hogy segitségünkre legyen. Forró tavaszi napsugárban temettük el; az
árnyékos ligetben madarak daloltak a fejünk fölött életről, szerelemről.
A fő-gyászbaborult hölgy igazi könnyeket hullatott, mintha az egész
világon nem az volna a babák sorsa előbb-utóbb, hogy darabokra törjenek.
Kis, törékeny dolgok; egy órára szánvák csak, hogy öltöztessék,
csókolják őket. Aztán szintelenül, lerongyolódva kerülnek valami sarokba
a gyerekszobában. Szegény kis babák! Vajjon komolyan veszik-e magukat;
hisz egyik se ismeri a csavart, mely fürészporos keblében müködik. Hisz
óramü az csak; egyik se látja a drótot, min táncoltatják. Szegény kis
drótbábuk! vajjon csevegnek-e egymással, mikor kioltják a lámpást a
paprikajancsi szinházban?
A hősnő te voltál, kicsiny testvér-baba. Ott éltél a fehérremeszelt
falusi házban; kinn csupa orgonavirág, rózsa, – talán belül kicsit
nyomott a levegő. Milyen csinos voltál mindig egyszerü, tiszta
ruhácskádban. Minő jó voltál! Milyen méltósággal viselted a
szegénységed. Milyen türelmes voltál sok megpróbáltatásod közepette!
Sohse volt egy gonosz gondolatod se; bosszut nem kivántál soha, ugye,
kis baba? Sohse voltak percek, mikor szivesebben játszottad volna a
gonosz asszony szerepét; – olyan szobában szerettél volna lakni, mibe
sok ajtó nyilik, prémekbe, ékszerekbe öltözve, lábaidnál ezer udvarló
hever? Azok a hosszu, téli esték – a házimunka be van fejezve – a
piszkos edényt lemostad, a padlót felsikáltad; a drága gyerek ott alszik
a sarokban – az egyshilling tizenegy penny-s lámpa méla világát a
horgolt asztalteritőre sugározza. Durva varrásod fölött görnyesztesz –
Dickre vársz, a hősre! – tudod, legalább is sejted, hogy hol van! – Igen
kedvesem; emlékszem azokra a szép beszédekre – idegrázó szavakkal
ecsetelted, tapsolt rajt’ a karzatbeli közönség – hogy mit tartasz
felőle és az olyan nőkről, amilyen az. Mikor ég felé emelt kézzel
jelentetted ki, hogy boldogabb vagy a padlásszobácskádban, hol csontig
dolgozod a kezed, mint ő ragyogó szalonjában. Ugy emlékszem, „ragyogó
szalón“-t emlitettél. Akit a bün ékitett föl, butorozott olyan szépre.
De rólad beszélünk kis babatestvér, nem a gyönyörü beszédeidről, mit a
karzatközönség is ugy helyeselt. Szived legtitkosabb zugában nem
irigyelted őt? Mielőtt a gyertyát eloltottad, sohse álltál meg egy
pillanatra a törött tükör előtt? Nem gondoltad el, hogy te magad is
egész jól festenél párisi szükreszabott öltözékben; hogy a gyémántok
milyen szépen ragyognának sima, fehér bőrödön? Amint a ködön, sáron
keresztül hazabandukoltál sokszor, a varrásmunkádat cipelve, nem éreztél
keserüt a torkodban, ha arra gondoltál, amivel az erényt fizetik? Ott
robogott el melletted az a „bizonyos“; és sárral fecskendett be a
kocsija. Ahogy otthon egyedül hajolsz a csésze gyönge teád fölé, sohse
éreztél kisértést, hogy pezsgős-vacsorákat szeretnél? hogy szereted a
vigságot, a hódolatot? Ó Istenem, könnyü olyanoknak, akiknek voltak már
szép, boldog napjaik is. Azok esténként könnyen előkészitik a kis irkát,
füzetet, mibe majd fáradt kicsiny ujjak ákombákomot rajzolnak; mik
fölött fáradt kis agyak játékra vágynak. A gyönyörü szólamok olyan vak,
üres beszédnek hallatszanak, ha rosszkedvüek vagyunk, nem igaz? Hisz te
is fiatal, csinos voltál: hát a darab szerzőjének nem jutott eszébe,
hogy te is éhezed, szomjuhozod az élet javait? Azt hitte, hogy telivér,
husz év körüli lánynak gyönyörüség volt traktátumokat olvasgatni elő,
összeroppant öregasszonyok előtt? Mért éppen övé mind a szerelem, mind a
kacaj? Milyen szerencse, hogy a Gonosz, a Kárhozat-báró nem nyitotta rád
olyankor a házacska ajtaját, mi, kedvesem? Mindig olyankor jött, mikor
erős voltál, mikor érezted, hogy vissza birod utasitani; meg birod vetni
a kisértéseit. Jó volna, ha a Gonosz mindig ilyenkor környékezne meg
bennünket; akkor talán valamennyien hősök és hősnők lennénk.
– Hja; szinjátszás volt csak; vége már. Ti, meg én, fáradt kis babák,
itt fekszünk egymás oldala mellett; várjuk a legközelebbi szerepet;
visszapillantunk, kacaghatunk. Hol van az a csuf, gonosz baba, amelyik
olyan felfordulást csinált a szinpadon? Ahá; itt van, Madame. Mindjárt
gondoltam, hogy nem lehet nagyon messze; hisz valamennyiünket idehánytak
ebbe a sarokba. De hogy megváltozott; a piros festék lekopott mind;
aranyhajad összecsavarodott. Nem csoda; nehéz szerepet kellet játszania.
Mennyire kifáraszthatta a fény, csillogás! S még a reménységet is
megtagadták öntől. A nehezen áhitott békesség hiába jött volna; érezte,
hogy nincs ereje ahoz, hogy élvezze. Akár a tündérmese
megboszorkányozott lánya, tudta, hogy mindig gyorsabban, gyorsabban kell
táncolnia, habár a tagjai bénák; bár hamuszinüre váljék arca. Szürkülhet
a haj; mind csak tovább; mindaddig, mig eljön a megváltó Halál; egyetlen
fohásza az volt, hogy bár jönne, mielőtt a tánca nevetségessé válik. –
Igy volt-e, Madame?
Akár a nancy-i rózsák illata, mely ott imbolyog a forró utcákon, olyan
lehetett előtted a szerelem fojtó légköre, baba. Milyen monoton dallam
volt füleidben a szenvedély hangja; hol ifju, hol öreg dalolta; hol
orditották, hol vinnyogták, hol üvöltötték – de mindig ugyanaz az ütem.
Emlékszel, mikor először hallottad? Ugy érezted, a menyország reggeli
himnusza. Aztán ugy vélekedtél, hogy a pokol talp alá való muzsikája;
valami gonosz szellem huzza az ördögtől bérbevett egész föld területen.
Csuf fajzatnak tarthattál bennünket, Faustina baba, akárcsak valami Old
Bailey-beli ügyvéd. Csak egyik oldalunkról ismertél. Forditott világban
éltél, hol virág, levél rejtve maradt; a te napod csak a gyökeret
világitotta. Azt képzelted, a féregrágta gyökér, ág-bog a növény; minden
szép dolog tettetésnek tünt előtted. Lovagiasság, szerelem, becsület!
hogy kacagtál a hazug szavakon! Te ismerted az igazságot – ahogy te
képzelted; ugy ám; a fél-igazságot. Disznók voltunk, mig a te
varázslatod tartott. Circe leánya, s te – nem ismerve szigeted titkát –
az hitted, az az igazi alakunk.
Nem csoda, baba, ha viaszra vált arcodon haragos vigyor ül. A hős nemrég
lépett föl a karzatközönség tetszészsivaja között, mig téged ott hagynak
meghalni az utcán! ó; jól emlékszel rá; de a telt ház elfelejtette már
azokat az előbbi jeleneteket; a gonosz nagyvárosnak ilyen a közönsége.
Hol a többi; a család jóbarátja; a széllelbélelt világfi? A darab Deus
ex machinája; ki olyan jó volt mindenkihez, kit ugy szeretett mindenki.
– Hej! te is szeretted valamikor – de ez a prológusban volt még benn.
Magában a tulajdonképeni darabban belőle tisztességes ember lett. (Hogy
gyülölted azt a szót, hisz ez mindent jelentett, amire hiába vágytál!)
Előtte a prológus elmult, elfeledett időpont marad; emlék, mi szint ád
életének. Neked az volt a darab „Első jelenet“-e; abból formálódott a
többi jeleneted valamennyi. Az ő büneit elfelejtette a közönség; a
tieiden magasratárja karját a borzalomtól. Nem csoda, ha ott a vigyor
viaszos ajkadon.
Ne törődj vele, bábu; ostoba volt a közönség. Talán majd eztán jobb
szerepet játszol; majd tapsolni fognak, ahelyett, hogy füttyentenének.
Ugy vélem, a modern komédiajátszás áldozata voltál. Valami régi
világbeli dráma hősnőjének kellett volna lenned. Jellemerő, bátorság,
önfeledség, lelkesülés; mind a te erényed volt; csak a szerep volt
rossz. Viselhetted volna Judith, Boadicea, vagy Jeanne d’Arc köpenyét,
ha ilyen darabok a te idődben divatosak. Tán, ha a te idődben játszanak,
nekik is meg kellett volna elégedniük olyan szereppel, mint a tiéd. A
gyöngeszivü hősnőt nem birták volna eljátszani; pedig mi egyebet
csinálhattak volna a modern drámában? Oroszországi Katalin! ha
valamelyik pincér lányának születik a második császárság alatt, vajjon
megkapja-e a „Nagy“ előnevet? Hát Magdolna? ha ahelyett, hogy akkortájt
lakása Róma valamelyik mellékutcájában lett volna és nem Jeruzsálemben,
vajjon emlitenék-e a nevét templomainkban?
Ládd, baba; rád is szükség volt a játékban. Nem játszhatunk valamennyien
hősöket, hősnőket. Kell, hogy gonosz népség is előforduljon, másképp nem
volna érdekes a darab. Gondold csak el; olyan darab, amelyikben
valamennyi asszony erényes, valamennyi férfi becsületes! Becsukhatnánk a
boltot; a világ olyan unalmas volna, mint valami osztrigatermelő-ágy.
Nélkületek, gonosz népség, nem volna jó népség. Hogy ismernők, tudnók a
hősnő erényeit, hacsak szembe nem helyezzük a te erénytelenségeddel?
Hova lenne sok szép beszéde, ha ti nem volnátok, kik hallgatják. Hol a
hős ereje, hacsak nem abban, hogy ellentáll a ti kisértésteknek? Ha te,
meg a Gonosz Báró egymás közt fel nem osztjátok a birtokát; hamisan be
nem vádoljátok, egész a darab végéig lusta, hőshöz nem méltó, tökéletlen
létet élne végig. Ti szegénnyé tettétek; általatok birja most megkeresni
a saját kenyerét. Kitünő dolog az neki; alkalmat adott rá, hogy az igazi
férfit játszhassa. A mi pedig a te viselkedésed illeti a prológusban,
ugyan mi értéke lenne akkor annak a szép jelenetnek a harmadik felvonás
végén, mely könnyre, kacajra inditja a hallgatóságot? Te és cinkos
társad, a gonosz báró; tettétek lehetővé a darabot. Honnan tudná a
karzat, a földszint, hogy mekkorák a hősök erényei, hacsak nem az érzett
felháborodáson, mi a ti gonosz tetteitek szemléletéből fakadt?
Sajnálkozás, rokonszenv, izgalom; mindre szükség van a játékban; éppugy,
mint rád. Hálátlanság volt a közönségtől, hogy kifütyült.
Hát Mr. Merryman – vig pajtás; a festett vigyor lemállott sápadt
ajkadról; ha jól emlékszem, te se voltál a szerepeddel megelégedve. Jobb
szeretted volna, hogy könnyekig hatod meg a közönséget, ahelyett, hogy
megnevetteted. Becsvágy volt? Szegény, fáradt emberek! Hisz annyi
mindenféle történik az életükben, mi miatt sirniok kell; nem jó sport,
ha kicsit megnevettetjük őket? Emlékszel arra az öreg asszonyra a
földszint első sorában? Hogy kacagott, mikor leültél a szilvásgombócra!
Azt hittem, ugy kell majd kivinni. Hallom, amint a kisérőjéhez beszél,
ahogy hazafelé indulnak: – Azóta se nevettem, kedvesem; – jó, öreg
könnyek ülnek a szemében még most is a kacagástól – hogy szegény Sally
meghalt. – Hát ez egymagában nem elég, hogy eljátsszad a régi trükköt,
mit utálsz? Istenem; mindennapi közhely valamennyi élced, mi nevetésre
bir bennünket, – de hát nem csupa régi dolog, nem közhely-e, min mégis
annyit sirunk? Nem egy kaptafára huzták-e valamennyi darabot a világ
kezdete óta, hogy megnyitottuk a bódét? A cselszövény nem régidivatu;
nem ócska-e a nagy jelenet? Hős, gonosz, cinikus – nem ugyanazok
maradtak-e a szerepek? A szerelmes-kettősök ujak-e? Hát a
haláloságy-jelenetek? azokat nem tartjátok közhelyeknek? Gyülölség,
kegyetlenség, igaztalanság – uj a hangjuk a rivaldán? Mit akartok,
emberek? Darabot akartok, melyben uj legyen a cselszövény, olyan
jellemek álljanak előttetek, amilyeneket nem ismertek még. Talán
elkészül az is számotokra, ha ti elkészültök ujfajta könynyel, ujfajta
kacajjal.
Mr. Merryman; vig cimbora; te voltál az igazi bölcs. Te megmentettél
bennünket attól, hogy elfelejtsük a valóságot, mikor az események kicsit
erősekké váltak. Hogy kacagtunk bohóságodon, mikor a hősnek feleltél,
ahogy szomoru sorsát panaszolván, az Eget ostromolja, hogy meddig türje
még balszerencséjét? – Nohát soká már nem kell várakoznia; – felelted; –
már majdnem kilenc óra; a darab pedig tizkor befejeződik. – Jóslásodhoz
hiven, a függöny csakugyan legördült a jelzett időre; a hős minden baja
a multé lett. Megmutattad a lárva mögötti igazságot. Mikor a kitünő lord
Kongbong biborban és hermelinben, a csodáló tömeg moraja közepette el
akarta foglalni a helyét: kihuztad a széket alóla; püff; ott feküdt már
a földön. A ruhája fölrepült; a sisakja lefordult. Nem félemlitett már
meg bennünket. Majomkodó méltósága cserbenhagyta; ostobaszemü, kopasz
emberke áll előttünk; már nem imponál. A bolond az egyedüli igaz bölcs
ember.
A tiéd volt a legjobb szerep, Merryman, vig pajtás, csak tudtad volna
te, meg a hallgatóság. De te látványosabb szerepről álmodoztál, hol
szeretsz, küzdesz. Hallottalak elégszer, mikor nem tudtad, hogy a
közeledben vagyok; karddal a kezedben üvöltöttél a tükörbeli képmásodra.
A bolondsipkát elvetetted és kopott biborba öltöztél; te voltál a hős a
darabban; te vitted véghez a lovagias tetteket; te szavaltad a nemes
szavalatokat. Szeretném tudni, milyen lenne a darab, ha valamennyien
magunk irnók meg a szerepünket. Nem volna benn bohóc; dalos szobalány.
Valamennyien főszerepeket játszanának a szinpad közepén; a reflektor
csakis bennünket világitana be. Nem igaz?
Micsoda nagyszerü szerepek azok, amiket magunknak irunk magunkban, kis
öltözőnkben. Mi mindig bátrak, nemesek vagyunk – gonoszak néha, de ha
ugy is, nagylelküen, magasröptü módon; soha aljas, kicsinyes utakon.
Micsoda nagyszerü tetteket viszünk véghez, mig minket bámul, bennünket
ünnepel a hallgatóság. Most katonák vagyunk, kik hadsereget vezetnek
győzelemre; mit tesz az, ha meghalunk is a dicsőség mezején; egész
ország sirat bennünket. Nem valami elfeledett párviadalban esünk el; nem
valami „előőrs-összetüzés“ közben adjuk vérünket, hogy a nevünket se
emlitsék otthoni hiradások. Vagy szenvedélyes szerelmesekké válunk;
szerelmünkért országot veszitünk el – ez pedig ugyancsak más, mint
válóperdarab kacajtkeltő hőse.
S mindig telt ház előtt játszunk. Nagyszerü beszédünk mind rokonszenvező
fülre talál; derék tetteinket megjegyzik, megtapsolják. A valóságos
alakitásban annyira különbözik mindez! Hányszor játsszuk el szerepünket
üres padok előtt; ha pedig valamelyes közönség van jelen; nem értenek
meg bennünket; nevetnek a drámai részeken. Ha meg mindenkép kitünő az
alkalom, akkor üres a királyi páholy – – az, amelyben neki kellene
ülnie.
Szegény kis babák; milyen komolyan vesszük magunkat; nem tudjuk, hogy
óramű csak a csavar, mi keblünket mozgatja; nem látjuk a drótot, melyen
táncolunk. Szegény kis drótbábok; vajjon együtt haladunk-e akkor is, ha
a bódé lámpásait eloltogatják?
Olyan kis viaszbábok vagyunk, mikben sziv dobog. – Ólomkatonák,
melyekben lélek él. Annyi bábuk Királya: vajjon játszol-e csak velünk?
Csak óramü bennünk az a valami, mely dobog, fáj? Csak azért huztál föl
bennünket, hogy magunktól megálljunk? Felhuzol holnap bennünket megint,
vagy itt hagysz berozsdásodni? Óramü-e csak, mely beszéltet,
megremegtet? Hol sirunk, hol nevetünk; hol táncolunk; kicsiny
karjainkkal átöleljük egymást; kicsiny ajkaink csókolnak, aztán
istenhozzádot mondanak. Küzdünk, szenvedünk, iparkodunk. Hol arany a
célunk, hol babér. Óhajnak, becsvágynak nevezzük: csak drót az, min
bennünket táncoltatsz? Eldobod az óramüvet, vagy ujra használod, ó
Mester?
Homályosulnak a bódé lámpásai. Eltörtek a csavarok, mik nyitvatartották
a szemünket. Elszakadt a drót, mely egyenesre rángatott; tehetetlen
csomóba esünk össze a szinpadon. Ó; sok-sok babatestvér, kikkel egymás
oldalán adtuk szerepeinket, hol vagytok? Mért olyan sötét, olyan csöndes
itt körül minden? Mért tesznek ebbe a fekete skatulyába? Halld csak! –
kis bábjáték-zenekar – milyen messziről hallatszik a hangja! ezt
játssza:
TARTALOM.
Hogy szánjuk el magunkat gyorsan? 3
Mennyire hátrányos, ha nem azt kapjuk, amit kértünk? 16
Azon cselekedeteink kellő méltatása, miket véghezvinni szándékoztunk 27
Szerelmi bájital készitése, használatbavétele 45
Rabszolgasor haszna, gyönyörüségei 59
Hogy bánjunk nőkkel? 73
Törődj a magad dolgával 84
Ne sokat nézelődj, ha megugrani készülsz 103
Sajátmagunk előkelőségéről 117
Anyai érzés férfiakban 129
Tanácsot nem tanácsos elfogadni 143
Gyászinduló; meghalt a drótbáb 159
[Transcriber's Note:
Javítások.
Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.
A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:
7 |felőlem B.iz |felőlem. Biz
9 |testvére is |testére is
10 |területenkét három |területen két-három
10 |lények“. De |lények. De
11 |Egy bizonyoos |Egy bizonyos
19 |utánadvágom. |utánadvágom.“
21 |hálisetennek |hálistennek
21 |Ejnye |„Ejnye
22 |álmodjak. |álmodjak.“
25 |teli. |teli.“
25 |pozicómat |poziciómat
41 |Aphordite |Aphrodite
53 |Cyti-ből |City-ből
53 |küldök. |küldök.“
58 |Azt mnodja |Azt mondja
63 |Itt az idő! Vegyetek |Itt az idő! Vegyetek!
78 |formájról |formájáról
79 |továb.b Sejtelmem |tovább. Sejtelmem
82 |Cuhrch Rowból a Swiss-Vottage |Church Rowból a Swiss-Cottage
86 |akthedrálisokban |kathedrálisokban
87 |streeet-be |street-be
92 |összfecsegni |összefecsegni
92 |gondolok. |gondolok.“
92 |uram? |uram?“
93 |„Hát ugy hatos |„Hát ugy hatos“
94 |belefáradtam. |belefáradtam.“
94 |rendithetetenül |rendithetetlenül
96 |golbajnok |golfbajnok
97 |tüntet föl „a |tüntet föl“ a
100 |Chel sea-ben |Chelsea-ben
104 |ootthonról |otthonról
106 |napernryőjét |napernyőjét
113 |az asszonynak. |az asszonynak.“
114 |kevásbbé |kevésbbé
119 |valamlyik |valamelyik
119 |„keverék“-nek |(„keverék“-nek
123 |Piccadllyn |Piccadillyn
124 |különleges lány |különleges lény
125 |szerncsecsillagodnak |szerencsecsillagodnak
127 |déutáni |délutáni
128 |elrejheti |elrejtheti
128 |szenvedés- te |szenvedésverte
132 |Waterloo–Blace |Waterloo–Place
136 |megjegyzésembn |megjegyzésemben
140 |Akármiyen |Akármilyen
144 |szemmelláhatólag |szemmelláthatólag
145 |makransoskodott |makrancoskodott
148 |Chesahamben |Cheshamben
148 |megplliantom |megpillantom
153 |Browba |Brownba
153 |viágon |világon
162 |for történni |fog történni
163 |lepényem? |lepényem?“]