A realismus mélyreható intensív tevékenysége egy különös jelenségnek
lesz szülőanyjává, melyet egy szóval mysticismusnak neveznek. Honnét
ered ez a sajátságos tünemény, idáig nem tudtuk megmondani. Mi az oka,
hogy némely felebarátunk, rendesen igen békés, szelid és síma
embertársunk, tele van áhitattal s a lelki, a vallásos élet, az istenes
gondolkodás titkaiba merűl és buzgón szemlélődik? Magába vonulva, az
érzék fölötti szemlélet és tudás foglalja el egészen az ily embereket, a
szemlélődés csendes régióiba emelkedve, keveset törődnek a földi lét
örömeivel, kisebb-nagyobb fájdalmaival, magába száll a kedélyök s nem
bántják őket a politikai s társadalmi harczok. Főleg a realismus idején
szaporodnak el. Idáig a katholikus egyházban leginkább azt mondották,
hogy e szentek megunták a nagy dogmaticai harczokat és zabhegyezéseket.
Például a XIII. században a scholastica theologia finom
megkülönböztetései, észbontó distinctiói és a belőlök származott, s
bizony sokszor keserű viták kifárasztották az okosabbakat, s az áldatlan
harczok helyett magukba szállva az isteni szemlélődésbe merűltek. Igy
említik kölcsönösen az 1000 – 1500-ig terjedő hullámban a jámbor Eckhart
(1327 ✝), Tauler (1361 ✝), Suso Henrik (1366 ✝), Ruysbroech (1381 ✝),
Mersvin (1382 ✝) neveit, kiknek a XV. században tetemesen gyarapodott a
számuk. Ez a magyarázat azonban csak a látszatnak szól és épen nem fejti
meg a kérdést, mert a Kr. u. II. század realismusa szintén tele volt
mysticus tüneményekkel, a mai realismus számos mystikus jelenségeit sem
tagadhatni, pedig már a nagy társadalmat nem igen bántották a
theologusok véres ütközetei. A második század mysticismusát úgy
szerették magyarázni, hogy tömérdek ázsiai rabszolgát hoztak Rómába, a
kik meghonosították a keletiek mysticus hajlamait. Napkelet vallásos
symbolicája és Plátó mystico-poéticus dagálya szűlték ezt a szellemi
mozgalmat. A jelen mysticismust sokan az előbbi felvilágosodás nagy
reactiójának tartják. Ezek mind üres szólamok, melyek semmit se
magyaráznak. Sokkal egyszerűbb és világosabb az, hogy a realismus
aprózó, részletező, elemző munkája sok olyat lát, érez, szemlél vagy
sejt, a mit az idealista összefoglaló gondolkodása épen nem vehet észre.
A realista Semmelweisz hiába magyarázza 1850 körül a gyermekágyi láz
okait, a sok idealista orvos még nem akarja belátni, nem tudja átérteni
a magyar tudós nézetének igazságát, mert az eszményi ember gondolkodása
messze kalandozik, s az erdőtől nem látja a fát, míg a realista
belemélyed a sejtekbe, vizsgálja a vízcsöppeket és millió bacillust vesz
észre bennök, megkülönbözteti fajaikat, s egész új világot tár fel
embertársainak, melyekről az idealista nem is álmodozott. És az oly
realisták, a kik a lelki világba merűlnek, ott fedeznek fel ily
bacillusokat, titkos, rejtelmes dolgokat, melyeket sokan tagadnak, sokan
hisznek és vallanak, de a miknek magyarázatát adni még nem tudjuk. A
vallásos mysticismuson kívül ilyen tünemények a spiritismus, a
hypnotismus, a telepathia, a csodagyógyítások, a pórnépnél divatos
ráolvasások, a számos jövendölések, melyek beteljesednek, a
boszorkányságban való hit, a szemverés, megigézés stb. stb. A jelenségek
egyikét-másikát tagadni lehet, de mikor a történeti bizonyítékok egész
sora szól valamely eset mellett, akkor legfölebb azt szabad mondanunk,
hogy igaz, de nem tudjuk megmagyarázni. Hogy Lourdesban, ez új búcsújáró
helyen, nem egy csoda történik, annyi bizonyitékkal szemben csak egy
elvakult idealista merné tagadni, a realista inkább hallgat és nem
feszegeti a kérdést.
Mikor a mult realismusban, a század elején a mesmerismus dívott, a
rákövetkező huszas évek sok ideálistája tagadta, csalásnak, a
hiszékenyek rászedésének jelentette ki, pedig igaz volt a tünemény. Az
ötvenes évek jelentkező realismusa alatt megkezdődött az asztalmozgatás,
többi közt virágozni kezdett a spiritismus s feltűnt a hypnotismus; a
realismus gyarapodásával mindezen tünemények száma növekedett. Most a
realismus végén társadalmunk számos tagja bomlik a spiritismus és
hypnotismus után, egész társulatok gyűjtik a kisértetek megjelenéseit, a
telepathikus tüneményeket és évenkint kötetekben adják ki
bizonyitékaikkal együtt. Falukon, sőt a fővárosi művelt hölgyek között
is nagyon el van terjedve a kuruzslókban, jövendőmondókban,
kártyavetőkben való hit. Legkiválóbb emberek bajaikban a Kneippokhoz és
más csodadoktorhoz folyamodnak, ezer meg ezer izraelita társunk drága
pénzen keresi föl csodarabbiját. Az irodalom tele van mysticus
rajzokkal, éppen ugy, mint 1815 körül, mikor Werner Zacharias irja az ő:
Február 24-ét. Most pl. Hauptmann Gerhard színmüvét: Hannele’s Tod-ot
mindenfelé hatással adják. Finom és mystikus lélektani elemzést számos
regényben és drámában találunk, melyeket gyönyörködve olvas a mai
realista. Némelyek ezt az irodalom nagy haladásának tekintik; Doumic
René franczia író összehasonlítja egy Zola és más realista írók 1880
előtti alkotásaival és némi dicsekedéssel látszik mondani, hogy ime
mennyit haladt az irodalom. Azok még nagyon külsők, a mostaniak már le
tudnak szállani a lélek mélyébe. Jules Lemaitre az irodalom
spiritualisatiójának nevezi ezt a jelenséget s igaza van, csakhogy ez
nem más, mint a realismus szélsősége, ez már az aesthetikai világ vége,
melyen lelógathatjuk lábainkat, Ugyanez a mysticismus jelentkezik a
képzőművészetben különösen a festészetben is. Egy Munkácsy, Makart,
Matejkó, Benczur és mások nagytehetségü realisták, de többé-kevésbbé
rokonok Zola irodalmi erejével, megvan bennök a test és lélek. A
mysticusok alkotásai már csupa lélek, csupa kifejezés, csupa elmélyedés,
úgy hogy másodrendű a test. A mysticus festő is magába száll mint az író
s a lélek titkos redőiből szedi motivumait, egy ismeretlen rejtelmes,
átszellemült, kisérteties világot tár elénk, mely tetszik napjainkban,
mert számosan vannak közöttünk a mysticusok és még számosabban olyanok,
a kik egy kissé rokonszenveznek a mysticismussal. Hisz néhány év előtt
olvashattuk egy világi lap tárczájában, melyben Nogáll János
Kempis-fordítása volt kidicsérve, hogy e könyvnek ott kellene lennie
minden magyar család asztalán. Ma kiváló protestáns emberek kezében is
látni Kempis Tamás _Krisztus követés_-ét, vagy szalezi Szent Ferencz
_Philotheá_-ját, magam is ismerek egy kiváló protestáns tudóst, a ki
zsebében hordozta a latin Kempis Tamást, mert a realistának érzés meg
nyugalom kell, nem feszegeti a vallás dogmáinak igazságát, nem töpreng
tanainak igaz vagy kétséges voltán, hanem szívesen belemerűl az édes,
megnyugtató vallásos érzésbe, meleg szemlélődésbe. Az idealrealismus
delén tetszenek az ész rideg bonczolgatásai és idealismus alatt a nagy
összefoglaló eszmék háborgása, zajongása; a realismus alatt
lecsillapodnak az az eszmei hullámok, elsimul az eszmék és érzelmek
tengere s az édes, meleg vizek lágy érzésében fürdőzik a megvénült
emberiség. Ez az öregkor, a megvénhedt ember, a ki a halál nyugalmát
keresi, a sír örök pihenőjét akarja megízlelni, vagy legalább készül
hozzá; az emberiség azonban még nem szállhat le sírjába, neki élnie kell
és megifjodnia s úgy tesz mint a phoenix-madár, a vénség alkonyán
meggyújtja fészkét, elhamvad benne; de hamvaiból egy új madár támad: az
idealista emberiség!