November 2-ika volt 1852-ben. E napot, amint tudják önök, az élők a
halottak emlékezetének szentelék, s bár nem vagyok abban bizonyos: ha a
naptárakban vörös betűkkel van-e nyomva? részemről e napot én az ünnepek
legszentebb- s legkegyeletteljesbei közé sorozom. Hogy mily sokkan
vannak, kik velem e tekintetben egyetértenek, mutatja azon körülmény,
hogy e napon, jobban mondva estvén, a temetőkbe csak ugy özönlik a nép.
Mindenki siet elvesztett kedveseinek sírját virágokkal, gyertyákkal
fölékiteni, vagy, ha szigorú körülményei e kiadást meg nem engedik, egy
kisded halvány lámpa fényénél legalább nehány sohajt és nehány könyet
áldozni azon forrón szeretettek emlékezetének, kiknek szellemei
boldogaknak érezhetik magokat, ha a magasból alá, vagy a mélyből
föltekintve – mert ugyan ki tudja azt egész bizonyossággal meghatározni:
hol fekszik a dicsőültek országa? – földi szállásaikat nem találják
egészen sötéteknek, egészen elfeledetteknek!
Ha önök követni akarnak engemet – s miután ez csak gondolatban történik,
ez pedig sem sok időt nem igényel sem fáradságba nem kerűl, nincs okuk
tőlem azt megtagadni – elvezetem önöket Pest legnagyobb temetőjébe a
„váczi-út“ melletti sírkertbe, hol legalább is tízezer emberrel fogunk
találkozni; ily nagy tömegben pedig mindig van valami látnivaló.
Az est csöndes; a szél pihen: hihetőleg, hogy a sohajok hangját – mert
ugyan ki lehet sírkertben sohajok nélkül? – meghallhassák azok, kiket a
sohajok illetnek; és az ég, hogy velünk részvétét tudassa, sötét öltönyt
vett magára, melynek redői közől néha elétünik a méla hold épen ugy,
mint egy kolduló aggastyán rongyai közől a fényes érdemjel.
Bizonyára senki sincs e sűrü tömegben, kiről e perczben igen sokat nem
lehetne beszélni, s kiről talán sokkal érdekesebb eseményeket nem
mondhatnék el, mint a minőket elbeszélendő vagyok; de már megtettem
választásomat, s azért az egész nagy tömegben csak két egyéniségre hivom
föl önök figyelmét.
E két egyéniség két fiatal ember.
A fáklyák és gyertyák világa sokkal kisebb, semhogy vonásaikat
kivehetnők; azért arczuk leirását akkorra halasztom, midőn napvilágnál
fogunk velök találkozni. Termetre nézve egyik közőlök magas, karcsú, a
másik kicsiny, zömök. Mindkettő esernyőt visz magával, és szivarozva, s
ugy látszik, határozott irány nélkül engedi magát a kigyózó tömeg által
e vagy amaz ösvényre sodortatni.
E fiatal emberek, miután magokkal sem gyertyákat, sem füzéreket nem
hoztak, s miután az időt egyegy sír, vagy egyegy fiatal hölgy
megtekintésére nem kimélik, ugy látszik, nem azért jöttek ide, hogy
valamely sírt felkoszorúzzanak; hanem pusztán azért, hogy e nézőjátékban
gyönyörködjenek, épen mintha színházban vagy templomban lennének; mert
Pesten, mint igen sok más városban is, sokan járnak e helyekre, csupán a
közönség kedveért. Még falun sem mennek már az emberek templomba csupán
imádkozni, vagy legalább igen gyakran válnak bálványimádókká: mert, mint
Heine mondja, a régi istenek csak az Olympról vannak száműzve, s
névszerint Venus tisztelőinek száma most még nagyobb mint valaha volt.
E két fiatal ember tehát folytatta sétáját a sírok utczáiban, épen ugy,
mintha a váczi-utczában járt volna.
– Na hisz, ez is okosabban tett volna ha százezreit fáró-bankon
kártyázza el, vagy kolibri-pástétomban eszi meg, mint hogy egész életén
keresztül uzsoráskodott és fukarkodott. Mondják, hogy egész életében
csak két kaputja volt, és, kivéve a vasárnapokat, sohasem evett főtt
ételt.
E megjegyzést a magas fiatal ember tette, sír előtt, melyen nagyszerű
márványszobor emelkedett, de melyet sem egyetlen lámpa nem világított
meg, sem egyetlen virág nem ékitett, azon harmatos zöld szőnyegzeten
kivűl, melyet a természet egyaránt megad gazdagnak és szegénynek,
bankárnak és napszámosnak, költőnek és – kritikusnak.
– Igazad van, pajtás! válaszolt a kicsiny, zömök ember; ha a gazdagok
meggondolnák, hogy örököseik mily hamar elfeledik őket: azt hiszem, nem
törekednének oly dühösen kincset kincsre halmozni. Nem találtad, hogy az
ugynevezett gazdag sírok közől alig van tíz közt egyetlenegy fölékitve,
míg a kisebb igénytelenek közől egyet sem láttam, melyet legalább kisded
füzér, vagy halvány lámpa nem ékítne?… Oh! a szegények és gazdagok
közötti különbség még a halottak országában is megvan; csakhogy itt a
szegények bírnak előnynyel.
A két barát, e megjegyzés után, folytatta sétáját, míg majd figyelmöket
gyönyörű kép voná magára.
E kép, kisded sír volt, egyszerű fakereszttel, mely a virágok- és
gyertyák egész erdejével volt fölékesítve. A sír előtt két fiatal leány
térdelt, kik közől egyik épen azon perczben állott föl, midőn a két
barát közelökbe érkezett.
– Jer, Tercsi! szólt térdelő társnőjéhez a fiatal leány, az idő már
késő. Azt hiszem, több van kilencz óránál, s különben is e hely téged
oly nagyon szomorúvá tesz…
– Oh engedj, engedj még kissé itt maradnom! Oly boldogúl érzem magamat
itt. Azt képzelem, anyám lát és hall engemet; és istenem! rajtad kivűl
nekem senkim sincs a világon, szegény anyám emlékezeténél…
A térdelő leányka e szavak után arczát kendőjébe rejté és elkezdett
zokogni.
A két fiatal ember megállapodott. Mindkettő szerette a zenét, és a
fiatal leányka hangja a legszebb zene volt, melyet életökben hallottak.
– Hallod, hallod, Frigyes, sugá a kisebbik társához; ennél szebben a
csalogány sem énekel. Ah istenem! oly különösen érzem magamat; szeretném
hallgatni egész életemen keresztűl!… Mennyire vágyom látni arczulatát!
– És nézd csak barátnéját! mily gyönyörű termet! Jerünk kissé távolabb,
a sötétbe, és várjunk, a mig haza indulnak, talán megpillanthatjuk
arczukat, mely, egyre százat merek tenni, fiatal és kecsteljes!
A két barátnak nem kelle soká várakozni. A leánykák csakhamar haza felé
indultak.
A fiatal emberek, midőn előttök elhaladtak, mindent elkövettek, hogy
megpillanthassák arczaikat; de hasztalan. A sötétség barátja ugyan a
szerelmeseknek, de csak akkor, midőn nem akarunk látni vagy láttatni. A
két barátnak első gondja volt megátkozni e, más körülmények között oly
gyakran megáldott homályt, s követék a távozó leánykákat oly közelről,
amint csak lehete, hogy az első fáklyafénynél kielégíthessék
kiváncsiságukat.
De a véletlen nem akará, hogy ez este szerencsések legyenek. A sírkert
ösvényei sok irányban elágazók, a már hazasietők tömege nagy volt, s a
két fiatal ember, mire a sírkert kijáratához ért, az ifju leánykákat
tökéletesen elveszté szem elől.
Azon hiedelemben, hogy talán előttök mennek, megkétszerezék lépteiket,
de épen ez volt szerencsétlenségök. A két barátnő messze maradt hátok
mögött, s ők csaknem lélegzetvesztetten tértek szállásaikra a nélkül,
hogy a két barátnőnek valóban elragadó vonásiban gyönyörködhettek volna.
Ők, e miatt, igen lehangoltan és boszúsan veték magokat ágyaikra; de mi
nyugodtak lehetünk e tekintetben, mert én bizonyossá tehetem önöket,
hogy később még találkozni fognak.