A mi fiatalságunk hires volt a nagy duhaj bálokról. Nem afféle
közönséges tánczok voltak azok, a milyet másfelé is produkál a
tüzoltóság, meg a polgári egyesület, hanem egészen különleges sárvári
bál, a hova messze földről eljöttek mulatni a könnyü lábu lányok.
Beleszédültek a tánczba, elkábultak, részegek lettek a muzsikától, csupa
tüz lett az arcza a leghalványabbnak is, a legénynép pedig kurjongatott,
fölleget taposott föl a padlóból, por volt az egész nagy szála föl a
padozatig, a melyben elkeveredtek a párok s csak ugy ki-ki fordultak
belőle a szomszéd szobákba, mintha a forgószél kavargása dobta volna ki
őket magából. Hogy tovább dicsekedjem a hirességünkkel, ezek azok a
bálok, a hol az egyik banda arra vár, a mig kidül a másik, hogy a
helyébe álljon s aztán ujra fölváltják egymást, mert az urak birják akár
három nap és három éjszaka egy huzamban, a czigány kezéből pedig a sok
friss után kiesik a vonó. Itt kerülnek össze sok jó tánczu legények sok
jó tánczu lányokkal az egész hosszu tánczra, a mi a bál után következik
s vénségben végződik s itt ismerkedett meg Gerbenczey Pál, a világ
lumpja Heves Margittal, a kinek az apja pedig az utóbbi időben maga volt
a józanság, ámbátor hogy fiatal esztendeiből sok emléket beszélnek a
vénebb emberek a behajigált tükrökről és a csapatonkint lenyakazott
borosüvegekről, a melyeket az ifju Heves György ur küldött át a
másvilágra egy-egy jó pillanatban.
Szóval, a fiu nem illett bele a Heves-családba. Az öreg dühbe jött, ha
csak hallott is a dologról.
– Mit? Az a korhely akarja a Margitot. Az éjjel is reggelre virradt a
czigány mellett. Ilyen mulatós urfi nekem nem kell, ha mondom…
Az öreg asszony engedékenyebb volt. Azt mondta, hogy nem illik ilyen
hebe-hurgyán kimondani, hogy igy vagy ugy. Vannak emberek, a kik
hajdanában szintén éppen ilyen nagy korhelyek valának s azért mégis
jutott nekik feleség. Aztán meg mit csináljon a szegény fiu. Iszik, ha
boszantják…
– Ki boszantja? Csak nem én! A miért nem dobom oda neki a leányt?
– Nem azért mondom, csakhogy hát elkeseredik szegény.
Az öreg Heves pedig nem engedett és igy esett meg az a skandalum, a mi
egy következő bált egészen tönkre tett, ne rójja föl az isten ezt bünül
a fiataloknak.
Az urak a szomszéd szobában ittak vagy tizennégy asztalnál. Közben
némely asztalon kártyáztak is, de azért inkább a borban volt tulnyomó a
mulatság. Heves György ur több tekintélyes és mindig nagyon józan életü
polgárral poharazott, mig távolabb, a harmadik asztalnál a lumpok
koczintgattak. Ezek közt volt az öreg Gerbenczey is. A két vén ember
csak lopva pislogott egymásra s ha rajta kapták egymást azon, hogy
oda-oda pillantgatnak a másik asztal felé, hirtelen elkapták a fejüket s
rettenetes mogorván bámulták meg maguk előtt az asztalt.
– Az a fráter ugylátszik haragot tart velem, a mióta fiának kiadtam az
utat – mondta mogorván – hanem hát csak tessék. Ha volna egy csöpp
becsület benne, idejönne, aztán mondana az embernek egy két jó szót. Ugy
tán mennénk valamire. Én ugyan nem sokra becsülöm a karakterét, hanem
szeretem a barátságot.
Egyszerre csak egy cseléd rontott be, utat tört magának a pipafüstben a
Heves ur asztaláig és elkezdett jajgatni.
– Tekintetes ur, tessék hazajönni. A tekintetes asszony azt izeni, hogy
hamar szedje a lábát. A kisasszony nincs sehol, elvitte a Gerbenczey
ifijur. Én láttam, a mikor felültek a kocsira, fusson ki a szemem, ha
nem láttam, hanem azt hittem, hogy csak ugy trappolni mennek a lovakkal.
Egyszerre ugrott föl az asztal mellől a két öreg, a lump meg a józan.
Heves ur méregbe jött, a mikor még mindig ott sipítozott előtte a cseléd
s rákiabált:
– Fogd be a szádat. Mondd Jánosnak, hogy adja ide a bundát s szaladjon
haza. Fogják be a négyest. Agyonverem őket, ha nem lesz készen minden,
mire haza érek.
Gerbenczey ur is kikiabált az előszobába.
– Mihály szaladj haza. Rud mellé a Rigót, meg a Mocskost. Tedd a puskám
a kocsiba. Te is ülj fel a bakra. Itt legyetek, a mig ötvenet számolok.
Heves ur rákiabált a lányra.
– Mit állsz itt! Merre mentek?
– Az országuton Galambos felé.
– Indulj haza.
A másik asztalnál meg Gerbenczeyt faggatták az urak, hogy mit akar a
puskával. A vén korhely már nyugodt volt, mosolygott. Látszott az
arczán, hogy tetszik neki az állapot.
– Nem hagyom, hogy akárki is viczczeljen a fiammal. Ha szereti, az övé a
lány. Most már majd ketten beszélünk.
Heves ur átkiáltott a tulsó asztaltól.
– Én is ott leszek.
A vén Gerbenczey fölrántotta a vállát, mintha azt akarta volna
tudomására hozni mindenkinek, a kit illet, hogy ezzel ugyan nem sok van
mondva s visszakiáltott:
– Hát leszünk hárman.