III.

Benn Gerbenczeynek már kompániája is akadt. Egy pár városi pajtással ült

egy sarok asztalnál s éppen a vendéglőssel tárgyalt.

– Aztán igazán itt vannak?

– Itt tekintetes ur, a nyolczas számban.

Gerbenczey ur az urakhoz fordult s csillogott a szeme, a mint

eldicsekedett a históriával.

– Szereti a gyerek a lányt, hát csak nem hagyja magát. Az övé, ha hozzá

huz a szive. A lány mindég azé, a kibe szerelmes. Ha akadnak olyan vén

bolondok, a kik az utjába állnak, hát segít magán. Nem igaz?

Az urak ráhagyták, hogy igaz bizony, már hogyne volna igaz s

telerakatták az asztalt borral.

Heves ur a másik asztalnál telepedett le, félig hátat fordítva a

kompániának és hivta a vendéglőst.

Erre már felpattant Gerbenczey.

– Nem megy egy lépést se. Ide áll mellém. A ki beszélni akar magával, az

jöjjön ide, majd a szemébe nézek.

Az urak kaczagtak s az egyik egy termetes poharat szinig megtöltött

borral s átküldte Heves urnak. Rátette a névjegyét illendőképpen. A

felkinált falusi uraság azonban csupa méreg lett a kötözködésre. Falhoz

csapta a poharat s fölszedelőzködött, hogy kifelé menjen. Azt mormogta,

hogy a kinek nincs helyén az esze, azzal nem áll szóba.

Gerbenczey fölugrott az asztal mellől s odakiabált a szomszédhoz.

– Engem tart az ur bolondnak?

– Olyan formán.

Nagy szünet következett. A két ember veszedelmes mérgesen meresztette

egymásra a szemét s Gerbenczey erősen szorongatta egy üveg nyakát, hogy

most mindjárt odavágja a Heves ur fejéhez. Mielőtt azonban idáig

jutottak volna, elkaczagta magát.

– Igaza van neki.

Heves urnak az se tetszett.

– Már miért volna igazam.

– Nem az urhoz szóltam.

– Nem-e?

– Nem hát. A ki velem a másik asztaltól tárgyal, – azzal szóba se állok.

– Tán hogy odamenjek?

Meg is indult, de nem valami barátságos szándékkal. Kifeszítette a

mellét s egyenesen Gerbenczey urhoz akart férkőzni, a ki pedig az asztal

tulsó oldalán ült. Az urak pedig hamar utját vágták a verekedő kedvének.

Egyszerre négyen is körülvették, lehuzták róla a kabátot s e közben azt

tárgyalták vele, hogy a ki haragszik, annak nincs igaza.

– Ha szereti a fiu a leányt, hát neki kell adni.

– Ki mondja azt hogy kell? Én nem adom. Ha még másforma volna, nem

ilyen, e fajta.

Gerbenczey büszkén kivágta a mellét.

– Jó faj ez. Nem kérem az urtól kölcsön a magáét.

Az urak leültették a vendéget, bort töltöttek a poharába s biztatták,

hogy igyék. Fel is köszöntötték s aztán a fiatalokról kezdtek el

beszélni, a mire különösen Gerbenczey érzékenyedett el.

– Szegény gyerekek.

– Mit szegény! Van annak a lánynak annyija, mint az ur fiának.

– Nem azért mondtam, hogy pattogjon az ur.

– Nohát.

Sokáig hallgattak. A fiatalokra gondoltak mind a ketten s a nagy

csendben rábámultak egymásra, de már mintha nem lettek volna olyan

mérgesek. A Gerbenczey ur szeme lassankint vizes lett abban a nagy

örömben, hogy milyen szépen megsegítette a boldogságát a fia s áthajolt

az asztalon Heves urhoz.

– Öreg czimbora, csak nem haragszol.

Megölelte s magához szorongatta a vén embert, a ki pedig még mindég

nagyon haragos volt és dörmögött, ámbátor már mosolyogni kezdett az

arcza s a mig beszélt, remegett a hangja.

– Leszedik az embert a lábáról. Sok gazember…

Thury Zoltán összes művei (2. kötet) Emberhalál és egyéb elbeszélések · 第 21 / 134 题