Benn Gerbenczeynek már kompániája is akadt. Egy pár városi pajtással ült
egy sarok asztalnál s éppen a vendéglőssel tárgyalt.
– Aztán igazán itt vannak?
– Itt tekintetes ur, a nyolczas számban.
Gerbenczey ur az urakhoz fordult s csillogott a szeme, a mint
eldicsekedett a históriával.
– Szereti a gyerek a lányt, hát csak nem hagyja magát. Az övé, ha hozzá
huz a szive. A lány mindég azé, a kibe szerelmes. Ha akadnak olyan vén
bolondok, a kik az utjába állnak, hát segít magán. Nem igaz?
Az urak ráhagyták, hogy igaz bizony, már hogyne volna igaz s
telerakatták az asztalt borral.
Heves ur a másik asztalnál telepedett le, félig hátat fordítva a
kompániának és hivta a vendéglőst.
Erre már felpattant Gerbenczey.
– Nem megy egy lépést se. Ide áll mellém. A ki beszélni akar magával, az
jöjjön ide, majd a szemébe nézek.
Az urak kaczagtak s az egyik egy termetes poharat szinig megtöltött
borral s átküldte Heves urnak. Rátette a névjegyét illendőképpen. A
felkinált falusi uraság azonban csupa méreg lett a kötözködésre. Falhoz
csapta a poharat s fölszedelőzködött, hogy kifelé menjen. Azt mormogta,
hogy a kinek nincs helyén az esze, azzal nem áll szóba.
Gerbenczey fölugrott az asztal mellől s odakiabált a szomszédhoz.
– Engem tart az ur bolondnak?
– Olyan formán.
Nagy szünet következett. A két ember veszedelmes mérgesen meresztette
egymásra a szemét s Gerbenczey erősen szorongatta egy üveg nyakát, hogy
most mindjárt odavágja a Heves ur fejéhez. Mielőtt azonban idáig
jutottak volna, elkaczagta magát.
– Igaza van neki.
Heves urnak az se tetszett.
– Már miért volna igazam.
– Nem az urhoz szóltam.
– Nem-e?
– Nem hát. A ki velem a másik asztaltól tárgyal, – azzal szóba se állok.
– Tán hogy odamenjek?
Meg is indult, de nem valami barátságos szándékkal. Kifeszítette a
mellét s egyenesen Gerbenczey urhoz akart férkőzni, a ki pedig az asztal
tulsó oldalán ült. Az urak pedig hamar utját vágták a verekedő kedvének.
Egyszerre négyen is körülvették, lehuzták róla a kabátot s e közben azt
tárgyalták vele, hogy a ki haragszik, annak nincs igaza.
– Ha szereti a fiu a leányt, hát neki kell adni.
– Ki mondja azt hogy kell? Én nem adom. Ha még másforma volna, nem
ilyen, e fajta.
Gerbenczey büszkén kivágta a mellét.
– Jó faj ez. Nem kérem az urtól kölcsön a magáét.
Az urak leültették a vendéget, bort töltöttek a poharába s biztatták,
hogy igyék. Fel is köszöntötték s aztán a fiatalokról kezdtek el
beszélni, a mire különösen Gerbenczey érzékenyedett el.
– Szegény gyerekek.
– Mit szegény! Van annak a lánynak annyija, mint az ur fiának.
– Nem azért mondtam, hogy pattogjon az ur.
– Nohát.
Sokáig hallgattak. A fiatalokra gondoltak mind a ketten s a nagy
csendben rábámultak egymásra, de már mintha nem lettek volna olyan
mérgesek. A Gerbenczey ur szeme lassankint vizes lett abban a nagy
örömben, hogy milyen szépen megsegítette a boldogságát a fia s áthajolt
az asztalon Heves urhoz.
– Öreg czimbora, csak nem haragszol.
Megölelte s magához szorongatta a vén embert, a ki pedig még mindég
nagyon haragos volt és dörmögött, ámbátor már mosolyogni kezdett az
arcza s a mig beszélt, remegett a hangja.
– Leszedik az embert a lábáról. Sok gazember…