I.

Sajátságos tünemény, hogy a haladás hullámának második felében nagy

számmal akadnak oly embertársaink, a kik e világot, e földi létet sötét

szemmel tekintik, tömérdek rosszat látnak rajta és benne. Eleinte csak

kevesen vannak, később szaporodnak s a realismus vége felé nagyra

emelkedik a számuk. Szomorú világnézetöknek bölcsészeti rendszere is

van, melynek legkiválóbb mestere, igazi megalkotója Schopenhauer Arthur,

a ki 1818-ban készült el nagy munkájával, de oly csekély hatást ért el,

hogy művét csomagoló papirnak használta fel a kiadó. Harmincz év múlva

azonban derengeni kezdett neki s a megvetett vagy lenézett bölcselő

iránt érdeklődni kezdettek, s az ötvenes években sokan ünnepelték, a

nyolczvanas években pedig számtalan tisztelője elragadtatással szólott a

világ nagy, sőt szerintök legnagyobb gondolkodójáról. Harmincz év óta

Hartmann és mások dolgoztak e bölcsészeti irányon, többi közt Bahnsen,

Nietzsche, a ki néhány év előtt megőrült; Mainlaender Fülöp, a kit

Schopenhauer művei ragadtak el s mikor megcsinálta saját bölcsészetét,

_Die Philosophie der Erlösung_, a megváltás philosophiáját, az első

példány megjelenésekor felakasztotta magát 1876 márczius 31-én. Nékem is

volt egy zseniális ifjúkori társam, egy bácskai sváb fiú, Augsburger,

utóbb Rónay István, a kinek gyönyörű szónoki tehetsége elragadtatással

tudta tolmácsolni e bölcsészetet, s mint pap a keresztyénséggel akarta

összeegyeztetni, hisz ez a vallás is a siralom völgyének rajzolja a

földi életet. Lelke azonban lassanként elborult, visszavonult az

emberektől, s a fényes jövőjű férfiú magába zárkózva írta borongó szép

költeményeit és dolgozott bölcsészetén, míg végre aránylag fiatalon

elragadta a halál.

Úgy látszik, hogy a nyoczvanas években volt legjobban elterjedve ez az

úgynevezett pessimista bölcsészet. Azóta mintha egy kevéssé apadna a

számuk. Akkor még számos művelt asszony forgatta Schopenhauer lapjait.

Ma mintha az ébredő idealismus félretétetné a frankfurti meghasonlott

lélek könyveit.

Kérdés, mi lehet az oka, hogy e pessimista gondolkodás bizonyos

időszakban annyira elterjedhet felebarátjaink között. Mint bölcsészeti

rendszert természetesen csak a műveltek karolják fel, de maga a

pessimista gondolkodás a társadalom minden rétegében található.

Királyoktól, fejedelmektől le az egyszerű pórig, munkásig, sőt koldusig

mindenütt ráakadhatunk. Kérdés tehát mi lehet az oka ennek a

gondolkodásnak épen az utóbbi harmincz év alatt, mikor az egész világ

roppant haladást tőn az anyagi téren? Hisz nem tudjuk elszámlálni,

leírni azt a tömérdek sikert, a mit az emberiség oly rövid idő alatt

elért. A közlekedés, az ipar, a kereskedés, a kényelem, az anyagi jólét

körében csodák történtek, sokan azt hiszik, hogy nincs is határa e

haladásnak, hogy feltaláljuk a röpülést s néhány óra alatt Párizsban,

Londonban lehetünk.

Némelyek azt sejtik, hogy az emberiség sokáig csodálta, bámulta a világ

szépségét, el voltunk ragadtatva gyönyőrűségétől, illő tehát, hogy most

a másik végletbe csapjunk át; ha előbb dicsértük okos berendezését, most

szidjuk oktalanságát, a sok nyomort és szerencsétlenséget.

Második okának a realis tudományok gyors haladását tekintik. E haladás

oly rendkívüli, hogy az eszmék alkalmazkodása nem tudott lépést tartani

vele. Szédítő gyorsaságunkban úgy érezzük magunkat, mintha elragadó

lovon vagy rohanó léghajón űlnénk. Roppant tudományunk ma már csömört

idéz elő, megzavarja lelkünk egyensúlyát.

Harmadik oka lehet – mondják – magának a gondolkodásnak túlcsigázott

kifejlődése, mely nyomja és gyötri szervezetünket. Az értelmiség

túlcsapongásában szenvedünk. A kik a gondolkodás munkájával

foglalkoznak, az élet és halálról elmélkednek, végre mindazok, a kik

bölcselkednek, érzik ezt a szenvedést. Hasonló nyomást éreznek az oly

művészek is, a kik a többé-kevésbbé elérhetlen eszmény megvalósításán

fáradoznak. Az emberi elme minden oldalról igénybe van véve, minden

tudománynyal, minden művészettel szeretnénk foglalkozni, de nem lehet.

És a fokozatosan gyöngülő elme felcsigázza az idegrendszert s belső

harczot, bomlást okoz magunkban. Ha tudnánk magunkon uralkodni s vagy a

gondolatra, vagy az érzelemre vetnők mugunkat, mily gyönyörrel,

élvezettel tudnánk dolgozni. De nem lehet, hanem szaggatottan, töredezve

kell munkálkodnunk, szervezetünk végre kimerül az eszme és a test e

harczában, megzavarodik az értelem, halvány, pislogó fényt ad.

Azután a mai ember nem csupán a természetet érti behatóbban, hanem saját

belvilágát, öntudatát is. Stuart Mill azt hirdette, hogy a magunk

fölötti elmélkedés, a lélektani elemzés haladása bomlasztó hatással van

reánk s a nagy világosság csalódása szomorúvá tesz bennünket. Mily kínos

ellenmondás: a bölcsész, a művész egész lelkével dolgozik rajta, hogy új

világot teremtsen magának és embertársainak s ez az új világ gyötri,

megsemmisiti őket.

Mennél behatóbb lesz értelmünk; minél jobban önmagába száll: annál

finomabb lesz érzékenységünk. Maga a rokonszenv, a részvét csak a

fájdalom tényezője lesz, mert jobban érezzük mások szenvedéseit. A

társas élet gyarapítja az emberi gyötrelmek visszhangját s elnyomja az

örömekét. A megélhetés nehézsége is aggaszt bennünket, mi lesz majd

később velünk!

A pessimista gondolkodás nagy okának tekintik az akarat elnyomását az

értelem és érzelem túlságos exaltatiója miatt. A pessimismus egy neme a

metaphysikai sugallatnak, melyet természeti és erkölcsi tehetetlenségünk

szűl. A tehetetlenség tudata pedig gyöngíti, megsemmisíti önérzetünket,

önbecsülésünket, a mit a bölcselők azután rendszerbe öntenek. Lélektani

vizsgálódások mutatják, hogy az őrültek és hypnoticusok némelykor jól

érzik magukat, a mi a mozgási erő gyarapodásakor történik. E gyarapodás

dynamométerrel mérhető. Az elégedetlenség, a rosszúlérzés idején pedig

nyomást szenved az akarat, mely az izomerő gyöngülésével párosul. Ez

néha felére száll.

Végre odajutnak némely bölcsészek fejtegetésökben, hogy a pessimismust

valószinűleg az egyéni tehetetlenség érzése szűli. Éppen a tudás

rendkívüli gyarapodásával érezzük az emberi tehetség határait. A

pessimismus tehát nem tiszta őrültség, vagy ha az, nagyon természetes.

Szóval: századunk a válság, a vallásos, erkölcsi, társadalmi romlás, a

bomlasztó elemzés kora, azért van elég okunk a szenvedéshez. Az értelem

és érzelem minden újabb haladása újabb fájdalmakat szűl. Tudvágyunk, az

emberi vágyak e legveszélyesebbike, ma kielégíthetetlen s nem csak egyes

elszigetelt emberek baja, hanem egész népeké, mindenekelőtt ez a század

betegsége. És ez folyton növekvő baj, mivel az ember agyában fészkel, az

egész emberiség feje szenved miatta.

A bölcsészek e magyarázatában van egy kevés igaz; de jóval több a

tévedés s mint egészet tekintve, alapjában hibás. Mert hogy azért

volnának pessimisták, mivel erkölcsi világunk, eszméink nem tudnak

lépést haladni tudományos ismereteinkkel, ez jó lehet phrasisnak, de nem

bizonyítéknak. Hogy ma villamos vasúton mehetünk, vagy saját skatulyáján

gyújthatom meg a gyufámat; hogy Péter kárpitos új ruganyt talált föl az

ágyamba, vagy aluminiumkulcsot hordozok zsebemben s nem egy súlyos

vaskulcsot s számtalan efféle haladás, nem bomlasztja meg

gondolkodásomat s nem zavarja meg eszméimet. Hallgassunk azzal a roppant

tudománynyal is, mely örömet okozna lelkünknek s megzavarná fejünket.

Mondjuk ellenkezőleg, hogy soha sem butább az ember, mint a realismus

idején, mikor grassál a pessimismus. Ma szóba állhatunk hírneves,

mondjuk világhírű tudósokkal s bámulva veszszük észre, hogy e kitűnő

ember feje tele van egy halmaz ismerettel, de fogalma sincs az

eszmékről, nem tud összefoglalni, nincs semmi egység gondolkodásában,

igazán korlátolt specialista. A gépész ismer mindenféle csavart, de nem

tud mást, a füvész jártas a füvekben, a geologus ismeri a föld rétegeit,

a bibliographus megmondja, hogy ennek vagy annak a könyvnek hány kiadása

van s milyen papirra nyomtatták, a diplomatikus az okirat betűiből

megmondja, hogy mikor jelent meg a kérdéses diploma, szóval a tudás e

vigéczei mind más-más szakban utaznak, saját szakukban kitűnően

jártasak, de az eszmei, az erkölcsi tudományokban teljesen járatlanok.

Most 1894. szeptemberben tartották nálunk a közegészségügyi és

demographiai kongresszust s e népes gyülekezeten senki sem tudott valami

eszmével felhozakodni, e világhírű tudósok, mint aprózok, részletezők,

kutatók, vizsgálók, a kiknek azonban nem fáj a fejök az eszmék szédítő

magasságától. Hogy valaki egy kővel, egy fűvel, egy baczillussal, egy

csavarral többet vagy kevesebbet tud mesterségéből, nem öli meg a fejét;

ezek mind oly gyakorlati ismeretek, melyeket könnyen eltanul, játszva

elsajátít, a ki szívesen foglalkozik velök. Ezek nem észfeszítő és

szédítő tudományos dolgok, lassanként középszerű elme is magáévá teheti

őket. E tudósok nem is igen szenvednek pessimismusban. Gondolkodásuk

nincs túlcsigázottan kifejlődve, jobbadán csak emlékezetök van igénybe

véve s éppen nem szenvednek az értelmiség hypertrophiájában. Az orvos, a

ki csak az ember fogain dolgozik, a ki csak a lábaszárát vagy karját

egyenesítgeti, nem csigázza el szegény elméjét, nem teszi tönkre

idegrendszerét.

Van egy kis igazság abban a nézetben, hogy a pessimista gondolkodás okát

saját belvilágunk elemzésében és akaratunk tehetetlenségében keressük,

de nem úgy, a hogy a bölcsészek magyarázzák. A tehetetlenség érzete

megsemmisíti ugyan önérzetünket, de nem tudvágyunk tehetetlensége bánt

bennünket mint a bölcsészek gondolják, hanem erkölcsi tehetetlenségünk.

Ez háborít fel, ez dúlja bensőnket. Az emberi tudvágy épen a realismus

idején könnyen kielégíthető, mert az eszmei nem igen érdekel bennünket,

természeti, történeti, archaeologiai, bibliografiai stb. ismereteink

pedig folyton gyarapodnak. Stuart Millnek is igaza van, hogy az

önmagával való tépelődés bomlasztó hatással van az akaratra; de azt is

tudjuk, hogy e téplelődés, ez a saját lelkünkbe szállás csak egyesek, az

úgynevezett mystikusok sajátja, a kik nagyon elszaporodnak a realismus

idején, de nem pessimisták.

Tehát kik a pessimisták? A realismus idején élő idealisták. Tudjuk, hogy

az emberi szervezet el van látva eszményi és realis sajátságokkal.

Némely emberben harmonikusan vannak e sajátságok, egyik sem nyomja el a

másikat, úgy, hogy mikor az uralkodó eszme hat rájok, szépen elfogadják

e hatást s életök nyugodtan, zavar nélkül folyik tovább. Nagy szerencse

és nagy baj forrása lehet, ha valakinek túlnyomók az idealis, vagy

realis sajátságai. Egy Hugo Viktor, egy Vörösmarty, egy Széchenyi, egy

báró Eötvös József és más idealisták jól érzik magukat az idealismus

hatása alatt, lelkök tele van idealis elemekkel; egy Szabó József, egy

Eötvös Loránd, egy Than és a többiek számtalanon szépen, kedélyesen

megvoltak, mert lelkök kiválóan realista, csupa részletezők, aprózók,

intensív munkások.

De ha valakinek lelki sajátságai túlnyomóan idealisak, ha gondolkodása

csupa összefoglalás, expansív munka, a ki mindenütt egységre,

áttekintésre törekszik, ismereteit nem úgy mint a realista egymás mellé

rakni, hanem egy magasb eszmére, fensőbb elvre akarja visszavinni; az

ilyen embernek meg kell zavarodni, meg kell bomlani a realismus idején,

mert senki sem érti meg. Önmagával és másokkal meghasonolva él a

világon. Az emberek, legalább a józan, egészséges, léha realisták

kerülik, nem értik zúgolódását, kifakadásainak vak töltéseit; mondásai

furcsáknak, bohó dolgoknak tetszenek, melyeket mosolyogva mesélnek el

egymásnak a jóízű realisták. Ha politizál, oly okokat keres a bomladozó

idealista, melyek nevetségesek; ha moralizál süket füleknek beszél.

Különösen ez utóbbi vérig sérti a szegény idealistát. Ő tudniillik magas

összefoglaló színvonalról nézvén a világot, látja az erkölcsi léhaságot,

az általános tettetést, színlelést, az erkölcsi érzék tompulását, mit a

realista nem vesz észre, mert a maga vaczkában, gubójában ismer ugyan

minden szálat, minden pelyhet; a felsőbb, az erkölcsi világ azonban

terra incognita, ismeretlen tájék neki, melyet föl kell fedezni számára.

A bomladozó idealista elkeseredve látja ezt a realis társadalmat, látja

az erkölcsök egyetemes sülyedését, az érzékiség, az önérdek uralmát,

látja a tömérdek bajt és nyomort, az emberek elégedetlenségét, saját

tehetetlenségét, nem csábítja el őtet sok ember anyagi jóléte, sőt

felháborítja a gazdagok dőzsölése, fénye, pompája, kicsapongása, mert

rögtön mellé állitja a nyomoruak, a szenvedők kínjait, nélkülözését.

Lelkének bomlása egész viseletében, beszédében, ruházkodásában,

magatartásában nyilvánul. Míg a realista síma, nyájas, ő goromba

udvariatlan; a realista figyelmes, megjelenik a család ünnepein, jól

érzi magát a társaságban, ő figyelmetlen s távozik, ha mások közelednek;

a realista, ha teheti, finoman, elegánsan, a legutolsó divat szerint

öltözködik, ő cynikus a ruházatában, nem hódol a divatnak.

Az igazi pessimisták azonban nincsenek valami nagy számmal. Két nagy

ellenségök: a tébolyda és a halál könnyen végez velök. De kisebb

mértékben sok ember sajátságai közt vannak idealis elemek,

akárhányunknak van egy kis összefoglaló képessége, az ilyenek nagyjából

símulnak ugyan a korhoz, de többnyire idegesek lesznek, sok minden

bántja őket, a miről nem tudnak számot adni, keresik a szórakozást, az

izgatottságot, bomlanak a szép asszonyok és szép férfiak után, mások az

ivásban, utazások- és kirándulásokban, tengeri és más fürdőkben keresnek

enyhülést. De nemcsak az úri népben mutatkozik ez a kisebb fajta

pessimismus, melyet legtöbbször idegességnek hivnak, hanem az egyszerű

gyári és mezei munkásban is. A munkás azonban némi orvosságot talál

egész napi tevékenységében. Reggeltől estig dolgozva ráér ugyan

gondolkozni, de a legtöbbnek kiveri fejéből a sok töprengést, a

kenyérkereset nehéz gondjától nem ér rá sokat elmélkedni és beszélni s a

hosszu munka után elfáradva nagyot alszik, álmában nem nyugtalanítják a

rémes ijedelmek. Részben ez lebeg azon paedagogusok előtt, a kik az

iskolákban meg akarják honosítani a kézimunkát, mint a svédek nevezik, a

slöjdöt. E bajnak azonban észrevétlenül közeledik az orvossága s ez az

ébredező idealismus, melynek jelentkezését mindnyájan észlelhetjük a

kitörő erkölcsi érzésben.