visszakerül. A főrend ellen mostanában különben is sok a panasz,
elhuzódik, szűkkeblü, nem mondom épen, hogy fösvény, de mindenesetre
rosz uton van. Nincs vezetője, Széchenyi rom; mi nők, kell, hogy
megőrizzük a magyar mágnásság jó hirét.
– S megőrzi azzal mama, ha egy csomó cigányt itt muzsikáltat?
S kacagott a báró.
– Annak is élni kell, Ádám jegyezze meg.
– És ha egy sereg professzort megvásárol?
– Azok is utánunk élnek.
– Igy hát ők a tudomány cigányai?
– Ne legyen olyan kiállhatatlan vén gyerek. Jó, ha atyjától épen semmit
sem tanul. A Ladároktól soha se lehetett valami szépet tanulni. Rablók,
uzsorások, kalmárok voltak, mig a Rétváriak tiszta gavallérok. Érti?
– Oh mama, mama, de sokat lehet magán nevetni.
S a vékony, erőtlen, cingár ifju gyöngéd nyájaskodással ölelgette édes
anyját.
Halk kopogtatás szakitotta félbe a beszélgetést.
Szörnyü magas ember, hozzánk képest egész óriás lépett be, világos,
dohányszin hosszu kabátban, magastetejü kalapját hóna alá véve, és vörös
nagy bajuszával és kiborotvált kövér képével barátságosan üdvözölve
mindhármunkat.
– Nagy örömömre válik, hogy a méltóságos bárónét, kinek nemes tetteit a
hir hozzánk is hamar elhozta, – első perceiben már hódolattal
köszönthetem. Tudomásunkra jutott hogy a báró ur főiskolánkat tiszteli
meg azzal, hogy egyetlen fiát gondjainkba helyezi. Felette kedves
kitüntetés ez reánk nézve, ugy Kőrössel, mint Kecskeméttel szemközt.
Büszkék vagyunk reá – hajlongott, s olyan mélyen, hogy egy olyan kövér
embernek az igazán nehezére eshetett.
– Az igazgató urhoz van szerencsénk? Örvendek.
– Nem, én a latin és görög nyelv tanára vagyok és a hetedik osztály
főnöke Rizs Lajos, hosszu éveken át a gróf Bayaknál nevelő, majd a
herceg Tömöri család prefektusa. Igen, méltsás báróné, én a legjobb
családoknál voltam szerencsés tapasztalataimat szerezhetni.
Kötelességemnek tartottam, hogy szolgálataimat rögtön felajánljam. Épen
a főiskolával szemben lakom, lakással és teljes ellátással ugy a nevelő,
mint az inas, sőt lovász és vadász részére tudok szolgálni. Gyermekeim
nincsenek – s ez okból teljes atyai gondomat a báró urra fordithatom.
Nőm német egyetemi tanár leánya, Grün Lucsia – nem akarom dicsérni – de
müveltségével messze kimagaslik az itteni hölgyek fölött. Zongorában,
angol, francia, német, sőt a klasszikus studiumban is helyes oktatást
képes adni. Ugyanazért distingvált szülő gyermekét rendesen elsőben is
hozzánk hozza – ha t. i. valamely mágnás-család már előre el nem
foglalja a helyet.
– Oh mennyire örvendek – mondá a báróné, maga mellé ültetve az óriás
embert, ki a kanapén oly csepp helyet foglalt el, hogy azon tán én sem
tudtam volna elférni.
Rizs Lajos tanár ur hamar áttért a tantárgyakra, mi közben mindegyre
kitekintgetett az ablakon.
Mivel ruházatomról és bizonyosan egész orcámról látta, hogy én csak ki
vagyok, alig fordult felém egyetlen egyszer, akkor is a szemüvegével, s
ugy nézve, hogy sok dologgal tisztába jöhettem hamar. Ádám bárót ugy
simogatta, mint egy kis hét éves gyermekecskét.
– Mikor teszünk vizsgát? – kérdé a sok hizelgő, magasztaló beszédet
ketté vágva Ádám báró.
– Vizsgát, báró ur? – s játszott a tanár szemüvegével. – No azt majd
meglátjuk, lehet, fogunk módot találni abban, hogy – –
– Igen, igen, édes Rizs – veté közbe a báróné – Ádám a görögöt és latint
eddig nem igen szerette. Bár kitünő.
– Ah, kitünő? az nagyszerü.
S pár odavetett kérdést tőn a rendhagyó igékből.
– Én nem tudom, de Sándor megmondja.
Megmondtam.
Rám tekintett.
Mocskolta a kis gymnáziumi tanárokat, kik igen olcsón megvehetők s kik
kibeszélhetlen sok kárt okoznak ez által. Nincs náluk összhangzás, a mi
a teleki tanároknál igen erős; nincs egyöntetüség, a mi itt
példányszerü. Jobbára mind Erdélyből származtunk ide. Testvérekül
tekintjük egymást. Csak az igazgató bennszületett. Régi, elvavult ember,
nagy német, de rendesen minden baj nélkül mellőzzük. Különben a
harmoniát soha meg nem bontja. Épen jő.
Rizs ur fölkelt, gondolom, hogy a kanapét az igazgató számára tartsa
fenn.
Odasugta a bárónak, hogy a latin és görög a főtárgy, de ne féljen, mert
az ő rendszere gyermekesen könnyü. Játszva haladnak. S ugy illegette,
kedveltette magát, mintha vastag lábaival és karjaival és nagy,
dohányszin kabátjával már megkezdte volna a játszást.
Átfogta a báró nyakát és melegen magához szoritotta.
– Én Timár János vagyok – tekintgetett szerteszéjjel a belépett sovány,
őszes ember, nyájas mosolylyal közeledvén a bárónéhoz – a helyi főiskola
igazgatója.
A bárónénak több versen kezet csókolt és nemcsak Ádám bárónak, de nekem
is számtalanszor oda-oda nyujtotta a kezét, melyen szakadozott ujju,
barna keztyük fityegtek.
– Nos, nos – talán ismeri collega ő nagyságát a bárónét.
– Ah, régóta.
– Szép, szép. Az erdélyiek minden mágnást ösmernek. Soha se láttam még
olyan erdélyi tanárt, a ki elejétől végig nem ismerte volna a
mágnásokat. Szép, szép. Mi alig ismerünk kettőt-hármat. Nem tolakodunk,
azaz, mágnás ritkán jő iskoláinkba. Ha vagy egy kerül is, rendesen igen
gyenge. Megöli őket a házi nevelői rendszer. Nagyon kell becsülnöm a
báróné azon elhatározását, hogy a bárót nyilvános iskolába adja. Helyes.
Embert csak emberek között lehet megösmerni. Vajjon igazat ad nekem a
báróné?
– Tökéletesen.
– A báró tehát növendékünk lesz?
– Ugy óhajtom, édes igazgató ur.
– Hány éves?
– Tizennyolc. Fejlődésében kissé elmaradt.
– Mint Lacim. Összeillenek. Hányadik osztály?
– Hetedik – felelt a báró.
– Mint Pistám. Összeillenek. Zongorázik?
– Kicsit játszom.
– Mint Marikám. Játszhatnak együtt. Nos, nos – azt vélném báróné, itt
első teendő lenne a jó elhelyeztetés.
– Igen – lépett előrébb az óriás Rizs tanár ur.
– Csak nem? – szólt az igazgató ur, látható megütődéssel.
– Abban a kitüntető szerencsében részeltetett a méltsás báróné
kegyessége, hogy Ádám báró a mi szülei gondoskodásunk kedves tárgya
leend.
A két professzor hamarosan összekoccant s az igazgató ur néhány éles
szót mondott bizonyos emberek és faj élelmességéről, miközben előadta,
hogy Ádám báró épen az ő házát találta volna. Ej, ej!
Azonban gyorsan kibékültek. Csak a felett tört ki heves disputa, hogy ki
legyen mint correpetitor Ádám báró mellett.
– Az vagyok-e én – fordult felém az igazgató.
– Nem.
– De igen – fogta meg kezeimet a báró.
– Pistámat kellene pedig, ki minden dologgal ösmerős. Nos, nos? –
fordult a báróné felé. Neked öcsém (ez engem illetett) juttatok én más
helyet. Tanitasz nálam. A báró mellé egy értelmes fiu kell, jó fiu. Te
ugy veszem észre gyönge vagy még.
Előmutattam bizonyitványomat.
– Ő mindenből kitünő – fogta pártomat a báró.
– No, no, ösmerjük azokat a falusi bizonyitványokat.
S mind a két tanár gunyosan nevetett.
– Nem engedem – erősité Ádám báró. Ha ide hoztuk, velem marad.
A báróné néhány szót mondott, melyből kivettem, hogy a tanárok mellé
állott.
– Sándor maga velem fog lakni. Igen mama, senkit sem fogadok el mást.
Jön velem Sándor?
Én rámondtam – a nélkül, hogy latolgattam: jól mondom-e, hogy igen is
megyek.
Rizs ur latinul mondta az igazgatónak: a kölyök nekem se tetszik,
várjunk pár hetet. Impertinens pofája van.
S azzal a bárónéhoz fordult:
– Mégis jó lesz nagyságod, ha az ifjak együtt maradnak. Ragaszkodnak
egymáshoz. Tegyük meg a báró kedvét. Ez nevelési elv.
Igy jutottam én a báróhoz – azon nevelési elvnél fogva.
Még azon délután, az összes tanári kar vezetése mellett, megnéztük a
főiskolát; bementünk abba a terembe, mely a hetedik osztály tanterme;
megnéztük a báróné akaratából, ki igen vallásos urhölgy vala, a
templomot minden zege-zugában és természetesen Rizs tanár ur lakását is,
mely valóban csinos uri helyiség, kényelmes, tágas, tiszta épület. Csak
az a sok apró-cseprő német kutyája ne volna. Ezek összeszakgatták a
ruhánkat s annyit ugattak, hogy a báróné többet nem is ment oda s csak
kicsiben mult (gondolom az erdélyi származáson), hogy a bárót is el nem
vitte onnan.
– Mire tartja a professzorné – kérdé bizony jó haragosan a báróné – Rizs
tanár ur fehér őszhaju, téglaveres arcu nejét – ezt a sok haszontalan
kutyát? Valjon nem jobb volna egy-két árva leánykát tartani helyette?
– Mindig tartunk – mosolygott alázatosan a tanár ur, s feleségének intve
a vastag lehajló szemöldökével, hogy hallgasson – most is kettőt adtunk
férjhez, de a kutyák háládatosabbak méltsás báróné.
– A ki jót tesz, hálát soha se várjon. Megfizet az isten.
A tanár urak a báróné háta mögött összenéztek s kacagtak. A kutyákat
nevették-e vagy a haragos professzornét, a ki kedves kutyáit egyre
csókolgatta, vagy a férjhez adott árvákat, vagy épen, hogy a báróné az
istenre utalt, hogy ő fizet – nem tudom. Annyit hallottam, hogy
dicsérték az erdélyi mágnások nagy vallásosságát s fölkérték a bárónét,
hogy mivel az idő igen szép, néznék meg talán a hires teleki temetőt.
Mindnyájan megindultunk.
– Jösz te csak – intett engemet magához az igazgató-tanár ur, ki
elmaradt egy kissé a bárónétól s a tanári kartól. Állj ide egészen
mellém. Kérdezek némely dolgokat, de bizalmasan s felelsz. Hanem ugy
tudd meg, hogy egyetlen szót is tovább ne adj. Értettél domine?
– Igenis.
– Mondd meg nekem elsőben is, ismered te jól a báróékat?
– Hiszen egy helyt lakunk Erdőháton.
– Nos, nos, tehát felelj nekem pontosan: gazdagok? mi? te? gazdag
emberek?
– Nagyon gazdagok.
– Látom, mert nagyon fösvényecske a báróné, pedig olyan tökfejü fiuval,
a milyen Ádám báró, itt nálunk bajos lesz prosperálni. Hiszen az egy
sült szamár. Hogy vagy te a báróval vagy a bárónéval? Azt veszem észre
szeretnek. No, ha igen, hát ide hallgass. A báró holnap vizsgálatot tesz
minden tantárgyból és te is. Egyszerre kérdezünk. Ha nem találná el a
kérdést, mert hiszen annak az esze sem ott jár – hát megfelelsz te. –
Érted? Gyorsan megfelelsz.
– Igenis.
– Mindig inteni fogok a plajbászommal (s egy hosszu, fekete plajbászra
mutatott), a mikor aztán felelsz. Ezek az erdélyi urak, már csak azért
is, mert a báró földijük – a lehető kiméletesek fognak lenni. Igen
becsületes emberek, hanem te hatalmasan résen állj.
– Igenis.
– Nos, nos, a tiz tanárnak legalább kétszáz forintot fizet a báróné. Add
fiam értésére, de szépen, modeste, domine. Nos ezt el ne felejtsd,
kétszáz forintot akár aranyban vagy akár bankjegyekben. Csak cimezze az
összeget a báróné hozzám és mindenesetre a vizsgálat előtt. Nálunk igy
szokás. Adhatna különben többet is, de mi senkit meg nem huzunk.
Hallod-e fiam, ajánlani fogod a bárónénak, hogy a concernens tanárokhoz
privátórára járjon a báró, mivelhogy a fiu felette tökfilkó, azaz igy
mondod: gyenge és beteges. Ilyen legényre mi nagyon szoktunk ügyelni.
Jól megmagyarázd. Ha ügyeskedel, be fogod látni alkalmas voltát. Engem
sürűn meglátogattok. Értsd meg. Akarom, hogy a báró valóságos atyát
kapjon bennem. Most mehetsz. Megállj. A pénzt a lelkedre kötöm, mert ugy
veszem észre, a báróné igen szépen beszél, de fizetni is ezzel szeretne.
Ohó! Tehát magyarázz meg mindent jól. Te igen okos és becsületes
fickónak látszol domine. Atyai gondom lesz reád. Most mehetsz.
Mikor este felé hazaérkeztünk s a vendéglőben magunk maradtunk, a báróné
igen megelégedve mondá:
– Nagy különbség van az erdőháti és öreg-teleki professzorok közt. Hogy
ne?
Épen előakartam adni, hogy az igazgató ur mit mondott a holnapi
vizsgálatra nézve, mikor hirtelen beugrik Rizs tanár, néhány darab
könyvvel.
Kiküldött.
Mivel a kávéházba nem akartam menni s gondoltam, hátha hamar hivatnak, a
kocsiszinbe mentem s beültem a hintóba. Onnan néztem, mikor szólitanak.
Öt tanár fog ott kérdezni: a latin és görög, történelem és földrajz,
számtan és vallás, magyar és német nyelv és a természettan tanára.
Mindenik eljött, egyik a másik után.
Mikor eltávoztak, akkor az inas kiáltotta a nevemet.
Most volt még a báróné igazi jó kedvében, most dicsérte még a professzor
urak rendkivüli finomságát.
Ádám báró kedvetlenül ült az ablakban és egy csomó papirosra könyökölt.
– Sándor – szólt lassu hangon – itt vannak a thésisek.
Hát minden tantárgyból ki volt adva hat-hét kérdés és közülök egy minden
tárgyból jól meg volt plajbászozva.
Olyan könnyü kérdések voltak, hogy nálunk csak Berci vagy Gros
örvendhetett volna ily semmiségeknek. Ma is nevetem, a történelemből ott
volt a Zrinyi Miklós kirohanása és hősi halála.
Ovidius husz első sora leirva és minden latin pont alá szép, öreg
betükkel odaalkalmazva a szószerinti forditás. A számtani példa apró
betükkel félig kidolgozva és a vallástanból ez: hol született urunk
Jézus, a Messiás?
– Mit köhög? – kérdé a báróné tőlem, meghűtötte magát?
– Nem, csak igy szoktam, mikor gondolkozom.
– Most ne gondolkozzék, hanem tanitsa a bárót. Szegénynek ugyan fogós
kérdéseket adtak.
Ádám báró elnevette magát.
– Oh mama, nem szégyenled magadat, te oszlopasszony!
A báróné is nevetett, de igen vidám volt s igy felelt:
– Ha én minden időmet a szegényeknek áldozom s ha én most is egy szegény
fiut hoztam ide s annak a szerencséjét megalapitom: a jó isten csak
atyai módon cselekszik, ha ezeknek a professzoroknak a szivét igy
kormányozza. Ne féljen Ádám, az isten mindenért fizet.
Most már szükségesnek találtam, hogy elmondjam: mit bizott reám az
igazgató ur.
De hogy kezdjem, mikor az szégyen?
Nem. Tanitottam inkább egész éjfélig a bárót. Oh, mily szivesen tanult.
Gyermekkoromtól fogva egész maig sokféle teremtés volt a kezemen, de
soha engedelmesebb, szelidebb, figyelmezőbb tanitványt nem adott a sors.
Ugy ette volna a betüt, ha lett volna alapja, ha a lelketlen emberek el
nem rontják: ugy szeretett volna szépen, értelmesen felelni, ha lett
volna hozzá ereje. Egy szegény, nyomorult árva fiuban nem lehet
tisztább, munkásabb szivet kivánni.
S végre elfáradt, összeesett, s igy virradt meg a vállamon.
A báróné rég aludt már a másik szobában, mikor Ádám báró még mind
messiásozott, algebrázott, zrinyizett és gyúrta a latint, görögöt és a
többit.
Csak természetesen szörnyü mód gyarlón ment minden tárgy.
De ennek nem Adám báró volt az oka.
Korán felébredt, s rögtön munkához fogott.
Azt gondoltam, már most csakugyan szólok a bárónénak a pénzről: azonban
mert néhány elejtett szavából azt vettem ki, hogy ez iránt már
intézkedett – jónak láttam hallgatni.
Négylovas hintón, magas tetejü kalapos, hosszu német kabátos, fehér
keztyüs inassal és kocsissal mentünk a főiskola elé.
Három-négy professzor ugrott ki s vitte be a bárónét és a bárót.
Itt is talált alkalmat az igazgató ur, hogy atyailag figyelmeztessen a
pénz iránt, hogy kétszáz forint, hozzá, ő hozzá cimezve.
– Hozza – sugtam neki.
– Jól van domine. Most már aztán ne féljenek. Bátorság, éberség.
Épen három rongyos, nagy kamasz fiut censeáltak valamelyik osztályból.
De keményen, mérgesen, hogy ugyancsak.
Minden tanár kimutatta, hogy lelkiismeretes ember, s az igazgatót tartja
fődolognak.
Egyik sem volt nyersebb, gorombább, mint Rizs tanár ur. Minden szóba
beleakadt, s ha nem volt helyes a felelet: nagyokat csapott öklével az
asztalra.
Ketteje megbukott, visszavettetett.
Istenem! hogy sirtak, különösen a legkisebbik, egy sárgás-zöld képü, kis
erőtlen fiu, valami Jánosi nevü, a falhoz forditotta orcáját s ugy
zokogott.
– Ki, ki, távozzanak – intettek a tanárok.
És Sámuel pedellus, mint három borjut – kihajtotta őket.
Ádám báró kékes-halavány orcájáról csurgott a viz.
A tanár urak egymás közt tréfálóztak és ijesztették a bárót, hogy no
báró ur: itt az idő, most vagy soha!
Minden tárgyból – a plajbászolt kérdést adták neki, de hogy? Mintha az
épen csak most jutott volna az eszükbe.
– Hát, hát édes báró – néztek sokáig az ég felé, vagy a padimentumra,
vagy a király és királyné ő felsége gyönyörü aranyrámás, nagy képére –
hát álljon meg csak, mondja meg – ne feleljen mindjárt, gondolkozzék,
hát – kezdé a vallástanár egy veres, harcsa bajuszu, kis pökhendi
emberke, kifeszitett mellel és fényes laktopánnal, s az ujjain egy csomó
gyürűvel – mondja meg nekem, miféle nevezetes világesemény, epochale
momentum történt a caesarismus arany korszakában Káá-bannn, vallási
tekintetbenn? bennnn?
Szegény báró, már azt hitte meg van fogva és sápadozva nézett rám, fogta
a kezemet – mikor a végén felkacagott és kiáltott: Augusztus római
császár uralkodása utolsó évében született Jézus Krisztus.
A tanárok összenéztek és kalapjaikkal verték a térdeiket, hogy ez nagyon
jól van.
– Nagygyon joó – huzta a szót a vallás-tanár.
Utána én kaptam egy kérdést a különböző vallásfelekezetekről s azoknak
leglényegesebb tanairól párhuzamos egybehasonlitásban.
Törötten ment. De hisz erről alig tanultunk valamit.
Meg is kapkodtak emberül.
A báróra nézve azonban minden jól ment. Zrinyi Miklós vitézül harcolt.
A vizsgálatot nagyszerü diszebéd fejezte be a nagy vendéglő fölékesitett
és bezárt kávéházában, igen sok pohárköszöntővel ugy a bárónéra, mint az
öreg báró urra, a hazafiak egyik legáldozatkészebbikére és a báróra, az
ujkor Széchenyiére, kinek kötelessége lesz valósitani, mint a nagy,
halhatatlan Rétváriak utódjának, hogy Magyarország, ha nem volt, tehát
legyen. Sirt a báróné örömében.
– Hm, domine – motyogott az igazgató ur, egy percre a zajban magához
intvén – itt furcsán vagyunk. Három-három arany egy tanárnak – hm, hm,
tisztelem Erdélyt! Ezt hozza helyre a báróné.
Egyébiránt távozása előtt ugy nyilatkozott a báróné Ádám báró előtt s
előttem, hogy:
– Nagy különbség van az erdőháti és öreg-teleki professzor urak között.
Hogyne?
Pedig én ugy látom: majd alig van valami.
IV.
Rizs tanár nem nyugszik, mig be nem bizonyitja, hogy ő gavallér.
Az egész nyolcosztályu öreg-teleki gymnáziumban egyetlenegy báró volt.
Ennek kell tulajdonitanom, hogy minden tanár az ő kedvét kereste. Hol
ide ültették: itt jó világos van; hol amoda helyezték, oda nem süt a
nap. Én is vándoroltam vele, mert Ádám báró nem hagyott el magától. Az
erdélyi születésü tanár urak minden percben ugy szólitották: nagysád:
instálom; kegyeskedjék nekem ezt megmondani méltsás báró ur;
parancsoljon leülni Méltóságod. Eleinte a tanulók nevették ezt a
csodálatos tiszteletet, azt hitték tréfa; de majd ők is nagysádozták,
mint egy falusi kisasszonyt.
Az igazgató ur igy szólitotta az első heteken:
– Mondja meg nekem Ladár Ádám… (Igy, se ur, se domine, se fráter, se
báró.)
Gondoltam, a három arany miatt beszél ilyen hidegen. Lehet is. Majd
azonban, hogy a tanári kar részére mindjárt mindjárt finom erdélyi borok
és vaddisznók és különös sajtok érkeztek: ők is, a magyarországi
születésü professzor urak is igen szépen kimondták: nagysád, méltsád,
instálom, kegyeskedjék, méltóztassék, könyörgöm, sőt, mint az istenhez
szokás szólni imádkozásban: esedezem.
– Báró ur tanuljunk, nagyon sok lecke van – kérém Ádám bárót az első
hetekben, tudja-e, megigérte, hogy kitünő fog lenni. A báró és báróné ő
Nagyságaik számitanak ám erre otthon.
Nem mondom: huzakodott, mert leült, belekönyökölt a könyvbe, figyelmesen
hallgatott reám, de azon vettem észre: alszik. Költögettem, Ádám, hej,
báró ur, zabban vannak a lovak… Hangosabban beszéltem, mire indulatosan
nyitott reánk Rizs tanár ur s gonoszul lehordott s kikergetett a
szobából.
Jöttek délutánonkint a tanár urak s karon fogták a bárót. Vitték a
temetőre, a a hires Máté-kertbe, a huszár-kaszárnyába, hol mulatni
szoktak s késő estéken hozták haza.
Tanulni se tudtam, mint Erdőháton, ugy busultam, féltem, hogy istenem,
mi lesz majd ebből?
Ők bizonyosan nem tudták, hogy Ádám bárót mire szánták a szülői, hogy
neki oszlopembernek kell lennie, okos, tanult, munkás, igazi
lelkiismeretes, derék embernek. Ők azt gondolhatták – – de lehetetlen
eltalálnom mit gondolhattak.
Sallustiust forditottuk. Épen Jugurthát. Szép történet, mindenki okulhat
belőle. A két hitvány királyfi példája, mintha egyenesen arra való lett
volna, hogy a báró lássa meg: mivé teszi az embert a munkátlanság.
Rizs tanár szép öreg betűkkel leirt minden pontot latinul és mellé
mindjárt oda helyeztette a magyart. A bárónak csak olvasni kellett, a
mint következik. Igy is felelt mindig az irásból és sohasem a latin
könyvből.
– Ugy, ugy – mondogatta, föltartott kevély, husos fejével Rizs ur – ugy
nagysád. Nagyon jól van, instálok még egy pon tot méltsás báró ur. Ugy,
igen helyes. Még egy pontocskát báró ur. Elég, kitünően van. Köszönöm.
Oda nem mertem nézni sem a tanár urra, sem a báróra. Égett a képem a
szégyentől, mert azt hittem, mindenki tudja, hogy itt milyen ocsmány
játék foly.
– Báró ur – szóltam egy alkalommal, mikor már nem tudtam többé magamat
türtőztetni – ha ez igy megy, akkor az első deklinációt is elfelejtheti
bátran.
Lángveres lett. Átölelte a nyakamat és kért, hogy meg ne mondjam
senkinek, hogy ő miből és hogyan felelt, nem fogja többet tenni, Rizs ur
egy szemtelen gazember.
Megöleltem, megcsókoltam a bárót, mint tulajdon kedves testvéremet és
kértem, hogy ne menjen a tanárokkal sétálni. Mondja meg, hogy dolgozni
akarunk.
Mindent megigért és esküvel fogadott.
A forditásokat azonnal összetéptem és elkészitettem a bárót a magam
módja szerint. Hogy örvendett, ugrált, majd nem tudott hova lenni
örömében, hogy igy is megy a munka.
Reggel behozta Rizs ur az uj készitményt. Csak arra kérte a bárót, hogy
tanulja meg jól elolvasni.
S következett egy dolog.
Előbb engemet kérdezett Rizs ur az iskolában.
Minden szavamba beleakadt, semmi se volt jó.
– Üljön le – nyomta meg a szót érdesen. Kérem méltóztassék folytatni
nagysád.
Oda ment a báróhoz, hogy ujjával mutassa, hol következik.
– Hol a szöveg – kérdé ijedten. No, báró ur, tegnap fájt a feje – ma nem
kérdem.
– Tudom.
S olvasta a báró bátran, bizodalommal.
Igen – de nem jutott eszébe egy szó is, egyetlen sort vagy mondatot nem
tudott leforditani. Mind olvasta, mind kezdte, hol itt, hol ott, a
negyedik caput helyett mondta az első caput magyarját. Kacagott,
röhögött az egész osztály. Lássa, lássa – mondogatta Rizs ur – ugy-e,
hogy fáj a feje, báró.
Óra végén haza kellett mennünk mind a kettőnknek.
Rizs ur alig várta, hogy beérjünk a szobába, nekem ugrott. Erős kezeivel
fölkapott a vállaimnál fogva s rázni kezdett.
– Szamár, gazember mit tettél?
– Ne bántsa a tanár ur, én vagyok az oka – esdekelt Ádám báró.
– Paraszt, intrikus tolvaj, kit akartál te megszégyeniteni? Tolvaj…
A tanárné is bejött, s minden kutya bejött s ugatott.
– Mi ez? – kérdé a tanárné – egyet csipve rajtam előre is. Lopott?
Mennyit lopott? Policáj – policáj – hamar. Kazzemperr neki!
– Nem gazember – állott az asszony elé a báró – itt semmi policiára
nincs szükség, de igenis egyébre. Sándor, mi innen még ma
elköltözködünk. Tegye le tanár ur azt a fiut, mert velem gyülik meg a
baja.
S a mindig sápadt s oly könnyen el-elaluszó cingár ifju lekapta a falról
a vitőrt s jobb térdét előre feszitve, készen várta a tanárt.
Ádám báró kék ajkáról, mint a nyavalyatörős kis Pap Petiről, mikor
elérte a betegség – foszlányokban szakadt alá a hab. De nem reszketett,
csak előrébb, előrébb feszitette a lábait.
– Nagysád – fogta össze alázatosan kezeit – hát ezt érdemlem én
méltóságodtól, a miért védelmére keltem?
– Engem nem volt miért védelmezni, engem senki se bántott.
– Hát ez a semmirevaló –
– Ne mondja azt a szót, mert keresztül szurom önt.
S mint a villám egyet cikázott kezében a tőr.
A tanárné ordított és emberekért kiabált. De mintha mindenkit elnyelt
volna a föld: egy teremtett lélek nem látszott sehol.
– Maradj Lucsia – ki ne menj. Elbánok én ezzel a fattyuval.
– Kit ért ön az alatt a csúf szó alatt – kérdé a báró, tőrével egy
arasznyira a tanártól. Rögtön keresztüldöföm, ha bocsánatot nem kér.
S az óriás termetü ember eleresztett s kezdett alkudozni a báróval.
Könyörgött, rimánkodott s mindent megigért, csak azt fogadjuk meg, hogy
nem megyünk el s erről a jelenetről nem szólunk. Ő nagymérvü szivbajban
szenved s mikor a görcs elfogja – nem ura magának. A forradalomban kapta
ezt a szivbajt, mikor Batthyáni grófot agyonlőtték, a kit rendkivül
szeretett. Erről a mai dologról az ő esze mit sem tud. Ez egy borzasztó
álom, valóságos szerencse, hogy a báró közbe vetette magát. Máskor neje
Lucsia (egy fehér ősz haju, paprikaveres arcu német nő) szokta a
gondviselés szerepét játszani.
Jó, hogy bevégződött a jelenet, mert jöttek az erdélyi tanárok, s hivták
a bárót, hogy menjen sétálni.