volt, s szerettem volna, ha a bárót egy kis rendre tanithatom, a mit
azonban a tanár urak paraszthencegésnek vettek.
Irtam minden ismerősömnek Erdőháton, hogy mondják meg, mit tudtak rólam,
de valaki ugy elzárhatta az utakat, hogy eleinte még az édes anyám
leveleit se kaphattam meg. Csak azzal kellett maradnom, hogy várjak, a
lopás egészen reám van sütve, a báróné el is takarittatta anyámékat a
kertészházból, de annyit kivitt a biróságoknál, hogy engem még nem
csuknak el. Talán husvétkor vagy pünkösdkor vagy a nagy vakáción fognak
bezáratni.
Teremtő isten, nem sok hija volt, hogy meg nem bolondultam. Talán ha nem
imádkozom és énekelek az öreg Kusztora Pálnénak annyit és hovatovább
lelkesebben nem veszem a zsoltárokat: elvesztem az eszemet, mielőtt az
óra üt vagy a nagy tóba ereszkedem.
A nagy tó mély is volt, kevesen is jártak a partján s csak gyenge
jégkéreg boritotta, mert az idő már március felé járt: felette könnyen
el lehetett volna benne végezni egy szerencsétlen életet: de az állott
előttem, ártatlan is vagyok, meg ha igy pusztitom el magamat, soha sem
veszi le rólam senki, hogy csakugyan gazember voltam és Bévárdi urnak s
a gavallér Rizs tanár urnak tökéletes igaza volt.
Apám is olyan különös módon halt meg, hát én is ugy menjek a másvilágra?
Majd ott, ha apámmal találkozom: nem az lesz-e az első kérdése:
– Lássuk Sándor, bosszut állottál-e érettem, a miért Ladár István báró
(no kimondom a dolgot!) pár száz forintokért uzsora utján mindenemtől
megfosztott? Igy mertél te ide jönni az isten elé, te kölyök?
Mintha hallottam volna ilyenkor apámnak s a másvilágiaknak szavát: te
tolvaj… tolvaj! Takarodol innen azonnal.
És anyám is, a testvéreim is mit szólanának? Én vagyok a legöregebb
testvéreim között, ma-holnap tőlem várnák, hogy segitsek rajtuk, s igy
csaljam meg őket is? Mikor semmi okom sincs erre a nehéz cselekedetre.
Nem tagadom, ezeket a gondolataimat az is szülhette, hogy Kusztoráék
szörnyü vékony kosztra fogtak. Egy kis kenyér reggel, délben egy tál
leves, estve nem is tudom mi, mert mire hazakerültem, már ők
megvacsoráltak.
Eszembe jutott ilyenkor az öreg Kohn, kinél én mégis szerencsésebbnek
tartottam magamat, mert egészen hittem, hogy ártatlanságom ki fog mennél
előbb derülni s én a báróhoz visszakerülök.
Azt az isten, a ki van, meg nem engedheti, hogy semmiért valaki
elveszitse becsületét, kenyerét, egész ifju életét. Az imádságok is mind
egytől-egyig ezt bizonyitották. Megvallom azonban, hogy az olyan
imádságokat, melyek igy szóltak: »Hálát mondunk neked, életünknek adója,
örök jóság, örök szeretet«, különösen vettem. »Ki mérhetné meg jóságod
feneketlen tengerét? Ki tudhatná számba venni adományaid sokaságát – –
Ezekre fejem megkábult s ugy láttam, hogy itt az isten ki van csufolva.
»Oh isten! most, midőn a tél puszta ábrázatján oly döbbentő vonásokban
látjuk a változás törvényeit, most serkents minket, hogy az ifjuságban
szerezzünk tiszta erkölcsöket, feddhetlenséget…«
Mikor ezeket olvasám Kusztoránénak, a kampós botjával megbökött.
– No fiacskám, ezeket a drágalátos tanitásokat igya be ám a szive jól.
De persze otthon édes szüléje elfelejtette, hogy mire kellene oktatni a
csemetéket.
– Nem, néni, az én édes anyám nem volt rosz asszony, mi mindnyájan jók
voltunk, csak igen szerencsétlenek. És én is…
– Persze – dörmögé az öreg, folytassa csak fiacskám és megmutatta: hol.
»Oh mily boldogok vagyünk mi, oh Atyánk, hogy benned való örömeinket az
idők változása el nem veheti; mily boldogok vagyunk, hogy a rosz emberek
rajtunk erőt nem vehetnek s hogy örökké gyönyörüséges mezőkön
legeltetsz…«
Félre löktem a könyvet, kimentem és sirtam, hogy az imádság is tele van
hazugságokkal!
Mondtam tán erről valamit az öreg asszonynak, mert a pap, főtisztelendő
Tóth Xavér ur, ezekben a napokban magához rendelt.
– Mit áll ott az ajtóban – kiáltott reám, kövér, előre nyuló hasán
tartva a vastag pipaszárat – mit alázatoskodik? Nem most, akkor kellett
volna jobban meggondolni a dolgot, mikor kezünk a tiltott portéka után
nyult és megszoptuk a mézet és nem ma? Álljon egyenesen.
Sétált fölebb, alább diszes, jó meleg fekete köntösében,
meg-megcsikorgatta a csizmája sarkát és apró, éles szemeivel nekem
döfött.
– Én jóakarója, azaz jóakaród vagyok. Tudod-e? Mi Felelj.
– Tudom.
(Még eddig nem tapasztaltam.)
– Igen istentelen vagy. Ne beszélj, hallgas. Igen istentelen vagy.
Jársz-e templomba.
– Mikor az osztály.
– Ilyen fráternek többször is kellene. Hogy áll az a lopás, beszéld el,
a testvérem irt, ugy mondja, hogy mi… mi…
– Én sohasem loptam.
– Minden tolvaj igy beszél. Szegénynek pedig meg kellene magát becsülni.
Valld ki a dolgot – ülj le. Segitek rajtad. Öcsém dicsér és nem hiszi, a
mit rólad beszélnek. De nekem egészen tudnom kell a környülállásokat Mit
loptál? pénzt? mennyit? ezüstöt? aranyat?
– Semmit főtisztelendő atyám!
– Kutya teremtette, hát velem szemközt is igy hazudozol? Nem jobb volna
azt mondani: Csókolom a kegyes kezeit főtisztelendő atyám, loptam, a
sátán rávitt, három tallért loptam, vagy ötöt, de nem teszem többet… Mi?
nem tudnád te nekem igy bevallani a dolgot? Én akkor átirnék a
professzoratushoz, az egy kis büntetést alkalmazna reád, te kikerülnél a
kalodából, tanulnál a magad kárán és szégyenén és ember lehetne belőled.
Igy, huznak, vonnak, mindenki megvet s ott lehetne a szép eszed, mert
azt dicsérik – a kutya is el fog kerülni.
Mellém ült. Szuszogásával és vastag vállaival majd agyon nyomott.
– Halljuk hát édes fiam, hogy hol és miként esett?
– Nem, főtisztelendő atyám, én semmit sem mondhatok mást, mint hogy
ártatlan vagyok.
– Szerencsétlen! Hát nem tudod-e, hogy a biblia szerint odafönt a
mennyben nagyobb öröm van egy gonosz megtértén, mint 99 jó cselekedetén:
hát nem akarsz te örömet csinálni az istennek?
– Igy nem tudok.
– Rosz ember maradsz öcsém. Én, látod, a lelkemet adnám éretted,
gyermekemnek fogadnálak, büszkeségemet találnám abban, hogy
visszavezéreltelek az igaz utra, de ha neked jobb a bűn, mint a fölséges
megtérés, hát eredj utadon. Ha te meggondolnád magadat: én, szeretett
gyermekem, tárt karokkal fogadlak.
Elbocsátott.
Arról, hogy mit eszem, van-e ruhám, egy darab könyvem, egy szót se
szólt. Csak hogy térjek meg és mondjam, hogy loptam. Ebben nagy örömét
találta volna ő is és mondá: az isten is.
A papok meg az imádságos könyvek láttam, hogy egészen egyformák.
De hát hazudjam? Akkor kedvesebb lennék? Mondjam, hogy loptam, akkor
szerencsésebb ösvényre lépnék? Valjon visszanyerném régi jó állásomat –
mert kinzott az éhség – a báró jobban biznék bennem? S a tanár urak nem
tartanának hencegő parasztnak? Anyám visszajutna a kertészházba? Bévárdi
megelégednék, hogy bosszut állott rajtam s nem üldözne tovább?
Ezek a kérdések sokszor megkörnyékeztek és sokszor ingadozó állapotban
találtak.
Láttam, hogy Kusztoraék mindennap hordják a szőlőkből a karót és senki
sem fogja meg őket és jó melegek a szobáik; láttam, hogy a báró jól
felel a puskából és a lesésből és kapja a dicséreteket, mig engemet egy
hibáért leszamaraznak; láttam, hogy onnan hazulról mitsem kapok, csak
kesergő leveleket, de fölmentő vagy igazságomat kideritő iratot egy
betünyit sem; láttam, hogy osztályomban azok, kik egész napot ültek
carcerben, ezáltal semmit sem vesztettek; hogy a kik szemtelenül
odamondogatnak a tanároknak, azoknak több a becsületük, mint nekem:
mindezek arra serkentettek, hogy egy ügyes hazugsággal vessek véget e
kinos állapotoknak. Isten előtt – tanultam a sok imádságból – kedves
ajándék a töredelmes sziv: hát az emberek előtt is ezzel lehetne
boldogulni?
Igy tépelődtem, gyötrődtem, keresve az utat, melyen a miket
elvesztettem, föltalálnám, mikor bodultságom, kétségbeesésem Rácz tanár
urhoz vitt.
Rácz tanár urat épen sirva kaptam.
Mit sir? kit sirat? S visszaakartam huzódni.
– Te vagy Sándor? – kérdé jóakaró tekintettel.
– Én, tekintetes tanár ur. De roszkor jöttem.
S menni akartam.
– Maradj. S oda tolt elém egy hosszu, hosszu verset.
»Cipruslombok kedvesem sirjára.«
S ugy hullottak a nagy öreg könyjei, a mellett azonban folyvást
mosolygott, borzolgotta előre-hátra kevés, gyér, szőke haját s igen
elégedetten járt-kelt a szobában, még dalolt is egy bus nótát. Tehát
egyáltalában különös módon gyászolt.
– Meghalt? – kérdém, olyan szomoru hangon, hogy ő arra fölkacagott.
– Együgyü! vén szamár te! Hát nem szoktál te verseket olvasni? Nem
ismered te Bajzát, Kölcseyt, Petőfit, Tóth Kálmánt, Lévayt? Azok tele
vannak könynyel, búval, gyászszal. Ez költői szokás, egy nemes jog.
Fölállitjuk az eszményt, azt halálra üldözzük s mikor meghalt:
elsiratjuk költőileg a legmeghatóbban. Nem az a kérdés: a leány
meghalt-e valóban – Panna, Sára, Jutka, Evelin, Elvira, Tilda, Laura –
legegészségesebbek lehetnek és talán mit sem tudnak rólunk – hanem azt
keresi a kritika: a vers milyen.
– Csakhogy a tanár urnak senkije sem halt meg, istennek hála – mondám
megvigasztalódva.
– De lehet azon a versen sirni, az a kérdés? Olvasd.
Olvastam.
– Nos?
– Azt gondolom sok falusi leány tudna ezeken sirni.
Megölelt és ő maga olvasta el a legmélyebb bánattal.
Majd rátért lassacskán az én ügyemre.
– Én nem hiszem, hogy loptál volna, sokkal együgyübb és pedánsabb vagy –
kezdé. De megölt a modor. Erősen erkölcsösnek, igaznak tartod magadat,
meglehet vagy is – de az fiu, kiállhatatlan valami. Olyan embernek egy
barátja sincs. Hogy igyék, bolondoskodjék, szamárkodjék, korhelykedjék
az ember az olyan faszenttel, a kinek mindig arra áll a szája: én nem,
oh, én soha – mit gondol? Lophattál volna nem galambot, de akár lovat,
csak kellemmel tetted volna, izléssel, finom modorral, senki se keresné;
kidobhattak volna korcsmából, lebujból, csak elegánsan szedted volna
magadat össze; csalhatnál, hazudhatnál, hisz az egész okosabb rész ebből
él, csak szellemmel, gráciával fiu és szerencsét csinálsz vala: de igy,
ezzel a förtelmes daccal, egyenes, követelő modorral el fogsz veszni. Te
fiu, én szeretem az ifjuságot, hisz költőnek szült anyám, én adok neked
jó tanácsot, hanem kikötöm, hogy az utolsó betüig megtartsd.
Pipát keresett, kapott is egy szutykos, fekete selmeci pipát,
rágyujtott, az az próbált, mert szörnyü rosz lehetett a szár: addig én
elgondoltam, hogy bevallom, a mivel gyanusitanak, ha akkor szerencsésebb
lennék…
– Tekintetes tanár – indulék tapogatódzva – a báró ur valjon…
– A báró, hm? a báró egy pompás kölyök.
Csettegtetett ujjával a tanár ur, vidám nevetés közt.
– Már négyszer volt részeg, de pompás részeg, csókolni való. Alig tudtuk
kivájni egy köpcös nymfa hatalmas karjai közül. Rizs Lajossal ugy
táncolt, mint egy kóbor szinész a mecenása kedveért valamely csárdában.
Igen jót tett neki, hogy a vaskörmeid közül kiszabadult. Legyen ember,
hus és vér. Van elég pénze, élvezzen, mulasson és bizony fizessen. A
dicsőséget, népszerüséget, tiszteletet ingyen nem adjuk.
– De a báró ur gyönge…
– Mit kiáltasz ekkorát?
Nem is vettem észre, hogy haragomban kiáltottam. Bocsánatot kértem.
Egy kis lumpolást jó társaságban, a tanáraival…
– De József-napkor is reggel ment haza, a vallástanár ur nevenapján.
– Ki kéri számon tőled? Szegény bolond fiu, te most is azt gondolod,
hogy az ő mentora vagy. Lehettél volna, ha szavamra hallgatsz. Ismerek
egy hires irót, az lopott, mint rab: utcát söprött s ma a legelőkelőbb
körök kedvence, grófok barátja. Hallod ezt fiu?
– Hogyan? kérdém akaratlanul, mohó kiváncsisággal.
– A jó modor.
– De kiszabadult?
– Természetesen.
– És a grófok barátságukba fogadták?
– Természetesen még jobban.
– És most jó dolga van?
– De pompás, miniszter a barátja – mindenható.
– Istenem! Tanár ur – én loptam – vetettem oda e szót kábultan, minden
tagomban reszketve.
– No? simult hozzám közelebb a tanár ur. Légy őszinte Sándor, ez az első
ut arra, hogy becsületes emberré válj. Mondd el a dolgot apróra,
körülményesen. Nagyon szép, hogy bizodalommal voltál hozzám és legfőkép
én hozzám. Ezt, azt gondolom meg is érdemeltem tőled. Beszélj, örömömre
fog válni, ha a társadalomnak visszaadhatlak. Te még ifju vagy, az első
botlást mindenki megbocsátja, ha ezután alázatos, alkalmazkodó,
engedelmes, jó modoru ember lész. Rizst nagyon-nagyon szépen megkéred,
azután mindenben a parancsolatát lesed, ő igen gavallér, határtalan
jószivü, de a dacos, pökhendi embert nem állhatja. A bárónénak irunk, a
vén igazgató fiát visszaküldjük Ádám mellől, hogy ne spicliskedjék
ellenünk, a báró megbocsát, de azt mondom: feltétlen megadás
mindenekben. Nos, hát loptál és valami iratot sikkasztottál is? Szegény
bárány!
Oh, uram teremtőm, hogy ragyogtak a tanár ur szemei. A kezeit hogy
morzsolgatta s engem hogy simogatott.
– Előlről kezdd, őszintén, ne hazudjál. Legjobb embered előtt állasz.
Szivart keresett magának is, nekem is. S bár eddig még sohasem
szivaroztam, erőnek erejével rá kellett gyujtanom.
Kezdtem valamit össze-vissza beszélni, de mert egy szó se volt igaz, nem
tudtam megkapni a rendjét.
– Megállj, átküldök Lajosért (Rizs tanár ur) vegyünk az egészről
jegyzőkönyvet, legyen egyszer a lábunk alatt biztos alap.
S az inast átfuttatta azonnal a tanár urért.
A halálos beteghez nem mehet nagyobb gyorsasággal egy lelkiismeretes, jó
doktor, mint Rizs ur hozzánk a hogy jött.
Fujt, zihált, alig tudta hova üljön és mit tegyen.
Előbb megvető pillantásokat vetett reám, mint tolvajra, s a ki mégis oly
fennen hordtam az orromat, majd, hogy meg ne riaszszon, nyájaskodni
kezdett.
Ilyenformán készült otthon Gergely Náci a kovács és hires böllér a
disznóöléshez. Simogatta a disznó hátát, nyakát, szép szavakat
mondogatott neki, miközben jól elrejtette az éles, hosszu kést. Topogott
mosolyogva, a szájával csömcsögve a válu körül, holott már egyik kezében
erősen tartotta a vaskampót, a melylyel a szegény ijedt állatot
megragadta egy pillanatban s izmos karjaival kirántotta. Eddig tartott a
barátság.
Most megvillant a széles pengéjü kés, kibugygyant vastag sugárban az
ömlő fekete vér és Gergely nagyokat rugott a jószágon, hogy a testben
egy csöpp vér se maradjon. Igy jó.
Egészen ezt a rettentő játékot végezték velem is a tanár urak.
Rizs ur egyik kezében volt a széles éles kés, a másikban a vaskampó;
Rácz ur a vérvevő fazékkal szorgalmatoskodott.
Jegyzőkönyv felvétetett 186* március 24-én Öreg-Teleken Rácz Károly
tanár magánlakásán. Ügy: Ilyés Sándor tanuló lopási és sikkasztási
bűncselekménye.
1. Kérdeztetvén Ilyés Sándor által, miként történt az erdőháti lopás és
sikkasztás: vádlott, önmagától, minden szellemi és anyagi kényszerités
nélkül a 2-ik pont alatt következőleg vall…
Felolvasta előttem Rizs ur.
– Ezeket vallod-e?
– Igen.
– A jegyzőkönyvet aláirod-e?
– Igen.
– Ird igy: »Ezeket vallottam önkéntesen, minden szellemi és testi
kényszerités nélkül, megnevezett tanuk előtt: én Ilyés Sándor tanuló.«
Még egyszer végig futott a szivemen, hogy ez mind hazugság, én istenem
mi lesz ebből? Szerencsésebb ember leszek-e most már csakugyan?
Édesanyámékon segitek-e ezáltal? Nem fognak-e most kicsapni, elzárni és
nem teszem-e most önmagam saját kezeimmel magamat tönkre?
– Most ne tétovázz. Nincs idő, a dolgot bevallottad, ez csak formalitás
– nógatott Rizs Lajos ur, kipirult arccal és látható jó kedvvel.
– Ártatlan formalitás – biztatott Rácz ur, kezével szemeit eltakarva.
Nem tehettem mást, aláirtam, a mint parancsolták.
A nélkül, hogy csak egyetlen tekintetre is méltattak volna: kiküldtek az
előszobába.
– Hitvány gazember most a kezeimben vagy – kiáltozott, dörömbölt oda
bent Rizs ur. Hát ez a tolvaj mert oly szemtelen arrogans lenni? Ki
gondolta volna! Rögtön igazgató-gyülést hivatok; kicsapatom; de
megcsapatom, átadatom a világi hatóságnak – porrá kell törnöm egész
életére. Ő mert, még ő mert engemet az osztály előtt megszégyeniteni, de
mellbe rugom. Hah! ez pompás, irtóztató elégtételt veszek.
– Nem lehet – mormogá Rácz ur.
– Miért?
– Mert teljes bizodalommal volt irántam, feltétlenül adta meg magát.
– Ugy? Te talán azt akarnád, hogy most vegyem vissza a házamhoz?
– Igen.
– Legyen a báró mentora?
– Miért ne.
– Hallatlan!
– Semmi hallatlan. Ez a fiu mindent tud, véletlenül magam beszéltem el,
hogy mit csináltunk Ádámmal –
– És te lehettél oly szamár?
– Nem, csak őszinte, nyilt, a minő egy költő tartozik lenni mindenkor.
Te gavallér vagy – a fiu feltétlenül szolgád, ha kell rabod lesz. Most
már kezünkben van. Jól tudja, hogy azt tehetjük vele, a mit akarunk,
bármely percben megsemmisithetjük, mint ő a báróné előtt minket.
Behivtak.
– Ilyen óriási ostobaságot csak egy poéta mondhat és tehet. Hivasd be.
– Térdre fickó – orditott Rizs ur, ide elébem. S lenyomott a földre.
Jézus Mária!… én letérdeltem és kezet csókoltam! Rizs urnak!
VI.
Otthoni események és sorsom eldőlése.
Kedves fiam Sándor!
Mi itthon, kedves gyerekem, istennek hála, jó egészségben vagyunk,
csakhogy igen nagy bánatban, a mit hasonlóképen neked is mindnyájan
tiszta szivből kivánunk, ki vévén, hogy a mi fájdalmas szomoruságunktól
és leverő bánatunktól oltalmazzanak az fennvaló magas Egek. Szerelmes
gyermekem ugyan szállj magadba: mit tettél? Mert a gyászos hir, mint a
sebes szél, futvást, pihenés nélkül sietett hozzánk. Hát a Krausz süket
kertész galambjait – oh, vesztek volna pokolba azok a galambok – te
loptad volna el? Hiszen nem tudtunk mi arról semmit. Mikor eshetett az?
Teremtő egy atya isten! ezért voltál te hát elmeneteled előtt mindig
olyan bus! Maga a nagyságos báróné adta tudtunkra, hogy rögtön
kitakarodunk a házából, künn áll a bivalos s a mi együnk-másunk van,
eltakarittassam iziben. Bévárdi ur nagy kevélyen ugy hányta vetette a
portékáimat, hogy a nagy tükör is összetörött és vele szerencsénk, s a
diófaasztal háromba hasadt, az a drága, 24 személyre való jószág, a
melyikért apád halálakor Simli zsidó husz darab huszast igért. Most ott
van az is. De a poharaink, csészéink, kinek a füle, kinek a szája! oh,
hogy soha galambra ne tetted volna a kezeidet. Nem mondtam-e mindig:
Sándor megadod te annak az árát még egyszer, hogy te azokért a hitvány
galambokért még a negyedik határba is elcsavarogsz, minden kis krajcárt
azoknak a gyomrába tömsz. Nem jobb volna egy pár malacocskát hizlalni
vagy péntekenként gabonát szedni nyereségre, mint más szegény fiuk. Nem,
én nem uzsoráskodom – mondogattad. Most im, ehol! hova vittek a
drágalátos madaraid! De még a padláson háltál volna velük, a fészkeik
mellett tanultál, minden idődet ott vesztegetted el. Hanem csak ne
loptál volna bár! Hát erre neveltelek én tégedet, ezért imádkoztam én
éjelenként olyan áhitatosan a jó istenhez, hogy te belőled embert
formáljon, a kit a többi testvéreid bátran kövessenek, a kiért engem
megbecsüljenek, egy szegény, szerencsétlen öt árvával elmaradott özvegy
asszonyt valahol befogadjanak, mert a mészáros Rozika örömest el is ment
volna hozzád s milyen módunk lett volna akkor!
S szent isten! mire jutottam. Mikor szültelek, karácsony másodnapján
délután három órakor, nagy fergeteges havazásban, a szél egy kis
fióka-galambot vert az ablakunkba. No, mondom, ez istentől jel, hogy ez
a gyerek holtig becsületes ember lesz. Igaz, a csizióban a kosjegy, a
kiben születtél – mást mondott!
Bévárdi ur azt mondja, hogy sikkasztottál is, a Tóth professzor ur
levelét, a mit a bátyjához irt és veled küldött el, s a mibe valami
pénzek is lettek volna zárva – elsikkasztottad, s a pénzeket
elkorcsoskottad. Uram istenem, hát már ilyen hamar a boritalra kaptál
volna? Nem az én fajtám, az Ilyések vére, a kik mind jobbadán
részegesek, kártyások és fajtalan életüek voltak. Apád, igaz, hogy
elütött tőlük, de vele is volt elég bajom. Fejes volt, nyakas volt, s
ugy szedte rá a báró s vitte el mindenünket.
Most már mit csináljak én, hova forduljak, egy olyan gyerek anyja – de
ne sirj, ne busulj lelkem jó fiam, nem hiszem én, hogy te loptál volna,
megérezte volna azt az én anyai szivem. Kiláttam volna én azt a te
szemedből, hanem a levél – oh fiam, fiam! Ugy-e elvesztetted? mert az
istenre mernék megesküdni, hogy elvesztetted, akkor vesztetted el, mikor
a péli kutnál a juh-akol mellett ruhát váltottál. Felkapta a juhász,
megtalálhatta valami vándorló legény s most az ő részeges torka miatt
kell az én drága szülöttömnek szenvedni. Nem fiam, azért ne busulj, a
mig én élek, a szent szűz előtt, addig imádkozom, mig minden ki nem
világosodik. Minden bucsura elmegyek, minden processiót végig könyörgök,
a hőgyeszi kápolnába minden héten alamizsnát vetek, halottak napján a
legnagyobb ellenségnek sirján gyertyát égetek; nem lehet az, hogy az én
Sándorom megfeledkezett volna mi rólunk.
Kijöttünk a temető-sorba, az öreg Hegedüs uram házába. Ne félj, ha kicsi
is szobánk, elférünk benne, gyere haza, a mágocsiak most is itt jártak
Juliannakor; mester kell nekik, azt mondták, az én familiámért egyben
megválasztanak. Hadd ott fiam azt a sok rosz embert, szegénynek szegény
a szerencséje, ha netalán tán valamiben hibáztál volna is: egy hibát
megbocsát a jó isten, leimádkozom, lesirom én azt, meglásd gyermekem,
még boldogok leszünk.
Akkor vert meg bennünket az isten, mikor apád, – nyugodjék a szegény
feje! – Erdőhátra jött, a bárótól árendát vett s hogy a rosz esztendők
csomósan jártak, s nem tudott fizetni – nagy uzsorára kölcsönért
folyamodott s a kétszáz forint elvitte mindenünket. De hogy egy báró –
hagyjuk el, ha isten ugy akarta, ha a jó isten inkább találja örömét
abban, hogy a bárók gyarapodjanak, a nagy fák jobban növekedjenek: mit
érne minden zúgolódásunk. Azt mondja a jó Snájder rektor ur is, a ki e
levelünket – isten áldja meg – irta, s a kit a báró hasonlóképen jól
behuzott egy darabocska feles kukoricafölddel. Gyere haza, nem jó
urakkal egy tálból cseresznyét enni: lám, mig itthon voltál az én
szárnyaim alatt, senki se bántott, senki egy rosz szót nem mert volna
rólad mondani – s most, a hogy az asztalukhoz ültél: tolvaj vagy,
tömlöcre való vagy!
Elmegyünk innen fiam Baranyába, vagy a világ végére, csak ne
szomorkodjál, az eszedet el ne veszitsd, valami rosszat ne tégy – mi
istennek hála itt a temető mellett jó egészségben vagyunk; olyan szépen
ide látszanak a keresztek; a kalvárián, a két latrok között, urunk Jézus
Krisztus mikor erre néz felénk a könyes szemeivel, mintha mondaná: látod
jó asszony, én is igy szenvedtem, én is tömlöcre vettettem,
megcsufoltattam, pedig jól tudja az én Atyám, a ki mindeneket lát, hogy
ártatlanul.
Kedves Jézusom! Köszönöm a szép, édes szavaidat, koszoruzzon meg a jó
isten minden dicsőséggel, a mért a szegényeket meg nem veted, egy-két
bátoritó szóval vigasztald meg azt a szegény gyermeket is, csak haza
jöhessen, csak egyszer köztünk lehess fiam, ne félj, mert majd kikeresem
én a te igazságodat. Mészáros Rózika tisztel, csókol, minő derék szép
leány, de milyen dolgos, jószivü; te fiam siess, ha megirod, elébed
megyünk a Dunáig. A mágocsiaknak rektor kell…
Erdőháton, 18.. április 17-én.
Özv. Ilyés Sándorné. (Johann Schneider luth. tanitó.)
A levél végén édes anyám irásával e szavak állanak:
Ha haza érsz, első gondod legyen, hogy a jó Snájder urnak ezt e szép
levelet nagyon szépen megköszönd, mert megérdemli. És Mészáros
Rózikáékhoz Juliskával elmégysz, de elmegyünk együtt. Sötér Pistától
küldöm ezen soraimat, és ezt a kis elemózsiát, költsd el jó egészséggel,
de keveset beszélj vele, katona volt, nagy ravasz. Az uton józan légy,
nehogy igyál a poharából. Szálljatok meg a Köblösz uram bátyáméknál, az
akart engem elvenni. Ne busulj gyerekem, megsegit a jó isten. Ne szólj a
lopásról, azt mondd: Mágócsra hivnak ki tanitónak, a mi igaz is –«
Hogy mi a levél tartalma, hiába akartam eltitkolni: nem volt hozzá
elegendő erőm. Minden, minden egyszerre a szivemre nyomódott, az az
öröm, hogy istennek legyen hála, édes anyám mégis nem hiszi el, hogy
loptam és sikkasztottam s az a szégyen, hogy épen ma dől el a sorsom,
kicsapnak-e vagy a mint Rácz Károly tanár ur biztat – megbocsátanak, és
visszatesznek a báró urhoz.