Sötér Pista bácsi ne vegye ki az arcomból a valóságos állapotokat, de
mig én szivem szerint keseregtem, a vén Kusztoráné (még mindig ott
laktam) oda intette Sötért és suttogva elmondta a dolgaimat: a gyerek
nagy bajban van, lopott, aligha le nem zárják, de meg is vesszőzik.
Hirtelen odafordultam:
– Az nem igaz – kiáltám.
– No akkor ugyan jó, hogy épen most vagyok itt – nevetett Sötér Pista. –
Ne féljen Sándor, tudok én olyan orvosságot, hogy a vesszőzés alatt akár
a legszebben alhatik. Mikor vesszőzik? Ma, vagy holnap? Csak két jó órám
legyen a stróf előtt, ellátom én magát mindennel. Ecetes korpa, jó rozs
korpa, ha volna prófunt korpa – az az, de ha olyan nincs, eresztek belé
egy fél fertály söprő pálinkát és egy kanálnyi szinmézet. Ezzel
megszitatom jól a lapockáit, mert a vessző különösen arra jár, de persze
a deákot másutt – s nagyokat röhögött. Ne busuljon, ugy elkészitem én a
padhoz, mint a menyasszonyt édes szüléje a lakodalomhoz. Ejnye, ejnye,
hogy ilyen szerencsésen érkeztem.
Oda jött hozzám s kezdett tapogatni.
– Ne bántson, hagyjon békét, mondtam, hogy nem igaz.
– No, no, ne szemérmeskedjék, először Milanóban én is ugy voltam. Azt
hittem, szégyenletemben soha haza nem megyek. Micsoda? még jobban
szerettek a barátaim; az a katona-élethez tartozik, mint a vitézkötés a
nadrághoz. Becsületes embernek mai világban mindent meg kell próbálni.
Hát azt Sándor meg se nézi, mi van a tarisznyában? Mi? kolbász ám ez,
tapogassa csak. Ez meg a pogácsa. Csak a szaga micsoda fáin. Egynehány
krajcár ára söprő egészen megszabná. Hol a pénz, adja, hozok én
szivesen. A söprőre ugy is lesz szükség. Bizzon rám mindent, a hol én
vagyok, ott kivül kerül a baj.
Azt se tudtam, mit csinálok, de ugy rám esett, hogy átadtam neki a pénzt
s néhány pillanat mulva a hazai ott állott az asztalon. A legények s a
leányok is mind bekerültek, a vén Kusztora is addig dicsért engemet,
hogy meg kellett kinálnom. Az öreg asszony azt mondta: ő nem eszik, de
lássa, egy darabocska pogácsát szivesen eltesz a vánkosa alá. Evett is,
meg egy párt el is tett.
– Igy van az – vigasztalt Sötér Pista bácsi, mikor már az utolsó
morzsákat csipegette körmeivel – jó szive csak a katonának van, csak a
katona tudja, mi a barátság.
Ugy beszélt, mintha minden az övé lett volna, s az ő pogácsája, kalácsa,
kenyere, kolbásza fogyott volna el.
Kérdezni akartam némely otthon való dolgokról.
– Jaj édes fiam, én most nagyon el vagyok fáradva, én eddig a szent
percig furton-furt a te ügyeidben jártam-keltem, az ördög elvisz, ha nem
pihenek egy makulányit. Hova is feküdjem jó emberek, mert ezek a drága
lábaim mindjárt leszakadnak.
Nem várta meg hol mutatnak neki helyet, lefeküdt az én ágyamra s másnap
hajnalig onnan meg se mozdult.
Magamra maradtam tehát a levéllel, a melyet ezerszer elolvastam, s
szörnyü aggodalmaimmal, hogy délután hova dől el sorsom. Első percben
azt gondoltam, nem várom meg mit végeznek, ugy se lesz az jó, látom Rizs
ur rettentő durvaságából, mert most, hogy magamra vettem a bűnt, még
kegyetlenebb lett hozzám s az igazgató sajnálkozásaiból, ki mindegyre
mondogatta: jaj domine, én ugyan minden szegény legénynek apja vagyok,
de tolvajok meg sikkasztók nem ülhetnek iskolánk szent falai között.
Láttam, hogy a báró is végkép elhidegedett tőlem és Rácz ur is kevesebb
részvéttel van irántam a vallomás után, mint azelőtt. Felköltöm Sötér
Pistát, összepakolunk és elmegyünk.
Ugy éreztem, mintha már kicsaptak volna és a börtönben ülnék.
Tanulótársaimnak nem is mertem a szemökbe nézni, pedig istenre mondom,
büntelenebb egy se volt köztük, mint én.
Most még a rongyos öreg Kohn is hátat forditott.
Eljött a délután.
Két órakor már ott kellett lennem, pedig a gyülés csak háromkor
kezdődött.
Azt gondolom igen sirhattam künn a nagy terem előtti lócán, mert eleinte
a gyengébbek, majd a legjobb tanulók is odaültek mellém s egy-két szóval
vigasztalni igyekeztek.
– Ilyés, ne félj, semmi bajod se lesz – szólt egy középes tanuló, a
himlőhelyes Nagy Józsi – kitünőt nem csapnak ki olyan hamar. Azt fogják
mondani bizonyitékok elégtelensége miatt fölmentetik. Garai Pállal is ez
történt, ki egy huszárkápláron eltörte a kardot. Gyere hozzánk lakni,
egy testvérem sincs, valahogy eligazitjuk, hogy – ne busulj, tartsd
magadat keményen: nem láttam, nem tudom, nem ismerem. Ezeket kell
mondani, sógorom mondja, a ki irnok a policiánál. Tagadj lelkesen.
– No hallja bátya – ölelgette meg a nyakamat a széles száju, örökké
zabolás Kontra Lajos – kendre ma aligha meg nem huzzuk azt a szép kis
harangot, a melyik igy szól: kivve-lee, kivve-lee. Hagyja kend bátya,
átmegy Kecskemétre, ott ugy is sok most az üres szoba. Meghuzza kend
magát valamelyik öreg deák mellett s a kutya se keresi, hogy ez a szép
legény hogy s mint vetődött a nagy cseber mellé. Vagy pedig csipünk
kendből egy zöld kabátos dali financot. Huj, huj! odajött hozzám két uri
fiuval a gazdag Balla Ákos is, csorba fehér fogán át inkább sziszegve,
mint mondva:
– Te, tudod-e, gyüjtöttünk a számodra tizenöt forint harminchét krajcárt
s a cifra kertben megvendégelünk. Pajtás, leisszuk magunkat a báró is
ott lesz. Meglásd, holnap visszavesznek a professzorok, de a kire fáj a
foguk, azt előbb hatalmasan megcsépelik. Kutya nyelves, kemény legény
voltál.
S mindkettő – a mit eddig soha sem tett – szeretettel megsimogatott.
Szivarkákat tettek a zsebembe, s azon esetre, ha talán mindjárt el is
csuknának – néhány forintot is előjáróban.
Balla, ki a leggavallérabb és leghencegőbb fiu volt – könyes szemekkel
nézett reám s hosszan csóválgatta sárga, tömött, lebegő hajjal fedett
fejét: – Öreg, öreg, hogy csinálhattál te olyan bolondot. Ha nem volt
pénzed – mért nem szóltál, de abból a levélből – –
– Abban a levélben egy krajcár se volt.
– De felbontottad?
– Nem én.
– Hát ki?
– Nincs neve.
– Értelek pajtás, most már a 15 forinthoz én teszek még tizet. Hát az a
lopás?
– Az is ki fog tudódni.
– Hiszen magad vallottad be – –
Jöttek a tanár urak kemény, büszke lépésekkel.
Rizs Lajos ur hátra maradt – –
– Ne zokogj, ha valaki sir, nem tudom kiállani. Engem vádolsz-e?
– Nem – nyögtem, alig birva sirásommal.
– Megbántad-e a miket tettél?… No jól van. Legyen elég a sirásból,
büntetésből, de eddig szörnyü kiállhatatlan paraszt voltál. Micsoda?
emeld föl a fejedet. Nem vagyunk mi hóhérok – – No ha sirsz, hát sirj –
látod milyen gyáva vagy.
Rizs ur kövér szőke orcáin is alá peregtek a könyek – s lassu léptekkel
távozott.
Igy dőlt el a perem:
– Jegyző ur olvassa az itéletet – fordult az igazgató ur Rácz urhoz, ki
a tanári gyülés jegyzője volt.
»A nagyteleki főgymnázium igazgatótanácsa nevében Ilyés Sándor, erdőháti
hetedosztályos tanuló, eddig feddhetlen életü és osztályzatu ifju
bizonyitékok elégtelensége okán a két rendbeli vád alól fölmentetik –
azonban csak ideiglenesen, beváratván ugy későbbi magaviselete, mint a
patrónus bárói ház, a Méltóságos Ladár István ur véleménye és további
akarata. Főtisztelendő Tóth Xavér ur minden keresetről lemondván és
teljesleg igazgató-tanácsunk atyás belátására bizván a későbbi
teendőket.
Indokok: teljes megalázódás, magábatérés s a nyomozat lefolyása alatt
tapasztalt szivbeli megtörődés.«
– Ezek szerint – vette át a szót az igazgató-tanár ur, te Ilyés Sándor
szavazattöbbséggel, ugymint héttel öt ellenében, ideiglenesen
fölmentetel, ugyanakkor ideiglenesen báró Ladár Ádám ur ő nagysága
mellett tekintetes Rizs Lajos tanár ur házánál – – zánál, hogyan is volt
kérem: ez év végével vagy – –
– Azonnal, – kiálták Rácz urék.
– Helyedet a báró kegyessége folytán elfoglalod.
Rácz ur, ki eddig nem is akart észrevenni: kezét nyujtá és melegen
megcsókolt.
– Rosz fiu – mondá – aztán ne légy többet rosz. Modorodon változtass –
sugá mind lassabb, lassabban – gyökeresen változtass. A társadalom
kevély embert nem tűr meg kebelében. Rizs ur egy igazi gavallér. Ne
hencegj, ha boldogulni akarsz. Modort, modort fiu.
Még az nap visszaköltözködtem a báró urhoz, ki ugrándozva, sivalkodva,
ölelgetésekkel fogadott, s elbeszélte, hogy mennyi bort tud már meginni,
hány kártyajátékot ért, Cecil kisasszonytól, ki az alatt jött a házhoz,
mig én távol voltam – épen tegnap estve a vacsora után egy csókot lopott
– és én – –
De ezek nem ide való dolgok már, illetlenségek, korcsmás, bordélyházi
kalandok Rizs urék kalauzolása mellett.
– Estvére viszünk a Kurkunelia kisasszonyokhoz – mondá a báró ur.
Mindenki a lehető nyájas volt hozzám. Tanulótársaim csakugyan kikérték a
tanár uraktól, hogy számomra egy kis testvér, vacsorát rendezzenek a
Cifra kertben.
Rendeztek is annyi odaadó jósággal, igazi testvéri szeretettel, hogy azt
soha el nem felejtem.
Egy külön asztalnál ott ültek az ifjabb tanár urak is és felhivtak, hogy
járuljak hozzájuk, mert koccintani akartak velem.
Rizs ur tette a felhivást és Rácz ur vezetett a tanári asztalhoz.
Ott ült egy sarokban Sötér Pista bácsi is, mohón evén, iván a
tiszteletemre és folyvást integetvén és mondogatván, hogy vele is igy
történt, mikor Mila nóban először megvesszőzték. Megmondta ő előre.
Későn, későn, dalolva, ölelkezve értünk haza. A Kusztora fiuk és Sötér
utánam kiáltották egy szűk utcából: – Az is bolond a ki nem lop.
VII.
Cecil kisasszony.
Mélyen a szivembe furódott a Sötér Pista és a Kusztora fiuk szava;
minden mámort, örömöt, boldog érzést egyszerre kirázott a fejemből s nem
láttam magam előtt mást, – jóllehet a holdvilág tiszta fényénél a
vidáman dülöngéző tanár urakat egészen kivehettem – mint Bévárdi urat
gunyos tekintetével, és erdőháti volt tanulótársaimat, a Császár
asztalos fiait, kiket gyümölcslopásért akárhányszor megbüntettek, de
azért a kik most mégis tolvajnak mondhatnak s Dús Jánost, a szabó fiát,
ki a kertész galambját ellopta s ki a Császár fiukkal gonosz tettét rám
kente.
Bár a jókedvü, de rosz hangon daloló Ádám báró egészen belém
kapaszkodott s mindjárt-mindjárt kijelentette, hogy egyik legjobb
barátjának tart, s csak ugy szeret, mint Pótharanay Kálmánt, Tánczos
Zsigát, Fülöp Janit, Balla Ákost, Gézát, (ezek mind gazdag, nemes fiuk
voltak, a szomszéd falvakból és Telekről): én mégis ugy éreztem, hogy
mind ő, mind társai, mind – az egész város magában engemet egy
semmirevalónak hisz és hogy az máskép nem is lehet.
– Fujjad Sándor – taszitott egyet rajtam:
Egy szem buza, két szem rozs
Mindjárt megcsókollak most
Mindjárt megcsókollak most.
Dalolnom kellett és mivel a báró derékon kapott és táncra erőltetett,
hát mellé táncoltam is.
A többiek is táncoltak. A Hajós Pál szárazmalma mellett ugy orditottunk,
táncoltunk, levett kalappal, kigombolt mellénynyel, inggel, hogy a
legrészegebb és müveletlenebb mesterlegények nem csaphattak volna
nagyobb lármát.
– Sütő Mátyáshoz – kiáltott Balla, Tánczos Zsiga hozzatok cigányt.
– Cigányt – nyögte hosszan a báró. – Éjeli zenét Cecilnek.
– Cecilnek – Cecilnek – orditották a fiuk.
A báró felfogott egy követ s valami ablakot bedobott.
Parancsolta, hogy én is fogjak egy követ s dobjam be a Hajós
kisasszonyok ablakát. Lássa fölebrednek-e, az ablakhoz futnak-e?
Kénytelen voltam. Tudtam, hogy többé nem vagyok a magam ura.
Követ vettem tehát – –
A malom alatt megpillantottam Sötér Pista bácsit, ki ugy látszik
mindenfelé kisért.
– Báró – szóltam, alázattal kérve a bárót – egy földim van ott, menjünk
odább, ne vigye haza a hirt.
– Kicsoda? erdőháti ember? Hallja maga, jőjjön ide maga erdőháti ember,
mit akar itt? mit leselkedik? Fiuk, ezt a gazembert le kell verni. Üssed
Sándor, te üssed legelébb, te vetted észre.
Csakhogy nem kellett bedobnom a Hajós kisasszonyok ablakát, szivesen
ütöttem egyet Pista bácsira, hirtelen a markába nyomva egy pár hatost s
oda sugva neki, hogy menjen, s ne ellenkezzék.
Nagy kinnal odább taszigáltam.
Ekkorra megérkeztek a cigányok és oda sorakoztunk a Rizs tanár ur háza
elé, a Cecil kisasszony ablaka alá.
A szép alföldön, akkor az a nóta járta hogy:
»Hess légy, ne szállj rám, beteg vagyok ám én –«
Ezt huzták a cigányok most is.
A báró a hátunk mögé került s illetlen szavakkal magyarázta, hogy Lucia,
a professzorné, hogy fog odabenn ábrándozni fehér háló-köntösében s majd
hogy jelenik meg csókokkal és Cecillel.
Vörös, téglaszin képét hirtelen bepuderozza, hogy angyaliabbnak tessék s
olyan állást vesz, mint Rómeó előtt Julia az erkélyen.
Oh, a vén csont, nem szégyenli magát. Hogy lehet egy negyvenöt esztendős
asszony olyan bolond. Ahol ni, látjátok…
Én csak Cecil kisasszonyt láttam fehér köntösében, vidám mosolyával.
Tizenöt éves, nyulánk, magas, karcsu, szőke leány volt, vállára
eresztett sárga göndör hajjal s olyan szép, hajlékony termettel, a
milyet álmomban se láttam soha. Ha lehet angyal, csak az lehet olyan, de
szebb az sem.
Közel jöttek az ablakhoz.
Rizs tanárné csakugyan integetett a báró urnak és hányta ujjaival a
csókokat.
– Hányja maga is – döfött meg a báró.
– Mit gondol báró ur – az istenért.
– Sem istenért, se senkiért, maga ne gondoljon semmit, hanem tegye azt,
a mit mondok. Hányja azt a csókot.
– Énekelek inkább talán – szóltam reszketve dühömben.
– No hát rajta: A szerelem, a szerelem…
Ott künn, Kusztoráéknál, mikor egész nap éheztem és busultam, nem voltam
oly nyomorult, mint most, mikor daloltam a muzsika mellé.
Másnap, a legnagyobb félelmek közt mentem le reggelizni.
De im, mindnyájan kitüntettek jóindulatukkal. A tanárné szemembe mondta,
hogy én egy ravasz Tartuffe (nem tudtam ki ez) vagyok, adom az
alázatost, szenteskedőt, holott kész – (valami német szóval mondta)
vagyok. Szép hangom van, sokszor igénybe fogja venni.
Rizs ur pedig kijelentette, hogy mindent elfelejtett s azon lesz, hogy
én szerencsémet megalapitsam. Még valamikori professorságot is emlitett.
– Vidám kedély, dal, ének, tánc, zene, ügyes magaalkalmazás, ezek egy
ifju ember lépcsői fölfelé. Ragadjam meg az alkalmat mindig. Ilyenek
által sok szegény nevelőlegény elvette a növendékei anyját, igaz,
huszonkét évvel ötven-hatvan esztendős dámát, de grófi, bárói birtokba
ült, s a hol a hatalom, csakis ott a tisztelet. Tegnapi szereplésemhez
szerencsét kivánt.
– Azt hiszem fiam – ütött atyai szeretettel a vállamra, te a jó utra
léptél.
Cecil kisasszony a bárónak maradt; őt Ádám báró foglalta el egészen.
Mekkora változás néhány hónap alatt!
Az a félénk, deklinálni nem tudó, s mindjárt-mindjárt elálmosodó,
erőtelen, sápadt, reszkető gyermek-ember – mintha öt évet fejlődött
volna. Egy hetyke, merész, gunyolódó, csufondáros ifjuvá lőn, a ki előtt
asszony és leány és tisztességes asszony és leány alig több egy utcai
rongynál.
Hát született ő ezzel? Tanitották ennek, hogy mindenkit semminek vegyen;
hogy egy ártatlan szép leánynyal, a minő Cecil kisasszony, oly különös
hangon beszélhessen? Szép, magas homloka, melyet ugy bámultam egész uton
– mintha megráncosodott volna! Hangja megvastagodott, mohódzó bajusza a
korai borotválásoktól kiálló szögekké hegyesedett.
Mit fog erre mondani a báróné s a báró ur?
Milyen kedves, szerény ifju volt az első hetekben; hogy igyekezett, hogy
törte magát, még jobban, nagyobb szorgalommal, mint gondolni mertem.
Valóban, olyannak láttam, a ki szivében, lelkében el volt arra készülve,
hogy oszlopember legyen, oszlopa templomnak, iskolának, minden szép és
igaz ügynek – s most mivé vált!
Hogy kerülök én neki, mert neki kell kerülnöm.
Már akkor sok volt természetemben abból, hogy szerettem kiképzelni a
jövőt. Anyámtól örököltem ezt, a ki bár nagy szegénységben élt, minket
mindnyájunkat szerencsés, boldog embereknek látott.
Igy láttam én a bárót, hatalmasnak, tisztelt, dicsőitett embernek,
nagyon jónak, a ki áldása lesz szegénynek gazdagnak egyaránt;
igazságosnak, mert annyi gonoszság van a földön, kapzsiság,
erőszakosság, csalás, hazudozás; tiszta szemünek, a ki minden
istentelenséget keresztül lát majd s ki tudja választani, kit méltó
emelni és kit sujtani. Láttam, hogy lesz majd az erdőháti kis
gymnasiumnak főgondnoka, nem olyan mint a mostani, a ki minden jutalmat,
dicséretet atyafiainak oszt, egy megbukott gyalázatos ügyvéd gunyolódó
fiainak; veje gyönge gyermekeinek, fia korhely fiainak s az előtte
kedvesebb emberek gyermekeinek; nem ilyen lesz, hanem részrehajthatlan,
a ki tudni fogja, hol az érdem, hol a valóság s abban találja fő
gyönyörüségét, mikor azt beszélik a vidéken, megyében, tán messzebb is:
az isten soha se adjon jobb embert, mint Ádám bárót.
Láttam, hogy fog majd elnökölni a gyüléseken, mint főispán, a mostani
öreg süket Pély Tamás helyett, a kivel azt tesznek, a mit akarnak; hogy
villámlik a szép, fekete szeme, mikor fölfedezi a csalást s hogy üti le
egy csapással a gazot s hallottam, hogy harsan fel reá az: éljen! éljen!
Láttam, hogy pártfogolja az ügyefogyottat s hogy áldja meg érette az
isten szép, nagy családdal, kicsinyekkel és nagyokkal, mint az öreg
Vizsolyi urat, a kinek 12 szép nagy fia volt; hogy szólitja meg a
paraszt embert nyájasan és kérdezgeti el búját, baját, hogy simogatja
meg az utcai kis gyermekeket és ad nekik örökké telt zsebjeiből. Láttam,
hogy jő be a templomba, anyjával, testvéreivel, más nagy urakkal és mily
barátságos mosolylyal fogadja, mikor a nép föláll jöttére és még a pap
is meghajtja magát székében, mert a báró megérdemli; láttam, igen
sokszor láttam igy, mikor elmerült a tanulásába; mikor vidáman beszélt
el valamit, egy-egy tettét, mert jó volt mindenkihez; mikor reám hajolt,
kedveskedett és atyuskájának mondott, a ki neki parancsol s a ki csak
parancsoljon is.
És most, – mintha szive helyett más szivet tettek volna kebelébe, mert
az a mostani szive sehogy sem is lehet a régi.
Elszomorodtam. De majd hirtelen öröm töltötte be lelkemet, mert meg
voltam győződve róla, hogy lassanként visszaszerzem azt a régi szivet és
megmutatom a tanároknak és a bárónénak, hogy Ádám báró mégis az lett, a
mivé édes anyja már kicsiny korában tenni akarta.
Oszlopbáró.
És mert gyermekifju voltam, még egy szépet gondoltam.
Cecil kisasszony.
Napról-napra, hétről-hétre inkább megismertem, hogy kicsoda Cecil
kisasszony. Sok küzdelemmel folyt ifju korom első édes álma, hajnali
fénye, mocsoktalan, ragyogó tündére, mindene, a miért megszépült előttem
az élet, megédesedett a keserü s könnyüvé lett az a szégyen, melyért
sokszor fizettem, de melyet egy bódult órában önként vettem magamra.
Nagy, kék szemei fölött vékony szivárvány szemöldök huzódott, elenyésző
gyengén összeérve, a hosszu, finom tövénél; szája keskeny, piros, de
szélesecske volt, főkép ha nevetett, a mi hamar állott nála; fogai
aprók, egyenletes, fehér egérfogak, nyaka vastag, mint egy erős ifjué és
vállai oly szélesek, tömöttek, hogy a felette karcsu derékhoz mérve
aránytalanoknak látszottak, magas termetü volt, majdnem mint a
legmagasabb férfi. De ez a magasság igen illet széles, domboru, okos
homlokához.
Talán senkit soha meg nem bántott; azt hiszem, ugy érezte szivében, hogy
neki mindenkihez egyaránt jónak, igaznak, kedvesnek kell lenni. Annyi
szépséggel, annyi gyöngédséggel, annyi jósággal, annyi szenvedést,
megaláztatást (óh még az enyimnél is sokkal többet) nem hordozott talán
még nő.
Nem áldotta meg az isten zenei tehetséggel s bár a tanárné és nehány
zongoramester folyvást kinozták egy távollevő magas cél érdekében és
kedvéért: alig tudott valami keveset. Se magyar, se német, sem semmi
idegen darabot nem volt képes jól megtanulni. Mindig eltévesztette s
akkor lesütötte szép szemeit, kezeit ölébe helyezve és jóllehet nevetni
akart, de helyette sirt. Meglehet nem is tudta, hogy orcáin végig
csorognak a nagy, csillogó könyek. Hogy szidta, csipte ilyenkor Rizs
tanárné s milyen sértő szavakat kellett hallania magától Ádám bárótól
is.
Kérdem, van-e arra szükség, hogy ennek a müvelt századnak legkevesebb
becsü és hasznu ékszerét, minden szegény leánynak stafirungjába
iktassák. Tudom, durván és müveletlenül vélekedtem, de én épen olyan
szabad választásra biznám minden leánynak a zongorát, mint a mesterséget
a hogy engedik a polgári fiuknak.
Lehet, hogy ezt csak azért mondom ily élesen, mert Cecil kisasszonyt
tulságosan gyötörték és ma látszik – egészen céltalanul – azzal a
rettentő hangszerrel.
Cecil kisasszony irta szép, vékony, tiszta betükkel a báró forditásait
és minden feladványait; ő irta a magyar munkálatait, a szüret leirását,
az ősz festését. Philemon és Baucis, Thysbe és Pyramis bus történeteit;
a tárnokvölgyi ütközetet versben és a mohácsi vészt prózában; leirta
egyszer a szigeti veszedelem után Zrinyi Miklós hősi halálát is. De
hogyan, hogy mindenki bámulta és Rácz ur a legnagyobb magasztalásokkal
olvasta fel az osztályban, mint az Ádám báró remekét, a minőt csak egy
báró és csakis erdélyi magyar báró irhat.
Odáig ment Cecil kisasszony, hogy ő élőszóval tizszer-huszszor elmondta
a leckét a báró előtt – a néni meg a bácsi parancsolatjára.
S a báró azzal köszönte meg, hogy trágár anekdotákat mondott érette,
olyan ostobaságokat, a miket a korcsmában hallott és az iskolában a
folyosón.
Miért tette? Mert a tanár urak szellemdusnak és lángeszünek mondták
ezekért Ádám bárót; nagy humoristának, a ki epochát fog bizonyosan
alkotni az erdélyi irók élén. Olyan nagy lesz, mint Gyulai vagy Szász
Károly vagy Deák Farkas, általában mint a ki Erdélyből származik.
Elfutott a düh, kigyujtott a harag, mikor láttam hova megy a báró
izetlen élcelődéseiben. Föltettem magamban, hogy a legkeményebben
szemére hányom ezt ő nagyságának.
– Maga Sándor – szólt nyersen a báró ilyenkor – vegye a tükröt s
takaritsa meg azt a frátert, a kit benne lát –
– És ki lenne az báró ur? – kérdém, hogy mint egy gyávát a földre
verjem.
– Egy tolvaj, sikkasztó, édes ur, a kitől nem szoktunk tanácsokat semmi
esetben is elfogadni. Nos? fricskázta meg orromat, mint egy kutyáét.
Lássa édes öreg atyus – ölelt meg ily szavak után – maga egy nagyon jó
fiu, a kit én szeretek, de ne elegyedjék maga az én dolgomba. A gyalog
ember térjen ki a lovas elől. Igaz öregem? Hagyjon engem a magam utján.
Ez a mi jogunk, modorunk; ne féljen, nem eszszük meg egészen a vadat;
csak tartsa készen a fogait. Maga nagyon védi Cecilt. Ráér még.
S nevetett azzal a nevetéssel, mely élesebb a kardnál és halálosabb a
tőrnél.
Oly gyenge volt Ádám báró, ilyenekre ugy reszkettek a lábai, hogy egy
ujjal szétmorzsolhattam volna.
Nem tehettem. Kétszer mentett meg, egyszer a tanár ur ellenében s most
nem oly rég a kicsapástól. Egyenesen az ő munkája volt, hogy
visszamehettem hozzá s hogy tanáraim, tanulótársaim egész jóindulatukba
fogadtak.
Ugy sétált, mellén összefogott karokkal, mint egy állatszeliditő a
vasketrecben, s csodálatos mosolylyal nézett reám, mely tele volt
jósággal, daccal, gúnynyal, melegséggel.
Addig, mig magamra nem vallottam, hogy bűnös vagyok, ráugrottam volna,
hogy szétszakgassam – most? be kellett huznom körmeimet. Tanultam tűrni,
várni – és hallgatni.
Ott feküdtem a korbács alatt.
Azért a husért, a mit megeszem? Nem, nem, az istenre mondom, hogy nem
azért, ha még oly zsiros lett volna is. Őrködtem – jogtalanul – Cecil
kisasszony fölött.
Ha szereted – vetettem föl lelkemben a szót – Ádám; ha elveszed, áldjon
meg a legjobbal, a legszebbel, a legbéketürőbbel a jó isten; de ha
egyetlen egy ujjal mocskosan érinted, ha mindenedet anyámnak,
testvéreimnek s nekem adnád vagy hagynád is, ha ezer kegygyel árasztanál
is el anyáddal, apáddal együtt s te volnál az egyetlen, az utolsó férfi
sarj nemzetségedből, a mi ugy is van: leszurnálak s boldogan adnám
nyakamat a hóhér kezébe.
Menj, de örvény fölött, üveghidon jársz. Lépten-nyomon kisérlek. Ha
betöröd, mind a ketten alázuhanunk.
Igy futott el szemeim elől minden s borult sürű ködbe anyám, neveletlen
sok testvérem, a jövő – hogy csak egyetlen egy maradjon meg előttem
célul, örömül, biztatóul, világitó fáklyául: ez a reám nem bizott
kötelesség, hogy egy leányt védjek, a ki erről mitsem tud, s a ki, ha
megtudná, hogy egy tolvaj, sikkasztó, kegyelemből tönkre nem tett ember
szenteli becstelen életét oltalmára, talán megvetéssel utasitana el
magától.
Mindegy.
A tanár ur családja nagy ünnepélyre készült. Vége felé siettünk az
iskolai évnek, a bucsut fényessé akarta tenni – talán az egész tanári
kar – a báró ur előtt.
Ösztönszerüleg magam is készültem, hisz a családhoz tartoztam.