planétán a szenvedés? Olyan munkán dolgozunk, mely tulságosan nagy ahoz,
hogy észrevegyük? Szenvedélyeink, vágyaink megannyi ostor; az ő
segitségükkel hajszoltatunk? Talán valamennyi elmélet több reménnyel
kecsegtet, mint az a tudat, hogy egész igyekvő, szenvedéssel teli
életünk nem egyéb, mint testeink örökös, változó formáju forgataga;
börtöne? Ha visszatekintünk a darab időre, mellyel homályos szemünk a
multat méri, mit látunk? Végtelen gonddal felépült civilizációk;
elsöpörte, elveszitette őket az idő. Hitvallások, melyekért emberek
éltek és meghaltak; könnyü tréfává vedlettek. A görög müvészetet
elsöpörte a gót kultura pora. A testvériség álmát fojtotta vérbe
Napoleon. Nem maradt egyebünk, mint az a remény, hogy maga a munka, nem
az eredmény, az igazi nagyság. Talán gyerekek vagyunk, kik azt kérdik: –
Mire kellettek ezek a leckék? Mire lesznek ezek jók? De jön idő, mikor a
fiu megérti, mért – tanult nyelvtant, földrajzot: még az évszámoknak is
jelentősége van. De csak akkor érti, ha odahagyta már az iskolát, mikor
kilépett már a nagyvilágba. Tán ha kicsit megnőttünk, mi is felfogjuk
majd létünk kérdését.
Hogy bánjunk a nőkkel?
A mézeshetekről beszéltem egyszer egy hölggyel. Megkérdeztem: Mi jobb:
Hosszu mézeshetek, vagy csak olyan vidéki, szombattól hétfőig tartók?
Hallgatott. Ugy tetszett, inkább visszapillant feleletért, semmint a
jövőbe.
– Én hosszu mézesheteket ajánlanék; – felel végre; – legalább is a
régidivatu egy hónapot.
– Mért; – makacskodtam; – ugy látszik, az idők irányzata olyan, hogy
ezeket a dolgokat mind szükebbre szabja.
– De az is uj irányzat, – felel, – hogy sok olyan dologtól igyekszünk
szabadulni, a mivel bölcsebb volna szembeszállni. Magam ugy tartom, hogy
– akár jóra, akár rosszra fordul a dolog, – mennél hamarabb tud mindent
férfi, asszony – annál jobb.
– Mit tud mentől hamarabb?
Ha valamelyes hibája van ennek az asszonynak, a miről én nem tudok,
akkor a titokzatosságra való hajlandóság az.
Az ablakhoz lép és kitekint rajta.
– Valamikor ugyhiszem, az volt a szokás, – még mindig a nedves, csatakos
utcára tekint, – régi emberek, régi asszonyok között, hogy mikor egy
férfi és egy nő megszerették egymást, vagy azt hitték, hogy szeretik,
elküldték őket nászut éjszakáján a templomba. Annak a templomnak a sötét
mélyedéseiben, kanyargó utai között, addig vezette őket a pap, mig
elérkeztek a nagy terembe, hol istenük hangja lakozott. Avval otthagyta
őket a pap; kiment és rájukzárta a hatalmas kaput. Ott, csöndben,
egyedül, hozták meg az áldozatot; azon az éjjelen a Hang szólt hozzájuk;
megmutatta eljövendő életüket; megmondta; jól választottak-e; élni
fog-e, vagy elhal szerelmük? Reggel eljött a pap és visszakisérte őket a
napvilágra; továbbra ott éltek felebarátaik között. De kérdezni nem
szabadott egynek is; és felelni sem szabadott a kérdésekre. No, a
huszadik századbeli mézeshetek Brightonban, Schweizban, Ramsgate-ban –
mert azt választjuk ki, a melyik közelebb van, vagy olcsóbb – mindig ugy
tünnek fel, mint az a magányos éjjel, mit ott töltött az ifju pár a
templomban az istenség oltára előtt.
Fiuk, lányok összeházasodnak; megcsókoljuk, meggratuláljuk őket; a
küszöbről – régi szokás szerint – rizst, régi papucsot hajitunk utánuk;
jókivánságaink elkisérik őket. A fiu keztyüs kézzel integet vissza; a
lány kis zsebkendőjét lobogtatja a kocsi-ablakból; látjuk mosolygó
arcukat, halljuk nevetésüket, mig eltünnek a kanyarulatnál. Megyünk a
dolgaink után; elmulik egy darab idő: valamelyik nap találkozunk velük;
az arcuk öregebb, szigorubb; szeretném tudni, mit mondott a Hang nekik
az idő alatt, mig nem láttuk őket. De hát persze; ilyesmit nem kérdezhet
az ember. Meg nem is felelnék rá az igazat, ha tennők.
Nevetett; otthagyta az ablakot és helyet foglalt a teaasztal mellett;
más vendégek jöttek; képekről, darabokról, ismerősökről folyt a szó.
Éreztem, nem volna okos dolog, ha követnők e barátnőm tanácsát,
bármennyire is értékelem különben a véleményét.
Mert a nő tulságos komolyan veszi az életet. Hisz legnagyobb részüknek
komoly ugy is; Isten a tudója. Épp azért jobb, ha nem vesszük még
komolyabban, mint a hogy muszáj.
Jackie, meg a kis Jill hasraesnek a domboldalon; megfájdul a kis térdük;
kicsi orrukból folyik a nehezen megszerzett vér. Bölcsen vigasztaljuk:
– Ugyan ne sirjatok annyit; – mondjuk – ne legyetek olyan nagy gyerekek.
Kisfiuknak, kislányoknak meg kell tanulni, hogy a szenvedéseket
elviseljék. No talpra; neki a gödörnek; töltsétek meg ujból.
Jackie, Jilly megtörlik piszkos kis öklükkel a szemüket; bánatosan
tekintenek vérző térdükre és visszatotyognak a gödörhöz. Kinevetjük
őket, de rosszakarat nélkül.
– Szegény kis lelkek, – gondoljuk, – hogy odáig voltak. Azt hinné az
ember, félig agyonütötték őket. Pedig csak horzsolás. Milyen lármát is
tesz ilyen gyerek! Jó adag stoizmussal kezeljük Jackie és Jillie esetét.
Ha pedig – felnőtt Jackiek, őszül a bajuszunk, szemünk mellett itt-ott
egy szarkaláb, mi pottyanunk el a domboldalon, ha a mi kis ásónk törik
el, jó Isten! Minő tragédia! Akkor leszednők a csillagokat; megállitanók
a napot – felfüggesztenők a természet törvényeit.
A domboldalról lejövet Mr. Jack és Mrs. Jill – hogy mit csináltak ott
fönt a dombon, nem akarjuk kérdezni – megbotlanak egy kiálló kőben;
biztosan a Mindenség gonosz erői görditették elébük. Mr. Jack és Mrs.
Jill megütötték ostoba fejüket. Mr. Jackben és Mrs. Jillben megtörik a
kis sziv; csodálkoznak, hogyan foroghat a világ tovább; hogy járhatnak
az emberek a dolgaik után ilyen balsors láttán.
Sohse vegyétek olyan komolyan a dolgot, Jack és Jill. Belekontárkodtatok
a boldogságtokba, elrontottátok; menjetek vissza a dombra; töltsétek meg
ujból a gödröt. Most majd csináljátok ügyesebben. Mit is követtetek el?
Valami jókora bolondságot ugye? Biztos vagyok benne.
Kacaj, sóhaj – csók, Isten veled – az egész élet. Érdemes miatta annyit
bajlódni, aggódni? Egészbenvéve vig dolog. Bátorság, pajtás. Nem állhat
a hadjárat csupa trombitaszóból, furulyából, bucsupohárból. Itt-ott
menetelés, tusa is akad. Pompás helyecskék vannak ám a sátrak körül; vig
esték a tábortüz mellett. Fehér kezek integetnek; szép szemek ködösek,
ha bucsuzunk. Csak nem szöksz el a harci muzsika elől? Min panaszkodol?
Előre; egyeseké a vitézségi érem; mások orvos késére kerülnek.
Előbb-utóbb valamennyiünknek hat láb anyaföld jut ki. Ugyan mitől félsz?
Bátorság, pajtás.
Az alligátor örökké mosolygó magateltsége, elégedettsége és a láma
borzongó érzékenysége között – minden erősebb szóra halálért eped – sok
ut áll. Hogy emberséggel viseljük sorsunkat, ugy kell éreznünk, mint
embernek. Bölcselkedő barátom; ne próbáld vigasztalni felebarátod, ha
gyermeke koporsójánál áll, avval a derüs felfogással, hogy ugy száz év
mulva ugyis egész mindegy lesz az neki. A mondókád nem igaz;
megváltozott az a felebarátod az idők végtelenségéig. Talán jobb igy; de
ezt ne emlitsd. Golyóval a nyakában, sohse lesz többé a régi ember az a
katona. Pedig kacag, mulat; megissza a pohár borát; megüli a lovát. Csak
itt-ott, ugy estefelé, ha változik az idő, rájön a betegsége. Sötét
sarokban találod a vánkosán.
– Halló, vén gyerek: baj van?
– Semmise; a régi seb csak, tudod. Hamar elmulik.
Csukd be csöndesen a sötét szoba ajtaját. Ha neked vagyok, nem is
maradnék ott a vigasztalására. Nemsokára eljönnek ugyis, hogy
rácsavarják a koporsószögeket. Ugy vélem, szeretne addig egyedül maradni
a bajával. Hagyjuk magára. Majd ugy későbben, ősz felé, visszatér a
clubba. Darabig majd előnyt kell adni a játékban neki; de nemsokára ujra
jó formába lesz. Itt-ott, ha majd látja a többiek fiait az uton
szökdécselni; ha Brown felszalad hozzá megmutatni, hogy ni csak az a
széllelbélelt Jimmy megnyerte a nagydijat; ha Jonesnak gratulál, hogy a
legidősebb fia sikerrel tette le a vizsgát; csunyán összerándul a régi
seb. De hamar elmulik a fájdalom. Nevet a történeteinken és elmondja a
saját kis történeteit; megeszi az ebédjét; eljátsza a játszmát. Hisz
csak seb.
Tommy sohse lehet a miénk; Jenny nem szeret. Nincs óbor; sört kell majd
innunk. Istenem; hát mit akartok, mit csináljunk? Szidjuk vigan a Sorsot
mindenesetre – mindig jó, ha valakit alaposan kiszidhatunk. Sirjunk;
tördeljük a kezeinket – meddig? Nemsokára szól az ebédre hivó harang; ma
Smith-ék is itt lesznek. Majd beszélni kell az operáról, a tárlatokról.
Hamar csak; hol az Eau de Cologne? – – Hol a sütővas? Vagy jobban
szeretnétek, ha öngyilkossá lennénk? Hát érdemes? Csak pár esztendőt
még; holnap már talán – valahonnan virágtartó vagy darab vakolat hull le
s a Sors ingyen megszabadit általa bajtól, szenvedéstől.
Mint durcás gyerek, szipogjunk nap-nap után? Törtszivü kis Jackie, kis
Jullie vagyunk. Sohse mosolygunk többet; elsorvadunk; elhalunk;
tavasszal majd eltemetnek. Szomoru a világ és olyan kegyetlen az élet;
olyan hideg a menyország. Ó, Ó! Megütöttük magunkat.
Vinnyogunk, sirunk minden fájdalmon. Régi, erős napokban igazi
veszedelmeknek mentek elibe a férfiak; az élet minden órájában igazi
harcok vártak; nem maradt idő sirásra. Halál, baj mindig ott leselkedett
az ajtó előtt. Megvetette őket az ember. Most még lombsátor közé rejtett
villánkban is mély sebet csinálunk a karcolásból. Agónia lesz a
fejfájásból; tragédia minden szivfájás. Meggyilkolt apa, vizbefult
kedves; meggyalázott anya, szellem, lemészárolt udvarnagy kellett ahoz,
hogy Hamletből akkora izgalmakat váltson ki, minőt modern poéta
valamelyik karénekeslány rosszkedvü tekintetén érez.
„Mélyebben érzünk“; akár Mrs. Grummidge. Ez a hölgy könnyü, kellemes
életet tulkomolyan fogott fel. Ulysses hajósa az ég haragját, villámát
és dörgését egyforma jókedvvel fogadja. Modern hajósok, mi;
érzékenyebbek lettünk. A napsugár eltikkaszt; az eső megborzongat.
Mindkettőt jajveszékelő önszánalommal fogadjuk.
Ahogy ezt elgondoltam, eszembe jutott egyik barátom; olyan ember, kinek
derüs értelmessége sokszor segitett ki hinárból; őt is megkérdeztem a
mézeshetek-kérdésben.
– Kedves fiam, – mondja, – fogadd meg a tanácsom. Ha valaha házasodsz,
ugy rendezd be, hogy a mézeshét ne legyen több a valóságban egy hétnél;
az is rövidke, bolondos hét. Csinálj egyhetes Cook féle körutazást.
Esküdj meg szombaton reggel; maradjon el a reggeli és egyéb
nyavalygások; csipd meg a tizenegyes párisi gyorsat. Vasárnap vidd fel a
drágát az Eiffel-toronyra. Fontainebleu-ben ebéd. Maison Doréeben
vacsora; este a Moulin Rouge. Utána az éjjeli luzerni személyvonat.
Hétfőd, kedded áldozd Schweiznak; Rómába csütörtök reggel érkezz;
utközben megtekintheted az olasz tavakat. Pénteken már Marseille-t
érinted; onnén is ruccanj le Monte-Carlo-ba. Hadd próbálkozzon meg a
kicsi is a zöld asztalnál. Szombaton korán reggel Spanyolországba
indulj; vágd át öszvérháton a Pireneusokat; vasárnap Bordeauxban
pihenhetsz. Hétfőn megint Párisban vagy (hétfő jó operanap); kedden este
otthon is lehetsz már; de örülsz is neki. Ne adj időt a kis nőnek, hogy
birálgasson téged, mig meg nem szokott. Nincs ember, ki ne szorulna
valamelyes segitségre, ha először intimen jelenik meg fiatal leány
előtt. A mézeshetek a házassági mikroszkóp. Zavard össze. Keverj bele
mindenfélét. Boritsd el minden más érdekkel. Ne maradj veszteg; ne tedd
ki magad szigoru vizsgálatnak. Arra is gondolj, hogy a férfi akkor mutat
legjobban, ha cselekszik, dolgozik; az asszony akkor legkevésbbé. Csak
rázd őt; rázd, nem bánom, akárki is. Legyen rengeteg utipodgyász, a mire
vigyáznia kell; ugy intézd, hogy mindig siessen a vonatot elérni. Hadd
lássa, hogy a hétköznapi férj mint telepszik le kényelmesen a kocsi
vánkosra, a feleségének meg egyenesen kell ülni a kis sarokban. Hadd
hallja, mint káromkodnak más férfiak. Hadd érezze más férfiak
dohányszagát. Siess; szoktasd hamar hozzá, hogy az embereket igazi
világitásban lássa. Akkor kevésbbé lesz megijedve, meglepetve, ha majd
hozzád kell szoknia. Egyike a legkedvesebb barátaimnak; szeretetreméltó
fickó, az egész házasságát avval rontotta el, hogy hosszu, nyugalmas
mézesheteket kivánt. Magános kis házat béreltek egy hónapra valami isten
háta mögötti fészekben, hová soha emberi teremtmény el nem
látogathatott, hol soha más nem történt, mint hogy reggel, délután, meg
este lett.
Itt szomorkodott a nő harminc napig. Ha a férfi ásitott – pedig elég
gyakran ásithatott, gondolom, – az asszony a szájának a méreteire
gondolt; ha a lábát a kandalló párkányára rakta; ott ült és a lába
formájáról elmélkedett. Ebédnél, miután őmaga nem volt éhes – hisz nem
csinált semmit, hogy éhes legyen – avval mulatott, hogy a férjét leste,
hogy eszik; éjjel, mikor ugyanabból az okból álmos se volt; virrasztva
feküdt és hallgatta, mint horkol az ura. Első, második nap után a férj
megunta, hogy örökösen balgaságot mondjon, az asszony meg, hogy
hallgassa (sületlenségnek hangzott most, hogy nyiltan, hangosan
mondhatták azt, ami olyan poétikus volt, mikor csak suttogni lehetett);
nem volt egyelőre olyan dolog, mi mindkettőjüket érdekelte volna; ott
ültek hát egymással szemben és mereven bámultak egymás arcába.
Valamelyik nap valami csekélység felingerelte a férfit; káromkodott.
Hangos pályaudvaron, zajos hotelben csak annyit mondott volna az
asszonyka: „Ó,“ ejnye; és nevetnek rajt mindketten. Abban a visszhangos
pusztaságban messzire elhallott az ó; egész a felhőkig szaladt ég felé;
azon az éjjelen sirással aludta magát álomba a menyecske. Biz ugy, fiam;
csak rázd, vidd őket; táncoltasd. Valamennyien annál jobban szeretjük
egymást, mentül kevesebbet gondolunk egymásra; a mézeshetek pedig nagyon
kritikus időszak. Csak hadd ugorjon, szaladjon, rázd jól, fiam.
Legrosszabb tapasztalatom mézeshetekben Angolországban ért engem
ezernyolcszázkilencven…; mindegy no; nem fontos a dátum. Mondjuk pár
évvel ezelőtt. Félénk fiatalember voltam akkortájt. Sokan még ma is
felpanaszolják a félénkségemet. De némely lányok tulsokat várnak a
fiatalembertől. Valamennyiünknek vannak hibáink. Például ott is, én nem
voltam annyira félénk, mint ő. – Lyndhurstből New Forestbe, Ventnorba
volt az ut; akkor még kemény kis utazás.
– Milyen szerencse, hogy ön is arrafelé tart; – mondja nekem kedden a
nagynénje; – Minnie borzasztóan ideges, ha egyedül utazik. Ön majd
utánanéz kicsit; még se aggódom akkor olyan nagyon.
Mondtam neki, örülök a dolognak; akkor becsületesen ugy is éreztem.
Szerdán lementem a kocsi-hivatalba. Két helyet váltottam Lymingtonig;
onnan majd gőzös visz tovább. Sejtelmem se volt arról, hogy baj lehet
belőle.
A hivatalnok időske ember volt. Azt mondja:
– Két helyem van; egyik a kocsis mellett, másik az utolsó pad végében.
Azt feleltem: Ejnye; nem lehetne kettőt egymás mellett?
Olyan kedves-forma öregember volt. Rámpillantott. Egész uton hazafelé
azon gondolkodtam, mért pislantott rám. Azt mondta:
– No, majd megcsináljuk valahogy.
– Igazán nagyon kedves; felelek.
A kezét a vállamra teszi. Bizalmasan, de jóindulatun ütögeti a vállam:
– Ó, mentünk már igy valamennyien.
Gondoltam; a Wight-szigetekre céloz. Mondom:
– És ez az év legalkalmasabb szaka hozzá legalább; azt mondják. Kora
nyáridő volt.
Feleli: – Jó az nyáron; elég kellemes télen is – mig tart. Csak
használja jól ki, fiatalur; – nevetett és megint a hátamra ütögetett.
Ha még egy percig folytatja, fölingerel. Kifizettem a jegyeket és
elléptem.
Másnap reggel félkilenckor megindultunk a kocsiállomás felé. A lányt
egyszerüen Minnienek szólitottam; nem nyegleségből, csak mert
elfelejtettem a vezetéknevét. Lehet ugy tiz esztendeje, hogy nem láttam.
Csinos lány volt különben; olyan barnaszemü, akinek mindig felhős a
szeme, mielőtt kacagna. A nagynénje nem jött le velünk, mint szándékában
állt; fejfájás gyötörte. Kedveskedni akart és kijelentette, hogy
teljesen megbizik bennem.
Az öreg hivatalnok megpillantott minket félmértföldnyi távolságról;
felhivta ránk a kocsis figyelmét; az meg értesitette jövetelünkről a
kocsiban összegyült utasokat. Valamennyien abbahagyták a beszélgetést;
némán vártak minket. A kocsis megragadta a trombitáját és belefutt: nem
tudom, hogy tette, de a világon senki sem tudta volna megmondani, mit
kürtölt. Az egész szivét belefektette; csak szelet nem vitt be eleget.
Ugy gondolom, az volt a célja, hogy üdvözöljön; de inkább ugy hangzott
az egész, mint halk káromkodás. Lassan megtudtuk, hogy mint kezdő
kezelte csak a szerszámot.
Titokzatos módon ugy festett a dolog, mintha az egész ut a mi kedvünkért
történnék. Az öreg hivatalnok otthagyta a könyveit és felsegitette
Minniet a jármüre. Egy pillanatig attól féltem, hogy meg akarja
csókolni. A kocsis vigyorgott, mikor jóreggelt kivántam neki. A
vendéglőből két szobalány meg egy pincér jött ki; azok is vigyorogtak.
Félrevontam Minniet: halkan suttogtam:
– Valami furcsa lehet rajtunk. Mind vigyorognak.
Körüljárt engem; én körüljártam őt; de egyikünk se talált semmi
mulatságosat a másikon. A hivatalnok megszólalt:
– No rendben van. Találtam a fiataloknak két helyet épp a kocsis-ülés
mögött. Arra a padra majd ötöt kell ültetni. Nem baj, ha kicsit szorosan
kell is ülni, ugye?
A hivatalnok a kocsisra pislogott; a kocsis az utasokra; az utasok
egymásra – már mint azok, akik egymással szemben ültek – és nevettek
valamennyien. A két szobalány hisztérikusan; egymásba kapaszkodtak, hogy
el ne düljenek. Minnie és jómagam kivételével, ez volt a legvigabb
kocsitársaság, mi Lyndhurstban valaha összegyült.
Elfoglaltuk a helyünket; még mindig azon igyekeztem, hogy kibogozzam a
derü okát, mikor kövér hölgy jelent meg a szinen; kérte, hogy mutassák a
kijelölt helyét.
A hivatalnok elmagyarázta, hogy a kocsis mögött, ott a középen.
– Ötöt kellett arra a padra ültetni; – teszi hozzá.
Az erős hölgy a padra pillantott.
– Öten nem ülhetnek azon; – mondja.
Öt olyan, mint ő nem is fért volna el. Négy közepes méretü ember, meg ő
csak szorosan.
– Rendben van, – mondja rá a hivatalnok, – a hátulsó pad legutolsó helye
is szabad még.
– Eszem ágában sincs; – mondja az erős. – Én hétfőn lefoglaltattam a
helyem; akkor pedig azt mondta, hogy az első helyek mind szabadok.
– Majd én ülök oda; – szóltam közbe; – nekem mindegy.
– Maga marad, a hol van, fiatalember; – mondja a hivatalnok, – ne
szamárkodjon. Majd én elhelyezem ezt.
Nem tetszett a modora; pedig a hangja csupa jóság.
– Hadd ülök hát én oda a hátsó ülésre; – mondja Minnie s felemelkedik. –
Ugy szeretnék.
Feleletképp a kocsis mindkét kezét a vállára tette. Nehéz ember volt;
Minnie leült.
– Nohát madame, – mondja a hivatalnok az erős hölgynek – akar ott
maradni a középen, vagy idejön hátra?
– De hát mért nem foglalja el közülök egyike a hátsó ülést? – kérdi a
kövér, a retiküljével rám mutatva, meg Minniere. – Hisz azt mondják,
hogy szeretnének. Hát mért ne legyen meg az örömük?
A kocsis felállt és nagy általánosságban véleményt mondott:
– Ha nem megy hátra, hagyjátok lenn; – határozott. Mert férjet és
feleséget még el nem választottak egymástól ezen a kocsin; pedig tizenöt
esztendeje, hogy elkezdtem rajt’ a mesterségem. Hát most se fogják.
Általános helyeslés. Az erős hölgy – érezte, hogy most ugy tekintenek
rá, mint ifju szerelem boldogságának akadályára – gyorsan eltünt a hátsó
ülésen; megsuhogott az ostor; előre.
Lám: a magyarázat. Junius hó; ez meg olyan Mézeshetek-országrész.
Nyáridő; legnépszerübb évszak a házasodásra. Három fiatal pár közül
kettő biztosan nászutas, ha juniusban a New Forestet szeli át. A
harmadik az lesz majd. Ha valahová, csakis Isle of Wight-ra sietnek.
Rajtunk mindkettőnkön uj ruha volt. Véletlenül a böröndeink is ujak.
Valami gonosz véletlen folytán még az esernyőink is csupa uj. Együttvéve
az esztendőink száma lehetett harminchét. Az lett volna a csuda, ha nem
néznek frissen összeadott párnak.
Ritkán akadt ennél nyomoruságosabb napom az életben. Minnie nagynénjétől
hallottam később, hogy a lány szerint ez a nap életének legszörnyübb
megpróbáltatása volt; a tapasztalatai még akkor nem igen voltak
számosak. Fiatal pap volt a vőlegénye; nagyon szerette; én eszeveszettül
szerelmes voltam egy kövérke leányzóba; a neve Cecilia; Hampsteadben
lakott az anyjával. Egész biztosan tudom, hogy Hampsteadben lakott.
Tisztán emlékszem arra a sétára le a dombról, Church Rowból a
Swiss-Cottage állomásra. Mikor az ember meredek domboldalon ugy halad
lefelé, hogy a testének egész sulya a cipő orrára esik; ha pedig a cipő
két centiméternyivel szükebb, semmint kényelmes s viseled kora délután
óta, biz visszaemlékszel rá soká. Ha Ceciliára gondolok, fájdalmas
emlékeim támadnak; céltalan volna folytatni a rá való emlékezést.
Barátságos kis sereg voltak az utitársaink; némely jókedvü élc is
megesett. Magában véve jámbor élcecske akkor, ha Minnie, meg én
csakugyan fiatal párocska vagyunk – bár még akkor is fölösleges. Csak
remélhetem, hogy Minnie nem értette őket. Mindenesetre ugy festett,
mintha nem értené.
Nem emlékszem, hol álltunk meg ebédre; arra emlékszem, hogy bárányhus és
borsoslé volt az asztalon. Az egész társaság élénk helyeslését vivta ki,
kivéve a kövér hölgyet. Még mindig haragudott. Továbbá kivéve Minniet és
engem. Az én vőlegény-viselkedésemről eltérők voltak a vélemények. –
Kicsit körülményesen bánik vele; – hallottam egy asszonyt a férjéhez
suttogni; – jobb szeretem, ha az ilyenek kicsit mókásabbak. – Valamelyik
fiatal pincérnő jóval több természetes tartózkodásról tett tanuságot. –
Nahát; én csak antul többre becsülöm, – mondja a sörösnek, amint a
hallon keresztülhaladunk, – utálnám, ha nyulkálnak, mikor valaki
rámbámészkodik. – Senki se vett magának annyi fáradságot, hogy szóljon
az érdekünkben. Akár valami kiállitáson dijat nyert csókolózó galambpár
lettünk volna; annyira nyiltan tárgyaltak bennünket. A többség ravasz
kis párocskának nézett, a melyik azonban nem bir kijátszani senkit.
Sokszor gondoltam rá, hogy igazi fiatal pár hogy fogta volna föl a
helyzetet. Talán ha a törvényesen megengedett gyöngédségnek valamely
jelét adjuk „közkivánságra“, – az ut hátralevő részét békében
tölthetjük.
Hirünk gyorsan terjedt a gőzösön. Minnie könyörgött; közöljük velük,
hogy nem vagyunk fiatal házasok. De hogy közölhettem volna? Hacsak ugy
nem, hogy megkérem a kapitányt, rendelné az egész legénységet a
fedélzetre; tartson nekik rövid beszédet. Minnie kijelentette, hogy nem
birja tovább; visszavonult a hölgyek szalonjába. Sirva indult oda.
Szomoruságát legénység, utasok mind ugy fogták föl, hogy tulságosan
hidegen bántam vele. Valamelyik bolond szétvetett lábbal megállt
előttem; a fejét rázta.
– Ugyan menjen le és vigasztalja meg; – igy. – Fogadja meg egy öreg
ember tanácsát. Ölelje meg. (Szentimentális hülye lehetett.) – Mondja
neki, hogy szereti.
Mondtam, menjen a fenébe; akassza föl magát; ezt olyan erővel
nyilatkoztattam ki, hogy megtántorodott. Csakhogy fogvatartotta őt
valami karfa; nem esett a tengerbe, semmi szerencsém se volt aznap.
Emberfölötti erővel sikerült a kalauznak Ryde-ban külön szakaszt
szerezni. Shillinget adtam neki, mert nem tudtam, mit csináljak. De
félsovereignt is szivesen adok, ha még hat-nyolc pasast betesz mellénk.
Valamennyi állomásnál népek jöttek az ajtónk elé és bámultak befelé.
Ventnor állomáson átutaltam Minniet az apjának; másnap reggel az első
vonattal Londonba tértem. Ugy éreztem, darabig nem kivánom látni a
lánykát; meg voltam róla győződve, hogy egész vigan él majd tovább
anélkül, hogy mostanság meglátogatnám. Mikor legközelebb viszontláttam,
egy héttel volt az esküvője előtt.
– Hol fogják tölteni a mézesheteket? – kérdeztem. – New Forestban?
– Nem a’; – felel, – de még Wight szigeten se.