Kiss Áronné kedden este felment a fiához a felső udvarba és azt mondta
neki, hogy szeretne bemenni másnap reggel Garabóczra. Nincs valami
különös dolga, csak éppen venne egyet-mást. Télire valót, kendőt és egy
ruhára valót is. Ha valami alkalom volna, hát elmenne. Az alkalmat ugy
kell érteni, hogyha amugy is bemegy valami kocsi. Teszem fel a menyével
a hintó, ha a fiatal asszonynak volna valami dolga a városban, vagy
valami akármicsoda egyéb kocsi. Elül az öreg asszony a zsákok tetején
is. Az öreg asszony szelid, alázatos kis nénike volt, visszahuzódva az
alsó házban, a régiben s éppen csak egy kertben gazdálkodott, mivelhogy
a birtokot még életében odaadta a gyermekeinek. Valami kis havonkinti
pénzt kötött csak ki magának, a mit meg is fizettek a fiuk, meg nem is,
ahogy épen eszükbe jutott. Mindazonáltal éldegélt valahogy s esténként a
kapu előtti padon elégedetten várta be a tehénkét, a mit a nagy birtok
sok barmából megtartott magának. – Egész más udvar volt a felső, amiben
a nagyobbik fia lakott, István. Tágas, egy utcza hosszán végig a fal
mind hozzá tartozott s elől gyönyörü kertje volt. Olyan nagy, hogy el
lehetett tévedni benne s csupa finom, idegen virág. Közepén kastély,
amihez a terveket pesti épitőmesterrel csináltatta meg a fiatal asszony.
István éppen künn járt valahol, az asszony pedig nem volt itthon. Üljön
le a ténsasszony – mondta a szobaleány s odébb ment. Az öreg asszony a
tornáczon járkálva várta meg a fiát s aggodalmasan figyelt föl, a mikor
hallotta a hangját. – Dirib-darabra verem a fejed – kiabálta lenn, még a
hátsó udvarban a férfi. Aztán halkabb felelet hallatszott. Cselédhang,
hogy: – de instálom… Tovább azonban már nem mondhatta, mert rettenetes
pofont kapott s csikorgott a kavics. Jött István. Szürke zeke volt
rajta, a lábain pedig hosszuszáru csizma. Nagy, leégett képü, vállas,
nehéz ember volt, az arczán, összeszorított ajkain s vastag szemöldjei
alatt a nézésében sok brutalitás. Nem igen volt meglepetve, a mikor
meglátta az anyját.
– No mutter – kiáltotta – hát miért nem kerül beljebb? – De azért csak ő
is künn ült le egy székre s nézte, hogy az öreg asszony tovább sétál.
Még dühös volt s az öklével a tornácz párkányára csapkodva többször is
elismételte: – a fene egye meg, a fene egye meg.
– Mi baj megint?
– Lopnak a bitangok. Csupa gebe van az istállóban. Ellopják a zabot. S
még azt mondja a betyár, hogy nem igaz. Odacsattantottam neki egy pofot.
Az öreg asszony nagyot nyelt és semmit se szólott. Ez a tárgy már
bőségesen ki volt merítve közöttük. Az asszonyt rémületbe ejtette az a
sok pof és verés, a mit a fia a cselédek között kiosztott. Azok is
emberek. Attól félt, hogy egyszer valamelyik közöttük bosszut áll
valamennyiért. Ez a nép türelmes, de ha nekivadul, nem lehet vele
egykönnyen elbánni. Az aggodalmait elmondta a fiának is sokszor, de ez
csak mosolygott rajtuk. Szörnyen megbizott magában.
– Garabóczra szeretnék menni holnap. Nincs valami alkalmatosság, István.
A fia bosszankodva csóválta a fejét.
– Miért nem mondta tegnap, mutter? Bemehetett volna Katiczával. Ő éppen
oda van, már nemsokára itthon is kell hogy legyen. Kényelmesen
utazhattak volna.
Bátortalanul jegyezte meg a kis öreg asszony.
– Miért nem izent le? Én nem tudhatom…
– Mi se, hogy anyám is oda menne. Honnan tudjuk?
– Igaz. Hát nem küld be holnap valamit?
– De igen, kukoriczát. Ha rázatni akarja magát, anyám, az igás kocsin,
hát tessék bemenni. A másik lovakat nem foghatom be holnap reggel ujra.
Ugy-e, mutter, azt nem is kivánja…
– Dehogy, dehogy.
Egy kocsisforma ember, még inkább suhancz ment el a ház alatt. István
lekiáltott neki.
– Megállasz majd az öreg ténsasszony előtt s fölveszed. Értetted?
A fiu morgott valamit s tovább ment, de a gazda utána ordított:
– Értetted?
Erre megállott s a sapkája alól fölpislogva felelt:
– Igenis.
Valamicskét csendesebben beszélt tovább István ur.
– Nohát! Vagy ha még a másik pofádra is akarsz egyet, csak szólj. –
Aztán intett neki. – Mars!
Hajnalban megállott az igás kocsi az alsóház előtt. Sok zsák volt rajta.
Remegtek a kerekek, ahogy befogtak a huzásba ujra a lovak. Az öreg
asszony már künn várt, a hüvös szél ellen az ócska nagykendőjébe
burkolózva s mikor a kocsi megállott, maga kapaszkodott föl a
ferhérczre. A fiu mogorván, a szemeire huzott nagy báránybőr-sapka alól
kelletlenül pislogott elő s a mikor az asszony elhelyezkedett mellette,
tele szájjal, lomhán szólt rá a lovakra: – nó. – Azok egy kicsit
gondolkoztak előbb s csak azután kapaszkodtak bele a hámba. Szó nélkül
koczogtak be a vámig. Ott állottak egy kicsit, mig elindult előttük a
többi kocsi. A fiu esetlenül topogva járt a kocsi körül s mikor a lovak
elé került, az ostornyéllel nagyot vágott végig az egyiken.
– Mit csinálsz? kérdezte az öreg asszony. – Elment az eszed?
A fiu vállat vont s leolvasva a vámos kezébe a pár krajczárt, ujra
rászólt a lovakra: – nó.
Délelőttre elváltak. A fiu kiállott a piaczra a kocsival s aztán bevitte
a lovakat a vendéglő istállójába. Addig az öreg asszony maradt a
zsákoknál, mig visszajött, aztán otthagyta a piaczon s maga elindult a
boltokba. Ugy volt, hogy délben találkoznak a vendéglőben s akkor aztán
szép lassan elindulnak majd haza. A fiu azonban egy kicsit későbben ment
el a lovakért s fölvetve a fejét, ugy ment el az öreg asszony mellett,
hogy rá se nézett. Aztán egy kis félóra mulva már a kocsival jött vissza
a piaczról és az utról, a kapu előttről kiabált be, hogy menjenek már.
Meglátszott rajta, hogy utközben valahol ivott egy kicsit. Tüzes volt az
arcza. A kapaszkodón is ügetésban hajszolta föl a lovakat. Most már a
kocsi derekában ült az öreg asszony az üres zsákokon és egy kis maradék
szénán s összegubbaszkodva, aggodalmasan nézte a fiut. Tegnapra gondolt
s annak tudta be a részegségét. Magában tudniilik utánagondolt, hogy
szokott-e inni a fiu és nem igen emlékezett arra, hogy igy látta volna.
Mentegette. El van keseredve szegény s azon töprengett, hogy hogyan
békíthetné meg. Azonközben fölértek a kaptatóra. Feszület volt a tetőn
az egyik oldalon, a másik utszélen pedig kocsma. A fiu leszállott és a
kocsma felé ment. Csendesen szólott utána az asszony:
– Nem volt elég, Samu?
A kocsma udvara meg az országut között az árkon egy kis palló volt
lefektetve. Annak a közepéről kiáltott vissza a fiu: – nem. – Az asszony
csendesen várt rá s szomoruan csóválta a fejét, a mikor a fiu ugy jött
végig a pallón visszafelé, hogy erősen markolta az egyik kezével a
korlátot. Attól kezdve lejtőn mentek s mintha részeg lett volna a kocsi
is. Tántorgott az uton jobbra, balra, a hogy a fiu rángatta a gyeplőt.
Az asszony egyszerre csak a vállára ütött s a mikor mogorván
visszafordult, azt kérdezte tőle:
– Mit gondolsz, mit kapsz a gazdádtól, ha ezt elmondom neki?
Samu ujra kifordult a lovakhoz s hátraszólott.
– De azt nem éli meg.
Az öreg asszony rábámult a széles hátra, a mi elzárta előtte az utat a
kocsiülésen s mig végigfutott rajta a hideg, lehunyta a szemeit. – Lesz,
a hogy lesz, – azt mondta magában s fásultan nézte, hogy a fiu a lapatyi
malomnál jobbra rántja a lovakat s a szekér befordult a már homályos,
sötét lombbal árnyékozott kerékvágásba. Csak a mikor már a malmot is
elhagyták, riadt föl. Belefogódzkodott a kocsi oldalába, fölállott s
rákiáltott a fiura.
– Mit akarsz?
Az hátra se nézett, csak verte a lovakat. Vágtatva mentek s egy-egy
gyökéren fennakadva nagyokat ugrott a kocsi. Az asszony mind a két
kezével megkapaszkodott az oldalrudakba, alig birta tartani magát benne
s most már a fiu fülébe kiabált. – Mit akarsz? – Szél fujt. Egyik
oldalról átverte a fák lombját a másik oldalra. Csak itt-ott látták az
eget, a minek az alján sok nyugtalan lombon átrezegve megjelent a
holdvilág fele. Még mentek. Egyszerre nagyot zökkent a kocsi és
megállott. Nagy fa zárta el az utat. A fiu leugrott s megkerülve a
kocsit, hátul mászott föl rá. Az asszony izzadt homlokából a hajat
simította ki s rámeresztve a szemeit a fiura, most már csaknem suttogva
kérdezte: Mit akarsz?
A fiu a zsebében kotorászott s a közben felelt:
– Megölöm a ténsasszonyt.
Az öreg asszony visszahuzódott tőle s mintha nem értette volna, hogy mit
mondott, ujra kérdezte:
– Hogy mondod?
– Megölöm a ténsasszonyt.
Az asszony menekülést keresett s arra határozta magát rá hirtelen, hogy
a lovak közé ugrik le az első ülésről. Előbb a rudra, aztán lecsuszik
közéjük. Oda nehezebb utána menni, mintha csak itt áll a kocsin. Addig
is pedig szóval tartotta a fiut.
– Engem? Hát vétettem én neked valaha? Van neked lelked?
– Van. Belevágom a ténsasszonyba ezt a kést. – Előhuzta a zsebéből a
kést s hadonászott vele – Megadom az urfinak a pofot.
– Akasztófára jutsz.
– Azt se bánom. Az urfival nem birok. A multkor lestem a vasvillával, de
a mikor jött, elbujtam előle. Csak ugy puszta kézzel elbánna velem. Hát
majd másképpen adom neki vissza a pofot. A ténsasszonynyal végzek, az
anyjával.
– Egy ilyen öreggel…
– Ha öreg, öreg. Bánom is én.
Az öreg asszonyt egyszerre elöntötte a méreg s a helyett, hogy hátrált
volna, előre lépett kettőt a fiu felé. Keményen nézett rá s mintha
nagyon megcsalatkozott volna benne, elképpedve szólott reá.
– Hát ilyen piszok kölyök vagy?
A fiu felkapta a fejét s visszafeleselt.
– Milyen?
Az asszony most már nem is látta a kést.
Mintha megundorodott volna, egy kicsit elfordult. Inkább szomoru volt
már, remegett a hangja.
– Ha anyád volnék, kiszégyelném a szemem. – S megint feléje indult: Te
hitvány, te. Hát te ember akarsz lenni. Idehozol egy ilyen öreg asszonyt
és vitézkedel. – Csontos, kemény öklével mellbe vágta, hogy a fiu
letántorodott a kocsiról. De utána ment az asszony is s belebeszélt az
arczába. – Szegény anyád, hát csak ilyen gyáva kölyke van. Ilyen…
Kereste a szót, de nem találta meg hirtelenében s ösztönszerüleg gyorsan
egy iszonyu pofot adott a fiunak. – Nesze!
Az visszalépett és nagyot kiáltott.
– Ne tessék!…
A vén asszony a nyomában volt.
– Nem, ugy-e? Hát neked nem tetszik a pof? Neked? A ki a fiam helyett
velem akarsz elbánni. Hát ilyen legény vagy…
A fiu a fejébe huzta a sapkát és a vállai közül, félszegen elódalogva
kezdett el valamit mondani.
– Már én nem hagyom magamon száradni…
– Nem? – A kis öreg asszony kiegyenesedett s ahogy igy egész közelben
látta maga előtt a nyurga, tétován félre bámuló ficzkót, megint csak
elszomorodott.
– Szegény anyád, hát ezért szoptatott? – De a késre esett a pillantása s
erre ujra méregbe jött. – Rongy legény vagy, hallod. – Aztán rá se
nézve, félreállott az utból s hátraszólt neki. – Indulj a lovakhoz.
A fiu egy kicsit tétovázva indult el. Többet nem is beszéltek. Mire
megfordította a lovakat, az öreg asszony hátul fölmászott a kocsi
derekába. A fiu gyalog ment az országutig, a mi tisztán fehérlett a
fekete tarlók között. Ott czihelődött csak fel az ülésbe. Mig tovább
mentek, néha hátra pislogott és mondani akart valamit, de csak
hallgatott. Csak a mikor letette az alsóház elé az asszonyt, még ott
maradt a kocsiban állva. Várt valamire. Az asszony a hóna alatt és a
kezeiben a sok pakkal már a kapuban állott – s mégse indult. Erre
visszanézett reá s egy lépéssel közelebb menve hozzá, azt mondta neki
csendesen.
– Samu, ne szégyeld magadat mások előtt is. Én nem beszélek a te mai
napodról senkinek.