AZ OSZLOPBÁRÓ
REGÉNY
IRTA
TOLNAI LAJOS
BUDAPEST
AIGNER LAJOS
1884
Budapest. Weiszmann testvérek
TARTALOM.
I. A szomszédok 1
II. Még az uton már minő vihar tör ki 25
III. »Nagy különbség van az erdőháti és öreg-teleki professzor urak
között. Hogy ne?« 43
IV. Rizs tanár nem nyugszik, mig be nem bizonyitja, hogy ő gavallér 65
V. A jó utra térek 95
VI. Otthoni események és sorsom eldőlése 114
VII. Cecil kisasszony 130
VIII. Milyen szemmel nézi most Ádám báró az embereket 157
IX. Haza felé 168
X. Az oszlopok között és a kertészházban 186
XI. A menyasszony megérkezik 204
XII. Mindent isten kezébe teszünk 225
XIII. Az oszlopbáróság megindul 236
XIV. Ádám báró a hazáé 251
I.
A szomszédok.
Valamikor az én édes szüleim is jó módban voltak; látni ugyan ebből a
szép és kedves állapotból én már mitsem láttam, de hogy a dolog a
legtisztább valóság: onnan mondhatom, mert anyám, mikor varrt, s
egyszer-egyszer holmi jó kocsi pompás lovakkal el-elsurrant a lakásunk
előtt – letette a vásznat, vagy paraszt kacabajkát s hirtelen a lovak
után nézett, egy kissé elgondolkozott, azután vagy sirt, vagy dalolt,
vagy nevetett, de rendesen a multra tért, és számos fényes részletet
beszélt el életükből.
Csakugyan ugy kell lenni, hogy nekünk is voltak olyan szép lovaink.
Lehetett házunk, kertünk, szőlőnk, rétünk, de sőt malacunk is az erdő
alatt, a patakon. Ugy látom teheneink is voltak, borjasok és nem
borjasok, magyar és hollandi teheneink, nagyszerüen tejelők. Annyi turó,
tejfel, aludttej, sajt, hogy ki se lehet mondani! Ritka faju sertésekről
is hallottam; különös tyukokról, nagy selyem-ludakról, két hires
vizsláról, s egy olyan hamuszin agárról, a milyen egy, de vakon a Ladár
báróék márvány pitvarában is heverészgetett.
Nem mondom, hogy ezek a történetek ne hatottak volna reám, különösen a
gőgös tót Subick vaskereskedő fiaival szemben, kik ugy fenláttak a
nemzetségükkel, holott, – de maradjanak! Nem mondom, hogy almaéréskor ne
vágytunk volna vissza a tágas gyümölcsös kertbe, melyben anyám szerint
csak körtve több volt öt-hat fajtánál, hát még szilva, kék szilva, fehér
szilva, sárga szilva, királyszilva. Teremtő jó isten! Azt se mondom,
hogy szüret idején ne vágytunk volna vissza a nagy szőlőbe, hol egy
hatalmas kőprésház is létezett, ebédlő- és lakószobával. De én jelen
helyzetünkben is boldognak éreztem magamat, – jóllehet most már a más
házában laktunk mindig, hol ide, hol oda költözve, – és udvarunk,
kertünk ha volt is: szűk és másokkal közös. Mindamellett a mienknél
vidámabb, megelégedettebb család nem igen hiszem, hogy élt volna akkor
Erdőháton.
– Légy becsületes fiam. Ne lopj, ne csalj, ne hazudjál, váltót soha alá
ne irj, s bátran szeme közé nézhetsz a világnak. Soha ne szomorkodjál,
mert az olyan ember kiállhatatlan, a panaszolkodást pedig még a
csirájában is elfojtsd. Dalolj, nevess, táncolj s a cukrot nem keresik
jobban a legyek, mint téged fognak barátaid.
Körülbelől e szavakkal bucsuzott el apám, idősb Illyés Sándor a
világtól, épen mikor én a tizenharmadik esztendőmbe fordultam.
Utolsó napjaiban emlegette, hogy ha majd felnövök: mindent elmond az
életéből, mert nem érdemelné meg, hogy követ dobjunk a sirjára, ha ült
is néhány hónapot a börtönben. Le fogja irni mitől őrizkedjünk és ha
lesz hozzá pénzünk, hát akkor okvetetlen, hogy inditsuk meg a pert, mert
ha van isten (a mit egyik erdőháti professzor régóta nem hisz), hát
akkor igazság is létezik a földön.
Megmutatott egy csomó váltót, okmányt.
– Ezekre Sándor, mint a szemed világára, ugy vigyázz. Akkor
behajthatlanok voltak, a furfang olyanokká tette őket, de bizonyosan el
fog jőni az ő idejük is. Anyám megigérte nekem esküvel, hogy soha nem
szól rólok: ne is bolygasd. Meg fogom neked mutatni azt az embert, –
most még nem szabad, mert lakat van a nevén – a kinek minden
nyomoruságomat köszönhetem. Egyébiránt siess, hogy anyádat és
testvéreidet minél előbb magadhoz szedhesd. A hivatalokban ne válogass,
mindegy a kenyér az éhezőnél akár fehér, akár fekete, csak legyen a ki
adja. Tudod Sándor a jó agár ne kergesse jobban a nyulat, mint te űzd
azt az embert, mikor az isten rászabadit. A pokolba sülyedjen a
koporsóm, ha gyáva találnál lenni.
És Szent János-nap estvéjén kilenc és tiz óra között meghalt apám,
hosszan, hosszan tartó nevetés között.
Az egész falu igen csodálkozott ezen és meg nem tudta magyarázni.
Öten maradtunk, három fiu és két leány. Mind kisebb, mint én.
Nem azért mondom, – bár látom én most kéjenc uzsorásoknál is divatba
jött – hogy emléktáblával jelöljék meg azt a házat, a hol laktunk, de
legalább ott laktunk a gymnasiummal szemközt, a Wagner csizmadia
házában, abban, a melyiknek az elejét egy magas cserfaoszlop védi a
szelektől és őszi viharoktól. A csizmadia, mivel főgyönyörüsége volt a
pénz: a két első jobb szobát nekünk adta, ő maga majdnem a part alá, a
pincébe költözött, azt állitván, hogy ez nyáron hüvös, télen pedig meleg
és hogy hosszu életét is ennek az alkalmatosságnak tulajdonithatja
leges-legfőképen.
Hol állhat e tárgyban az igazság – soha sem kutattuk.
Anyám a haláleset után nem adta át szivét a bánatnak, még többet
dolgozott, néhány szegényebb kosztos fiut tartott és időről-időre
malacokat hizlalt. Esténként pedig nekünk történeteket mesélt.
Igy következett el lassankint az a szomoru és kedves idő, hogy az
erdőháti hatosztályu gymnasiumot szerencsésen elvégeztem. Mi módon?
közben-közben mennyi bajjal? óh azért a jó isten ellen sem akkor, sem ma
egyetlen panaszszót is nem tettem és nem tennék.
A bizonyitványomat latin nyelven adták ki. Innen van, hogy mikor anyám
nagy dicsekedésekkel a szomszédoknak mutogatta és magyarázta, milyen fiu
vagyok, azok egyszerüen nem hitték, azt mondván: Hohó Ilyésné asszony,
deákul sokat lehet hazudni. Az urak rendesen ezen adják el a szegény
embert.
Fájt, hogy egyszer-egyszer anyám is kételkedett. Nem hazudom-e? Beszélt
történeteket a francia regényekből, a hol a gyerekek gyilkolnak,
hamisitanak és borzasztó gonoszságokat követnek el.
Mivel sok mindenhez értett szülei után is, de apám után is: megtapogatta
a fejemet, elmondta, hogy mely csucsok, dudorodások mutatják a
részegest, a csalót, a verekedőt, a nagyevőt, az erkölcstelen életűt és
némileg megkönnyebbedett, hogy az én koponyámon csak két forradás volt,
melyek közül az egyiket apám okozta a lineával, a másikat egy kő valami
játékban.
Bizonyitványomat, egyéb szükséges és nem szükséges irásaimmal jól
elzártam és többet senkinek sem engedtem mutatni.
Szerencsésebb, gazdagabb tanulótársaim mind beszélgették már jóval a
vizsgálatok előtt: no én Kőrösre megyek, ott van Arany; én Kecskemétre,
ott van Tatay; én Pápára, ott van Tarczy; én Patakra, ott van Erdélyi;
én Debrecenbe, ott van a száz mázsás harang.
Én sokkal kisebb haranggal is megelégedtem volna, csak lehetett volna
valahova mennem.
Mekkora munkával, dallal, serénységgel voltak nővéreim; hogy
készitettek, mint egy urfit; fiutestvéreim osztakoztak az elnyűtt
ruháimon és szinte jól levetkőztettek, hogy már ez se jó, az se jó; ez
is kicsiny, az is kurta.
– Hát akkor nekem mi marad? – kérdém.
S erre mindnyájan a legvidámabb nevetésben törtünk ki.
Anyám ujra vizsgálat alá vette az egyes darabokat s mindezeket jól
össze-vissza foltozták, ott is, a hol még maradhatott volna, különösen a
térdeimen. A gombokat háromszorosan is megerősitették, nehogy valahogy
elszabaduljon.
Én is készültem. Mivel? Hova? Minő pályára?
Volt egy aranyom »A boldogság« cimű versemért és három tallérom »Julius
Caesar életéért.« S remélhettem, hogy egy malacot is eladhatunk az őszi
bucsura, mely Erdőháton nagyszerü szokott lenni.
Tanáraim adtak ajánló leveleket, egyik Pápára, másik Nagy-Kőrösre.
Kaptam egy-egy latin klasszikust is és egyik tanáromtól összes
költeményeit, a legszebb aranyosszélü diszkötésben.
– Három pengőt bátran megér – mondá – vigyázz reá.
Anyám, mivel nem ösmerte föl a könyv értékét: két pengőt készpénzben
örömestebb vett volna azért a sok irásért, a mit ennek a tanáromnak
végeztem.
A tisztelendő ur sok keresés után, mely mutatta, hogy mily örömest adna
valami segitséget, de egyik zsebében se talált: megajándékozott egy még
egészen jó magas tetejü cilinderkalappal. Mindjárt a fejembe is nyomta s
benne kellett hazamennem.
Otthon óriási nevetéssel fogadtak. – Anyám, hogy a kalaptól ne vegye el
a kedvemet, fölment a padlásra, de onnan is lehallatszott a harsány
nevetése.
Közeledett sebes léptekkel az utazási határnap: a Szent-Mihály napja.
Már láttam egy-egy boritós kocsit, melyen baranyai és somogymegyei
rektor- és papfiuk mentek Kecskemétre nagy ládákkal és vidám
kurjongatásokkal. Az én legfontosabb ajánló-levelem Öreg-Telekre szólt,
tehát az odavaló gymnáziumba kellett mennem. Reménylem, hogy a papnál,
ki egyik tanárom bátyja – alkalmazást kapok.
Csak eredj Sándor bizvást, – mondá tanárom – ha ott vagy, ne félj, éhen
meg nem halsz. Kezdjed a csontokon s majd végezheted a sülteken. Lesd
meg, hol nem verik ki a kutyákat: ott gazdag és jószivü emberek laknak.
Aztán meg az országban sincs oly temető, mint a teleki temető. Csak az
megérdemli, hogy Öreg-Telekre menj.
Ilyen bátoritások után mi volt természetesebb, mint hogy Öreg-Telekre
vágytam.
De messzecske esett tőlünk, vagy tizenöt mértföldnyire.
Kocsin ekkora utat lehetetlenség volt megjárni, gyalog kellett hogy
megtegyem. Csak tudnám merre menjek?
– Elmegyek én veled fiam – ajánlkozott anyám – én jártam már Teleken.
Hisz elhalt öcsém is ott tanult. Milyen hatalmas három sárgán vitte be
apám Eleket! De foghattunk volna be négyet is – egészité ki anyám nagy
büszkeséggel – mert volt.
S észre se vette, hogy megint sir, holott a három ló azt nem érdemlette
meg.
– Elmegyek, anyám, magam. Sötér Pista bácsi elhozza a nehezebb holmimat,
a kisebbeket majd viszem én. Ugy elmegyünk, mint a madarak, még port se
verünk. Erdőkön, réteken, buzaföldeken, a hol senki se lát.
– Jaj Sándornak – szólott közbe nagy örömmel Juliska nővérem – mondok én
valamit.
– Mit? – Támadánk reá mindnyájan.
– A Bévárdi Sárika mondta, hogy az ifju bárót is most viszik iskolába és
épen Öreg-Telekre, maga a kasznár ur viszi.
– A nevelő…
– Az nem megy, csak a kasznár ur. Nagy már a báró.
– És hát akkor? – kérdék kisebb testvéreim.
– Ezzel Juliska semmit se mondtál – fordultam felé, hirtelen támadt
reménységgel.
– A kocsis mellett talán…
– Hát a bagázsiám?
– Igaz, nem lehet – volt a szomoru megegyezés.
– Majd a kevély Ladár báró – jegyzé meg anyám lángvörös arccal, inkább
térden csuszva mennék a világ végeig. Kapunk meszes szekeret fiam.
– Én ettem a báróék udvarában epret s nem vertek le a fákról – mondá
Károly öcsém.
– Te ettél Károly? – fordult villogó szemekkel anyám öcsém felé – azt
mondom, oda többet be ne lépj – ha szent előtted apád emléke, koldulj
inkább.
– A bárónét nagyon jólelkünek mondják – állott elő Juliska testvérem.
– Sokszor láttam én is ott papokat, tanitókat, vármegyei urakat
szekerestől együtt – anyámnak rosszul mondták, hogy a báró kevély. Nem
kevély.
Anyám hol pirosodott, hol meg sápadt és nyers szavakat mondott a
báróékról. De én semmit sem értettem.
Tehát Sötér Pistához kellett fordulnunk. Ez egy erős, katonaviselt,
mindenre vállalkozó, de részeges ember volt. Odaigérte a talyigáját, a
mit persze én sehogyse fogadtam el. Kijelentettem, hogy a gyalogolástól
semmit se félek.
– Hát megyünk gyalog – nyugodott a dologba Sötér Pista bácsi; tettem én
már száz mértföldeket is Taliánországban, polák földön…
S még azon estve vacsora után, tettünk egy kis próbapakolást és egy
sétát a Dobogó felé. Meg sem éreztem a terhet. Adtam néhány hatost Pista
bácsinak dohányra és pálinkára s azzal, holnap hajnalig elváltunk.
Mekkora bánat ért azonban bennünket, mikor eljött a négy óra, öt óra,
hat óra, már hátamon volt négyszer-ötször is a tarisznya – és nincs
Sötér.
Leitta magát, verekedett és a rendőrség becsukatta.
Másnap hajnalban elindultunk, anyám, Juliska és én, mintha csak a
szomszéd hetivásárra mennénk, a mit igy már sokszor megtettünk.
Pompás gyalogösvényre bukkantunk a szőlők között, ugy hogy mire
megvirradt, ott voltunk a pálfalvi hidnál. Pálfalván tul már egy lélek
sem ösmert bennünket.
Milyen erdő a pálfalvi erdő; gyönyörüség benne utazni. Csillogott a
harmatos leveleken a nap, ugrándoztak a pintyikék, kalapáltak a
harkályok, bugott a vadgalamb, sivitott a rigó s a nagy terebély
cserfákról reánk hullott a fényes, zsiros gubics. Juliska minden
lépten-nyomon le-lehajolt, hogy egy szép erdei virágot szakitson, mig
anyám folyvást tartotta a tanitásokat, hogy milyen legyek össze ne
veszszek ám senkivel, mert a kit az ember egyszer megbántott: az meg nem
bocsát soha.
– Anyám se bocsátana meg senkinek? – kérdém.
– Mindenkinek fiam, csak egynek nem.
– Kos tanár urnak ugy-e, a kinél ősztől fogva egész tavaszig dolgoztam a
telekfölvételeknél, sokszor éjszakán egy óráig s a végén reám fogta,
hogy én rontottam el a munkát s egy krajcárt sem adott?
– Igy járhatsz még sokszor, de azért ne is haragudjál.
– Törhetek a mákosból anyám?
– Törhetsz fiam. Addig egyél, mig az én sültemből, főztemből ehetel.
– S egy szép bokros helyen, az utszélén leültünk.
Észrevettem, hogy mig én jóizüen falatozok, két hintó vágtat felénk.
Nem volt időnk hogy beljebb huzódjunk, mert Bévárdi ur hozzánk kiáltott.
– A báróné ő nagysága kérdezteti: igaz-e, hogy Öreg-Telekre mennek?
– Igenis, oda megyünk – állottam fel rögtön és feleltem.
Anyám elvörösödött és haragosan megrántotta a kabátomat.
A báróné, ki egy felette kövér, szőkepiros asszonyság volt,
megállittatta a két hintót s magához intette anyámat.
– Jőjjön, jőjjön Ilyésné.
A báróné kinyujtotta a kezét a hintóból, de anyám nem csókolta meg,
hanem én odaszaladtam és megcsókoltam. Valami odavonzott hozzá.
– Hová megyen igy asszonyság? – fordult a báróné elkomorodott arccal
anyámhoz, mig az én kezemet kezében tartotta.
– Fiamat viszem iskolába, Öreg-Telekre. S elfordult a bárónétól.
– De igy? Hát a szekér hol van?
– Mi nem vagyunk szekérhez szokva. Verje meg az isten, a ki…
– De ha Telekre megy – oda gyalog nem mehet. Messze van az.
– Elsegit a jó isten. S anyám megfogott, hogy menjünk. Jertek.
– A pakkjukat feltehetnék a kasznár ur szekerére.
– Nem hagyhatjuk el magunktól, abban van mindenünk.
– De ha maguk is felülnének? Mit gondol, édes szomszédasszony?
Anyám oda szegezte szemeit a bárónéra, egy darabig gondolkozott, aztán
mintha megbánta volna, hogy olyan nyersen beszélt. Láttam, itt van
valami.
– Köszönöm nagyságodnak, de mi igy is elmehetünk – mondá szelidebben.
– Üljön ide hozzánk maga – szólt hozzám az ifju báró, halavány sárga
arcán élénk pirossággal. És nyujtotta felém a kezeit.
Fel kellet ülnöm, bár anyám erősen huzott visszafelé.
– No lássa, édes szomszédasszony, ez már itt van s én le nem eresztem.
Tudja?
Anyám mosolygott is sirt is. És le akart huzni a kezemnél fogva.
– Csak tegyék fel a bagázsiát is. Bévárdi kérem intézkedjék.
A kocsisok leugráltak, s az én holmimat anyám akarata ellenére
leszijjazták.
A báróné észrevette, hogy Juliska egy nagy darab kalácsot akar nekem
feladni, a miből az imént együtt eddegéltünk.
– Hagyja el édes leányom, – intett a báróné – lesz a kis bőröndjeinkben
elég. Tőlem ne féljen szomszédasszony – az én kezeim tiszták.
– Ha a nagyságos báróné – tördelé anyám a szavakat siró hangon
mindenképen – oh nem a báróné, tudom én – de – nem, nem!
– De semmikép sem, én édes asszonyom! Hanem hogy nem tudott maga eljönni
hozzám, ha tudta, hogy a fiamat én s Telekre viszem? Ezt lehetetlen,
hogy ne tudta volna. A fiuk tudják egymás dolgait. (A báróné olyan veres
lett.)
– Igen anyám én tudtam, hogy Ádám báró – és Juliska is tudta.
– Hány éves ez a nyulánk, barna leány? – kérdé nyájasan a báróné
anyámtól.
– Most töltött tizenötöt.
És néhány igen magasztaló szót mondott hugomról a báróné. Valóban
Juliskánál aligha volt szebb leány a városban; karcsu, sugár termetü,
hosszas, barna arcu, nagy sötétkék szemü, és örökké jókedvü. Az egyik
szeme alatt egy kis fekete lencse volt, innen reá fogták, hogy
szerencsés lesz, mert a lencse szerencse.
Talán ez tette olyan jókedvüvé.
– Hány gyermeke van, édes szomszédasszony? Jőjjön közelébb.
– Három fiam s két leányom.
– Férje tudom meghalt.
– Hetedik éve már.
– Okvetlenül jőjjön be hozzám minél előbb. Sok beszélni valónk lesz.
Addig is menjen el és mondja a kulcsárnőnek: a gyermekek bejárhatnak a
gyümölcsösbe. Én parancsoltam. Kicsinyek még?
– Ez a kettő a legnagyobb.
– A lelkész urtól hallottam, hogy a fia derék tanuló.
– Sándor, mutasd meg a bizonyitványodat – hanem – deákul…
– Oh anyám, a kasznár úr tud deákul.
– Inasa volt Kos professor úrnak, s hallom, hogy kalkulussal fizetett –
szólt a kasznár ur – nevetve, igy akarván lerontani bizonyitványomat.
Anyám elsápadt erre a szóra, s a már odanyujtott bizonyitványt hirtelen
visszarántotta.
– Fiam nem volt inas, mint ön kasznár ur, s ha irt is és dolgozott is
Kos urnak, és ha nem is kapott érette semmit, ezt a szegény
bizonyitványt nem ugy loptuk és nem is mesterkedtük ki – mint – –
– A fiu inas volt, mire való azt tagadni? – kiáltott a kasznár mérgesen.
– Bévárdi – én magától ilyen felvilágositásokat sem nem kértem, sem nem
fogok kérni. Azonnal megindul s a péli kastély előtt bevár. – Én ezzel a
szegény asszonynyal maradok. Kedves szomszédném, a bagázsiát viszik, én
pedig magukat viszem, s Pélen egy jó kocsit fogok adni magának s a
leányának. Fia azonban itt marad Ádám báróval. Most lássuk a
bizonyitványt.
A kasznár ur haragosan megindult, mi pedig még maradtunk. Felolvastam a
kalkulusokat latinul és elmondtam magyarul is.
– Hallja ezt Ádám?
– S mi alatt a báróné megcsókolta fiát – nehány könyet törült ki a
szeméből.
– Látja Ádám.
– Nekem is kitünőm van, mama.
– De szeretném, ha ilyen kitünői lennének és nem a minőket az erdőháti
professor urak adnak. Hallottam, hogy minden kérdésre ők maguk feleltek
meg, s mégis a bárót dicsérték: jól van, kitünően van báró ur. Ez
gazság, erkölcsi hamisság, sikkasztás.
Ádám báró nevetett.
– Hát miért tömi őket apám aranyokkal, szivarral, borral?
– Ugy illik; de az is ugy illenék, hogy magát meg jól elkészitsék.
– Oh én jól el tudnám késziteni – mondám a bárónénak.
– Hogyan? – kérdé az ifju báró, ki egy igen erőtlen, sápadt ifju volt,
szörnyü sovány ujjakkal és nevető szintelen szájjal. – Hogyan? – mert én
szeretnék valamit tudni. Unom, hogy a deklinációt se tudom jól, holott a
hat osztályt elvégeztem már. Teleken ki fognak nevetni – ha valamit
kérdezni találnak. Csak a históriát tudom, abból is a mohácsi vészt, és
Zrinyi Miklós kirohanását, és valamit a kalifák legyilkoltatásáról. De
ezeket jól tudom legalább, azt hiszem kitünően. S gunyosan nevetett.
– És meg tudná maga tenni – fordult hozzám a báróné karomat erősen
megragadva, – hogy a báró mindent értsen? Alaposan?
– Meg én, nagyságos báróné.
– Hogy? – kérdé reám hajolva a báró. Oh, én olyan szamár vagyok s az ugy
bosszant engemet. De mihelyt akartam valamit derekasan tanulni: a
tanárok elbeszélgették az időt s most félek, hogy mily csufot vallok
Teleken. Mire tudna maga engem tanitani az uton a latinból, mert azt
épen nem tudom.
– Hát a számtant?
– Az menne valahogy.
– A görög?
– Abból még egy betűt se tudok. Azt mondták ellehetek a nélkül.
– Fizika, vallás, irodalom, földrajz –
– Valamit mindnyájából, de képzelje nem tudok deklinálni. Az ezredes, a
mama bátyja örökké evvel öl. Erre tanitson meg minél előbb.
– Megtanitom erre báró ur, én mindenre megtanitom, ha engedelmeskedik.
– Hogy akarja, hogy engedelmeskedjem? Fejtse föl. No ez furcsa!
Engedelmeskedjem.
S láttam, hogy a báróné haragosan ráncolta erre homlokát.
– Addig soha se keljünk föl az asztaltól és sohase feküdjünk le, mig
mindent nem tudunk. Ez az első regula.
– És mi a második? Ez derék. Ön egy professor. Nekem tetszik maga.
– Addig ne menjünk odább, mig mindent jól nem értünk.
– Azután?
– Az iskolában a magyarázatokra erősen figyelnünk kell.
– Igen, csakhogy én elalszom. A történetóra alatt is mindig aludtam.
– Könnyü ettől elszokni.
– Oda fogjuk ültetni a bárót maga mellé – szólt közbe a báróné.
– Oda ülsz Sándor – jegyzé meg örömmel anyám, ki ugy látszik
elfelejtette a Bévárdi kasznár ur gorombaságát. És ügyelsz, hogy a kis
báró ur el ne szunnyadjon. Gyenge egészségü ő, innét van álmossága.
Bizonyos.
– Igy van, édes szomszédasszony, Ádámnak meg kell erősödnie.
– Sándor megerősiti. Sándor, meg fogod erősiteni e báró urat.
– Hogy? Szeretném tudni. Ez nagyszerü. Mondja, hogy erősit meg engemet?
Ezt a báró kérdezte.
– Gymnasztikálunk, birkózunk, futunk mászunk – és
– Sokat kell enni a báró urnak – tette hozzá anyám: Sándor is sokat
eszik.
Juliska azonnal megkinálta a bárót kalácscsal.
– Az istenért – kiáltott a báróné, ki akarván kapni a kalácsot a báró
kezéből – lázat kap.
– Nem kap, én sütöttem – biztatá Juliska – jó mákos és nem száradt.
– Nem lehetett birni Ádám báróval, ugy evett, de jó kedvvel két-három
darabot is.
Ekkor én leugrottam s a kabátom zsebjében levő pohárral egy ital jó
forrásvizet hoztam. Ivott, s látszott, hogy épül.
Csupa elevenség és vidámság volt a báró; arca kipirult, fakó, sápadt
szine eltünt és pontról-pontra kikérdezett mindenben, hogy mikép
haladhatna ő legbiztosabban a deklinációban.
A konjugációról és egyéb syntactikai szabályokról még egyetlen szót se
tehettünk. Oly természetes, kedves ember volt, hogy a Zrinyi kirohanását
ott mindjárt elmondta a fontosabb nevek és évszámok nélkül ugyan – de
elég szépen.
– Jól mondtam? – kérdé igen nagy örömmel. No, ugy-e?
– Igen.
– De ne hazudjék, mint Kardos ur szokott egy jó szivarért.
– Nem hazudom.
– Hát most maga mondja el. Lássam hogy mondja?
– Itt?
– Itt, itt. No és miért ne? Ha én elmondtam, maga is elmondhatja. Rajta!
– De a báróné – talán…
– Hogy ne mondanád fiam – bátoritott anyám a szemeivel, kezeivel.
– Csak mondja – intett a báróné.
Hát én elmondtam.
– Maguk igy tanulták? Hiszen ez három olyan hosszu, mint az enyém!
– Igy, báró ur, nevekkel, évszámokkal, mert a nélkül mese az egész.
– Akkor engem itt is megcsalt Kardos ur. Én is hatodosztályos voltam,
maga is és maga négyszer annyit tud. Igy akarom tudni én is.
– Nagyon örömest megtanitom.
Más tárgyakból is kivánta a báró, hogy kérdezzem.
El-elkomorodott s ilyenkor sápadtsága kékre változott s a szemébe könyek
gyültek. Hánykolódott, hogy majd leesett a hintóból.
Biztatni akarta-e Juliska vagy vigasztalni, elég az, hogy folyvást nézte
a bárót s a báró őt. Sajnálta Juliska – azt hiszem.
– No, ha maga fiam – szólt a báróné, egy aranyat adva Juliskának a
kalácsért – Ádámot ugy megtanitja, hogy –
– Ne féljek az ezredestől – vágott szavába hirtelen a báró.
– Jó, tehát az ezredestől: akkor a maga édes anyjára és testvéreire
nekem lesz gondom. De ugy értsen meg, hogy el ne ámitson, mint a
professoratus és csalót, hazugot ne csináljon a fiamból. Nekem ez az
egyetlen fiam van csak; leányom, igaz, van négy, de már mind férjnél;
ennek kell a Ladár nevet föntartani becsülettel, tisztességgel Én nem
vagyok nagyon gazdag, de azért Ádámnak oszlopembernek kell lenni,
olyannak, a ki minden egyletben, társaságban, osztályban emberül
megtegye a magáét. Az öreg báró már beteges: Ádám fogja betölteni a
helyét és nem szeretném, ha olyan tedd ide, tedd oda ember találna
lenni. Ösmerjen, lásson mindent és járjon a maga lábán.
Anyámnak és Juliskának fel kellett ülni a hintóba. Anyám a báróné mellé
ült, szemben vele a báró és Juliska – én meg az inas, meg a kocsis a
bakon ültünk.
A kik igy láttak, pedig sokan láttak, mondhatták: a Ladár báróné megint
megbolondult, felszedte a koldusokat.
A péli kastély előtt, mely a Hetényi grófoké – várt reánk a kasznár ur,
kire a báróné egyetlen tekintetet se vetett.
Mivel anyám még az uton kijelentette, hogy Juliskával visszamegy: oda
fordult a kasznár ur kocsisához a báróné és kiadta a rendeletet, hogy ez
a hintó visszaviszi Erdőhátra Ilyésnét és rögtön utánunk jő.
– Kedves, jó szomszédasszony, a fia az én fiam lesz és az édes anyja: az
én szomszédném. Ott fogunk lakni a régi kertészházban a Diós mellett.
Érti?
II.
Még az uton már minő vihar tör ki.
Anyám megkérte a bárónét, hogy a mig ő nagyságaik a grófi udvarban
ülnek, én hadd maradhassak ő vele.
– Azt gondolja – mosolygott jóakarattal a báróné – hogy egy kissé jobban
fel kellene fiát öltöztetni? Nem bánom.
Nem, a világért sem ezt gondolta anyám; hiszen a rajtamlevőnél jobb őszi
ruhám nem is volt, hacsak a téli kabátot föl nem veszem. De azt meg
ilyen forróságban hogyan?
Mégis mikor magunk maradtunk, kivétette anyám a holmimat a hintóból és
sírva, szégyenkezve egy juhistálló mellett felöltöztetett. Csakugyan a
téli kabát került reám, s a nagy uj téli csizma.
– Fiam – kezdé anyám, szemmel láthatólag megvigasztalódva a majd
sarkamig érő kávébarna kabáton s egy hid melletti lombos akácfa mellé
huzódván, közel a hintóhoz – istennek adjunk hálákat, tégedet ma nagy
szerencse ért. Tanitsd meg azt a kis bárót mindenre az ég alatt, rágj
szépen minden betűt a kedves, okos szájába és azon légy, hogy többet
tudjon náladnál is. És most fiam megmondom, de soha el ne áruld és soha
ne éreztesd a báróékkal, hogy apádat ők tették tönkre, az öreg István
báró uzsorája. István báró is oszlopember, adakozik, mindenütt ott van,
a hol segiteni kell, de még a kocsisa pipájából is kivenné a dohányt.
Most ne kérdezz többet, én mindeneket tiszta szivem szerint
megbocsátottam, elfelejtettem, csak a báróné jó legyen hozzád: én, ugy
áldjon meg minket az isten, soha semmit fel nem hozok és nem követelek.
– No, fiu – szólalt meg dörgő, kemény hangján Bévárdi kasznár ur a
hátunk mögött – te ma oly szemtelenül viselted magadat irántam s anyád
olyat cselekedett, hogy – hogy. Csak ezt akartam megmondani édes Ilyésné
asszonyom. Irja oda a füle mellé.
Azzal hirtelen eltünt, kocsira ült s mikor a dombra felért, a Krisztus
urunk keresztjéhez – láttam, hogy felénk fordul – és botjával fenyeget.
Igy kellett életem legszerencsésebb napján mindjárt hamar megtanulnom,
hogy: mindazért, a mi bennem valami jobb volt és van, rettentő árral
kell fizetnem.
Sirtunk és vigasztaltuk egymást, hogy ne féljünk, mert a rosz ember
mellett mindig ott áll az isten és ő tudja mikor mit tegyen.
– Jézus Mária, hát maguk hova bujtak – szidott és nevetett a cifra ruhás
inas, Károly, hajadon főn, göndör, szőke haját meg megnyalt ujja
hegyével kondoritgatva. Most rögtön jőjjenek az officérek szobájába. Én
itt mindent tűvé teszek, kiabálok, hogy a drága torkomat összetöröm és
sehol, mintha elnyelte volna a föld magukat. Teritve az asztal. Pedig
nekünk Sándor – ölelt át – jó barátoknak kell lenünk, ha azt akarjuk,
hogy mindenből kapjunk, a mi jó.
S egész az officérek (udvari tisztek) szobájáig arról beszélt, hogy ő
milyen nagy és kedves embere az öreg bárónak, a ki pedig egy országos
smucig. Csak nagy gyorsan elmesélte egy utazásukat.
– Füredre mentünk, Köcscsén, az uton egy sánta, vak koldus kunyorált.
Adj neki, mondja a báró, egy krajcárt. S oda tartott elém egy
négykrajcárost. Én oda dobtam az egészet. Hát mit? egy báró inasa egy
krajcárt csak nem ad. No, hogy hazakerülünk, a sok virágos, diadalkapus
jószágainkon átvergődünk, számoltat ám a báró. Három krajcárral a többek
közt nem tudok beszámolni. Igaz, mondám, Köcscsén a koldusnak adtam. Hát
nem meg kellett adnom a három krajcárt? Hanem azért ne félj vén cudar –
ez a jó kis eszem megsegitett. Ugy kell oktatnunk ezt a kis
penészbogarat is, nehogy a vén oszlopra üssön. Csak tegye mindig azt, a
mit én mondok. Tiz esztendeje, hogy szolgálom a bárót – egy pof kicsi,
de annyi nem érte az orcám bőrét. Urak csak az együgyü embert ki nem
állhatják. Tudjon az ember hirt mondani, örökké fris hirt; a mit nem
szabad, azt ne lássa meg: s nem hal meg éhen. Ha ur nem volna, jó világ
se volna. Igyanak asszonyság, pompás pecsétes bor van az asztalon.
Egyenek. Arra való az ur, hogy a szegény éljen utána.
S egyet csipett a Juliska orcáján, mire én akkorát taszitottam a
szemtelenen, hogy orra bukott.
Nem szólt, csak a kondor haját borzolgatta.
A báróné már ott állt a gazdagon megrakott asztal mellett és igazán a
legjobb indulattal pirongatott bennünket, hogy hova tüntünk. Ez többet
ne történjék.
Ádám báró ujjongott, ugrált örömében, hogy én olyan furcsán vagyok
öltözve és a Hetényi grófok is jókat kacagtak.
Csak anyám volt szomoru, ki nem szerette, hogy a mulatság a mi
rovásunkra történik. Szegény asszony volt és mégis azt óhajtotta volna,
hogy ugy megbecsüljék, mint a gazdagot, a mi épen lehetetlen.
Nagy kegyességet mutattak irántuk a grófok s a báróné is mindent
elkövetett, hogy anyámék a lehető vidáman menjenek haza.
Egy darabig én a bagázsiás kocsin mentem, de a mint kiértünk a péli
határból, ismét csak oda kellett ülnöm a báróékhoz.
Azt gondoltam, egész uton deklinálunk. Ebből indultam ki és kezdtem Ádám
bárót csöndesen bevezetni az első deklináció mélyedéseibe.
Mindenkép elpróbáltam; külön vettem az egyenlő végzetű eseteket, igy –
azt mondta a báró: zavaros, érthetetlen; majd sorba vettem, igy a
dativust mindig elugrotta. Arra is rámentem, hogy – de mit tehettem
mást, hogy énekeljem: rósa, rosáe rósáe – – Erre nevetett ő is, a báróné
is, s mivel a családhoz tartozónak gondolta magát: az inas is.
Láttam, igen gyerekes utra tévedtem. De a báró is olyan gyermeknek
látszott. Azt gondoltam, jó lesz, ha rövid kivonatban közlöm a
legfontosabb szabályokat és hogy közelebb férjek a báróhoz, tehát
versben. No, igy még legjobban ment és hiszem, hogy még az nap délelőtt
eljutottunk volna a harmadik névragozásig, azonban a báróné a nagy
forróságban elaludt s utána csakhamar Ádám báró is.
Intettek a kezeikkel, hogy hagyjam abban az egész repeticiót.
Nem is bántam, mert igazán kezdtem dühbe jönni. Ennyire elhanyagolni egy
bárót, hogy tizenhét-tizennyolc éves korában ne tudjon annyit, mint
Grosch, a ki a legostobább fiu volt az osztályunkban – mégis
megfoghatatlan. És minden esztendőben, minden tárgyból kitünő
osztályzatai voltak. Hogy lehet az? Lehetne annyira romlott egy
professzor, megvesztegethető egy egész tanári kar, hogy idáíg menjen?
Hisz nálunk a szegény kis Jánosit csak azért vetették vissza, mert az
igazgató, Cseh Gáspár ur, évenkint sokszor elmondott goromba trágár
vicceire soha sem akart nevetni. S Nyári Károlyt meg azért, mert
borotválhatta a bajuszát, holott Jupiter tanár urnak még egy szál se
volt s ezt az ő bosszantásának vélte.
De mennyit tudtak azok ehhez képest.
S Ádám báróból oszlopember lesz. Mi az az oszlop?
Kezdtem ezen gondolkozni s azon vettem észre magamat, hogy sirok és
inkább mennék gyalog anyámmal s Juliskával, vinném az ágyat hátamon vagy
fejemen, csak ne kellene ezt a rettentő meleg kabátot magamon tűrnöm s
ezt a nagy téli csizmát, mely miatt nem tudok mozdulni.
Nagy homokon gázolt keresztül a hintó, meleg, forró homokon, mely
vereslett és csillogott az égető naptól.
Én hol egyik, hol a másik sarokba huzódtam, azért is, hogy kapnék egy
kis árnyékot és azért is, nehogy fel találjam költeni a bárót vagy a
báróné ő nagyságát.
Ebben a türhetetlen hőségben hát ime az a gondolat csap a fejemhez, hogy
ha a báróné nincs, hát akor én most a mi szekerünkön megyek apámmal,
talán édesanyámmal, három csengős lovon, jó boritós, bőrös ülésü kocsin,
mint a baranyai módosabb papfiak, megyünk talán többedmagunkkal Pápára
vagy Nagy-Kőrösre, erdőszélen, viz mentén, de hűvös helyen és dalolunk,
tréfálkozunk, nevetünk és megyek vékony nyári ruhában, talán ingujjban,
szalmakalappal. Égett a fejem és le akartam ugrani.
Harag, düh, gyülölet, bosszuállás forralta a véremet s azokra, a kik
jóakarattal felvettek hintójukra, most ugy néztem, mint a kik engemet
meg most láncra vertek. Apámat, anyámat kifosztották, apámat megölték,
ah, még bizonyosan ezek börtönbe is vettették és én most itt üljek?…
Oda-odatekintettem a kondorhaju inasra, a kit feltaszitottam a
szemtelenségeért, hogy vajjon nem veszi-e észre valamiről, hogy miket
forgatok az eszemben? nem ragad-e meg, mint gonosztevőt, a vállamnál
fogva és nem adja-e vissza a kölcsönt?
Valóban rab voltam. Itt az inas őrzött engemet, a miért nem tudtam
elnézni, hogy hugomat valaki csak egy ujjal is megsértse; otthon meg,
Erdőháton, Bévárdi ur fogja kinozni szegény anyámat és testvéreimet,
mikor épen az isten már rájuk tekintett volna. Lenne lakásuk a Dióserdő
mellett, a régi, szép kertészházban és – Ah istenem, végig gondoltam,
hogy mivel és hol állhat bosszut anyámon vagy rajtam, mert azt tudtam,
hogy a kevély ember anyám kifakadását soha meg nem bocsátja. De hiszen
még Pélen tudtunkra is adta, hogy megálljunk.
Miért nem tudott anyám hallgatni, hagyta volna reá, hogy igenis inasa
voltam Kos professzor urnak. Nem volt-e Antal János püspök is Erdélyben
inas gyermekkorában? Hisz olvastam. Nem volt-e kályhafütő annyi érsek?
Főkép tót érsek.
De ha én csakugyan nem voltam más?
Nem, nem voltam. Az Ilyések előkelő magyar nemesek voltak.
Mit ér? Bár napszámos lett volna az apám, most őseim tisztességeért nem
kellene lakolnom. Bizonyosan boldog volnék, hogy valaki mint egy darab
sarat megtűr a ruháján és odább visz.
Anyám és testvéreim állottak előttem. Ki védi őket?
Oh istenem, bár ne itta volna le magát Sötér Pista.
A báró urék egy nagy zökkenésre fölébredtek.
– Hát magával mi történt? – kérdé a báróné.
– Én csak gondolkoztam.
– De sirt, csupa veresek a szemei.
– Nem, csak melegem van.
– És nem tudja tűrni? Ha tűrni nem tud, mi lesz magából?
– Tűröm, nagyságos báróné.
– A szegények türelmetlenek és minden nyomoruságuk innen származik. Ha
boldogulnak: akkor kevélyek lesznek és nagyravágyók; ha elmaradnak,
irigy lelküekké válnak és bosszuállókká. Ha ember akar lenni, azt
mondom, jókor kezdje. Keresse a hibát mindig magában és ne ott, a hol
nincs. Legyen alázatos, engedelmes, mindenkihez alkalmazkodó. Mondja a
legény, hogy maga felrugta. Igaz ez?
– Igenis, nagyságos báróné, felrugtam – mondám kigyulladva.
– És magának adtak példás erkölcsi bizonyitványt? Egy verekedőnek?
– Soha nem loptam, nem csaltam, senkit nem árultam el, kötelességemet
pontosan teljesitettem, soha büntetést nem róttak még reám.
– És hogy esik, hogy nálam az első napon már verekedett?
Nem jutott eszembe mit mondjak, elfogott a szégyen és sirni kezdtem.
– Látod (igy, erre a hangra vette a báróné) nekem most azt kellene
tennem, hogy leszállitsalak, eredj, takarodjál semmirevaló, a ki meg nem
becsüli magát, szenvedjen. Te nyilván egy alattomos ember vagy s ezzel
nyerted meg professoraidat. Itt jó, hogy hamar kimutattad a körmödet. Ez
is foglalkozásaim körébe tartozik, hogy az ilyen embert megjavitsam. Oh,
én hamar átlátok a szitán. A kivel én egyszer találkozom: azt megismerem
az első nap. Te makacs vagy, eszed van, de szived nincs, használni
foglak a magad helyén. Tanitod a bárót és te tanulj tőle szivet,
nemességet, gyöngédséget, szerénységet: akkor hatáskörödben te is
lehetsz oszlopember. Mig igy, hamar odább löknek s a ki egy helyt
kiállhatatlan volt, az olyan, tudd meg, mindenütt kiállhatatlan.
Mosott, mosott, kegyetlenül mosott, mert azt hitte, megérdemlem és nem
engedett szóhoz jutnom; dicsérte az inast, a ki példányképe a jó, hű
embereknek s a ki ma ártatlanul olyan goromba, neveletlen bánásmódban
részesült attól, a kit én a pártfogásomba vettem.
– Meg fogod kérni, mert a ki az én cselédjeimet bántja: az engemet is
sért. Be fogod-e vallani hibádat? Bevallod. Jó. Elég.
Megsimogatott és mint egy igazi nemes, jólelkü asszony néhány könyet is
ejtett.
– Ne szólj – utasitott vissza, mikor látta, hogy szólni akarok. Nem
szeretem a sentimentál bocsánatkéréseket. Látom, beösmerted hibádat,
megbocsátok. Ez lett légyen az első bűnöd! Szeretem, hogy rögtön
szarvaidnál kaphattalak. Ebből láthatod, hogy engem megcsalni soha nem
lehet. Oh, bár Ádám báró is ily éles szemeket nyert volna a
természettől, mert nagy missiojához semmi sem kivántatnék meg inkább,
mint a jó szem. Annak, a ki életét mások üdvére, javára akarja
föláldozni – s én ezt kértem istenemtől – erősen kell látnia erősen. És
most Ilyés Sándor, erről a mai cselekedetedről nem akarok tudni egy szót
is. Fait accomplie, azaz be van végezve.
Ugy örvendett a báróné s olyan jó volt hozzám, hogy mind a két kezét
összecsókoltam.
Ha azt a fellökést el nem követem s bűnbe nem keveredem előtte: majd azt
hiszem, hogy felényi jó kedve se lett volna az uton.
Mindjárt-mindjárt egy-egy megtéritett gonoszról beszélt s oly édesen,
oly ékesen, olyan boldogságtól csillogó szemekkel, hogy ő a rosszakban
sokkal több örömet találhatott, mint a jókban.
Mondta, hogy ha bizalmára érdemes leszek, ha gonosz természetemet
merőben megváltoztatom és szabványai szerint élek: többeket fog mondani.
Kiképezhetném magamat arra, hogy majdan mellette titkár legyek, de erre
feltétlen engedelmesség kell, eszméinek elsajátitása és mindenek fölött
jézusi sziv. A pap is volt titkára, de fájdalmasan tapasztalta, hogy a
papok leghitetlenebbek és legönzőbbek. Mindenkiben ördögöt látnak és a
szegények ügyét nem képesek felfogni. Koldusház, szegényház, árvaház,
menedékház betegház – nekik mindez csak a restség, korhelység,
dologtalanság melegágya. Mindez a voltairismus még. Hanem irtogatom. A
tanárokat is sorra vettem, de azok meg, mint a pincérek, minden
lépésüket fizettetik. Müveletleneket nem használhatok, pedig maholnap át
kell venni Ádámnak az egészet. Kezeim nehezek – elkövéredtem.
Valóban a báróné igen kövér volt.
Sirt, hogy az isten csak őt verte meg ezzel a kinos teherrel, holott
neki annyi dolga volna. Irigyléssel szólt a napszámosokról, kik mennyi
temérdeket esznek és még sem hiznak meg. A szegények már csak ezért is
százszor boldogabbak, mint az urak.
Egy gazdag ember jól nem is ehetik, mert rögtön ott terem rajta a
rettenetes kövérség.
És sokat beszélt a szegénység előnyeiről, kellemes helyzetéről,
szerencsés állapotáról.
Igen, én bevallom – és ma is állitom, hogy a szegénység nem teher, nem
büntetés, nem nyomoruság. Mi nagyon boldogok voltunk otthon. A mi édes
anyánk, a mint ő szokta mondani tréfásan, – mikor egy-egy nagyobbacska
vasárnapi ebéd után kiültünk a folyosóra s mindnyájan egy uj dalba
kezdtünk, a mit én vittem az iskolából – meg politurozta a szegénységet.
Csodálatos módon nekem ugy is tetszik, mintha a mi dombon fekvő házunk
ablakába sütött volna legtovább a nap. Már másutt régen sötét volt és a
mi kis ablakunk még mind csillogott.
Tehát addig is, mig a sors oda emel és készit engemet, hogy egykor a
báróné titkárja lehetek majd: siettem dologhoz látni. Átléptem a
harmadik deklinációra. Összes fogásaimat elővettem, hogy a báróval
megkedveltessem a latin nyelvet.
Soha se felejtem el, ugy ült ott a hintóban kövér édes anyja mellett,
mint egy kis szent. Sötét fekete haja, mely kékes szint játszott,
rá-ráesett szép, magas, tiszta homlokára, nagy álló szemei, melyeket
hosszu vékony szivárvány szemöldek ékesitettek, olyan bizodalmasan,
figyelemmel néztek, reám; csontos, vékony ujjait egybefoglaltat mintha
imádkoznék, s nagyocska széles szájával engedelmesen pörgette a him, nő
és köznemü szavakat. Mint egy gyermek, holott lehetett már annyi idős,
mint én.
Mekkora büntetésre méltók isten előtt azok a tanárok, nevelők, kik ezt a
szelid, figyelmes ifjut annyira elrontották. Egy szó nem fogott az esze.
Hogy jobban menjen: a báróné maga is próbálta. Egyszerre deklináltunk
mind a hárman.
Szegény báró mindenre kész lett volna.
– De jól megy, pompásan megy – miért nem mondja maga is – szólt Ádám
báró. A professorok mindig azt mondták.
– Igen, igen, báró ur, majd mondom én is, de még most – –
– Ennyiért Cseh ur táncolt volna örömében. Most forditsunk.
Ovidiusból kezdte a Metamorfosist. Pörgette sebesen: az első sorokat
olvasta és mondta a második lap magyarját.
– De a báró ur –
– Nos, nem jól van?
– Nem. Hisz mást mond latinul, mint –
– Igaz, várjon, én a rézkort találtam mondani. Ujra kezdem.
Akkor meg négy-öt történetből is össze-vissza mondott mindent.
– Varju ur azt mondta csak mondjam sebesen, Cseh tanár ur nem is tudja,
hol járok.
– Nálunk az iskolában bezzeg kiporoltatta volna azt, a ki ilyesmit
merészel.
Ádám báró elpirult.
– Én nem megyek igy Telekre – szólt mélyen elpirulva.
– Lesz talán pár napunk ott, azalatt elkészitem én a bárót.
– Én nem állok igy vizsgára, megbuktatnak.
– Ne féljen Ádám – biztatá a báróné. Ott leszek én.
– És megint fizet. De ott nem lehet ám, ott nem Erdőháton vagyunk.
– Azok is emberek – mosolygott a báróné.
– De azoknak sok kell.
– Sokat adunk – kacagott ő Nagysága.
– Azok nem fognak majd felelni én helyettem, mint az erdőháti
professzorok. Nem megyek, anyám, igy nem megyek.
A báró ugy megkötötte magát, hogy nem tudtunk vele birni. Vádolta apját,
anyját, nevelőjét, tanárait. Lökött, rugott, hogy hajtassunk vissza,
mert ő a szégyenpadra nem áll.
És most egészen ellenem fordult a báróné.
Előbb csöndesebben, majd szikrázó szemekkel szidott, mocskolt, mint egy
igen-igen ravasz, alattomos intrikus kölyköt, a kinek csak abban telik
öröme, ha rosszat tehet, ha másokat vádolhat, mások becsületében gázol,
régi, hires tanárokat, tudósokat – a kik bizonyosan ezer meg ezer
hazafit adtak már a hazának – leránt, besároz.
Az inas a bakról felénk fordult és vigyorgó szemekkel integetett felém
és készen állott bizonyosan, hogy engem ledobjon az első intésre.
És most határozottan felteszem a kérdést: nem jobb volna-e, ha ledob?
Magamra, anyámra, Juliskára, a báróra és sok nevezetes emberre nézve.
Ha én akkor nem hallgatok, hanem oda mondom a bárónénak:
– Én oka semminek sem vagyok.
A báróné indulatba jő.
– Maga egy semmirevaló ember – kiáltja merészen.
Én erre megfelelek.
Bizonyosan megállunk. Én leszállok Holmimat ledobják.
Nem marad más hátra szivemben, mint egy szerencsésen kezdődött és nyakas
modorom miatt szerencsétlenül végződött utazás emléke. Anyámék nem
költöznek a kertészházba, Juliska – – de azt gondolom, szükséges
lépésről-lépésre mennem.
Nagyon kipirulhattam, a szemeim igen kivörösödhettek, a jó isten tudja
milyen zavaros tekintetem lehetett, mert a báró megragadta anyja kezét
és rimánkodva esdekelt:
– Ne bántsa Sándor, ő nem oka annak, hogy engemet megcsaltak, bár lett
volna énnekem valakim, a ki az igazat igy megmondta volna, most bátran
mennék Öreg-Telekre.
Felém nyujtotta fehér, puha kezét, s annyi szeretettel, oly meleg,
tiszta szivvel simogatta a vállamat és szólt: Sándor, lássa, ilyen ám ez
az én mamám! De ne haragudjék. Meg fogják egymást maguk szeretni. Anyám
is hóbortos egy kicsit és maga is az. Én is az vagyok, minden Rétvári
gróf az volt, csak a papa nem hóbortos. De ő öreg és nem gondol másra,
csak a pénzeire. Menjünk át egy kissé a történelemre – a Zrinyi Miklós
szigetvári kirohanására. Maga beszéljen. De vesse le azt a nagy, bolond
téli kabátot, hiszen egyenesen az az oka, hogy olyan indulatos; azokat a
nagy bérescsizmákat is rugja le. Vegyen az én ruháim közül, lesz talán
olyan cipőm is, hogy használhatja. S meglássa, mindjárt máskép megy ez a
bolond veszekedés.
Teljes hatalommal uralkodott Ádám báró édes anyján.
A báróné nem szidott többet, sőt számos drága ajándékot adott, hogy nem
tudtam eléggé megköszönni. Ujra a megtérités munkájához látott, mert azt
mondta: visszaestem. Egy visszaesett beteg pedig sokkal nagyobb dolgot
ád az orvosnak, mint bármely nagy beteg az első stádiumon.
Ugy is vigyázott és vigyáztatott reám az inassal, és kocsissal, mint egy
kötözni valóra. Minden kivánságomat azonnal teljesitették és folyvást
oktatott és mint mondá: gyomlált a szivemben.
III.
»Nagy különbség van az erdőháti és öreg-teleki professzor urak között.
Hogy ne?«
Öreg-Telek olyanforma város, mint Cegléd, vagy Nagykőrös, vagy
Kecskemét, vagy Szabadszállás vagy épen Halas. Homok, mindenütt homok,
szárazmalom, az utcákon padló, a hol csak megállapodhatik a viz, eső
hólé; pocsolya, sárga-zöldes vizű tó és itt-ott gyéren egy-egy akácfa.
Gyümölcsös, a minő nálunk a legkisebb faluban is bőven van, itt talán
még egyetlenegy sincs. A házak rendetlenül össze-vissza hányva. Egy utca
megindulna már és hirtelen, mint valami irigy ember, keresztülvágja a
másik. De a templom és főiskola pompás épület. Egymás mellett van. A
diákok belátnak a templomba s a templomban levők láthatják, hogy mit
csinál a diákság. Nem lehetetlen, hogy ebben van valami haszon. Mindjárt
gondoltam.
Mi a nagy vendéglőbe szálltunk. Onnan mondom, hogy nagy vendéglő, mert
ez volt fölirva cimül a homlokzatra. Különben az épület alacsony is
volt, piszkos is és egy jókora istállónál nem sokkal nagyobb. Egyik
szögetjén kávéház volt, akkora, mint egy bolt. Az ajtajában állott egy
csomó szinész, dalolva, fütyörészve, ásitozva és huzódozva – mintha
minket észre sem akarnának venni, holott a mint kisült: a báróné
kedveért még az nap este – mert mi déltájt érkeztünk meg – diszelőadást
rendeztek hangversenynyel, operettel, vigjátékkal és egy felvonás
tragoediával, teljes kivilágitás mellett.
A bárónét igen megörvendeztette az, hogy itt szinészek is vannak. Rögtön
hozatott is három páholyjegyet, a mit egy egész szinészi küldöttség
adott át.
De ezekről csak futólag akarok megemlékezni, jóllehet mind hármunk
szivét nem a jeles főiskola és professzorátusa foglalta el, hanem a
diszelőadás.
»Az országosan tisztelt, nagynevü honleány és hő műpártoló báró Ladár
Istvánné született gróf Rétvári Róza urhölgy tiszteletére.«
Öreg-Teleken először adatik felséges, világhirü stb., stb. operette,
vigjáték, dráma, tragoedia-részlet – hangversenynyel és Poczok Izsák
hannoveri magánhegedüs játékával stb., stb.
Igy egyszerre az egész város megtudta, hogy ki van a nagy vendéglőben.
Járt-kelt ablakunk alatt fölebb-alább a népség, főkép hivatalnokok és
cigányok tudakozódtak utánunk; az előbbiek, hogy kitünő szállást és
kosztot ajánljanak fel a bárónak, az utóbbiak, hogy hegedüljenek és ha
lehet, hát azonnal. Diákokat is láttunk.
Épen ebédeltünk, mikor egy köpcös, veres, kis ember, erősen a tarkójára
lapitott fényes, veres hajjal és nagy, husos orral, sárga kabátban, egy
levéllel belép hozzánk.
– A főiskola tekintetös igazgatójától, csókolom kegyös kezeit nassás
báróné, báró ur és nevelő ur.
– Kicsoda maga? – kérdé a báróné feltünő jó kedvvel.
– Én, csókolom kegyös kezeit, a pedellus vagyok, ugy mint Sámuel. Csak
igy hivnak. Ne is tessék máskép mondani, csak Sámuel vagy akár Samu.
Igenis. Nagy az meleg, röttentő.
– Üdvözlöm a tekintetes igazgató urat – szólt nyájasan a báróné,
elolvasván a levelet – várni fogom.
Sámuel vidáman vitte az izenetet, de még vidámabban, a mit a markába
csusztattak.
Fel is harsant odakünn a folyosón a zene.
A cigányok bizonyosan látták, hogy nem lesz káruk.
– Nagy különbség van az erdőháti és öreg-teleki professzor urak között –
morzsolgatá a báróné örömteljesen. – Hogy ne? Ez igazán szép. Általában
a milyen szegényes ez a kis város – olyan szivélyes a népe.
A vendéglős ur is becsoszogott. Szikár, mozgékony nyaku, nevető szemü,
ritkás szakállu kicsided ember, egy kis táblácskával, melyre akárki is
láthatta, hogy minden percben kész irni.
Csak ugy sugva, mintegy bizalmasan mondta:
– A direktor ur azzal biztatta a szinészeket, hogy a diszelőadás után a
méltóságos bárónő egy kis vacsorát – no persze egyszerüen, a
legegyszerüebben – én azt igen értem – kegyeskedik adatni a játszó
személyeknek, nagyon jól játszanak, de a jövedelem igazán kicsiny. Még
nálunk igen tudatlan a nép. Lassan szokik. Ha parancsolja a méltóságos
báróné – én kész örömmel készittetek számukra egy parányi kis vacsorát.
Valami kis kulás – nagyon fognak örvendeni. Szerenádra is készültek.
– Kérem tisztességes vacsorát tessék készittetni. Szives figyelmöket
mindenesetre meg kell köszönnöm.
A vendéglős egy csosszanással künn termett.
– Lássa Sándor, ilyen ám ez a mama – jegyzé meg nevetve Ádám báró.
– És ha igazi oszlopember akar lenni Ádám, a mi kell is, hogy legyen,
akkor az ilyen csekélységek elodázhatlan teendők.
– Oh, oh, édes mama! – csóválgatta fejét Ádám báró – apám mind veri a
pénzt élire, maga meg mind szórja ki az ablakon. Látom, hogy az ablak
alá kell állanom a kalapommal.