Ha volt is Fehér Agyar szivében a saját fajához való vonzódásnak
akármilyen gyenge szikrája, az is végleg kialudt akkor, mikor ő lett a
szánkó-fogat vezetője. A kutyák meggyülölték Fehér Agyart, meggyülölték
azért a külön darab husért, melyet Mit-sah dobott neki oda; gyülölték
azokért a valódi és vélt kegyekért, melyeket, mint vezető, élvezett,
gyülölték, mert a fogat élén, mintegy menekülve rohant s bozontos farka
és örökké menekülő hátsó részei szinte őrjöngővé tette kutyatársait.
Fehér Agyar épp oly keserün gyülölte őket. Vezérszerepét mindennek
érezte, csak éppen jónak nem. Az, hogy futnia kellett az üvöltő falka
elől, amelyet három éven át tartott kegyetlen uralma alatt, ez csaknem
több volt, mint amennyit elviselhetett. De el kellett viselnie, ha nem
akart elpusztulni és az élet, mely benne buzgott, nem akart elpusztulni.
Abban a pillanatban, mikor Mit-sah kiadta a parancsot az indulásra, az
egész fogat dühös, vad kiáltással ugrott Fehér Agyarnak.
Ez ellen nem volt védekezés. Ha Fehér Agyar visszafordult üldözőire,
Mit-sah ostorával arcába csapott. Csak egy menekvése maradt, a futás. Az
üvöltő hordát nem győzhette le farkával és hátsó lábaival. Ezek nem
lettek volna hatásos fegyverek annyi kegyetlen agyar ellenében. Igy
futott Fehér Agyar, legyőzve önnön büszke természetét minden ugrással,
amit megtett s igy futott egész napon át.
A természet ösztönein nem lehet erőszakot tenni anélkül, hogy ez az
erőszak visszahatást ne gyakoroljon természetünkre. Ez a visszahatás
olyan, mint a hajszál, mely, ahelyett hogy kifelé nőne a testből,
természetellenesen visszájára fordul és belenő a testbe, mint tüzes,
gennyesztő, lángoló üszök. Igy történt Fehér Agyarral is. Minden idege,
minden ösztöne azt parancsolta neki, hogy támadja meg a falkát, mely ott
üvöltözött a sarkában; de az istenek akarata az volt, hogy ezt ne tegye
s az istenek akarata mögött ott volt a rénszarvasbél-ostor harminc
lábnyi hosszu csipős kötele. Fehér Agyar csak önnön szivét mardoshatta
bánatában és szivében dajkálhatta a gyülöletet és rosszakaratot, mely
nem volt csekélyebb természetének vadságánál és rettenthetetlenségénél.
Ha valamely teremtmény ellensége volt önnönfajának, Fehér Agyar volt az
a teremtmény. Nem kért és nem adott kegyelmet. Örökké tépve-marva
társaitól, ő is egyre a kutyákon hagyta a fogahelyét. A fogatvezető, ha
tábort ütnek s a kutyákról leszedik a szerszámot, az istenek mellé
huzódik védelemért. Fehér Agyar megvetette ezt a védelmet. Merészen
járkált éjjel a táborban, büntetéseket osztogatva mindazért, amit a
nappal folyamán szenvedett. Abban az időben, mikor még nem volt
fogatvezető, a falka tudta, hogy jó kitérni az utjából. Most másképp
volt. Az egész napi üldözéstől felhevülten, öntudatlan felizgatva
folyton ismétlődő visszavonulásának látásától, uralva az uralkodás
érzésétől, mely egész napon át szinte megszállta őket, a kutyák nem
tudtak kitérni utjából. Ha Fehér Agyar megjelent, örökös volt a kutyák
közt a marakodás. Utját horkantás, harapás, morgás jelölte, A levegő,
amit beszivott, terhes volt a gyülölettől s a rosszindulattól és ez mind
csak öregbitette szivében is a rosszindulatot és a gyülöletet.
Mikor Mit-sah megálljt parancsolt a fogatnak, Fehér Agyar
engedelmeskedett. Eleinte ez is zavart csinált a kutyák között.
Valamennyi rárohant a vezetőre, de ezuttal megfordult a kocka. Fehér
Agyar mögött ott suhogtatta ostorát Mit-sah s elkergette a kutyákat.
Ebből az üldözők megtanulhatták, hogy ha a fogat parancsszóra áll meg,
békén kell hagyniok Fehér Agyart. Ha Fehér Agyar parancs nélkül áll meg,
akkor rárohanhatnak és elpusztithatják, ha tudják. Egy-két kisérlet után
Fehér Agyar sohsem állt meg parancsszó nélkül. Gyorsan tanult. A dolgok
természetében volt, hogy gyorsan kellett tanulnia, ha élni akar a
szokatlanul kegyetlen feltételek mellett, melyek mellett az élet
adományoztatott neki.
A kutyák sohasem tanulták meg azt, hogy a táborban békén hagyják Fehér
Agyart. Minden nap dacos kiáltások közt üldözve őt, elfelejtették az
előző éjjel kapott leckét, következő éjjel ujra megtanulták csak azért,
hogy utána rögtön elfelejtsék. Amellett gyülöletüknek volt valami magja
is. Közte és maguk között megéreztek valami fajtabeli különbséget s ez
olyan ok, ami magában is elegendő a gyülölségre. Mint Fehér Agyar, ők is
szeliditett farkasok voltak. De ők már nemzedékek óta domesztikálódtak.
A Vadon belőlük kiveszett s a Vadon számukra az ismeretlent, a
borzasztót, az örökké fenyegetőt, a mindig harcolót jelentette. De Fehér
Agyar megjelenésében, minden mozdulatában, minden ösztönében még meg
volt nyilvánvalóan a Vadon. S ha Fehér Agyarra vicsoritották fogukat a
kutyák, csak a megsemmisitő hatalmak ellen védekeztek, melyek az erdő
mély árnyaiban s a tábortüz világa mögötti sötétségben rejtőzködtek.
Amit megtanultak a kutyák, mindössze annyi volt, hogy össze kell
tartaniok. Fehér Agyar nagyon is félelmetes volt ahhoz, hogy egyenként
szálljanak vele szemtől-szembe. Mindig tömegesen támadták, különben
éjnek idején megölte volna őket, egyiket a másik után. Igy támadva, nem
ölhetett meg Fehér Agyar egyet sem közülök. Amint lekapott a lábáról egy
kutyát, már az egész falka rajta volt, mielőtt befejezhette volna a
párviadalt halálos nyakharapásával. Az összetüzés legcsekélyebb jelére
az egész falka összeverődött és szembeszállt vele. A kutyák
civakodhattak akárhogy egymás között, ezeket a veszekedéseket rögtön
elfeledték, ha valamelyikőjüknek meggyült a baja Fehér Agyarral.
Másfelől pedig, akárhogy iparkodott is, a kutyafalka sem tudta megölni
Fehér Agyart. Nagyon is gyors, nagyon is rettenetes, nagyon is bölcs
volt Fehér Agyar számukra. Fehér Agyar kerülte a szoros helyeket és
mindig kitört onnan, ha körül akarták venni. A lábáról sem tudták
lekapni, nem volt a falkában olyan kutya, amelyik gáncsot tudott volna
vetni neki. Lába oly erősen állt a földön, mint amily erős volt benne a
kivánság, hogy élve maradjon. Lábán állva és élve maradni, ez a két
fogalom, annyi harc után, szinte egyet jelentett Fehér Agyar elméjében.
Igy lett Fehér Agyar saját fajának ellensége, fajának, a szeliditett
farkasoknak, mely elpuhult az ember tüze mellett, elgyengült az emberi
erő menedékének árnyékában. Fehér Agyar elkeseredett volt és
kérlelhetetlen.
Ilyen volt az anyag, melyből formáltatott. Vérbosszut fogadott minden
kutya ellen és oly borzasztóan állta fogadását, hogy Szürke Hód – maga
is ádáz, vad ember – nem győzött csodálkozni Fehér Agyar kegyetlenségén.
Soha – esküdözött Szürke Hód – nem látott Fehér Agyarhoz hasonló állatot
és igy esküdöztek az indiánusok is messze idegen falvakban, ha arról a
borzasztó öldöklésről beszéltek, amit Fehér Agyar véghez vitt kutyáik
között.
Mikor Fehér Agyar csaknem öt éves volt, Szürke Hód magával vitte egy
másik messzi utra és hosszu ideig emlékezetes volt az a mészárlás,
amellyel Fehér Agyar a Mackenzie mentén, a Sziklás-hegyek között, lent a
Sündisznó- és a Yukon-folyó mentéig elterülő falvakban a kutyákat
pusztitotta. Öröme telt ebben a bosszuállásban. E kutyák nem voltak
elkészülve Fehér Agyar közvetlen, gyors támadására, figyelmeztetés
nélküli megrohanására. Nem tudták róla, hogy ő a gyorsan lecsapó villám.
Felborzadt szőrrel, peckes járással hivták ki Fehér Agyart, de Fehér
Agyar sohsem vesztegette idejét ilyen előzetes figyelmeztetésekkel, ugy
ugrott nekik, mint egy acélrugó, torkuknak esett és végzett velük,
mielőtt még tudták volna, mi történt s mikor ellenfelei még csak a
kezdet meglepetésénél tartottak.
Fehér Agyar ismerte a bajvivás minden titkát. Takarékoskodott. Nem
pazarolta erejét, sohsem birkózott. Ehhez nagyon is gyors volt s ha
hibázott, gyorsan odább ugrott. A farkas ellenkezése a szoros szállás
iránt fokozott mértékben megvolt benne. Nem tudta elviselni a más
testtel való hosszas érintkezést. Ebben veszélyt sejtett s ez szinte
dühöngővé tette. Neki levegő kellett, tér, szabadság, hogy megálljon
tulajdon lábain és hogy semmiféle élő lény ne érjen hozzá. Ez az érzés
még akkor keletkezett benne, mikor apró kölyökkora elhagyatott eletét
élte. Az érintésben veszély bujkált. A csapda, az örökös csapda, a
félelem, mely ott székelt lénye legmélyén, beleszövődve minden rostjába,
idegeibe.
Ennek következtében idegen kutyák nem győzhették le. Elkerülte
agyaraikat. Megkapta, vagy elhibázta őket, de őhozzá nem érhettek egyik
esetben sem. Természetes, hogy ez alól is voltak kivételek. Volt idő,
mikor egy pár kutya nekirohant és összeharapdálta, mielőtt
elmenekülhetett volna és volt idő, mikor magános kutyától is mély
sebeket kapott. De ez csak a véletlen műve volt. Olyan nagyszerü
harcossá vált, hogy a legtöbb esetben sebek nélkül került ki a
viaskodásból.
Másik roppant fölénye volt, hogy pontosan meg tudta itélni az időt és a
távolságot. Nem mintha öntudatosan tette volna ezt. Nem számitgatott, az
igaz. Minden gépiesen történt. Szeme hibátlanul látott és idegei
hibátlanul vitték elméjébe a látomást. Különb elméje és idegei voltak,
mint az átlag-kutyának. Simábban, összeillőbben és határozottabban
működtek. Ideg-, izom- és elmebeli együttműködése nagyszerü volt. Mikor
szeme elméjével közölte valamely cselekvés mozgó képét, elméje, minden
különösebb erőlködés nélkül, megitélte a távolságot, amelyben a
cselekvés folyt és tudta, mennyi ideig tart a lefolyása. Igy ki tudott
térni más kutyának a szökellése vagy harapása elől és ugyanakkor a
pilanat egy ezredrésze alatt véghezvitte a maga támadását. Test és lélek
nála tökéletesen együttműködő mechanizmus volt. Nem mintha ezért
dicséretet érdemelne. A természet bőkezübb volt vele, mint más állattal
szemben, ennyi az egész.
A nyár folyamán történt, hogy Fehér Agyar Fort-Yukonba jutott. Szürke
Hód keresztülhaladt az elmult télen a Mackenzie és a Yukon közti
nagy vizválasztón s a tavaszt a Sziklás-hegyek legvégső nyugati
nyulványai között vadászva töltötte. Aztán, mikor a jég megtört a
Sündisznó-folyón, csónakot csinált magának és leevezett a folyón oda,
ahol a folyó, épp az északi sarkkörnél, a Yukonba ömlik. Itt állott a régi
Hudson-Öböl-Társaság erődje; egy csomó indián élt itt, rengeteg ennivaló
és hallatlan izgalmak közepette. 1898 nyarát irták s az aranyásók ezrei
mentek fölfelé a Yukon-folyón Dawsonig és Klondikeig. Némely részük már
egy esztendeje volt uton és valamennyi legalább ötezer mérfölddel háta
mögött, néhány a világ másik végéről indult utnak s még mindnyájan száz
meg száz mérföldnyire voltak céljuktól.
Szürke Hód itt megállapodott. Az aranyözön hire az ő fülébe is eljutott.
Néhány bál szőrmét s egynéhány bál kitünő prémes keztyüt és mokasszint
hozott magával. Nem tett volna meg ilyen nagy utat, ha nem vár tőle
jelentős hasznot. De amit elért, az felülmulta legvérmesebb reményeit.
Legvadabb álmaiban sem mert száz percentnél nagyobb haszonra gondolni s
a valóságban ezer percentet nyert. És, mint vérbeli indiánushoz illik,
letelepedett, hogy gondosan és lassan bonyolithassa le üzleteit, még ha
az egész nyár és tél beletelne is abba, hogy eladja áruit.
Fort Yukonban látott Fehér Agyar először fehér embert. Összehasonlitva
az indiánokkal, a fehér emberek felsőbb fajnak, a magasabb rendü istenek
fajának tüntek fel előtte. Ugy tetszett neki, hogy a fehérek ereje
hatalmasabb s az istenség mivolta ezen a hatalmon nyugszik. Fehér Agyar
nem okoskodás utján jött rá erre, elméje nem éles megkülönböztetéssel
tudta meg, hogy a fehér istenek hatalmasabbak. Érzés volt ez, semmi más,
de azért nem kevésbé erős. Mint ahogy apró kölyökkorában az emberemelte
kunyhók terjengő tömegei hatottak rá az erők megtestülésének képeként,
ugy hatott rá most a hatalmas fahasábokból épült házak és az óriási erőd
tömege. Ez már hatalom! E fehér istenek hatalmasak. Ezeknek nagyobb
hatalmuk van az anyag fölött, mint az eddig ismert isteneknek, akik közt
Szürke Hód volt a leghatalmasabb. És még Szürke Hód is valóságos
gyermek-istennek látszott e fehérbőrü istenek között.
Bizonyos, hogy Fehér Agyar csupán érezte az elmondottakat. Mindez nem
volt öntudatos előtte. De az állatok inkább érzésük, mint értelmük
szerint cselekszenek; Fehér Agyarnak minden cselekvése azon az érzésen
alapult, hogy a fehér embereket felsőbbrendü isteneknek tartja. Ki
tudja, milyen ismeretlen borzalmakat tartogatnak, ki tudja, milyen
ismeretlen fájdalmakat osztogathatnak. Kiváncsian vizsgálgatta őket,
lélve, nehogy őt magát megpillantsák. Az első pár órában megelégedett
azzal, hogy biztos távolságból ólálkodjék körülöttük és figyelhesse a
fehér isteneket. Aztán látta, hogy semmi baj nem éri a közelükben levő
kutyákat és közelebb merészkedett.
Ő maga is, viszont, kiváló érdeklődés tárgya lett. Farkasszerü külseje
egyszeribe feltünt a fehér isteneknek és egyik a másik után mutogatott
reá. Erre a mutogatásra Fehér Agyar gyanakodóvá lett s mikor közeliteni
akartak hozzá, hátrált és vicsorgatta a fogát. Egy sem jutott annyira,
hogy rátehette volna a kezét s ugyancsak jól jártak, hogy ezt nem
tették.
Fehér Agyar nemsokára tudta, hogy ezekből az istenekből nagyon kevés –
mindössze egy tucatnyi – él ezen a helyen. Minden két vagy három napban
megjelent egy gőzhajó (az erőhatalom másik óriási megtestesülése),
kikötött a parton és ott vesztegelt néhány órán keresztül. A fehér
emberek a hajóval jöttek-mentek. Ugy látszott, rettenetes sok fehér
ember van. Az első egy-két napon több fehér embert látott Fehér Agyar,
mint indiánust egész életében s amint a napok multak, egyre jöttek
felfelé a folyón, megálltak s aztán fölfelé menve a folyón, eltüntek
szem elől.
De ha a fehér istenek hatalmasok voltak is, a kutyáik nem voltak azok.
Fehér Agyar tüstént fölfedezte ezt, mikor azok közé a kutyák közé
keveredett, melyek gazdájukkal együtt szálltak a partra. Szabálytalan
formájuak és nagyságuak voltak. Némelyik rövidlábu volt, nagyon is
rövidlábu, némelyiknek hosszu lába volt, nagyon is hosszu. Testüket szőr
fedte prém helyett s némelyiken, ráadásul alig volt valami szőr. És
közülök egyetlenegy sem tudott harcolni.
Fajának ellenségeként Fehér Agyar volt hivatva, hogy harcoljon velük.
Ezt meg is tette és ezután nemsokára teljes szivből megvetette a
gyámoltalanokat. E kutyák lágyak voltak, magatehetetlenek, nagy lármát
csaptak, gyámoltalanul lépegettek s puszta erővel akarták megtenni azt,
amit Fehér Agyar ügyességgel és ravaszsággal vitt véghez. A kutyák
csaholva rohantak neki. Fehér Agyar oldalt ugrott. A kutyák nem tudták,
hova tünhetett ellenfelük, abban a pillanatban már a nyakukon volt Fehér
Agyar, hátára hempergette a kutyát és osztogatta halálos harapását.
Néha a harapás halálos volt és a sebzett kutya a porban vonaglott, mig a
kellő távolban várakozó indián-kutyafalka meg nem rohanta és szét nem
szaggatta. Fehér Agyar bölcs állat volt. Már régóta tudta, hogy az
istenek dühösek, ha megölik kutyáikat. A fehér emberek sem kivételek ez
alól. Ő megelégedett annyival, ha legyőzhette s felharaphatta kutyáik
egyikének a nyakát, aztán visszavonult s hagyta, hogy a kutyafalka
befejezze kegyetlen munkáját. Ilyenkor történt mindig, hogy a fehér
emberek odarohantak s kegyetlenül kitöltötték bosszujukat az
indián-kutyákon, mialatt Fehér Agyar elinalt. Ott szokott állni, csekély
távolságnyira és figyelt, mialatt kövek, botok, fejszék s mindenféle
hajitható fegyverek zuhantak társaira. Fehér Agyar igen bölcs állat
volt.
De társai is megokosodtak idők folyamán és velük együtt okult Fehér
Agyar is. Emlékeztek rá, hogy mikor első izben kötött ki gőzhajó a
parton, akkor űzhették első izben nagyszerü tréfájukat. Mikor az első
két-három idegen kutyát ledöntötték lábáról és elpusztitották, a fehér
emberek visszafüttyentették ebeiket a fedélzetre és bosszut esküdtek a
támadók fejére. Egy fehér ember látván, hogy kutyáját, egy szettert,
szeme láttára szaggatják darabokra, revolvert vett elő. Hirtelen
egymásutánban hatszor tüzelt és a falka hat kutyája hevert halva vagy
haldokolva a földön. Az erőnek oly megnyilatkozása volt ez, mely mélyen
vésődött Fehér Agyar emlékezetébe.
Fehér Agyar örült ennek is. Nem szerette a tulajdon faját s ő maga elég
ravasz volt arra, hogy elkerüljön minden bántódást. A fehér emberek
kutyáinak megölése eleinte csak szórakozása volt, idővel foglalkozásává
lett. Nem volt semmi dolga. Szürke Hód szorgalmasan kereskedett és
gazdagodott s igy Fehér Agyar a kikötő körül csatangolt az indián-kutyák
rosszhirü bandájával, várva a gőzös érkezését. A gőzös érkezésekor
kezdődött a játék. Egy pár pillanat mulva, mikor a fehér emberek
magukhoz tértek a meglepetéstől, a banda szerteszaladt. A tréfa véget
ért s ujra kezdődött, amint uj gőzös érkezett.
De nem lehetett volna mondani, hogy Fehér Agyar is a bandához tartozott.
Sohse elegyedett közéjük, egyedül maradt, mindig magánosan, a banda maga
is rettegett tőle. Az igaz, hogy a bandával dolgozott. Ő kezdte az
idegen kútyával való veszekedést, mialatt a banda várakozott. Mikor
leteperte az idegen kutyát, a banda odarohant és bevégezte a munkát. De
épp oly igaz az is, hogy Fehér Agyar ilyenkor mindig visszavonult,
magára hagyván a bandát, hogy az kapja a feldühödt istenek sujtó
büntetéseit.
Nem került nagy megerőltetésébe, hogy ilyen veszekedést kezdjen. Csak
éppen meg kellett magát mutatnia, mikor az idegen kutyák a partra értek.
Alig, hogy meglátták, rárohantak. Az ösztönük parancsolta igy. Fehér
Agyar volt az ismeretlen, a borzasztó, az örökké üldöző, az a valami,
ami ott leskelődött a sötétben az ősvilági élet tüze körül, mikor ők,
közelcsuszva a tüzhöz, megpróbálták ujra formálni ösztöneiket s
megtanultak félni a Vadontól, ahonnan eredtek s melyet elhagytak és
elárultak. Nemzedékről nemzedékre minden nemzedék lelke örökölte a
Vadontól való félelmet. Századokon keresztül a Vadon rettegést és
pusztulást jelentett. És ugyanezen idő alatt uruktól nyert szabadalmuk
volt a Vadon lakóinak megölése. Megölve a Vadon szülötteit, megvédték
magukat és urukat, aki társaiul fogadta őket.
Ekként, frissen kerülve a déli vidékekről, kilépve a hajópallóra a Yukon
partján, elég volt megpillantaniok Fehér Agyart, arra, hogy érezzék a
legyőzhetetlen vágyat, hogy nekirohanjanak és elpusztitsák benne ősi
ellenségüket. Bár városban nevelt kutyák voltak, a Vadontól való
rettegés megvolt bennük is. Nemcsak saját szemükkel nézték ezt a
farkasszerü teremtményt, mely a nappal éles világitásában állott
előttük, hanem őseik szemével is, a tőlük örökölt emlékezet mondta
nekik, hogy Fehér Agyar farkas és ők emlékeztek az ősi ellenségre.
Mindez vidámmá tette Fehér Agyar napjait. Ha puszta látására
nekirohannak az idegen kutyák, annál jobb neki s annál rosszabb azoknak.
Azok ugy tekintették őt, mint törvényes zsákmányukat s ő is törvényes
zsákmányának tekintette azokat.
Nem hiába látta meg a napvilágot egy elhagyatott barlangban, nem hiába
vivta meg első csatáit a hófajddal, a menyéttel és a hiuzzal. S nem
hiába keseritette el kölyökkorát Lip-lip és az egész kölyökhad. Ha
minden másképp történt volna, ő is másforma lett volna. Ha nincs
Lip-lip, együtt tölthette volna kölyökkorát a többi kis kutyával,
felnőhetett volna, mint akármilyen más kutya s szerethette volna az önön
fajtáját. Ha lett volna Szürke Hódnak mérőónja a ragaszkodás és szeretet
mélységeihez, kikutathatta volna Fehér Agyar természetének mélységeit s
felszinre hozhatott volna onnan mindenféle fajta jó tulajdonságot. De
nem igy történt. Fehér Agyar életanyaga addig formálódott, mig olyanná
nem lett, amilyen volt, zord és magányos, szeretetnélküli és kegyetlen,
önön fajának ellensége.