Pedig ez az északi vihar kegyetlenül bánik az emberi idegekkel. Mikor az
ég így megindul ismerkedni a földdel, az az emberre nézve
elviselhetetlen. Ez a folyvást magasabbra emelkedő harsogás, mely
szünetet nem tart, az őrjöngésbe kergeti az embert; agyát, mintha a
rászakadó ég szorítaná össze. Aztán elnézni azokat a nyomorult fákat, a
kik oda adták már utolsó levélrongyaikat a kegyetlen rémnek, mégis tépi
őket, földig hajladoznak előtte, úgy könyörögnek neki, hogy irgalmazzon,
ez a búskomorságnak az iskolája! (Talán épen a bóra az oka, hogy a
dalmata parton oly sok lélekbeteg támad?)
A két asszonysziv közül a katonaviselt leányé adta meg elébb magát.
Axamita nem állhatta tovább, hogy be ne jőjjön Miliórához s térdre ne
boruljon előtte, megragadva a leány kezét.
– Hát téged mi lelt?
– Oh kisasszony! nem hallja ezt a vihart?
– Hogyne hallanám.
– Nézze csak, egy élő fa nem marad a vidéken.
– Hiszen látom.
– A rovinói nyomorultak feje fölül már mind lehordta a háztetőt, s
beleröpítette a tengerbe.
– Oda még nem láthatok.
– Az egész adriai part hosszában tele lesz ma tört hajók palánkjaival.
Ki segít az árvákon, a kiknek az apjai ott vesztek?
– De hát mért térdelsz én előttem?
– Azért, hogy szüntesse ön meg ezt a vihart.
– Megőrültél-e? Én szüntessem meg a vihart?
– Igen, igen; mert ön a tündér, ön az a «vila», a kinek a szavára a
vihar feltámad. Ön maga sem tudja tán, hogy tündér; de én már tudom,
láttam az éjjel, mikor a sötétben fénylett az arcza, villámlottak a
szemei, önnek a szavára jöttek elő a szelek!
Milióra szemei úgy villámlottak újra. Kéjelgett abban a hitben, hogy ő
hát a «vila», a ki meg tudja indítani a vihart, tetszett ez neki. Maga
is akarta hinni.
Axamita még a lábait is csókolta a lánynak, úgy könyörgött neki.
– Szüntesse meg már ezt a rettenetes vihart! hiszen lesöpör bennünket a
földről.
Milióra kaczagott. Úgy csiklandozta a szivét az a felfedezés, hogy neki,
a nyomorult, tehetetlen, senkitől nem ismert, senkitől nem keresett
lánynak olyan hatalom van adva, hogy egy kiáltásával leseperheti a
földről a rajta élőket.
– Hát hogy szüntethetném én ezt meg?
– Oh hiszen tudja ön azt jól! Minek mondjam el? Csak egy igézésébe
kerül. Egy varázslat és megáll a szél. Vegye a kezébe ezt a handzsárt,
menjen ki vele a kis kertbe, aztán hajítsa el ezt szél ellenébe, ezzel a
kiáltással: «állj meg! térj meg!» A hol az elhajított handzsár a földben
megáll a hegyével, ott vérnyom marad, a bora lába megsebesül benne,
egyszerre megsántul; s aztán haza megy biczegve. Oh vegye fel ezt a
handzsárt és tegye meg ezt a rontást! A szent anya hét sebeire kérem!
– Ugyan kelj fel; ne bolondozz! Jobb lesz, ha tüzet raksz, s megfőzöd a
kávémat.
– A míg a bóra tart, addig nem lehet tüzet gyujtani ebben az egész
várban.
– No hát eredj le a pinczébe, rakj ott tüzet! ott nem fújja el a szél.
Axamita keresztet vetett magára.
– Uram irgalmazz! Csakugyan rossz tündér.
– Én vagyok rossz tündér? Miért?
– Hát nem tudná tán, hogy a mely háznál a pinczében tüzet raknak, azt
megszállják az ördögök?
– No hát majd én csinálok tüzet magam a pinczében, hadd látom, milyenek
azok az ördögök?
Axamita felugrott térdeltéből s két fülére tapasztva a kezeit, kifutott
Milióra szobájából. A pokolbelieket nem jó kisérteni. Azok ellen nem véd
meg a strázsamester pátens.
Miliórának pedig nagy gyönyörűsége volt abban, hogy ez a szél az ő
szavára fúj így. Végig nézett az egész Canal Maltempon, a merre a
hajórajt eltávozni látta.
Egyszer aztán úgy tetszék neki, mintha a fehér hullámtajték között egy
tánczoló fekete pontot látna koronkint felmerülni.
Mi az? valami csónak, a mi a Karst sziklapartjainak oltalma alatt
igyekezik errefelé hatolni. Ott, igaz, hogy nem érheti a bőszült
szélroham, de a hullámok odazúzhatják a sziklához.
A száz hajó közül megmenekült volna ez az egy?
A távcsővel kivehette, hogy három ember ül a csónakban; mind a háromnak
veres sipkája van, mint a scogliók halászainak szokott lenni.
De ugyan mi oka lehet ennek a három embernek arra, hogy ilyen
itélet-időben arra vállalkozzék, hogy a Maltempo csatorna sziklapartja
mellett, a bórán keresztül felfelé hatoljon?
Hirt hozni talán a többiek balsorsáról.
Elnézte sokáig, hogy tánczol a hullámok tetején az a csónak. Eltünik a
hullámhegyek mély völgyeibe; aztán megint kiemelkedik a tajtékzó
habtorlat gerinczére.
Egyszer aztán a három ember közül csak kettőt hozott fel a csónak
magával; a harmadikat bizonyosan lesodorta a hullám.
A megmaradt kettőnek már most aztán három helyett kell dolgozni. Így még
nehezebb a munka.
A szél egyforma erővel zúg.
Milióra hosszasan elnézi ezt a küzdelmét az emberi féregnek az isteni
hatalmak ellen, s kezdi tisztelni a férget.
Valamit gondol.
Hátha van valami abban a babonában? Mibe kerülne megkisérteni?
A csónak megint eltünik a hullámtorlatok közé. Aztán megint előjön. Most
már csak egy embert hoz elő magával, azt, a melyik a kormányt tartja.
Ennek már most nem lehet evezni, csak arra törekedhetik minden testi,
lelki erejével, hogy a csónakját a felfordulástól megóvja.
Milióra kezébe vette a handzsárt s rászánta magát lemenni a kertbe, hogy
megkisértse a varázslatot.
A míg az ajtókat ki tudta nyitni, egész küzködésébe került a neki
feszülő légnyomás ellenében. Vállvetve is dolgot adott felnyitni a
kertajtót.
Milyen látvány fogadta ott!
Virágait nem téphette össze a szél, mert azok magas kőfallal voltak
védve minden oldalról, hanem pocsékká verte a jég, s aztán a vihar annyi
tépett lombot, nyárfahimporbarkát, pillangó-bábot szemetelt oda abba a
szögletbe, hogy alig látszottak ki belőle a virágok kórói.
Ahhoz a szép olajfához azonban nem fért hozzá sem a szél, sem a jégeső,
az ott olyan furfangosan be tudta magát venni abba a menedékbe, a honnan
már talán száz év óta fittyet hány a bórának és az ő két pogányszivű
lányának. Hanem valamit mégis gondoltak ki azok hárman, a mivel a daczos
olajfának az elevenjére tapinthassanak. Egy vén vad szőlőtörzs
kapaszkodott meg a gyökereivel a vár tövében s annak az emberkar
vastagságú szárai felkusztak egész a vár falára, még a tetejébe is
belekapaszkodtak az indái. Most a bóra meg a két lánya ezekből a kuszó
indákból egyet lepaskolt, kiszakgatott a falból, s azzal már most aztán,
mint egy hosszú ostorral igyekezik oda suhogtatni az olajfa koronájára.
De már az olajfát megszánta Milióra. Egyszerűen is segíthetett volna
ugyan rajta, ha az elszabadult szőlőindát tőben lecsapja a handzsárral;
hanem most már gyakorolni akarta a hatalmát, a mit megtudott, haza
kergetni a vihart.
– Állj meg! térj meg! kiált a szél ellenébe fordulva, s aztán hegyével
előre hajítá bele a bórába a handzsárt; az nagyot repült s megállt a
nagy szeméthalmazban. De biz annak a pengéjén nem látszott semmi
vérnyom; nem is sántult meg tőle a bóra, csak olyan jó kedvvel fútt,
mint eddig. Többször is megkisérté még Milióra a babonát; de nem találta
el a módját, a vihar nem vett tudomást róla.
Ez egy kicsit megszégyeníté. Hogy az ő parancsszava olyan keveset
használ. Kitekintett azon a falrésen, mely a tenger felé szabad kilátást
nyitott, hogy hát ott tart-e még a vész? vannak-e még nagy hullámok?
Csak úgy, mint eddig, mese az mind a tündéreknek a hatalmáról.
Hát abból a csónakból, meg a rajta ülő emberből mi lett azóta?
Egyszer csak az is előkerült megint. A csónak egyedül. Nem ült már senki
benne. Nincs már kin könyörülni.
Ez nagyon elkedvetleníté.
Most már csak az olajfa megvédelmezése járt még az eszében.
Hogy azt a vastag szőlőindát, a mi mint egy elszabadult kutostor
csapkodott a széltől csóválva, levághassa, fel kellett másznia annak a
faltörésnek a kiálló kövein odáig, a hol a handzsárjával a felkúszott
törzsökszárt elérheté; mert az ott erősen gyökeret vert a fal
ragasztékaiba.
Mikor már oda a magasba felhágott, egy pillantást vetett a résen át a
mélybe s majd alászédült onnan.
Ugyan azt a veres sipkás férfit látta ezen a szőlőfonadékon felfelé
kapaszkodni, a ki nem rég a csónakon volt. Az bizonyosan kiúszott a
partra, s most ide akar feljönni.
De miért ide? s miért ezen az úton? Mint tolvaj, mint betörő,
koczkáztatva azt, hogy a nyakát kitöri.
Ha most Milióra azzal a handzsárral elvágja a szőlőinda fonadékait ott
fenn, a hol azok a falba nőttek, az egész le fog hullani a mélybe a
rajta levővel együtt.
Az erős szél meg-meglódítja néha az egész venyigehálót, s olyankor a
felkapaszkodó férfi úgy lebeg rajta, mint a pók a fonadékán.
Egyszer aztán felemeli a férfi az arczát az ég felé, alig egy ölnyi
távolban a réstől.
Milióra egyszerre ráismer.
– Deli Markó!
A férfi lihegve, szótalanul néz fel reá.
– Te vagy a királyfi? kérdi hevesen Milióra, s szemei vad tűzben
szikráznak. S a szemek elmondják, a mit az ajk nem mond tovább: Te jösz
engem erővel elrabolni, váradba erőszakkal feleségül vinni; csókot rabló
módra venni? S jaj annak, ha e szemek beszédét meg nem érti! egy csapás
azzal a jatagánnal a szőlőindára s a vakmerő lánynéző összezúzott
tagokkal fog heverni a sziklamélységben.
– Nem! Lihegi az ott alant. Én vagyok a menekülő uskók. Egy üldözött
«skókó.»