon Rákóczy György elmegy a fejedelmi székről. Vagy önként
megy, vagy elmenettetik; de ezzel a mai nappal együtt ő is leáldozik.
Erre a hitemet kötöm le. S hogy szavam igaz lesz, arra zálogul odaadom
kegyelmednek Damokos Tamásné asszonyom az édes kedves kardomat az
oldalamról; tartsa azt estig magánál, kösse fel a saját derekára, s ha
hazugságban maradok, soha se adja vissza: rókafarkat viseljek az övemen
kard helyett.
Ez a tréfásan komoly beszéd úgy, a hogy lecsillapítá az asszonyokat; de
még alkalmasabb volt a felgerjedt indulatoknak más fordulatot adni az a
hir, a mit gyors futamodással hoztak a városból a hátramaradtak: «lovas
katonaság közelít nagy számmal Ördöngös-Füzes felől!»
S azzal egy időben a toronyban felállított őrök kiáltozák, hogy a
hezdáti uton nagy porfellegek mutatkoznak, a mikből számos dárdák hegyei
villognak elő.
A fejedelem katonaságot hoz az országgyülés ellen!
«No most hát felkötöm a Kemény Simon uram zálogbahagyott kardját!
Mutassuk meg asszonyok, mit tudunk?»
S ezt mondva Ilka asszony, valósággal felköté a kardot a karcsu derekára
s hamarosan parancsokat osztott, a mik nyomban végre is hajtódtak.
Egyfelől a szamosujvári utczákat, másfelől a Szamoson átvezető hidat úgy
eltorlaszolták egymásnak fordított szekerekkel, hogy azokan se gyalog,
se lovas had tréfásan át nem törhet. A Szamos hidjáról pedig felszedték
a padlókat. (Tudva levő dolog, hogy a Kolozsvárról Deésre vezető
országút olyan elmésen van fundálva, hogy az utbaeső Szamosujvárt nem
érinti, hanem a Szamos tulsó partján halad el: ide csak hidon lehet
bejönni. Armeniopolis lakosai nem szerették a keresztülutazó katonákat!)
Damokos Tamásné úgy kommandérozott, mint egy generális, s egész
strategiai éleslátással rekeszte el minden bejáratot a vár és
országgyülés épülete felé.
Igaza volt. Ha az asszonyoknak nem szabad pressiót gyakorolni az
országgyülésre, hát akkor a katonáknak se legyen szabad.
Bánffy Dénes ez alatt visszaérkezett a várból a fejedelem válaszával.
Rákóczy György nem mond le a trónról a szultán fenyegetésére, hanem
daczol vele, s kész fegyveres erővel megvédeni az országát és trónját a
török hatalom ellen.
Ez a kemény makacsság, a megtörtént nagy veszedelem után s a fenyegető
még nagyobbal szemben, végső elkeseredésbe hozta a rendeket. A mint a
visszatérő küldött kimondta, hogy Rákóczy György nem lép le, egy szívvel
és szájjal kiáltának fel valamennyien: «no hát letétetik!»
Nem fázott már senki. Náluk is bekövetkezett a láznak az a foka, a mikor
a vér a fejnek tódul.
A zaj lecsillapultával az elnök Rhédey Ferencz kimondá, nyugodt,
elhatározott magatartással, hogy az egybegyült erdélyi rendek a
törvényesen megválasztott fejedelmet ismét törvényesen leteszik
trónjáról.
Az első felindulás zaja olyan nagy volt, hogy azt meg kellett hallani a
nyitott pajtaoldalokon keresztül nemcsak a kivül álló sokaságnak, hanem
magának a fejedelemnek is odafenn a várban. Látni lehetett az alakját
többször az országgyülési pajta felé néző ablakban, a mint összefont
karokkal merően odaállt; sápadt arcza, kőmerev szemei, beharapott ajkai
elárulták, hogy miben szenved most. Gyűlölnie kell azt a népet, a melyet
kénytelen szeretni. Nem veszi észre, hogy fenyegetik ököllel az özvegy
asszonyok odalenn, nem veszi észre, hogy egy dühös mænade felmarkol egy
csomó porondot s feléje hajítja. Egy nagy szál árboczfa van az országház
elé plántálva, azon lobogtat a szél két zászlót, az egyiken Erdély
czímere, a másikon a Rákóczy családé. Ezeket a zászlókat bámulja
mereven.
Azután a harsogó lármára mély csend következik.
Mi történik odabenn? kérdezi mindenki. A szó elhal az ajkakon.
Az történik e nagy csendességben, hogy az országgyülés főjegyzője a
rendek határozatát szerkeszti irásba; a holott renddel elősoroltatnak
azok a sulyos indító okok, a mik Rákóczy Györgyöt megéretté teszik
fejedelmi süvegének elvesztésére.
A mély csendesség tart még akkor is, midőn a főjegyző felolvassa a
sulyos határozatot. Egy hang sem szól ellent. Mindenki belenyugszik,
némán, méltóságteljesen: egész érzetével a cselekedet fontosságának.
De a fejedelmi trón egy perczig sem maradhat üresen. Választani kell
mást! Ki legyen a fejedelem.
Uj rivallás támad! Ismét oly általános, mint az elébbeni; de ez már nem
a harag hangját, inkább az örömét, a lelkesedését hirdeti a levegőknek.
Mi történik ott most? Kérdezi a sokaság.
Mi történik ott most? kérdi az a márványarcz fenn a várablakban.
Az történik, hogy új fejedelmet választanak.
Ki legyen? Az a kérdés.
Barcsay Ákos felugrik a pad tetejére s elkiáltja magát: «éljen Rhédey
Ferencz, Erdély fejedelme!»
Az a nagy rivallás ezt a «vivát»-ot sokszorozza.
A derék főur váltig szabadkozik, hogy ő nem arra való; nincs neki se
kedve, se tehetsége hozzá, hogy ő öreg ember, lovon sem ülhet már,
csatákat intézni, sereget vezetni soha se volt kenyere! nem hagyják
szóhoz jutni, a karszékével együtt felemelgetik a levegőbe. Utoljára
megharagszik, nagyot sujt a buzogányával a zöld asztalra s kivívja, hogy
legalább mint elnököt hallgassák ki.
– Tekintetes rendek! Hát ne válasszunk úgy fejedelmet, a hogy a kozákok
választják a Kosevoi Attamánjukat: a kik addig czibálják a megválasztott
üstökét, s ütik agyba-főbe, a míg kötélnek áll s elfogadja a fejedelmi
süveget; hanem válaszszunk rend és törvényes szokás szerint, candidatura
s titkos szavazás mellett, megtartva, hogy a canditatióban az ország
mind a négy bevett vallása repræsentálva legyen.
Ebbe csakugyan bele kellett nyugodni. S akkor aztán megalakult a
candidáló bizottság és a scrutinium. Barcsay Ákos is belekerült a
jelöltségbe; de ő maga kért minden embert, hogy ő rá ne szavazzanak.
Ez alatt ismét csendességnek nevezhető időköz támad.
Mi történik ott benn?
Egyszer csak megjön rá a felelet. Az árboczon lengő zászlók egyike
elkezd alá szállni, és Rákóczy György onnan a várablakból láthatja, hogy
hull alá a czimeres zászlója Erdély lobogója mellől: le a porba.
Most már tudta mindenki, mi történt.
A lehulló zászlót frenetikus «vivát» ordítással üdvözlé az asszonyok
serege: ezer meg ezer kéz fordult mutató ujjával a fejedelem felé, kinek
az arcza ettől a látványtól olyan sápadt lett, mint egy sírból feltámadt
halotté.
Percz mulva eltünt az ablakból.
De kevés vártatva dobpörgés, trombítarecsegés hangzott a várudvaron. A
kapuk megnyiltak, s a fejedelmi várőrség zárt hadirendben nyomult ki a
térre, elől Gaudi szász dárdásai, utánuk a lovasság, s azoknak a
közepette a fejedelem maga lóháton, – kivont karddal.
Mit akar azzal a kivont karddal?
Szét akarja verni az országgyülést, a mely őt letette.
Nem volna nagy munka azt a csoport urat onnan a pajtából a palánkon
keresztülugratni, s a trónról elüző határozatot visszakergetni a
kalamárisba.
Hanem közbeesik négyezer kétségbeesett asszony hada. Az nem ereszti a
fegyveres hadat az országházig.
Mint egy mozdulatlan sáncz, úgy fogják körül az országházat, vállat
vállnak szorítva, s szitokkal, gúnynyal fogadják a fejedelmet, ki
lovasai élén rést keres az országházhoz.
– Minket öless előbb halomra! kiált Damokosné, odavetve magát vakmerően
a fejedelem paripája elé. Tapostass el a lovasaiddal. Ha az urainkat
elvesztetted, veszíts el bennünket is. Otthon vannak az árváink, azokat
is ölesd rakásra, hogy ne maradjon, a ki megátkozzon. Sujts ide azzal a
karddal! Ellenséget nem tudtál vele verni: verd hát a magad népét vele.
A hol fegyverre, férfira találtál, hüvelybe taszítád, elfutottál vele:
most diadalmaskodhatsz! Látod: asszonynép van itt és fegyvertelen. –
Vágjad fejedelem!
Rákóczy György a fogait csikorgatta dühében, s szeméből könyet facsart
ki a szégyen. Hüvelyébe taszítá a kardját.
Nem lehet asszonyok ellen harczolni.
– Eh mit! kiált egy daczos hang a fejedelem kiséretéből. Korbács kell
ezeknek, meg seprü, nem kard; küldje csak nagyságod a szász darabontokat
ellenük vizes kötéllel, fogadom, hogy útat nyitnak!
Ilka asszony Apor István szavát véli megismerni a goromba tanácsadóéban
s erre elfutja a méreg. Most már ő ránt kardot: ott van az oldalán a
Kemény Simon szablyája.
– No ha te mi ránk korbácscsal akarsz jönni, mi fogadunk téged
doronggal: úgy készülj. Tépjétek szét asszonyok azt a kerítést!
Az országház pajtáját a szabad tértől egy hevenyészett kerítés zárta el,
keresztberótt fenyőfadorongokból. Egy percz alatt szét lett bontva a
kerítés, s a hány dorong, annyi asszony kezében kalimpált a levegőben.
Jöjjenek hát azok a szász universitás darabontjai a korbácsaikkal!
Jertek zöld angyalok: kék angyalok lesztek!
Rövid időn úgy járt Rákóczy György, hogy az ő serege volt megtámadva a
fenyegetőző asszonynépektől.
A felrendelt hadak pedig se Szamosujvár felől, se a hesdáti útról nem
jöhettek át a szekérsánczok és a felszedett hid miatt, hogy együttes
megjelenésükkel véget vessenek ennek a kellemetlen patáliának. A vakmerő
asszonynép belekapaszkodott a lovasok zablyáiba, s elfogdosta a
lándzsások czuczáit. Ördögök voltak velük, nem féltek azok senkitől.
Ez alatt pedig odabenn a pajtában folyt csendesen a fejedelemválasztás.
A scrutinium-bizottság számlálta a szavazatokat. A túlnyomó többség
Rhédey Ferenczre adta a szavát. Barcsay Ákos kapott nyolczat, a
lutheránus jelölt egyet, az unitárius szintén egyet.
E válságos pillanatban trombitaszó hangzott Szamosujvár felől, de ebben
Rákóczy nem a maga kornétásáéra ismert, mert az török sipnak hangja
volt. Akmet bég jött lóháton teljes parádéban a város felől; mellén
kiterítve a szultán fermánja pergamenen, előtte egy lovas csausz, a
lófarkas boncsokkal, meg egy piros ruhás, rézsisakos szarácsi a török
sippal. Oda igyekezett a válság színhelyére. Csak harmad magával jött,
de azzal a magabiztával, hogy előtte fegyveres és fegyvertelen népek
bizony utat nyitnak; mert ő a földi fejedelmek leghatalmasabbikának
személyét képviseli.
Nem is igen tekingetett se ide, se oda; nem nézte, ki marad el mellette
jobbról, ki balról? Asszonyok? Fegyveres vitézek? Csőcselék, szemét! mi
gondja rá? Mereven nézett maga elé, mint a hal.
A czivakodó táborok pedig engedelmesen utat nyitottak a trombitafuvó és
boncsokvivő lovasai előtt.
Mikor Akmet bég Rákóczy György elé ért, azt meglátta s ott megállítá a
lovát; de nem szemközt fordulva, hanem csak úgy oldalvást, mintha a
fejedelmet csak félvállról venné. Ott jobbról a trombitás, balról a
boncsokos egy lófejjel hátrább maradva, mellé sorakozának s erre a
trombitás három czifra rivallást bocsátott el a török sipjából. Az azt
jelenté, hogy hallgassatok!
A helyreállt csendben aztán így szólt Akmet bég:
«Becsületes magyarok, fegyveres vitézek, Messiást hivő három nemzet! Én
Akmet Ben Khalil bég, a magas Kapu tihajája, adom tudtára mindeneknek e
mai napon ezeket. Az én uram, a felséges török szultán, (kinek árnyékát
Allah terjeszsze ki a négy világ sarkáig!) parancsolja ti nektek,
alázatos jobbágyainak, hogy a kit a ti rendeitek mai napon az ő
legmagasabb parancsolatjára a fejedelmi székből letettek, a lázadó,
hitszegő és nagyravágyó Rákóczy Györgyöt se pártolni, se követni többé
ugyan ne próbáljátok, hanem a kit az erdélyi három nemzet a megrögzött
főrendek, vagy egyéb nemzetbeli urak és úrfiak közül fejedelemnek
megválaszt, hogy az ország szegény népének oltalmazására legyen: annak
bizony engedelmeskedjetek. Mert ime megparancsolá a felséges nagy úr,
(kinek nevét Allah megdicsőítse) a budai Ali basa fővezérnek, az ő
magyarországi kormányzójának, hogy azonnal minden hadaival meginduljon
Erdélyország felé és hozza el a zászlót, a fejedelmi botot és az
athnamét a megválasztott új fejedelemnek. Hasonlatosképen megparancsolá
a fölséges krimiai khánnak, a Mehemed Ghirainak, hogy a Kemény János
vezér alatt bolondul fogságra jutott szegény rabokat mind szabadon
bocsátaná s őket hazakisértetné legkisebb sarczolás nélkül. Ha pedig az
ország a maga veszedelmét kivánná s ragaszkodnék ama gonosztevőhöz, a ki
a magas Kapu méltóságos parancsolatjára mai napon a fejedelmi székből
letevődött: megparancsolta a felséges szultán (áldassék minden jó népek
által és rettegtessék minden gonoszak által az ő neve) a budai Ali basa
fővezérnek (kinek Allah méltóságát nevelje!), hogy minden zászlóival, a
mik örökké győzhetetlenek, az egész spahik és janicsárok válogatott
seregeivel, az egri és esztergomi hatalmas basákkal, számtalan ágyúkkal
Erdélybe berohanjon, a népet a lovak lábai alá gázoltassa; az országot
végtől végig elpusztítsa, a felséges tatár khán is (kinek nemzetségét
Allah szaporítsa meg), ne csak hogy szabadon ne bocsássa a rabokat, de
sőt mégegyszer annyit hurczoljon el rabszolgául Erdélyből: haneha a
magas Kapu méltóságos parancsolatja ellen ti erdélyi három nemzet
szarvakat emelnétek. Hallottátok szavaim, a mik mind igazak. Mondám a
Zilkadi havának utolsó napján, a szentséges Mohammed Musztafa
ezerhetvenedik esztendejében. Gondoljátok meg, hogy okosat tegyetek-e,
avagy bolondot.»
Erre ismét hármat fuvatott a török sippal s visszafordítá a lovát.
És Rákóczy Györgynek látnia kellett, hogy tódul az ő saját nemzetének
asszonynépe ahhoz a hitvány szolgához, a ki a szultán cselédjeinek
rangjában következik, hogy csókolják annak a kezeit, a kaftánja szélét,
még a kengyelvasát is: leterítik eléje a zekéiket, hogy azokon léphessen
végig, s áldást zengedeznek felé; míg őt szidalmakkal tetézik, átkozzák
s tele marokkal szórják felé a port.
Az a tengermélységű keserv, a mi a szivét e látványra eltölté, egyszerre
meggyógyította a testét.
Nem volt már halavány, tűzlángban égett az arcza. Szemei fehéréből
elmult a kóros sárgaság, vér futotta azokat el: minden ereiben elkezdett
a vér egészséges lüktetésbe kerülni. Nem sírt! Kevélyen felemelte a
fejét és kaczagott. S azt kiáltá a fegyvereseinek: «no hát, lássuk azt a
budai basát! A ki törököt akar ütni: jöhet velem!»
Ez a szó gyújtott.
Az impertinens hang, a dölyfös modor, a mit a török követ használt
előttük, dühvel tölté el a harczosok szivét. Annak nem fojthatták azt a
torkára, mert a követ személye szent. Az asszonyokon nem állhattak
boszut, mert az gyávaság volna; az országgyülés rendeit nem verhették
széjjel, mert az zsarnokság volna: a fejedelem megmutatta nekik, hogy
hol keressék a koszoruikat s ezzel bizonyítá be, hogy mégis csak ő az
igazi fejedelem. Ha hibái vannak is: fejedelmi hibák!
Minden csapatja egy lélekkel kiálta neki vivátot s azt mondá, vele megy
a pokol ellen is.
Rendelkezett, hogy a szekérsánczokat hányják széjjel, s a hidat állítsák
helyre.
A míg ez megtörtént, beküldé a rendekhez Mikes Mihály kanczellárját
azzal az izenettel, hogy csak határozzanak tetszésük szerint, nem
akadályozza őket semmiben, válaszszanak, ha tetszik, új fejedelmet: ő
most a rendeknek békét hagy és másfelé fordítja haragját.
A szekérsánczot maguk az asszonyok önként elbontották, a mint azt
megtudták, hogy Rákóczy György seregével együtt el akar vonulni.
Mikor a hid helyre volt állítva s Rákóczy György a lovasai élén
átlovagolt rajta, visszatekintett az elhagyott vár felé. Akkor húzták
fel az új fejedelmi zászlót az országház előtti árboczfa hegyére.
Rákóczy György ráismert a czímerre; a kétfarkú oroszlán, koronával a
homlokán, karddal a markában: ez a Rhédeyek czímere.
A jó Rhédey Ferencznek a fia, János, épen hadsegéde volt Rákóczy
Györgynek, a testőr dragonyosok hadnagya.
– Ej ha, édes öcsém, mondá Rákóczy a mellette lovagló Rhédey Jánosnak.
Úgy látom arról a zászlóról, hogy a rendek a te édes apádat választották
meg helyembe fejedelemnek. – No ezt nem nagy fáradságomba fog kerülni
onnan elkergetnem, ha visszatérek.
– Magam is azt hiszem, felelé Rhédey János; s aztán a vitéz urak közt
nagyon derült hangulat támadt erre a hirre. Jobb tréfát nem lehetett
volna kigondolni, mint azt, hogy a derék, jámbor, senkinek soha nem
vétett Rhédey Ferenczet válaszsza meg Erdély fejedelmének.
Erről többet nem is beszéltek. Passiójáték, semmi más ez. Hadd
játszszák, a kiket mulattat.
Rákóczy György összeszedte a hadait, megnyitotta pénzes ládáját. Rabokat
kiváltani nem volt pénze, uj zsoldosokat fogadni volt. Haller Gáborra,
Bethlen Jánosra bízta az alvezéri tisztséget.
Azzal egyenesen Jenő felé indult, a hol Ujlaky László várkapitány,
Diószegi Kristóf lovassági hadnagy, az ő hivei védték a várat a nagy
sereggel megérkezett budai fővezér Ali basa ellen.
A Maros partján megütközött Rákóczy György a török fővezérrel, s úgy
pozdorjává törte az egész ozman sereget, a hogy már régóta nem volt a
félhold fegyvere megalázva a magyar földön: felét a török hadnak
belekergette a Marosba, a ki oda nem fult, csak az menekült meg. A
fővezér maga egy csónakon szabadult ki a mészárlásból; de elesett az
egri basa, meg az esztergomi bég; s ott veszett a török ármádia minden
zászlója, lófarka, ágyuja, podgyásza.
Olyan volt ez, mint mikor a feldühített oroszlán kiszabadul a
ketreczéből s a gyilkos boszantói közé veti magát.
Agya-feje törötten került haza az a sereg, a melynek Erdélyt a lovak
patkói alá kellett volna gázolnia.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Hanem hát mindez nem sokat használ a szegény Damokos Tamásnak! Meg az ő
rabtársainak.
A SZERELEM BOSZUJA.
Buzdurgán murza ez alatt hiába leste-várta Perekopban, hogy mikor
érkezik meg a Damokos Tamás váltságdija?
A szultán tihajájának a leveléből világosan megértette, hogy azonnal
hozza ki az uri foglyot «Órkapu»-ba; a hogy a tatárok hívják Perekopot,
(Arany kapu) mert a váltságdijjal jönnek már Erdélyből. Ő tehát egész
kényelemmel oda utazott. A kedvencz kadináját is magával vitte, s
asszonynyal utazván, elég lassan haladhatott. De meg az emberség is azt
kivánta, hogy a foglyot nagyon meg ne hajtsa; mert annak nem könnyű
lánczczal a lábán gyalogolni: azt pedig, hogy egy foglyot szekéren
szállítsanak, no ily bolondot még nem hallott senki. Hanem az meg volt
engedve a rabnak, hogy annak a szekérnek a saraglyájába kapaszkodjék, a
melyen Kalme utazott. Így aztán lopva juttatott neki Kalme egy-egy
falatot a szultánkenyérből Buzdurgan uram minden szemfüleskedése mellett
is.
A murza nem is hitt egyebet, mint hogy a mikorra ő megérkezik a
záptenger szorosához, már akkor ott vár a Damokosné küldöttje a pénzzel.
Nagyon megorrolt, mikor nem talált ott senkit! Még neki kell ott várni a
kutyafülű gyaurra!
Perekopot pedig nem azért hiják Aran kapunak, mintha volna rajta valami
aranyos. Czudar, piszkos, ronda fészek az egész: jobb felül a holt
tenger mellette, bal felül a záptenger. Az egyiknek a partján tengeri
sót párolnak, a másikból tőzeget vágnak. Béka, sáska, ójtott szunyog,
repülő poloska annyi van, a mennyi csak kell. A levegő dögleletes, a víz
émelyítő, a nap sem süt istenesen, mindig köd ül előtte.
Az egyedüli úrnak való lakás a vár; abban van elég üres szoba.
Buzdurgán murza oda kvártélyozta be magát, a mi már csak azért is
szükséges volt, mert itt az ajtókat be lehet zárni lakattal. Egy
szobából csinált háremet, abba bezárta Kalmét, a másikból tömlöczöt,
abba elcsukta Damokos Tamást. – A kulcsokat aztán az övébe dugta, s
unalmában elment a kávéházba csibukozni, meg a tengerparton a sóaszaló
medenczéket végiglépni, aztán meg a moschéeba a keringelő dervisekben
gyönyörködni. Negyedik mulatságot, akárhogy kereste, nem tudott
kitalálni.
Mikor már nagyon sok nap elmult, azt mondá egyszer Damokos Tamásnak a
murza, mikor felnyitá a zárkáját, hogy a mindennapi piláfot beadja neki
egy fatálon.
– Hallod-e te Tamás a Damokosok között; azt gondolod-e te, hogy én nekem
valami nagy gyönyörüség itten mindennap elnéznem, hogy hány csetver sót
sepernek össze a záptenger partján? hogy hány legyet kapnak el a kutyák,
a kik a kávéház elejét körülülik? meg hogy hányat fordulnak egy óra
alatt a keringelő dervisek?
– Magamnak sincs jobb mulatságom: felelt rá Tamás.
– Neked! Dagadj meg! Te rab vagy, abban kell megnyugodnod, a miben meg
vagy. De nekem senki sem parancsolja, hogy én itt a számbarepkedő
szunyogokat köpködjem, s a büdös víztől az orromat fintorgassam, mikor
így is elég pisze. Az a te váltságdijad csak nem jön.
– Magam is eleget aggódom miatta, hogy miért nem jön.
– Én azt mondom, azért nem jön, mert nem küldik.
– A felől bizonyos lehetsz uram, hogy a feleségem azonnal elküldte a
pénzt, a mint megtudta, hogy te elfogadod.
– Én pedig azt mondom neked, hogy a te feleséged egy nagy… (Itt egy
olyan szót használt a murza, a mit nem szokás papirosra leírni.)
Erre Damokos Tamás úgy teremtette neki a fejéhez az egész tálat
piláfostul együtt, hogy a murzának a szeme, szája tele lett faggyus
riskásával.
– Ne volna csak kétezer aranyam a bőrödben, hogy összetörnélek most!
Agyarkodék a murza, letörölgetve pofájáról az ételmaradványokat. –
Veszett bolond! Most már az a büntetésed, hogy nem kapsz más ételt.
Feleheted a földről, a mit hozzám vágtál! – Hanem aztán, ha itt találsz
veszni a nyakamon: akkor lesz még majd neked drága ez a pilaf!
Ezzel a fenyegetéssel kiment a zárkából a murza s rálakatolta az ajtót
Tamásra. Azután átment a háremébe, felhordatta a maga lakomáját, s annak
az elköltése közben elpanaszlá Kalménak, hogy hogyan járt Tamással.