Müncheni társaságunk sem nem magyar, sem nem német, hanem egészen
vegyes. Van benne sokféle náczió s nem igen van eset arra, hogy
elsimíthatlan ellentétek merülnének föl közöttünk. Külföldön más az
ember, mint odahaza, jobban megtudja becsülni a társaságát s nem hagyja
mindjárt oda, ha valami nem tetszik benne, mert hamarosan nem jut
másikhoz. Otthon könnyü. Ha egyik kávéházban nem kellemes a délutáni
kompánia, keresünk jobbat a másikban, vagy a harmadikban.
A kompániánkban van: orosz, görög, lengyel, német és magyar ember. Mi
tartunk ki egy kávéházat, a mely mostanság igen rosz állapotba jutott s
egy hosszu szőke német gondnokságára szorult. Csak néha napján vetődik
be egy-egy idegen vendég, azt azonban kinézzük. Különösen a poroszok
tudnak veszedelmesen nézni, majd fölszurják az embert arra a tüzes
vonalra, a mi a szemükből kipattan. Nem igen van közöttünk krakéler, de
szeretjük az intim társaságot. Egy hónappal ezelőtt azonban mégis
bebocsátottunk valakit magunk közé.
Az oroszok hozták magukkal, Sokoloffnak hívják. Csinos fiu lenne, ha
kissé ápolná magát. Sem a bajuszát, sem a szakálát nem tartja rendben.
Csak a szemei imponálnak. Tüzes nagy golyók ezek, csodálatos
vegyülékével az erőnek és a melankoliának. Zürichből jött. Csak később,
néhány nap mulva derült ki, hogy miért? El akarták fogni, de mig az
ajtaját feszegették a rendőrök, kiszökött a másik folyosóra s
szerencsésen átjutott a határon. Valami röpiratot nyomtattak muszka
betükkel a nép számára, hogy szabadságot tanuljon belőle. A könyvek még
nem jutottak el Oroszországba, de a szerkesztők, szedők és kerékhajtók
névsora már a rendőrség kezében volt. Néhány elmenekült közülök, a
többit befogták s mig én itt irkálom a történetüket, talán kettőnként
összelánczolva utaznak a kozákok között Szibériába. A hatalmas czárral
nem jó ujjat huzni.
A czár, a czár… Sokszor megemlegette Sokoloff is ezt a nagy urat, a mint
előttünk érthetetlen ákombákomokkal rajzolta tele maga előtt az asztalt.
A honfitársaival szemben nyiltabb volt, azok fecsegték ki azt is, a mit
ő el nem mondott.
Az apja ezredes az orosz hadseregben. Morózus, kemény katona,
korbácscsal jár a katonái között s azok közé tartozik, a kik nem is
káromkodnak már, csak ütnek. Ő is emlegeti a czárt, de nem ugy, mint a
fia. Leveszi mellé fejéről a sapkát és fölnéz az égre. Az ő szemében nem
is emberi lény ez a hatalmas, egyetlen valaki, hanem fogalom, a nagyság
szuperlativusa. Senkit sem szeret, a feleségét gyönge, törékeny volta
miatt megveti s méltatlannak tartja arra, hogy orosznak született. Mikor
a fia éppen olyan sápadt s vértelen szint öltött, mint az asszony, ugy
bánt vele, mint a kutyakölyökkel a kutyaapa. Hagyta az utjára, katonát
ugy sem lehet faragni belőle! Egyszer vette csak tudomásul, hogy van egy
fiatalabb, gyámoltalan Sokoloff is a világon és akkor kegyetlenül el is
verte azzal az ostorral, a melylyel a gyakorlatról jött haza. Ez akkor
történt, a mikor a gimnázium igazgatója tisztelettel megkérte, hogy adja
a fiát más intézetbe, a hol elnézőbbek a növendékek politikai nézetei
iránt.
– Mit! Megvadult a nyavalyás! – és ordított a vén katona, a mint kifért
a torkán.
– Nem kell olyan nagyon kiabálni, meghallják, mondta az igazgató, de nem
használt semmit.
– Hadd hallják, Sokoloff eszére tudja téríteni a fiát.
Otthon aztán észretérítette. A nyakánál fogva a levegőbe emelte s
odadobta a czár képe elé, mint egy zsákot.
– Imádkozzál!
A fiu összeszorította az ajkát s nem szólott egy szót sem.
– Te semmi, hajolj meg és imádkozzál a czár előtt, hogy bocsásson meg
butaságodnak általa az Isten.
A halvány, hosszura nyult testü gyermek ránézett a képre, behuzta a
fejét a vállai közé s egy pillanat alatt elkészült akár a halálra is.
– Nem imádkozom.
– Nem!?
– Nem.
A halál éppen nem következett be, de néhány hétig nagyon csóválgatták
fejüket ágya mellett az orvosok, a kiket az anyja csempészett hozzá.
Aztán elment Svájczba diplomát szerezni. Az apja az utolsó napon
eresztette maga elé és négy lépésről beszélt vele.
– Csavargók közé ne vidd a nevemet, légy ember.
– Elmehetek?
– El… Megállj! Még mondok valamit. – Kigombolta az ingét és csupasz
melléről egy zsinórról leakasztotta a feszületet.
– Látod ezt?
– Látom.
– Hallgass ide, ha megtudom, hogy valami bünös, rosz erkölcsü szekta
tagja lettél, ha aljasságra adod a fejedet, ha elcsábíttatod magad az
istentelenektől, légy a világ másik oldalán is, megtalállak és én
durrantlak fejbe. Te is hallod és az isten is hallja. Elmehetsz.
S a szegény Sokoloff ugy járt közöttünk, hogy alig hallottuk a lépését.
Nagyon sokat szenvedett ez a szegény ember. Néha, ha a pinczérleány
megszólította, ijedten fölkapta a fejét s csak aztán mosolyodott el
kissé fanyarul, a mikor föléje hajolt a csinos szőke fej. Bántotta a
csend is, meg a lárma is. Egyszer azt mondta az egyik orosznak:
– Ha véletlenül hamarosan meghalnék, vedd el az órámat s add oda a
háziasszonyomnak. Nagyon jó asszony szegény.
– Jól van.
Ideges is lett minden semmiségre. Ha egy pohár nagyott koppant az
asztalon, odakapott mind a két kezével. Közben kémlelve, nyugtalanul
hordozta körül a szemeit rajtunk. Bizalmatlan volt, az már majdnem
megszokás dolga az ilyen embernél, máskor pedig egészen megnyílt.
Megkérdezte, hogy nem láttunk-e a városban valahol egy orosz tisztet.
Nagy, barna ember, szürke, nyirott bajuszszal. A vállait pedig folyton
előrenyomta valami, a mit mi nem láttunk. Egyszer-egyszer erős rajnai
bort rendelt a vacsorához s butára itta magát.
– Jobb igy, azt mondta.
Hazautazó technikusoktól hirt küldött magáról az édesanyjának. Ne
busuljon szegény jó asszony, él a fia, egészséges is, kenyeret keres egy
müépitésznél, s most már nem bánja, akármi is lesz. A levelet idegen
névre egy barátjához kell küldeni.
Mikor megjött az anyja betüivel irott első levél, örömében ketté tört
egy dákót. Féktelen volt, szilajon vágott az asztalra. Az napra már nem
érezte magát olyan egyedül, másnapra azonban már elmult a betük varázsa
s megint üldözőbe vette szegény fiut az apja. Pedig nem volt már ebben a
sápadt fiatal emberben semmi veszedelmes. A szökés, a folytonos rettegés
s a kenyérkeresés fárasztó napszámja nagyon megtörték. Soha sem beszélt
ilyes dologról, de azért nagyon meglátszott rajta, hogy nem törődik már
a czárokkal. Éljen mindenki, de élni szeretett volna ő is.
– Élni, élni… ebben olvadt össze minden vágyakozása s megremegett és
elsápadt, ha csak egy pillanatra is veszélyeztetve látta az életét.
Árnyakkal volt számára tele ez a tiszta és átlátszó őszinte világ.
Rendőrnek nézte a postaszolgát is s mint egy félénk gyermeket ugy
kellett hazakisérni, ha már lement a nap. Megijesztette a nyitott kapu s
a gázláng lobogásával jobbra-balra ingó árnyéka a lámpaczölöpnek.
Egyszer aztán ugy nyitotta be a nagy üveges ajtót, mintha kicserélték
volna.
– Mi lelt Sokoloff? kiáltotta rá az egyik orosz.
– Nincs már baj – felelte – levelet kaptam édes anyámtól. Nekem irt, nem
másnak!
– Az apád?
– Meghalt.
– Hazamégy?
– Nem, itt maradok.
– Mit csinálsz?
– Letelepedünk majd valami kis házba, valami kertbe épített házba a fák
közé. Anyám már elindult, azt irja.
Még sem volt egészen megelégedve a dolognak ilyen elintézésével.
Szerette volna, ha senkinek se lesz semmi bántódása s szépen, magától
simult volna el a dolog. Kezére hajtotta a fejét s nagyon elkomorodott a
féktelen örömre.
– Szegény apám.