ezer font évi jövedelme volt; az is banknál letétbe helyezve. De
közbejött valami gonosz vállalat-inditványozó (minek engednek ilyesmit
történni?) és elmondta Mr Jónes-nak, hogy lehetne az összeggel még száz
percentet nyerni; aszongya fektesse bele a pénzét valami olyasmibe,
mivel Mr Jones polgártársait megcsalnák.
A terv persze nem sikerül; a becsapott népek fellázadnak, ellentmondásba
keveredvén a tervezettel, Mr Jones-sal és vállalkozó társaival. Mért is
enged az Ég ilyesmiket történni?
Mért szökik meg Mrs Brown – otthagyva férjet, gyerekeket – az uj doktor
urral? Valami tanácstalan Alkotó Mrs Brownba és az uj orvosba erős, nem
illő érzelmeket plántált. Se Mrs Brownt, se az uj orvost nem lehet
kárhozatatni érte. Ha valamely emberi lény felelősségre vonható, az
kizárólag Mrs Brown nagyapja lehet, vagy az uj doktor ur egy régi őse.
Legyünk csak egyszer a menyországban, majd azt is megbiráljuk. Nem
hinném, hogy valamelyikünk is meg lesz elégedve az ottani
berendezésekkel; borzasztó kritikus népséggé fejlődtünk.
Egy nagyon öntelt fiatalemberről azt mondtam egyszer, hogy ugy fest,
mintha azt vélné, hogy a Mindenható ezt a világot azért alkotta, mert
kiváncsi volt, hogy mit fog ő majd szólni hozzá. Öntudatosan vagy
öntudatlanul, legtöbben magunk is ilyenfélekép gondolkodunk. Mostanság
kölcsönös csiszolási igyekezetek korszakát éljük – gyönyörü eszme;
mindenkinek az a dolga, hogy tökéletesebbé tegyen másokat; amatőr
parlamentek, irodalmi körök, játékklubok mind ezen igyekeznek.
A premier kritikák ugylátszik, ujabban kihalófélben vannak; a dráma
tanulmányozói arra a meggyőződésre jutottak, hogy szindarabokat nem
érdemes birálni. Az én fiatalkoromban nagyon komolyan vetettük rá
magunkat a müfajra. Elmentünk a darabba – nem avval az önző vággyal,
hogy az esténket kellemesen eltöltsük – inkább a nemes céllal, hogy
emeljük a szinpad szinvonalát. Lehet, hogy jót cselekedtünk, – lehet,
hogy szükség volt ránk – higyjük igy. Az bizonyos, hogy a régi
dőreségek, lehetetlenségek nagy része eltünt a szinpadról; lehet, erős,
nyers kritikánk siettette az üdvös változást. Sokszor használ valamely
balgaság ellen ügyetlen orvosság is.
Akkortájt a drámairónak számolni kellett a hallgatóságával. A kakasülő
és a karzat közönségének olyasmi tetszett, ami manapság már nem tetszik.
Emlékszem egy rettenetesen vérfagyasztó darabra – ugy hiszem az Old
Queens szinházban történt. A szerző a hősnővel szükségtelenül hosszu
beszédeket mondatott el. Valahányszor a nő a szinpadon megjelent, méter
hosszu beszédeket eresztett; nem birt egész csekélyke dolgot se
elvégezni – teszem föl olyasmit, hogy a Gonosz szellemet átkozza –
negyven soron alul. Mikor a hős megkérdezte, hogy szereti-e, felállt és
olyan beszédet vágott ki, ami husz percet vett igénybe; órán néztük. Az
ember megijedt, ha csak kinyitotta a száját. A harmadik jelenetben
valaki megragadja és egy kunyhóba rejti el. Ugy általábanvéve nem volt
csinos férfiu, de éreztük, hogy ez az az ember, kit a helyzet megkiván;
az egész közönség viharosan tapsolt is neki. Avval hizelegtünk
magunknak, hogy az est hátralevő részére megszabadultunk a hősnőtől.
Aztán valami bolond börtönőr járt arra; a nő addig könyörgött neki a
vasrácson keresztül, hogy engedje ki pár percre, mig a börtönőr – jó,
derék, de lágyszivü férfiu – gondolkodóba esett.
– Ki ne eressze! – kiáltott egy komoly dráma-tanulmányozó a karzatról; –
nincs semmi baja. Csak hadd maradjon ott.
A vén bolond nem hallgatta meg a tanácsunkat; ő sajátmaga vitatta meg
magában az ügyet. – Nem olyan nagy kérés; – jegyezte meg – és boldoggá
teszem vele a nőt.
– Igen és velünk mi lesz? – felel ugyanaz a hang a karzatról. – Maga nem
ismeri őtet. Maga csak most jött; mi már egész este hallgatjuk őtet.
Most csöndben van; hagyjon maga békit neki.
– Ó engedjen ki, bár percre csak! – könyörgött a szegény nő. – Valamit
mondani akarok gyermekemnek!
– Irja föl egy darab papirra és nyujtsa keresztül az ablakon – ajánlotta
egy hang a kakasülőről. – Majd teszünk róla, hogy megkapja.
– Ragadjak el anyát haldokló gyermekétől? – töprengett a lágyszivü
börtönőr. – Embertelenség lenne.
– Nem a’; – makacskodott a karzatróli hang; – ebben az esetben nem lenne
embertelenség. Szegény gyerek a sok beszédbe betegedett bele.
A börtönőr nem engedte meg, hogy mi irányitsuk. Kinyitotta az ajtót az
egész szinház átkozódása mellett. A nő aztán beszélt gyermekéhez mintegy
öt percig; hát ezen idő letelte után a szegény csakugyan meghalt!
– Ó, meghalt, odavan! – kiált a szerencsétlen szülő.
– Szerencsétlen fráter! – hangzott a rokonszenv nélküli felelet
mindennünen.
Néha a hallgatóság birálata megjegyzésekben nyilvánul; a megjegyzést
egyik szinházlátogató teszi a másiknak. Valamelyik este szindarabot
hallgattunk végig, hol a cselekmény rovására szükségtelenül hosszu
párbeszédek történtek; a párbeszédek pedig nem igen voltak mulattatók.
Hirtelen, a szinpadról hallatszó fárasztó beszéd közepette stentori
suttogás:
– Jim!
– Halló?!
– Kelts föl, ha kezdődik.
Erős horkolás a folytatás. Aztán a másik beszélő hangja:
A barátja, mintha felébredt volna.
– He? No? Történt valami?
– Mindenesetre féltizenkettőkor felkeltselek, he?
– Igen fiacskám, köszönöm. – A biráló megint alszik.
Bizony; akkortájt még érdekeltek bennünket a darabok. Vajjon élvezem-e
valamikor megint a britt drámát ugy, ahogy akkor birtam élvezni?
Élvezek-e még vacsorát annyira, amennyire a hagymáskolbász vacsorákat
élveztem, miket az Old Albionnál keserü sörrel öblitettünk le? Sok-sok
vacsorát ettem azóta végig szinház után; sokszor, ha adakozó hangulatu
barátok voltak a vendéglátók, drága, kitünő vacsorák kerültek. A szakács
Párisból jött; a képe ott volt látható a képes ujságokban – százakkal
fizethették a müvészetét; mégis, valami rosszizü van müvészetében. Vagy
hiányzik belőle valamelyes illat, valamelyik lé.
A természetnek megvannak a saját pénznemei; csakis olyan pénzzel lehet
neki fizetni. És az ő boltjában mindent magadnak kell fizetned. Még meg
nem keresett tőkéd, örökölt birtokod, szerencséd, vagyonod mind nem
számit; nem törvényes pénz az ő fizető-asztalán.
Szeretnéd, ha jó étvágyad lenne. A természet nagyon szivesen ellát vele.
– Hogyne uram; mond – igen kitünő cikkeim vannak raktáron. Pompás,
valódi éhség, szomjuság áll rendelkezésemre; örömmel járul minden velük
étkezés elé. Mohón, örömmel fog majd enni; felfrissülve, megifjodva,
jókedvüen kel majd fel az asztaltól.
– Nohát épp ezt akarom; – mondja boldogan az inyenc. – Halljuk az árat.
– Az ára, – felel Mrs Természet – egész napi erős munka.
A vevőnek hosszura nyulik az ábrázata; idegesen babrál nehéz
erszényével.
– Nem fizethetek pénzzel? – kérdi. – Dolgozni nem szeretek, de gazdag
ember vagyok; tarthatok francia szakácsokat; óbort vásárolhatok.
Természetanyó a fejét rázza.
– Nem vehetem el a csekkjeit; izom, ideg az én váltópénzem. Ezekért
olyan étvággyal szolgálok, amelynek erejével egy üveg sör, meg egy
rostélyos jobban izlik, mint akármelyik remekbe főzött ebéd, mit francia
szakács fabrikál. Még azt is mondhatom, hogy banketté válik egy darab
kenyér, meg sajt; csak épp az én pénzemmel kell fizetnie; nem dolgozom
az önével.
Jön a Dilettáns; izlés kellene müvészetben, irodalomban; a Természet még
avval is szolgálhat.
– Igaz örömöt adhatok mindezek iránt a dolgok iránt; – felel. – A
muzsika szárny lesz; felröpit a világ taposómalma fölé. Müvészettel
felérsz az Igazság ormára. Az irodalom derüs berkeiben ugy andaloghatsz,
mint csöndes vizek partján.
– Az ára? – kiált a megörvendeztett vevő.
– Ezek kicsit drága portékák; – felel a Természet. – Egész életet kérek
érte, mit egyszerüen éltél le. Távol kell állnod minden világi siker
megkivánásától. Olyan életet akarok, melyből kiégett a szenvedély; olyan
életet, minek alá van vetve az étvágy.
– Téved, kedves hölgyem; – felel a dilettáns. – Vannak nekem jóizlésü
barátaim; olyan emberek, kik nem fizettek ilyen árakat. Teli a házuk
gyönyörü képekkel; csakugy dül a „nocturne“; a „symphonia“; – a
könyvespolcaik görnyednek a sok uj kiadástól. Mégis pompás, gazdag,
válogatott életet élnek; gazdagok, divatosak. Sokat fáradnak azon, hogy
sok pénzt keressenek; a társaság a menyországuk. Hát én nem lehetek
olyan, mint azok?
– Majomfogásokban nem dolgozom; – mond hidegen a természet; – eme
barátaid nagyszerü pompája csupa póz; nagyságuk a perc divatja; a
beszédjük papagály-kereplés. Ilyen pompát vásárolhatsz; még pedig elég
olcsón, de nagyobb gyönyörüséget okozna még az is, hogy golyókat
gyüjtenél; több igaz örömed volna benne. Az én portékám másmilyen.
Félek; csak egymás idejét pazaroljuk.
Jön a fiu; pirulva kér szerelmet; a természet öreg anyai szive kitárul
elébe; olyan portéka, mit szivesen ád el; szereti azokat, kik ilyet
jönnek vásárolni. Áthajol a vásáros-asztalon; mosolyog, kijelenti, hogy
épp az van neki, ami kell; a fiu remeg az izgalomtól; ő is megkérdi az
árat.
– Hát nem olcsó; – mondja a természet, de a hangja nem bátortalanitó; –
az a legdrágább az egész boltomban.
– Gazdag vagyok; – felel a legény. – Az apám keményen dolgozott, sokat
megtakaritott; rámhagyta az egész vagyonát. Vannak gyáraim, raktáraim –
földem, marhám – minden értelmes árat hajlandó vagyok megadni.
De a Természet – az arca szigorubbá válik – kezét a karjára fekteti.
– Az erszényed tedd félre, fiu; – mondja. – Nem értelmes az áram;
aranyban nem dolgozom. Van sok utca, sok bolt; ott mindenütt elfogadják
a bankóidat. De ha elfogadod öregasszony tanácsát: nem mégy oda. Amit
ott kapsz, szomoruságot, bajt hoz rád. Elég olcsó; de mint minden olcsó
dolog, nem érdemes megvenni. Nem is veszi senki, csak a bolond.
– Hát akkor mi annak az ára, mit ön ad el? – kérdi a fiu.
– Önzetlenség, gyöngédség, erő, – felel az öreg hölgy; – mindannak
szeretete, mit jónak tartanak; minden rossznak gyülölete – bátorság,
rokonszenv, önbecsülés – ilyesmiért lehet a szerelmet nálam vásárolni.
Tedd csak félre a bankóidat, fiam; jó lesz másra; az én állványaimról
olyanért nem kapsz árut.
– Hát csak annyit érek, mint a szegény ember? – kérdi a legény.
– Én nem ismerek szegénységet, gazdagságot, ugy, ahogy te értelmezed, –
felel a Természet. – Én itt valóságot valóságért adok el. Te kincseimet
kéred – én viszonzásul agyad, szived veszem – a tiédet, fiam; nem az
apádét; senki másét.
– Hát honnan szerzem meg azt a váltságdijat? – vitatkozik a fiu.
– Menj ki a világba, – felel a hölgy; – dolgozz, szenvedj, segits. Jőjj
vissza, ha megkerested a béred; aztán a szerint csinálunk majd üzletet,
amennyit magaddal hoztál.
Olyan egyenlőtlenül van-e megosztva a földi gazdagság, mint hisszük? Tán
a sors nem a legnagyobb szocialista? Ki a szegény, ki a gazdag ember?
Tudjuk-e? Még maga az illető se tudja tán. Nem árnyért küzdünk? s
kisiklik közben a valóság? Vedd könnyen az életet; hisz melyik volt a
legboldogabb ember: a gazdag Salamon, vagy a szegény Sokrates? Ugy
tetszik, Salamonnak megvolt majdnem mindene, amit a legtöbb ember kiván
– némely dolgokból talán tulontul sok is a kényelme rovására.
Sokratesnek kevese volt azonkivül, mit magában hordott, de az aztán sok
volt. A mi fokozataink szerint Salamonnak kellett volna lennie a
legboldogabb embernek, ki valaha élt; Sokratesnek pedig a
legboldogtalanabbnak. De igy volt?
Vagy vegyük az életet legalacsonyabb oldaláról: hol egyedüli cél az
élvezet, öröm. Lord Tom Noddy, ezer istállójában, annyival jobban mulat,
annyival vigabb tán, mint Arry a kakasülőn? Ha tiz shillingbe kerülne
egy üveg sör és a pezsgőt négy pence-ért mérnék, mit gondolsz, melyikre
vágynánk? Ha valamennyi West End Club-nak tekepályája volna és
billiárdot csak East End-ben szabadna játszani, melyik játékot
választaná ön, Mylord? Berkeley-Square levegőjét szini annyival több
boldogság-e, mint Seven-Dial-ban venni lélegzetet? Én Seven-Dial
levegőjét pikánsnak találom; Berkeley-Square levegőjéből hiányzik az
ilyesmi. Hát akkora a különbség lószőr és szalma között, ha fáradt vagy?
A boldogság annyival nagyobb, ahánnyal több szobád van? Lady Ermintrude
ajkai annyival édesebbek, mint Alley Sallyéi? Ugyan mi az élet sikere?
Gyászinduló, meghalt a drótbáb.
Rosszul indult a nap. Sétálni vitt magával engem; utközben elvesztett.
Mennyivel jobb lett volna, ha a megszokott mód szerint megengedi, hogy
én vigyem őt. Én sokkal alkalmasabb vezető vagyok: szerénytelenség
nélkül állithatom. Idősebb vagyok nálánál; nem vagyok olyan izgékony.
Nem állok meg beszélgetni mindenkivel, kivel találkozom; hogy aztán
elfelejtsem, hogy hol vagyok. Kevesebb dolgokat viszek véghez, hogy
szórakozzam: ritkán birkózok; sohse érzem azt, hogy macskákra volna
kedvem vadászni; nincs különösebb örömöm benne, hogy gyermekeket
ijesztgessek. Nem gondolok másra, csak a sétára; meg hogy ujra
hazakerüljek. Ha – mint mondtam – nem ő vinne engem magával, sokkal
kevesebb baj volna. De erről sohse voltam képes meggyőzni őt.
Egyszer-kétszer már szem elől tévesztett; Sloane Square körül egészen
elveszitett. Ha elveszit; megáll; ugat értem. Ha legalább ott maradna,
ahol ugatni kezdett; visszatalálnék hozzá. De még mielőtt odaérek, már
egész más utcából ugat. Nem vagyok olyan fiatal, mint voltam és sokszor
ugy vélem, erősebben egzerciroztat, semmint jót tenne. Még láttam onnan,
ahol álltam, a Kinge Rodból. Szemmelláthatólag fel volt háborodva.
Nagyon messzi voltam attól, hogy az ugatást megértsem, de el birom
képzelni mit mondott:
– Az ördög bujjék abba az emberbe; hol van már megint.
Megkérdez egy arramenő kutyát;
– Nem szagoltad a gazdámat itt valahol?
(Kutya persze nem beszél arról soha, hogy látott-, vagy lát-e valakit;
szaglás a főérzéke. Amint domb tetejére ér, biztosan azt mondja a
társának: „Innen pompás szag nyilik; mindig ugy érzem itt birnék ülni és
szaglászni egész délután“. Vagy, ha sétára hiv valakit, biztosan azt
mondja: – Ugy szeretem a kanális melletti utat: te nem? Mindig van ott
valami érdekes, ami megfogja az ember orrát.)
– Nem; nem éreztem semmi külünöset egyiken se; – mond a másik kutya. –
Miféle szagu ember?
– No olyan tojás- és piritott-szalonnaszagu; szappanszag körülötte.
– Ez nem olyasmi, ami megállitja az embert: ez a leirás ráillik
mindenkire, igy reggel felé. Hol voltál, mikor utoljára vele voltál?
Abban a percben vesz észre engem; örül, hogy megtalált; odajön, de
haragszik rám, hogy elvesztettem.
– No hát itt van; – ugat; – nem láttál engem, mikor a saroknál
befordultam? Ugyan maradj szorosabban mellettem. Az istenfáját a
dolognak, az embernek, vagyis a kutyának fele ideje azon vész el, hogy
folyton elvesztelek, meg ujra feltalállak.
Ugylátszik ez a kis esemény rosszindulatuvá tette; tényleg olyan kedvibe
volt, hogy akármibe belemegy. A Sloane Street elején kövér, katonának
látszó ur sietett, hogy elérje a Chelsea-omnibuszt. – Hooo-rooo; William
Smith usgye, utána. Ha az öreg gentleman nem veszi észre, akkor simán
megy minden. Egy mészárosgyerek, ki épp utánuk igyekezett – a szeméből
olvastam – rá akart csapni Smithre, amint az ut közepére torpant. Ez jót
is tett volna; az öreg ur eléri az omnibuszt; a dolog véget ér. Sajnos
azonban ez nyugalomba visszavonult hadfi lehetett, kit a köszvény kinoz;
folyton morog s csekély az értelme. Megáll, hogy a kutyát leszidja.
Persze, épp ez volt, a mire Smith vágyott. Nem történik gyakran, hogy
háboruba keveredik felnőtt emberrel. „Nem valami fényes elmék szegények“
– gondolja – még csak nem is szoktak felelni. Jobb szeretem az olyant,
aki mutat valamit a foga fehéréből.“ Egész oda volt az örömtől az ilyen
sikeren. Áldozatát körül rohanta százszor; olyan köröket irt le, hogy az
öreg egész belezavarodott; azt hitte, Merlinnek, a varázslónak
titokzatos köreibe jutott. Az ernyőjét szedte elő az ezredes ur;
védekezni próbált. Hivtam a kutyát; az ezredesnek tanácsot adtam
(ezredesnek néztem; mentől jobban orditott, annál kevésbbé értette őt
meg az ember) csakhogy mindakettő tulizgult volt ahhoz, hogy megértsék,
hogy mit mondok. Valamelyik rokonszenves omnibusz-kalauz áthajolt a
kocsi korlátján s leadta a tanácsait:
– Fogja meg a farkát, sir; – ajánlotta; – sohse féljen tőle; fogja csak
meg bátran a farkát!
Egyik tejesember azonban Smith-t akarta bátoritani; odakiált utközben a
kutyára:
– No derék állat; szedd le a lábáról!
Egy gyerek, akinek az öreg ur körbenforgó ernyője majdnem a szemét verte
ki, sirásba fogott. A dadája megmondta az öregnek, hogy futóbolond –
olyan megjegyzés, ami megkapott a helyzethez mért helyessége által. Az
öreg ráriposztozott hogy tolókocsit a járdán ugyse szabad járatni; aztán
énutánam kezdett tudakozódni. Kezdtek megállni körös-körül az emberek;
rendőr tünt fel valahol.
Nem volt helyes dolog; nem kellett volna történnie; nem is mentegetem
magam; de ezen a ponton kisértésbe estem, hogy otthagyjam William
Smith-t. Ő szereti az utcai harcot; én nem. Ez vérmérséklet dolga. Azt
is észrevettem, hogy benne megvan az a helyes ösztön, hogy mikor kell
elmenekülni a krizisből; megvan rá a képesség is, hogy aszerint
cselekedjék, amint ösztöne sugja; titokzatosan feltünik aztán
negyedkilométernyire másutt; a kifejezése békés; mondhatnám,
szórakozott; szemmelláthatóan más kutya, jobb kutya.
Megvigasztaltam magam a gondolattal, hogy ugyse lehetnék segitségére
praktikus szempontból. Némi megkönnyebbüléssel tudomást vettem arról is,
hogy szerencsére a nyakörv sincs rajta, amelyiken rajt van a nevem és a
cimem. Átillantam a Vauxhall omnibus másik oldalára, kerültem a
feltünést s Lowndes Square-en keresztül utat csináltam magamnak hazáig.
Öt perccel azután, hogy leültem az uzsonnámhoz, felszakitja az
ebédlőajtót; besétál. Ez a rendes „belépési forma“ nála. Valamelyik
előbbi létezési állapotában alighanem végrehajtó volt.
Annyira meg látszott elégedve lenni sajátmagával, hogy azt kezdtem
hinni, sikerült neki keresztülvinni a tejesember tanácsát; az biztos,
hogy az ezredest nem láttam azóta. Tán a rosszkedve elmult; a
mogorvasága megnagyobbodott. Mielőtt a kutya megérkezett volna,
O’Shannonnak egy darab kutyalepényt adtam volt. O’Shannon megsértődik:
nem kell neki kutyalepény. Ha vesevelőt nem kaphat, akkor semmise köll
neki. Földhözvágta a lepényt. Smith; az sem eszik lepényt soha. Itt-ott
adok egy darabot neki; rögtön azon van, hogy elrejtse. Ravasz kutya; a
jövőre gondol. Sohse tudhassa az ember, mi fog történni, – aszongya;
tegyük föl, meghal a gazda; megbolondul, vagy bankrottot csinál. Akkor
még talán ennek a lepénynek is örülni fogok; inkább ide teszem az ajtó
mögé ni; de nem, oda mégse; ottan megtalálhatja valaki. Majd lyukat
vágok a tenniszpályába; ottan eltemetem. Jó eszme; talán ott ki is
hajt.“ Egyszer rajtakaptam, amint a dolgozószobámban rejt el valamit;
épp amögé az állvány mögé, amelyik a saját könyveimnek van szentelve.
Nagyon megsértett vele; nagyon is kézzelfogható célzást láttam benne.
Mert rendesen akárhová dugja, mindig megtalálja valaki. Megtaláljuk
vánkosaink alatt; – a cipőnkben; nincs biztos hely előtte. Ezuttal azt
mondta magában: „Becsületemre! ez az egész sor itten, mind a gazdám
könyve! Senki a világon nem akarja ezeket elvenni innen; legjobb, ha ide
rejtem!“ – Ha az emberrel a saját kutyája bánik igy, még rosszabbul
esik.
Másképp állt a dolog O’Shannon lepényével. Legjobb üzlet a
becsületesség; de sokkal mulatságosabb az ellenkezője. Földhözvágta:
aztán mohón nyelni kezdte; azt vélte az ember, egy hét óta nem evett.
Isteneknek való látvány volt azonban méltatlankodása, mikor Smith jelent
meg a szinen. Megvan benne fajtájának jó természete; ha Smith szépen
elkéri tőle a lepényt, akkor jószivvel odaadja; csak a sértés – a dolgok
immoralitása őrjitette meg O’Shannont.
Egy pillanatra egész elkábult.
– Ejnye azt a mindenségit. – Hát ezt láttad? – kérdi tőlem a szemével.
Ugrik egyet és kiragadja a lepényt Smith állkapcsából. „Te
fegyelmezetlen fekete szász tolvaj; – dörög O’Shannon; – hogy mered te
elvenni a lepényem?“
– Hát te nyomorult ir fattyu, – dühöng Smith; – honnan tudtam én azt,
hogy ez a te lepényed? Talán minden ami a földön van, a tied? Tán azt
hiszed, én is a tied vagyok, mert a földön vagyok? Nem is hiszem, hogy a
te lepényed, te hosszufülü, orrtalan trottyos; add rögtön vissza.
– Nem vagyok kiváncsi a kimagyarázkodásodra, te félfarku tolvaj,
laposfülü ivadék; – felel O’Shannon. – Gyere ide és vedd el, ha azt
hiszed, hogy elég nagy kutya vagy hozzá.
Azt hitte, hogy elég nagy. Feleakkora pedig, mint O’Shannon; de ilyen
tekintetek nála nem jönnek számitásba. Neki az az elve; hogyha egy
kutyát tulnagynak találsz ahhoz, hogy teljes egészében megküzdj véle,
vedd egy darabját és küzdj avval. Rendesen borzasztóan elverik, de a mi
megmarad belőle, kivétel nélkül mindig abban az illuzióban ringatja
magát, hogy ő volt a győztes. Ha megdöglik, biztosan azt mondja magában,
mikor összeszedi magát a sirban örök pihenőre: „No; hát legalább
hizelgek magamnak avval, hogy egy kis rendet csináltam ebben a régi,
rohadt világban. Engem legalább békén hagynak ezentul.“
Ez alkalommal én emeltem kezet a küzdők ellen. Itt-ott szükségessé
válik, hogy Mr Smithnek emlékezetébe hozzam, miszerint az embernek – ki
a kutyának hü, hasznos barátja – megvannak a maga jogai. Ugy véltem,
most ennek itt az ideje. Dohogva a divánra vetette magát. Valahogy igy
hallott: „Bár föl se keltem volna máma reggel. Engem ugy se ért meg
senki.“
Csakhogy a világon semmi se józanitja ki tartósan. Félórával később
agyon akarta verni a szomszéd macskát. Sohse jön meg az esze; már három
hónap óta öli egyre azt a macskát. Hogy ilyenkor másnap az orra mért a
rendes nagyságának a kétszerese; hogy a rákövetkező héten minden
tárgyakat mért lát a fejének az egyik oldalával, azt nem birja
megérteni; ugy vélem, időbeli elváltozásokat vél okul.
A délutánt befejezte olyasmivel, mit valószinüleg döntő, kielégitő
sikernek számitott. Dorothea egy ifju hölgyet hivott meg aznap délután
teára. Kacagást hallok; közel voltam a gyermekszobához, benéztem, hogy
min mulatnak. Smith egy babát kinzott. Sohse láttam még megkinzottabb
arcu babát. A feje lógott; a fürészpor a padlóra hullott belőle. De a
gyerekek oda voltak a gyönyörüségtől; különösen Dorothea extázisban
ugrált.
– Kié a baba? – kérdem.
– Éváé; – felel Dorothea kacagás közepette.
– Óh dehogy; – felel Éva, édes elégedettség hangján; – az én babám itt
van. – Tényleg; ült rajta; előhuzta; meleg, de egész. – Ez Dorry babája!
Dorothea arcán az átmenet a boldog örömragyogástól a legkomorabb
szomoruságig drámai volt. Még maga Smith is, ki megszokta a viharokat,
egész oda volt a rászakadó roham nagyságától.
Dorothea szomorusága tovább tartott, semmint hittem volna. Másik babát
igértem. De ugy látszik, másik nem kellett neki; ez az egyetlen baba
volt, amit egész életében szeretni fog; ennek a helyét más baba be nem
tölti soha; soha baba nem lesz az neki, ami ez volt. Olyan nevetséges ez
az apró népség; mintha az nem volna mindegy, hogy ezt a babát szereted,
vagy amazt, mikor ugy hasonlit valamennyi! Valamennyinek göndör a haja,
rózsaszinü az orcája; nagy, kinyiló, becsukódó szeme, kis, piros szája;
két kicsi keze. Mégis ez a bolondos gyereknép! csak egyet szeret, egyet
akar; másikra rá se néz. Ugy vettem észre, a legjobb, ha az ember nem
vitatkozik velük, hanem rokonszenvezik érzelmükkel. Később – de nem
olyan igen hamar – másik babát mutathatsz be nekik. Eleinte nem törődnek
vele, de később érdeklődést mutatnak iránta. Persze azért nem felejteti
el velük az első babát, – soha Lowther Arcadiában született baba ahhoz
még nem volt hasonló – de mégis… Sok hét mulik el, mig teljesen
elfelejtik az első szerelmet.