Az egyik sakkhuzás az volt, hogy két tartalék-lovasezred rohanjon előre
s a hol a kurucz tábor jobbszárnya a deréktól elvált s kedvére
fosztogatja a podgyászszekér-vonalt, oda ékelje be magát. Ezzel a kurucz
sereg kétfelé van vágva. Ez az egyik sakkhuzás.
– Hát az a pernahájder ugyan hol késik még? dörmögé haragosan a
tábornok.
Az a «Bärenhäuter» nem késett már. Sárodyt értették alatta.
Sárody tervét még azon éjjel előre megküldé Heisternek egy
szökevénytiszt által. Arra alapítá Heister a magáét.
Sárody szépen maga mellett engedé előrehaladni Tormássy hajdu-ezredét, s
akkor egyszerre az egész zászlóaljával közvetlen közelből sortűzet adott
rá.
– No Tormássy uram, hát hogy tetszik a keresztelő! kiálta át Sárody a
hajduezredesre nagy csufondárosan, s azzal még egyszer megtöltetve a
puskákat, felrántatta a fehér lobogót a kurucz zászló helyébe s szemközt
fordulva a kurucz sereggel, hátráló léptekben rukkoltatta a zászlóalját
a császári sereg felé.
Ez az árulás egy percz alatt megfordította az ütközet sorsát.
Tormássy hajdui, saját szomszédaiktól hátban összepuskáztatva, rémülten
rohantak hanyatt-homlok vissza, s vészkiáltásukkal, véres fejeikkel
elrémíték a hátuk mögött álló tiszai hajduságot, még magukat a fejedelem
palotásait is, a kurucz sereg legderekabb csapatját; a futásnak indult
négy gyalogezred magával sodort két lovasezredet is, a harmadikat, egy
dragonyos-ezredet, a mi németekből állt, nehogy Sárody példája
ráragadjon, maga az ezredes vonta vissza; s ezzel a második sakkhuzás is
megtörtént: a kurucztábor három darabra volt szétvágva. A zöme
előretört, a tartalékja megfutott, a jobbszárnya el volt szakítva.
Rákóczy, a vész láttára, sarkantyuba kapta a lovát, s a muskétás
ezredével be akart vágni a csatatérre, hogy a diadalt visszacsikarja
ellenfele kezéből. Személyes megjelenése még talán megfordította volna
az ütközet sorsát. Bizonyosan megfordította volna. Túlbuzgó hivei
megakadályozták benne. Megragadták a lova kantárát s nem eresztették a
küzdelembe. Fátum volt az!… A ki fel akar törni az égbe, annak hinnie
kell a saját csillagában… Vagy ott van az a csillag a feje fölött, vagy
nincs: ha ott van, akkor mit félnek? ha nincs ott, akkor mit remélnek?
A zürzavar tökéletes lett.
Mind a két táborban vége volt az összefüggő hadműködésnek.
A fejedelem táborának egy része sietve, futvást kelt át a Tirnán s a
halmokra vonult fel, a másik rész, a jobb szárny lovassága, zsákmányát
nyerge mögé akasztva, mint a ki dolgát legjobban végezé, rugtatott el a
Fehérhegyek felé; a harmadik rész, a gyalog hajduezredek, a mik a
borsodiakkal nagyon mélyen behatoltak a császári sereg derekába s három
hadvonalat keresztül törtek már, vissza már nem vonulhattak, kapták
magukat, «előre hátráltak»; keresztül törték magukat még a tartalékon
is, az ellenség hátából kerültek elő a Parna patakon át, a futó zömmel
épen ellenkező irányban. A negyedik része pedig a kurucz tábornak, az az
ötezer lovas a bal szárnyon, még egyre harczolt, s nem akarta elhinni,
hogy vége van az ütközetnek, s mikor már a tulsó oldalon Heister
bevonult az üresen hagyott Nagyszombatba, Ocskay László még akkor is ott
nyargalászott a csatatéren, nagy angol paripája hátán s a hol egy futó
kurucz csapatot megpillantott, azt megfordította, vitte vissza az
ellenségre.
– Hová futtok? Hiszen miénk a győzelem! Hiszen le van gázolva a labancz!
Az igaz, hogy ott, a hol ő száguldozott, csak temetője volt már a
császári hadaknak. Mint a kévék keresztjei gazdag aratás után, úgy
hevertek a hullák halomban; lovasai csak futó ellenség visszafordított
ijedt képével találkoztak mindenfelé. Dobok, zászlók, fegyverek elszórva
hevertek a mezőn, gazdátlan paripák, a magas német nyergekkel a hátukon,
száguldoztak rémülten nyerítve, s az ágyúk ott álltak mind a két
táborhelyen, magukra hagyva, kuruczé, labanczé, mint valami bitang
jószág. Olyan ütközet volt ez, melyben mind a két fél úgy szerteszéjjel
verte egymást, hogy egyiknek a hada sem volt többé sereg.
És Ocskay László még mindig azt hitte, hogy meg lehetne azt a fátumot
fordítani. Égett az arcza attól a vágytól, hogy a mit a híres nagy
hadvezetők, a franczia haditanácsosok elvesztettek, azt ő, a lenézett,
kicsúfolt portyázó vezér újra kivívhassa! Csak egy akkora dandárt
verhessen össze, a mekkorát Bécs alá vezetett, most ezt a szétzilált
ellenséget kiveri vele a helyéből.
Nem vette észre, hogy sisyphusi munkát folytat. A futó csapatok, a miket
visszafordít az ellenségre, csak addig állnak helyt, a míg ő velük van;
de a mint egy másik rajt állít meg, hogy azt rendbeszedje, rögtön
felbomlanak.
E megátalkodott makacs munkájában legjobb alvezéreit itt-ott
elhagyogatja, a toborzott csapatokat rájuk bizva, s maga egyedül
száguldoz, keresve, hol találna még kurucz csapatot?
Egyszer csak megpillant a császári sereg podgyászszekerei mögött valami
háromszáz lovast. Magyar huszárok voltak, világoskék dolmányban,
farkasbőr-kaczagánynyal, piros leffentyüs csákókkal. Azt hitte, hogy
valamelyik kurucz ezred kompániái vannak ott, s a podgyászt
zsákmányolják.
Rögtön arra fordítá a lovát s odavágtatva, elkezdé őket szidni keményen,
hogy mit lebzselnek itt, mikor harczolni kellene?
– Indulj! Fordulj! Előre!
Azok csak bámultak rá egy ideig, s aztán nézegettek egymás szeme közé.
– Nos? Hát? Nem értitek a magyar szót? rivallt rájuk Ocskay. Nem
halljátok, hogy mit mondok? Kifúrjam a fületeket? Ki népei vagytok?
Azok csak nem feleltek neki semmit. Csak egyre bámulták.
Nem kuruczok voltak azok, hanem a császári sereghez tartozó labanczok, a
kiket Bagocsay hozott el magával Dunántúlról. Heister nem bizott ezekhez
úgy, mint Feirville a maga labanczból lett zászlóaljához s otthagyta
őket podgyászfedezetnek.
Ocskayt boszantá ez a néma, rábámuló engedetlenség.
– Előre, legények! Utánam, a ki magyar! Én vagyok Ocskay László!
– Hahhó! kiálta fel erre a kapitány Bagocsay Náczi. Ez a mi emberünk.
Csipd meg, fogd meg, legény! Ezer arany van ennek a fején.
Az ezer arany szóra egyszerre megelevenedett az egész csapat, s neki
rugtatott a magányos lovagnak, kardot rántva.
Ocskay most vette észre, hogy kikkel van dolga.
– Czéda zsebrákhad! dörmögé fogcsikorgatva, s egyet jobbra, másikat
balra vágva, kiugratott a csoport közül, azok hasztalan keresték őt a
kardjaikkal a bő mentéjében, a pánczélingét nem járta a kardjuk;
keresztülvágta magát rajtuk. Aztán könnyedén elszáguldott előlük jó
telivér paripáján.
Hanem az a háromszáz labancz csak a nyomában maradt, s mind szélesebb
karéjt alakítva, elkezdte megkeríteni. Ocskay csak szidta őket, hisz
utól nem érik. Egyszer aztán megtudta, hogy mi jó szándékkal vannak
iránta? Neki szorították a Parna pataknak.
A Parna vize pedig azok közé tartozik, a mik télen is melegek maradnak,
nem fagynak be soha, sőt a körülöttük levő sömlyéket sem engedik
befagyni. Ezért választotta ezt a patakot Heister hátvédül: ez
hiusította meg a kurucz portyázó-csapatok minden törekvését őt hátulról
megtámadhatni.
Ocskay belejutott a sömlyékbe; lova csülökig kezdett süppedni az
ingoványba: a friss hótól nem vehette azt elébb észre.
Lehetetlen volt innen kiszabadulnia.
Ezer arany szép pénz.
A labancz az édes apját is levágja ezer aranyért.
Saját csapatja szerteszét csatangolt, s ha látta is valaki közülök ezt a
kergetőzést, épen úgy kurucznak nézhette a labanczot, mint a hogy ő
elnézte.
Csak egyre gondolhatott még, hogy élve el ne hagyja fogatni magát.
Kiszemelt a sömlyékben egy emelkedettebb helyecskét, a mennyi épen egy
lovasnak elég; oda kikaptatott. S akkor aztán egyik kezébe fogta a
csákányát, másikba a kardját s úgy várta be az üldözőit.
Körül nem foghatták, mert mögötte volt a patak, csak szembe támadhatták
meg. De azok mégis háromszázan voltak, ő pedig egyedül; ha minden
kardcsapása egy emberhalál volna is, mégis neki kell abba belefáradnia.
E keserves szorongattatásban egyszerre csak rivallgó tárogatóhang szólal
meg a mezőn, s Ocskay László egy csapat kuruczlovast lát vágtatva jönni
a patak mentében az innenső oldalon. Az már igazi kurucz volt, mást
mutat annak az arcza!
Milyen «rajta-rajta!» rivallással jöttek! Egyszeribe elment attól a
labancznak a verekedő kedve; pedig azok csak kétszázan voltak, másfél
labancz jutott egyre-egyre.
De a min legjobban elbámult Ocskay, az a varázslatos tünemény volt, hogy
annak a kétszáz kurucz lovasnak az élén ő saját magát látta lovagolni.
Ugyanazon arcz, az a tekintet; a büszke fejhordozás, a fenyegető
nevetés, még a hogy a kardcsapásokat osztogatja is, villámsebesen,
kaczagva, az ellenséget kérkedő tekintetével megbénítva: maga Ocskay!
Így szokta az ember maga magát látni álmában.
Bagocsay, a labancz kapitány, onnan hátulról kommandéroz a csapatjának,
tele torokból ordítva:
– Ti csak verjétek le Ocskayt az alatt! s maga a most jövő ellen fordul.
S arra ez, szakasztott azon a csengő hangon, a mi Ocskay Lászlóé, ezt
kiáltja:
– Mi kell te neked Ocskaytól? Labancz! Gyere csak! Itt jövök! Én vagyok
Ocskay!
S azzal visszakézzel olyat vág Bagocsaynak a karjára, hogy az kardostól
együtt a porba esik.
– Ez az én vágásom! Motyogja magában Ocskay László. De hát hogy vagyok
én most ottan? Ott is, meg itt is?
A labancz szétfutott.
A felmentő csapat siet üdvözölni Ocskay Lászlót. Ráismer a kapitányra,
Pongrácz Gáspár az, a szabadcsapat vezére; vele jött Csajághy Márton. Az
vezette őt elzüllött ezredese nyomába.
De Ocskay egyre csak arra a saját képmására bámul, a ki még akkor is,
mikor már a kurucz csapat zöme megszünt üldözni a labanczokat,
egymagában vágtat utánuk, s üti, püföli a hátukat egyedül, a kit ér a
csordából. Épen úgy, a hogy ő szokta.
S még azután, a mint visszatér a nagy verekedésből ez a rejtélyes alak,
mintha nem lett volna testének-lelkének elég, a levegőbe is csapásokat
osztogat a karddal. Akár csak saját magát látná Ocskay László.
– De hát ki ez az ember itten? kérdi ámuldozva Csajághytól.
– Hát nem ismertél rá? Ez a te öcséd, Ocskay Sándor.
Olyan nagyon hasonlítottak egymáshoz, csak két év korkülömbsége volt
közöttük. Ocskay Sándor nem volt ugyan olyan szép férfi, mint a bátyja a
mindennapi életben; de a harcz hevében szakasztott hasonmása volt
Lászlónak.
A két testvér átölelte egymást forrón. Gyermekkoruk óta nem látták
egymást szinről-szinre. Mind a kettő bámult azon, hogy olyan nagyon
hasonlít a másik hozzá.
– Épen ugyan jókor jöttünk; monda Csajághy.
– Hátha nem jókor? Dörmögé Ocskay László.
– Siessünk innen, vezér uram, szorgolá Pongrácz; a napnak vége van már.
Igaz volt. Az éj alászállt. Abba kellett itt már hagyni minden munkát. A
takarodó bús hangja üvöltött a síkságon és a hegyek közt egyformán: a
tárogató oly messze elhallik!
Mikor Ocskay László, öcscsét és Pongráczot előre bocsátva, maga
Csajághyval a csapat hátulján lovagolt, azt mondá neki:
– Tudod, mért mondtam neked az imént azt, hogy «hátha nem jókor?»
Másodperczeken fordul meg a fátum. Ha ti még egy másodperczet késtek, én
már azon gondolkoztam, hogy élve nem hagyom magam labancz kézre kerülni:
egy pisztolylövés a homlok közepére megszabadít közülök. És akkor milyen
derék dolog lett volna. Én itt maradok; eltemetnek. Ilonka özvegy lesz,
szabadon bocsátják; helyettem feltámad az én alter egom, a ki őt
szereti. Milyen jól jártunk volna mind a hárman.