felöltöztetve, kigöndöritve. Libériás, pompás hajduk; inkább a szem
gyönyörködtetői, semmint hétköznapi használatra szánvák. Ide kell
jönniök mindennap, akár vigak, akár szomoruak. Ezen, de csakis ezen az
uton haladhatnak; csakis ugyanazokat a szavakat használhatják
egymásközti beszédjökben. Másfélóra hosszat lassan kell haladniok
Hyde-Park Corner és a Magazine közt. Csakis ezeket a ruhákat szabad
viselniök; csakis ilyenszinü keztyüket; a nyakkendőjük csakis ilyen
mintáju lehet. Délutánra megint ki kell ám jönni, de majd kocsiban;
máskép öltözve; másfélóráig lassan fel és alá ügetnek bolond
körmenetben. Pedig ebédhez ismét öltözniök kell; ebédután kellemetlen
társadalmi kötelezettségeknek kell eleget tenni. Végre fáradságtól,
unalomtól a fejük a vállukra pottyan.
Estére visszatérnek a rabszolgák a munkából. Birák, pompás
védbeszédeikre gondolnak; iskolásfiuk, ide-oda vágják a szamárfüles
nyelvtant. City-kereskedők, üzleteken törik a fejüket. Boltifiuk,
boltilányok, most már hallgatagon ballagnak hazafelé; hazatér munkás,
iparosember. Két-három óra a tietek most, rabszolgák; gondolkodhattok,
játszhattok, mulathattok, szerethettek, ha nem vagytok tulfáradtak
ahhoz, hogy gondolkodjatok, mulassatok, szeressetek. Aztán be az ágyba;
készen legyetek, holnap uj munka következik.
Sötétség nyeli el a félhomályt; itt van megint az utca lánya. Akár az
árnyék, ugy lepi el a City napját. Itt a cselekvés ideje. Gonoszság,
nyomor kél az ő munkája nyomán.
A szükség ostora hajt; dolgozunk; az egész rabszolgatábor. Ha nem
végezzük el a munkát, lecsap az ostor; a fájdalmat a gyomrunkban
érezzük, nem a hátunkon. Mindezeknél fogva szabad embernek nevezzük
magunkat.
Egy-ketten bátran küzdenek azért, hogy igazán szabadok legyenek; s ezek
számkivetettek. Mi, jónevelésü rabszolgák, elhuzódunk előlük. Ebben a
világban a szabadság ára koplalás, szennyes odu. Csak akkor elviselhető
az életünk, ha a gyürüt a nyakunkba vettük.
Néha megkérdi önmagát az ember: – Mire ez a véget nem érő munka? Mire ez
a sok házépités, ez a sok főzés, ez a sok ruhavarrás? Vajjon annyival
irigylésreméltóbb a tücsöknél a hangya, ha egész életét ásással,
ételhordással tölti? Ideje se marad a dalra. Mire ez a kényszeritő
ösztön? Ezer munkára hajt, hogy ezer vágyunkat kielégitsük. Mühellyé
változtattuk a világot, hogy játékkal lássuk el magunkat. Hogy a luxust
megvásárolhassuk, feláldoztuk kényelmünket.
Izráel fiai! mért nem maradtatok békén a vadonban?! Kedves, barátságos
vadon lehetett! Egyszerü, egészséges táplálék mindig készen várt ott.
Sohse volt bajotok adóval, házbérrel; nem voltak köztetek szegények.
Sohse volt rossz az emésztéstek; soha semmi gondotok ezer betegséggel,
mi mind tultáplálkozásból ered. Egyetlen adag manna minden személyre; se
több, se kevesebb. Nem is tudtátok, van-e vesétek. Orvosok nem kinoztak
elméleteikkel; gyógyszereikkel, számláikkal. Nem voltatok se birtokosok,
se bérlők, se zálogjogtulajdonosok, se haszonbérrészesedők. Nem
ismertétek az ügyvédet; nem kellett jótanács; annyit perlekedhettetek a
szomszédokkal, amennyit jól esett. Nem voltak kincseitek, gazdaságaitok,
rozsdásodó pompátok. Feleségeitek, gyermekeitek el voltak látva. Nem
aggasztott az aggkorotok; tudtátok, hogy mindig lesz elég, amiből
megélhettek. Temetésteket – egyszerü, pompa nélküli müvelet – elintézte
a törzsfő. Ládd, ládd, szegény, balga gyermek; olyan frissen kerültél ki
Egyptom földjéből, mert nem birtál nyugodtan megmaradni ott?
Husos-fazékra éheztél, pedig tudtad, mi mindent rejt magában! Ki kell
tisztitani azt a husosfazekat; fát is kell vágni, aminek a tüzére
ráhelyezd. Állatot kell nevelni, mi megtöltse a husosfazekat; takarmányt
kell termelni, mivel az állatot hizlald, hogy megtömhesse a
husosfazekad.
Egész életünk munkája a husosfazék. Kényelmünket a husosfazék oltárán
áldozzuk fel; otthagyjuk lelkünk nyugalmát. Egy tál lencséért eladjuk
elsőszülöttségi jogunkat.
Izrael gyermekei, hát nem láttátok, milyen hosszu lesz a büntetés, amit
magatokra vettetek, mikor a vadonban felállitották a Borju képmását?
Elébe borultatok, kiáltván: „Ez legyen a mi Istenünk.“
Borjuhust akartatok. Hát nem gondoltatok rá, milyen árat fizet az ember
borjuhusért? Aranyborju cselédei, ti! Látom őket, itt feküsznek
szanaszéjjel a szemeim előtt; fáradt, végtelen tömeg. Látom: ott
dolgoznak a bányákban; fekete izzadság csurog az arcukról. Napfénytelen
városokban látom őket; hallgatagok, rosszkedvüek, meghajlottak. Ott
látom őket száraz szántóföldeken. Kohók tüzében is látom. Kék, fekete
öltönyben, amint vágóhidra lépnek, hogy életüket, vérüket áldozzák fel
az Aranyborju szolgálatában! Katonák! Azok is az Aranyborjuért áldoznak!
Látom, mint hordják a durva csuhát; látom füstben, gőzben, tüzben;
sipkában, köténnyel; mind a Borju szolgálatában. Ellepték a földet;
elárasztották a tengert. Vagy oda vannak láncolva számokhoz; oda az
iróasztalhoz. Felszántják a földet, hol az Aranyborju született. Hajókat
épitenek; vizrebocsájtják a hajót, az megint az Aranyborjut hordja.
Formába öntik a fazekat; a tálakat; asztalt faragnak, teritenek; széket
állitnak; mártásról álmodnak; előhozzák a föld alól a sót; damasztot
szőnek; elkészitik az éket, hogy az Aranyborjut szolgálják.
Arravaló a világ, hogy együnk az Aranyborjuból. Háboru és kereskedelem,
törvények, tudomány! Mi más, ha nem a négy oszlop, min az Aranyborju
nyugszik? Ő a mi Istenünk. Az ő hátán jöttünk el a hatalmas őserdőkből,
hol elődeink diót ettek, gyümölcsöt. Ő a mi Istenünk. Ott a temploma
majd minden utcában. Kékruhás papja mindig ott áll az ajtóban: hivja a
népet, hogy imádják. Hallga! áthallik hangja a gáztól mart légen: – Itt
az idő! itt az idő! no vegyetek, népek, vegyetek! Hozzátok ide orcátok
veritékét, szivetek fájdalmát: vegyetek rajt Borjuhust. Adjátok éltetek
legszebb esztendeit érte. Ide a gondolataitokkal, reményeitekkel,
szerelmetekkel: Borjuhust kaptok érte. Itt az idő! Itt az idő! Vegyetek!
Izrael gyermekei, mondjátok meg: minden ízével is, megérte ezt az árat a
Borjuhus?
Hát mi. Ugyan mi bölcsességet tanultunk annyi évszázadon keresztül?
Nemrég beszéltem egy nagyon gazdag emberrel. Pénzembernek hivja magát,
nem tudom, mit jelent a szó. Gyönyörü házát – husz kilométernyire lakik
Londontól – otthagyja minden reggel. Télen-nyáron felcihelődik egynegyed
nyolc órakor. Gyorsan, magánosan reggelizik, mikor még mind alusznak a
vendégei. Mire visszatér, épp annyi ideje marad, hogy gyorsan
felöltözzék a pompás ebédhez, amin valósággal résztvenni ugysem bir;
tulfáradt; tulontul el van foglalva a gondolataival. Ha valamelyes
pihenőt enged magának, azt is Ostendében tölti. Egy-két hétre lerándul
oda; épp akkor, mikor a legkényelmetlenebb ott, mikor a legtöbben vannak
lenn. Magával viszi a titkárát; ezer sürgönyt kap, meneszt naponkint;
magántelefonja van, beszélhet egyenesen Londonnal; azt felviteti a
hálószobájába.
Hasznos találmány a telefon. Üzletemberek csodálkoznak, hogy foroghatott
a világ ezelőtt nélküle. Magam azon töröm a fejem, hogy rendes,
hétköznapi ember, kiben benn van fajának valamennyi szenvedélye, mért
nem tartja üzleti ügyeit, személyét, ezer mértföldnyire e nemes
találmánytól. El birom képzelni, hogy Jób, Grizelda, vagy Sokrates
nagyon szerettek volna telefont darabig. Sokrates például hiressé vált
volna, ha három hónapra telefont bérel. Ami engem illet, én kicsit
érzékeny vagyok iránta. Egyszer egy hónapig éltem egy hivatalos
helyiségben, hol telefon volt. Már amennyiben azt egyáltalán életnek
lehet nevezni. Azt mondták, ha ottmaradtam volna, megtartom a szerszámot
még két-három hónapig, szépen hozzászokom. De vannak barátaim –
valamikor félelmet nem ismerő, magasszellemü férfiak – kik most ott
állnak egyfolytában egy negyedóráig a telefonjuk előtt, és az nem is
felel. Azt beszélik, eleinte ők is orditottak, szitkozódtak, ahogy én
tettem; de most, ugy látszik, a szellemük le van győzve, tiporva. Igy
van ez: vagy a telefonod töröd el, vagy az tör meg téged. Szeretnél
valakit meglátogatni, ki két utcával tovább, a szomszédban lakik.
Felteszed a kalapod; ott vagy két perc mulva, ha akarsz. Épp indulni
készülsz, mikor szembekerülsz a telefonnal. Gondolod: na, felhivom, hadd
legyek biztos benne, hogy otthon van-e. Avval kezdődik az ügy, hogy
féltucatszor csöngetsz és féltucatszor nem jelentkezik senki. Égsz a
türelmetlenségtől, a méltatlankodástól, hogy igy elhanyagolnak. Ott
hagyod a készüléket és leülsz, hogy dühös levelet irj a központnak, de
még mielőtt befejezted, szól a csengő. Megragadod a hallgatót, ugy
orditod bele:
– Hogy az Istenbe nem kapok feleletet, mikor odacsöngetek? Itt állok épp
háromnegyed órája és rángatom a kagylót. Eddig harmincszor csöngettem
oda. (Nem igaz. Mindössze nyolcszor huztad meg; a háromnegyed óra is
erős tulzás; de érzed, hogy a nyers igazság nem alkalmas a jelenlegi
helyzetben.) – Ez kérem nem járja, – folytatod – megteszem a
feljelentést. Minek van telefonom, ha nem kapok feleletet, mikor
csöngetek? Fizet az ember hatalmas summát, hogy ezt a vacakot
megszerezze, aztán a kutya se ügyel az emberre. Reggel óta csengetek.
Mért csöngetek reggel óta?
Feleletre vársz.
– Mi?… hogyan?… Nem értem, mit mondott.
– Azt mondom, hogy másfél óra óta csöngetek és nincs felelet, – kiáltsz.
– Feljelentést teszek a társaságnál.
– Mi van a társasággal? Ne tessék olyan szorosan beszélni, nem hallani
egy szót se. Melyik szám tetszik?
– Az ördög bujjék a számba; azt kérdem, mért nem kapok feleletet, ha
csöngetek.
– Nyolcszáz, meg micsoda?
Vitatkozásra képtelenné váltál. Tönkremenne a szerkezet, olyan
kiszólásokat birnál csak alkalmazni. Ha csak a felét mondod el annak,
amit érzel, robbanást idéz elő ott, ahol kicsit gyöngébb a drót. Nincs
is emberi szó, ami egész helyesen jellemezze a helyzetet. Ágyu lenne az
egyedüli eszköz, amivel a véleményednek érvényt szerezhetnél. Feladod a
harcot; már nem akarsz felelni; letörten jelented ki, hogy
összeköttetést szeretnél négy-hét-öt-hattal.
– Négy-négy-öt-hat? – kérdi a lány.
– Nem; négy-hét-öt-hat.
– Hat-öt, vagy öt-hatot tetszett mondani?
– Hat-öt; dehogy! Öt-hatot mondok; dehogy is, – várjon csak egy
pillanatig. Már nem tudom, melyik volt.
– Akkor jó lesz, ha utána néz; – mondja szigoruan az ifju hölgy. – Egész
délelőtt feltart.
Ujra kikeresed a számot; végre kijelenti, hogy össze vagy már kötve;
most szorosan a füled mellé fogod a hallgatót és vársz.
Ha pedig valami ezen a kerek világon tehet férfiut nevetségessé, akkor
ez a helyzet az. Ott állasz lábujjhegyen; feszülten figyelsz a kis
szerkezetre, ami a kezedben van. Nem hallasz semmit. Fáj a hátad, fáj a
fejed; fáj még a hajad is. Hallod, mint nyilik meg az ajtó mögötted;
mint lép valaki a szobába. Nem fordulhatsz meg. Csunyául ráförmedsz;
hallod, mint csapják be ismét az ajtót. Rögtön eszedbejut, hogy ez
minden valószinüség szerint Henrietta. Hisz megigérte, hogy
féltizenkettő körül meglátogat; ugy volt, hogy ebédelni viszed. Tizenegy
óra volt, mikor kikezdtél evvel a pokolgéppel; most már bizony lehet
féltizenkettő. Hirtelen elsuhan előtted egész elmult életed; szomoru
emlékek élednek fel nagyanyádról. Elmélkedsz, vajjon meddig birod még ki
ezt a helyzetet; alapjában véve igazán szükség van-e arra, hogy beszélj
avval az emberrel, ki ott lakik egy-két utcával arrébb. Akkor a
központbeli rádszól, hogy végeztetek-e.
– Végeztünk?! – mondod keserün; – de még el se kezdtük!
– Tessék sietni! – igy a felelet, – mert nem lehet olyan soká fentartani
az összeköttetést.
Eme figyelmeztetésre ujra megragadod a szerszámot. – Hát ott van végre?
– kiáltod ugy, hogy meglágyitanád akármelyik irgalmasrendi barát szivét.
Aztán – mely gyönyörüség! mi boldogság! hallod, hogy messzi távolból
emberi hang felel:
– Itt vagyok; no mi az?
– A négy-öt-hét-hat?
– Micsoda?
– Ön a négy-öt-hét-hat? Williamson?
– Ki beszél ott?
– Itt nyolc-egy-kilenc; Jones.
– Bones?
– Nem; Jones. Ön a négy-öt-hét-hat?
– Az hát; mit akar?
– Mr Williamson odahaza van?
– Odahaza? – Ki beszél ott?
– Jones! Otthon van Mr Williamson?
– Ki?
– Williamson. Wil-lli-am-son!
– Sámson? – Nem hallok semmit.
Végső erőfeszitéssel összeszeded magad; emberfölötti türelemmel
megérteted avval a hájfejüvel, hogy arra vagy kiváncsi, otthon van-e Mr
Williamson; arra azt feleli, (legalább ugy rémlik, azt.) Itthon van,
egész délelőtt.
Kapod a kalapod és átmégy.
– Kérem szépen; Mr Williamsonnal akarok beszélni.
– Igen sajnáljuk, uram; – hangzik az udvarias felelet; – elment.
– Elment? Hogy-hogy? Hisz épp most mondták telefonon, hogy itthon van
egész délelőtt.
– Nem; azt mondtuk, egész délelőtt nincs itthon.
Visszamégy; leülsz a telefon elé és rámeredsz. Nyugodtan,
rendithetetlenül függ ottan. Ha mindennapi, közönséges készülék lenne,
akkor ez volna neki az utolsó órája. Egyenesen lemennél a konyhába,
megragadnád a baltát és különböző darabkákra osztanád; kapjon belőle
minden ember egész Londonban. Csakhogy idegesit az elektromosság, aztán
van valami ebbe a telefonba, ahogy ott áll a fekete lyukkal meg göndör
drótokkal, ami elveszi a bátorságod. Olyanféle érzésed támad, hogy ha
nem bánsz jól vele, előbujik belőle valami és megijeszt; még biróság elé
kerülsz; Isten ments! inkább megelégszel annyival, hogy elátkozod az
egészet.
Ilyen simán akkor megy minden, ha a te állomásodról akarsz beszélni.
Csakhogy ez nem a legrosszabb oldala annak, mire a telefon képes.
Értelmes ember, ha kis tapasztalatot gyüjtött, nyugodtan él tovább és
békét hágy neki. De a leggonoszabb bajoknak nem magad vagy az okozója.
Ma tovább akarsz dolgozni; kiadod a parancsot, hogy ne zavarjanak. Ebéd
ideje elmult; gondolkodol, lehunyod a szemed; még a szobában levő
tárgyak se zavarjanak gondolkodás közben. Azon vagy, hogy a széked most
nem fogod elhagyni egy darabig. Egyszerre csak felharsan ott a
telefon-csöngettyü. Felugrasz; pillanatig nem tudod egész biztosan,
vajjon rádlőttek-e, vagy dynamitmerénylet áldozata lettél.
Gyengédségedben, habozás közben eszedbe jut, hogy talán ha nem veszed
figyelembe az egészet, megunják és békibe hagynak. Csakhogy az ő
módszerük nem ilyen. Dühösen berreg a csöngettyü minden tizpercnyi
időközben. Nincs semmi körülötted, amibe belebugyolálhatnád a fejed.
Gondolod, jobb lesz, ha egészen elkészülsz a kis üggyel. Sorsodnak
elébemégy és vadul kiáltasz:
– Mi az? Mit akar?
Felelet nincs, csak zavaros moraj; valahogy lassan azt veszed ki, hogy
ott két ember szitkozódik egymással. Egész csunya nyelv, amin egymással
értekeznek. A telefon, ami rendkivül megfelel káromlások továbbitására.
Mindennapi rendes beszéd csak ködösen hangzik el benne; de minden szó, a
mit két ilyen ember mond egymásnak, tisztán hallatszik London valamennyi
előfizetőjének telefonjában.
Hiábavaló megvárni, mig elkészülnek. Mikor kimerültek, megint kérdőre
vonod a hallgatódat. Felelet nincs. Egész megbolondulsz; gunyorossá
válsz; csakhogy gunyorosan fölényesnek lenni, mikor nem tudod, hallgat-e
valaki a másik oldalon vagy se, nem észszerü mulatság.
Ugy körülbelül negyedórai kérdezősködés után: „Nohát. Ott van a
telefonnal?“ „Itt vagyok!“ „Akkor rendben van“. A központ ifju hölgye
megkérdi tőled, hogy mit akarsz.
– Én nem akarok semmit, – felelsz.
– Akkor minek függeszti le a hallgatót? – válaszol; – az nem játszani
való.
Méltatlankodástól nem jutsz szóhoz egy ideig; magadhoz térsz,
elmagyarázod, hogy téged kerestek.
– Ki kereste? – kérdi.
– Én nem tudom.
– Jobb volna, ha tudná, – jegyzi meg.
Általános undorral vágod oda a kagylót; visszaülsz. Mihelyt ott vagy,
ujra megszólal a csöngettyü; felugrasz és hallani szeretnéd, hogy mi a
menykőt akarnak; hol a pokolba vannak, akik keresnek.
– Ne beszéljen olyan hangosan. Mit akar maga? Mért csönget föl, aztán
nem felel? Hagyjon énnekem békét.
– Hong-Kongot nem kaphatjuk ám meg hetvennégyér!
– Helyes; bánom is én.
– Venné helyette Zulus-t?
– Mit akar tőlem? – kérded.
– Venné Zulus-t? Zulus-t; hetvenhárom és félér’?
– Nem kell énnékem, ha hatot ád belőle egy hatosér se. Miről beszél?
– Hong-Kongról… hogy nem kaphatjuk meg hetvennégyér’ – de várjon csak
egy percig. (Elmulik a perc.) Ott van még?
– Én itt vagyok, de maga alighanem nem én velem akar beszélni.
– Hát megkaphatjuk, ha akarja Hong-Kongot hetvennégy-hétnyolcadér’.
– A fene rágja meg Hong-Kongot magával együtt. Mondom, hogy rossz cimre
beszél. Mondtam egyszer.
– Mennyit mondott egyszer?
– Azt mondtam már egyszer, hogy nem jó helyre beszél. Ugy értem, hogy
nem énvelem akart beszélni.
– Ki beszél ott?
– Nyolc-egy-kilenc; Jones.
– Ojjé; nem egy-kilenc-nyolc?
– Nem.
– Akkor jónapot.
– Jónapot.
Hogyan üljön le ezekután az ember, hogy az európai krizisről derüs
hangon értekezzék? Még ha akármilyen szükséges másképp, ez is ok arra,
hogy a telefontól eltekintsek. Az előbb egész más dologgal voltam
elfoglalva, olyan argumentumokat hoztam, mik ha magukban véve nem is
komolyak, igen komoly dologra vonatkoztak; az ember gazdaság vágyának
soha ki nem elégithető természetére. Ilyen magasröptü erkölcsi vita
mellől elcsalt az, hogy a „telefon“ szót leirva láttam. Ennek az
eredménye, hogy fellázitja ellenem a sok vad kritikust az „Uj
Humor“-nál, ha büneik büntetésekép ez a könyv a kezükbe kerül. Feledjük
hát e kiruccanást és térjünk vissza a milliomos ismerőshöz.
Valamelyik nap ebéd után együtt ültünk káprázatosan berendezett
ebédlőjében. Az ezüstlámpánál meggyujtottuk szivarjainkat. Az inas
visszahuzódott.
– Ez a szivar itten; – jegyzi meg hirtelen barátom, valószinüleg minden
„á propos“ nélkül, – darabonkint hat sillingembe kerül; én ezerszámra
veszem.
– Nagyon is elhiszem, – mondok, – mert meg is éri.
– Meg ám, magának, – feleli majdnem vadul. – Mit fizet maga rendszerint
egy szivarért?
Évek óta ismerjük egymást. Mikor először találkoztunk, egész irodája
hátsó helyiség volt az ötödik emeleten, a Strand piszkos
mellékutcájában. El is tünt onnan azóta. Itt-ott együtt ebédeltünk
akkortájt valamelyik Great Portland street-i vendéglőben egy silling
kilencvenért.
A barátságunk elég erős arra, hogy megbirjon ilyen kérdést.
– Három pence; – felelek. – Skatulyástól belejön valamivel többe, mint
két pence-be.
– Na lám; – mondja; – és a kétpennys szivarja épp annyi örömöt okoz
magának, mint nekem az ötsillinges szivarom. Ez négy
silling-kilenc-pence körüli veszteség minden alkalommal, ha rágyujtok. A
szakácsom kap évente kétszáz fontot. Nem élvezem ugy az ebédem soha,
mint mikor négy sillingbe került; abba is negyed palack Chianti. Mert a
saját személyemre nézve mondja, mi különbség az énnekem, hogy fogaton
hajtatok-e az irodámba, vagy omnibuszon? Sokszor megyek omnibuszon; sok
bajt elkerülök vele. Kelletlen dolog az embernek, a kocsisa hátát nézni,
ha a rendőr omnibuszokat félórákkal előre enged. Azelőtt még omnibuszra
se tellett nékem. – Hammersmith-ből gyalog jártam minden reggel az
„office“-ba. Sokkal egészségesebb voltam. Felingerülök, ha rágondolok,
hogy milyen nehezen dolgozom, anélkül, hogy valami gyönyörüségem lenne
belőle. A pénzem csomó embernek okoz örömöt, a kikkel semmit se törődöm,
a kik csak azért a barátaim, mert valami hasznot remélnek tőlem. Ha
minden este megehetnék egy száz guineás vacsorát egész magam és
négyszázszor annyira élvezném, mint annakidején a négysillingeseket;
akkor igen. Akkor volna valamelyes értelme. Istenem, mért nem birom
megtenni?
Sohse hallottam igy beszélni. Elragadtatásában felállott az asztal
mellől; a szobában kezdett fel- s alá járkálni.
– Mért is nem táblázom be a pénzemet két és fél percentre? – folytatja.
– Még ha legrosszabbul üt is ki, biztos ötezrem van évente. Józan
észszerint mire kell több az embernek? Mondom is magamnak mindig:
Megteszem, meg. Hát mért nem teszem?
– Hát igazán mért nem teszi? – felelem visszhangkép.
– Épp ezt akarom megtudni magától, – mondja. – Maga azt állitja, hogy
megérti az emberi természetet; énelőttem ugyan titok az. Maga az én
helyemben csak ugy tenne, mint én; jól tudja. Ha valaki százezer fontot
hagyna holnap magára; lapot inditana, vagy szinházat épittetne – valami
átkozott csalafintaságba kezdene, hogy megszabaduljon a pénzétől és napi
tizenhétórás izgalmakon menjen keresztül; bizony igy tenne.
Megszégyenülten horgasztottam le a fejem. Éreztem, nem vádol
igaztalanul. Mindig is az volt az álmom, hogy ujságot nyomassak,
szinházam legyen.
– Ha csak azért dolgoznánk, amit ki birunk adni, – folytatja, – a City
holnap reggel becsukhatna. Annak az ösztönnek akarok a mélyére hatolni,
amelyik munkára hajszol bennünket a munkáért magáért. Micsoda ördög az,
aki a hátunkon nyargal, örökkön-örökké munkára ösztökél?
Szolga lépett be az egyik ausztriai bányájából érkezett sürgönnyel. El
kellett válnunk. Hazafelé ballagva, a szavain gondolkodtam. Mire ez a
végnélküli munka, robot? Mért kelünk fel minden reggel; mosakszunk,
felöltözünk, hogy estére levetkőzzünk és ágybafeküdjünk ismét? Mért
dolgozunk annyit azért a pénzért, amin kenyeret vásárolunk; kenyeret,
ami erőt ád a további munkához? Minek élünk, hogy a végén egyszerüen
bucsut mondjunk egymásnak? Minek dolgozunk, gyermekeket hozunk a
világra, kik csak meghalnak megint; kiket szintén eltemetnek.
Mire őrült hajszánk; szenvedélyes vágyaink? Nem mindegy az az idők
végtelenjében, vajjon valamikor az Unio zászlaja, vagy más háromszinü
zászló lengett Badajoz harctere fölött? Mégis a vérünket öntöttük a
rögre, hogy eldöntsük a kérdést. Ha eljött megint a jégkorszak s
csönddel öltözteti fel a világot; fontos-e akkor majd, kinek lába érte
először az Északi Sarkot? Mégis, nemzedék-nemzedék után, fehér
csontjaink a mértföldkövek az odavezető uton. Olyan hamar a kukacoké
leszünk; nem mindegy az, szeretünk-e, vagy gyülölünk? Csak a forró vér
rohan ereinkben, szivünk, agyunk kopik árnyékos, ködös remények után
való futtunkban; mind eliramlanak pedig, a mint közeledünk hozzájuk.
Virágbaszökken a bimbó; felszivja magába a föld minden édességét,
lezárja kelyhét minden éjjel; alszik. Majd különös formában, a szerelem
környékezi meg: vágy füti, hogy himpora összekeveredjék más virág
himporával. Aztán lehullanak a szines levelek; vándorló bogár viszi a
magot virágról-virágra. S változik az évszak; napsugarat hoz és esőt;
elhervad a virág; sohse tudja meg, hogy mért élt; ugy véli, neki épült a
kert; nem ő a kertnek. Piciny lelkében, – mely talán gyomra is –
otthonról, élelemről álmodik a korall-bogár. Mélyen dolgozza bele magát
a sötét vizekbe, ő nem tud a koráll-szigetekről, miket alkot.
De megmarad a kérdés? Mire jó mindez? Megmagyarázza a tudomány.
Küzdelem, szenvedés évein javul a faj; majmon keresztül, étherből
származott az ember. Eljövendő évek munkájában mindmesszebbre szakadunk
az állattól. Küzdelem, fájdalmon keresztül; agyunk vért izzad; de
felemelkedünk az angyalokig. Az angyalok birodalmába jutunk.
De mire az épités? Mire mulik a számtalan esztendő? Mért nem született
az ember mindjárt istennek, a mivé lenni akar; születésekor mért nincs
már benne mind a képesség, a minek megszerzéséért elődei haltak halált?
Mire az igyekezet, hogy „Én“ mivé lehetek? Mért jöjjön utánam egy Én,
saját utódom, ki előtt vadember kell, hogy legyek. Ha minden lehetséges
a Mindenség alkotója előtt: mire akkor a protoplazma-cella; mért nem
kész az eljövendő embere mindjárt? Mire annyi veszendőbe menő emberi
generáció, hogy ő éljen, megjőjjön? Magam se vagyok egyéb, csak porszem,
mely az Eljövendő talaját termékenyitem?