A madárvásár Pesten azon kis közben van, mely az úri-utczát a
granátos-utczával összeköti.
Valóságos gyönyör pénteken és kedden, leginkább délelőtt, e kis közben
megjelenni. Az ember a legváltozatosabb hangversenyt hallhatja a nélkül,
hogy bementi díjt kellene fizetnie, és biztosítva van, hogy tiszta, üde
hangokkal fog találkozni, a mi színházban és müvészi eléadásokon nem
mindig az eset. E mellett e kis téren, a mondott napokon, igen sok szép
nő és fiatal lányka is jelen meg; pedig szép nőket s fiatal lánykákat
látni mindig élvezet.
Mintegy három héttel az elébbi szakaszban elmondottak után, szép
reggelen, igen sok ember jelent meg e dalos vásáron. A szegény kis
madárkák börtönükbe zárva, tömegesen voltak köz szemlére kiállítva, és
zöld lombjaikat, kóbor függetlenségöket egészen feledni látszottak, oly
vidáman csicseregtek és danolgattak. E napon azonban kevésbbé is volt
okuk szomorúknak lenni. A kedd és péntek valódi ünnep a pesti madarakra
nézve. E napon tiszta, új kalitkát kapnak, ebédjök gazdag, sőt, hogy
kedélyöket misem szomorítsa el, gazdájok egykét zöld ágacskát sem sajnál
börtönük rostélyai közé illeszteni. A reménység színe pedig az emberek
előtt is igen kedves, hát még e kis gyöngéd teremtéseknél, melyeknél e
szín nemcsak a jövőt ékíti föl: hanem a multat is, a szép életet a
zöldben, a szabadban, emlékezetökbe hozza…
Oh, a madarak boldogsága e napon valóban irígylésre méltó! Hány ember
van a világon, s csak magában Pesten, kinek sem biztos szállása, sem
biztos ebédje nincs, és ki a reménynek oly kicsike ágacskájával sem bír,
minőket a madarászok szoktak a kalitkákra fonni?!…
A vásárlók, jobban mondva, a szemletartók között – mert e vásár sem
különbözik a többiektől – sokkal több a néző, mint a vevő, s föltünőleg
sok fiatal hölgy van. S létezik-e hely a világon, hová a férfiak ne
tódulnának, ha remélhetik, hogy fiatal hölgyekkel fognak találkozni? E
kis köz ennek következtében oly sűrűn telve volt, hogy az áthatolás csak
fáradsággal vala eszközölhető. E körülmény azonban, úgy látszik,
hölgyeinket nem riasztja vissza. S őszintén beszélve, e körülmény
sokszor megbecsülhetetlen szolgálatokat is tesz. Istenem, a sors oly
kegyetlen! Oly gyakran vagyunk azon fájdalmas helyzetben, hogy beszélni,
vagy legalább – akármit mondjanak, hogy a szerelem követelő, én tagadom;
a szerelem mindig igénytelen, természetesen, ha alkalma nincs
követelőnek lenni – csak látni ohajtunk valakit, a kit házában nem
kereshetünk föl; kit ha utczán találunk, nem kisérhetünk haza; kinek
egyetlen szócskát nem sughatunk fülébe!… S van-e a világon kínosabb
helyzet, mint kényszerítve lenni: hallgatni akkor, midőn az embernek oly
sok mondanivalója van?!…
Azt mondják önök, ott a színház! Igaz; színházban láthatják egymást az
emberek, de csak távolról, lopva, kitéve a kémlésnek, a megjegyzéseknek,
ily esetekben pedig nem örömest vesszük a figyelmet és a kémkedést. De
itt, itt a tömegben! Kinek jutna itt eszébe: számítást találni abban, ha
a tömeg valakit fiatal nő közelébe sodor? Az ember észrevétlenűl
cseveghet kissé! Ki veheti észre, ha a kezek véletlenűl találkoznak? s
mi könnyebb e tömkelegben, mint egy levelkét elrejteni, vagy igent
remegve… lassan… susogva kiejteni? És a szerelmeseknek jó fülök van;
igen ritka eset, hogy a bármily lassan és remegve kiejtett „igen“, az
illető előtt elveszett volna… Midőn szeretünk, szívünkkel és szemünkkel
látunk és hallunk; a lélek érzékei pedig sokkal tökéletesebbek a test
érzékeinél…
Egy kirakat előtt, melyen igen sok szép kanári madár van, fiatal ember
áll, ki szenvedélyes tisztelője lehet e kis énekeseknek, mert figyelme
egészen azokra van fordítva. Rendre megvizsgálja mindegyiket, és
zavarban látszik lenni: melyiknek adja az elsőséget? Végre megteszi
választását, és a tulajdonossal alkuba bocsátkozik.
E fiatal ember pénzviszonyai alig hiszem, hogy kedvezők legyenek; mert
daczára annak, hogy a kalmár igen csekély árt szabott, habozni látszik:
ha vajjon e vásárt megtegye-e? Midőn azt mondom, hogy nem tartom
pénzviszonyait fényeseknek, nem akarom vele e fiatal embert rágalmazni.
Ellenkezőleg, ez csak dicséretére szolgál; mert számító gondolkozásra
mutat, s bármennyire találják sokan a költői könnyelmüséget érdekesnek:
szegény embernél első erény a gazdálkodás! Ez megvédelmez bennünket az
adósságtól, és csak akkor érezhetjük magunkat valóban szabadoknak és
függetleneknek, ha adósságaink nincsenek.
E jó gondolkozásu fiatal ember tehát – az olvasók közt lehetnek apák is,
kik e gyakorlati megjegyzéseket szerzőnek érdeműl rójják fel – kissé
habozott; hanem végre elhatározta magát, s már ajkain volt a szó, hogy a
kért árt megigérje, midőn oldala mellett valaki fölkiált: „Ah istenem!
de gyönyörű kis madárka, szakasztott mása Fiffinek; ezt meg kell
vennem!“
A fiatal ember e hangra összerezzent, s gyorsan megfordult, hogy e hang
tulajdonosát láthassa.
Tizenhat – tizenhét éves leányka volt az, nagy fekete szemekkel; hosszú,
fényes, fekete hajjal, mely egyszerű kalap alá volt ugyan rejtve; de
önöknek hozzá kell szokni azon gondolathoz, hogy a szerző kalapokon,
ajtókon, falakon, szóval minden akadályokon keresztüllát, sőt még a
szivekben is, e mindig gondosan elzárt, s a mellett a világon legapróbb
betükkel s leghalványabb festékkel nyomtatott könyvben is olvasni bír a
nélkül, hogy még csak szemüvegre is lenne szüksége. Ez ifju leánykának
tehát fényes fekete haja volt. E mellett kicsi szája, szép fehér fogai,
kedves mosolya, kis keze, kis lába, hibátlan, karcsú termete, s
mindezéken fölül vonásain azon megnevezhetetlen valami, mi első
pillanatra rokonszenvet ébreszt. Hát még a hangja!… Mondám már, hogy a
fiatal ember e hangra összerezzent; s jóllehet mi szegény védtelen
férfiak, a női kecsek nyílai ellen nagyon is gyöngén vagyunk
fölpánczélozva; mégis nem minden női hangra rezzenünk össze.
A fiatal ember e hangra összerezzent, mert nem azok közől való volt,
melyeket három hét alatt el lehet feledni, és – ilyen a véletlen
szeszélye! – ugyan e hang volt az, mely, ha még nem feledték el önök,
halottak napján a sírkertben reá oly nagy hatást tett. Én e találkozást
előre megjósoltam, és ebből láthatják hölgyeim, hogy szavamra lehet
valamit adni.
– Mi ára e kanárinak? kérdé a fiatal lányka a madarászt, kezébe vevén a
kalitkát, hogy kis lakójában jobban gyönyörködhessék.
A madarász vagy nagyot hallott, vagy nem volt érzéke a zene iránt, mert
csepet sem látszott megindulva lenni, midőn válaszolá: „Két forint 20
kr.; de ezen ifju úr már megvette.“
A fiatal leányka arcza elszomorodott.
Ha a megszerzés lehetősége oly dolgokra nézve, melyek birtokára vágyunk,
elvész: az mindig szomorúságot okoz, kivált hölgyeknél, kiknél a
legapróbb szeszélyek is jelentőséggel bírnak. A lányka tehát, midőn a
kalitkát letette, s önkéntelen pillantást vetett szerencsés
vetélytársára, nem fojthatott vissza egy sohajt.
– Nem, nem! mondá élénken a fiatal ember, a vásár még nincs megkötve; és
ha e madár önnek tetszik, kisasszony, én örömest lemondok arról.
– Ön nagyon szives, uram; de én nem fogadhatom el áldozatát. Ilyen szép
szinű és okos kis állatkát ritkán találni, azért csak tartsa meg ön; én
várni fogok, s talán majd később találandok másikat, mely Fiffimnek
párja legyen. Mert tudja meg, uram, hogy nekem otthon van egy kis
kanárim, mely ennek szakasztott mása, s azért akartam ezt megvenni, hogy
a szegényke ne unatkozzék, mert én egész nap nem vagyok otthon, s csak
reggel és este beszélgethetek vele. Szegény kis állat, mennyire únhatja
magát egész nap egyedűl!… De keresni fogok, talán lesz majd több is ehez
hasonló.
– Kisasszony, nincs ugyan szerencsém önnek ismerői közé tartozni, s
azért talán szerénytelenségnek fogja ön találni kérésemet, de ön nekem
igen nagy örömet okozna, ha tőlem e csekély lemondást elfogadná. És ezt
meg kell tennie, akaratja ellen is, mert én határozottan kijelentem,
hogy most már többé e madarat nem fogom megvenni; és hogyha ön elég
kegyetlen lesz ez alkalmat elszalasztani, hogy Fifinek pajtást
szerezzen, kivel, mig ön távol van, elcseveghesse az időt: akkor szegény
Fiffi unalmában meghal, és ön lesz oka halálának.
A fiatal leányka megijedt e szavakra, s ha nem szégyenli, talán könyeket
is ejt, és a fiatal ember – győzött. A leányka udvarias vetélytársának
mosolyogva köszöné meg szívességét, mely mosolyt ez, minden kanárik
iránti szenvedélye mellett sem adott volna egész erdő madaraiért.
A leányka tehát megvette Fiffi leendő társalkodóját, s csinos
gyöngyzacskóból kifizetve a kivánt árt: a kalitkát kezébe vevé, s nyájas
bók után, miközben futólagos vizsga tekintetet vetett az ifjura, örömtől
sugárzó arczczal és folytonosan beszélgetve Fiffi új barátjához, a mily
sebesen a sűrű tömegen át csak lehetett, távozott.
Hát ez az ügyetlen fiatal ember – kérdik önök, türelmetlen olvasónőim,
kik szeretnék, ha leendő két szerelmesünk már túl lenne az első
vallomások zavarán – miért nem ragadta meg e kedvező alkalmat? miért nem
igyekezett nyájas, szeretetreméltó lenni? miért nem ajánlkozott a
kalitka hazavitelére? miért nem kért engedélyt viszonlátásra? miért,…
miért,… miért,… és szóval, miért viselé magát ily ügyetlenül?
Azért, hölgyeim! mert e fiatal ember szerelmes; s mi több, még egészen
huszonkét éves sem volt. Oly életmód mellett pedig, minőt ez ifju
folytatni kénytelen volt, huszonkét évvel, kivált ha még szerelmesek is,
a férfiak sokkal tapasztalatlanabbak és ügyetlenebbek, mint önök,
hölgyeim, tizennégy éves korukban. Azt hiszik önök, hogy ő nem gondolt
mindezekre? s nem érezte volna magát boldognak, ha e fiatal lánykának e
csekély szolgálatot megtehette volna? Nem vágyott volna-e őt
viszonlátni, vele csevegni, nevetgélni, s még sok más ennél érdekesebb
és édesebb dolgokra?… Ha ezt hiszik önök, akkor csalatkoznak. Ő
mindezekre vágyott, de az a bátorság… az a bátorság! Higyék önök, hogy
huszonkét éves korunkban sokkal bátrabbak vagyunk a harcztéren, az
öldöklő golyók és villogó kardcsengés közepett, mint a legegyszerűbb
fiatal hölgy pillantásai előtt.
Aztán meg más okának is kellett lenni, hogy legalább távolról nem
követte őt; mert nézzék csak, a laktanya órájára tekint, s megütközéssel
látja, hogy az idő már mennyire haladt. Egyet sohajt, s egészen
ellenkező irányban siet el, mint melyben az ifju leányka eltűnt.